A parasztház leégése tragédia

Vitányi Iván mondja

Az ébredés stációi

MIHÁLYI GÁBOR: Te is nemzedékednek, nemzedékünknek azon tagjai közé tartozol, akiket a fasizmus embertelenségével szemben érzett felháborodás, a cselekvés igénye az aktív ellenállásig, a kommunista pártig vitt el. Mint önéletírásodban elbeszéled, te is hithű kommunista lettél. A sztálini inkvizíciós kommunizmus idején párttagként csak hithű lehetett az ember, hiszen minden ideológiai elhajlás a vétkes eltüntetésével fenyegetett, megtörténhetett, hogy az illető unperson-né válik. Ezt persze akkoriban így nem tudtuk, legfeljebb a zsigereinkben éreztünk meg ebből valamit. Ezért volt ránk felszabadító hatással Nagy Imre kormányprogramja. Mintha kollektív hipnózisból ébredtünk volna, úgy tértünk magunkhoz kábulatunkból. Úgy éreztük, vissza kell nyernünk kritikai gondolkodásunk szabadságát.

VITÁNYI IVÁN: Tizennyolc évesen részt vettem az antifasiszta mozgalomban. Voltam a Gestapo fogságában. 45 után aktívan részt vettem mindenféle ifjúsági, politikai mozgalomban a kommunista párt oldalán, majd a Népművelési Minisztériumban, a Kulturális Minisztériumban dolgoztam.

Veress Pál: Lőnek a tömegre a Kossuth téren 1956. október 25-én
Linóleummetszet, 220x130 mm (Veressné Deák Éva tulajdona)

Ahhoz a generációhoz tartoztam, amely 1945-ben teljes erővel belevetette magát a politikába; én magam történetesen a baloldalon, a kommunista párt és annak ifjúsági mozgalmai oldalán indultam, aztán végigmentem azon a folyamaton, amelyen oly sokan. A Rákosi-korszakban magam is hívő kommunista voltam, de abban a pillanatban, amikor Nagy Imre 1953-ban megjelent a színen, azonnal és szinte ösztönösen mellé álltam, és aztán mindvégig vele tartottam.

Gondolkodásunk, világnézetünk változott, de nem lineárisan, fokozatosan fejlődött, hanem volt néhány nagy, sokkszerű élmény, megvilágosodási pillanat, ami lökésszerűen előbbre vitt bennünket. Az első Nagy Imre beszéde volt, ami egyszerre felnyitotta a szemünket. Sokan addig álomszerű állapotban éltek, és az agymosottság állapotában hagyták, hogy történjék, ami történik, és hittek vagy nem hittek, de nem gondolkodtak. De Nagy Imre 1953-as júliusi beszédének a hatására egyszerre elkezdtek gondolkodni.

A következő nagy élmény a forradalom volt, amikor megjelent a nép az utcán. Megjelent maga a társadalom, emberek tíz- és százezrei, akik valamit cselekedtek. Én akkor harmincegy éves voltam. Az Értelmiségi Forradalmi Bizottság és a Népművelési Minisztérium nemzeti bizottságának tagja lettem. Barátaimmal együtt, Litván Györggyel, Hegedűs B. Andrással és a Lukács-tanítványokkal – magam is közéjük tartoztam – végeztem, amit akkor kellett; rengeteg értekezlet volt, rengeteg szónoklat, rengeteg ide-oda mászkálás. Fegyveres harcban nem vettem részt, de azon kívül mindenben.

A forradalom is olyan élmény volt, ami teljesen más irányba vitt bennünket, és aminek a tanulságait hosszú idő alatt tudtuk csak feldolgozni. Bár egy részét már akkor is feldolgoztuk. Hiszen az az élmény, hogy a társadalom nemcsak egy mese, ami absztrakt módon létezik az emberek egymás közti kapcsolataiban, hanem olyan valóság, hogy szinte fogni lehet.

Én is és még sokan ebből a generációból – azok is, akik később SZDSZ-esek lettek, és nem a szocializmust vállalták tovább – akkor szocialista állásponton voltunk, ha megkülönböztetjük a szocialistát és a kommunistát, méghozzá azon a praktikus alapon, hogy kommunistának nevezzük a szovjet rendszert, szocialistának a szociáldemokráciát.

1956-ban mi már nem kommunisták voltunk, hanem szocialisták, akik a forradalom mellé álltunk, és elfogadtuk a demokrácia követelményeit, tehát hogy legyen többpártrendszer, és legyenek szabad választások. Ugyanakkor azt gondoltuk, hogy ez lesz az igazi szocializmus, hogy nem egyszerűen a demokráciát, hanem a szocializmust is helyreállítjuk.

Elég széles volt ebben az egyetértés. Abban a két hétben nem merült fel a magántulajdon visszaállításának a követelése. Sorra alakultak a munkástanácsok, és eléggé elterjedt az az elképzelés, hogy a gyárak, a vállalatok irányítását önigazgatási alapon az ottani dolgozók, alkalmazottak vegyék át. E célból meg is alakultak a különféle nemzeti bizottságok. Feltehetően ez később nem működött volna. De akkor nem volt idő ilyen problémák megvitatására.

Október 23-án nem azzal indultam tüntetni, hogy legyen többpártrendszer, de ahogy kibontakozott a forradalom, a magam gondolkodása is együtt alakult a forradalommal. Mire lezárult a két hét, eljutottam odáig, hogy a szovjet rendszer nem szocializmus.

A forradalom leverése újabb fordulatot jelentett, természetesen nem csak az én gondolkodásomban, világlátásomban.

November 4-e után először azt tettem, mint a többiek. Illetve voltak, akik tovább szervezkedtek, főként a munkástanácsoknál. De lassan visszaszorultak. Barátaim immár illegálissá vált tevékenységüket konspiratív módon folytatták, de ebbe engem nem vontak be. Ugyanakkor továbbra is összejártunk, beszélgettünk. Ugyanazok, mint eddig; hadd említsem Márkus István, Kardos László, Józsa Péter, Heller Ágnes, Kemény István, Zimányi Tibor, Sebestyén László nevét.

Gondolkodásunkban az újabb fordulatot – legalábbis azt tapasztaltam – sokunk számára 1958. június 16-a, Nagy Imre kivégzésének a napja jelentette. Teljes mélységében ekkor tudatosodott bennünk a történtek jelentősége, és le is vontuk belőle a magunk életvitel-másító következtetéseit.

November 4-e után mi, akik a forradalom hívei voltunk, tenni ugyan szinte semmit sem tudtunk, de együtt bánkódtunk, háborogtunk, fokozódó félelemben éltünk. Bár a terror korábban megkezdődött, és értesültünk is a kivégzésekről, Nagy Imre kivégzésének híre – legalábbis azokra az emberekre, akik ebből a társaságból körülöttem voltak, akkor még nem is kevesen – megint csak sokkszerűen hatott. Nemcsak abban, hogy be kell fognunk a pofánkat, de abban is, hogy egész magatartásunk és figyelmünk is másfelé fordult. Úgy véltük, hogy csalódnunk kellett a politizálás lehetőségében, hogy ezentúl nem arra figyelünk, milyen lehetőségei vannak a hatalommal való szembenállásnak. Hanem magunkba fordulunk, zenét hallgatunk, és elolvassuk azt az irodalmat, amit eddig nem olvastunk el, a szakmával fogunk foglalkozni. Kertjeinket fogjuk kapálni a valóságban is, és képletesen is, a Candide-i értelemben.

Akkor kezdett az értelmiség kis telkeket szerezni és víkendházakat építeni. Ekkor kezdtünk külföldre utazni, és határoztuk el, hogy többet foglalkozunk gyerekeinkkel. A családdal, a társasággal. Elkezdtünk gondolkodni az élet kellemességeiről, és akinek erre módja és készsége volt, az megpróbált gazdagodni. Nagyon jellemző, hogy miután kisírtuk magunkat Nagy Imre halála miatt, hosszú ideig egymás között sem ejtettük ki a nevét.

A hatvanas évek közepén újra feltámadt a társadalmi érdeklődés, de ez azonnal leszűkült arra az etikai kérdésre, hogy milyen kompromisszumot szabad vagy nem szabad a hatalommal kötni, hol vannak a határok. Noha az a kör, amelyhez én is tartoztam, továbbra is kitartott 56 eszméi mellett.

A kunyhók védelme

– A hatvanas évek közepére kialakult a kádári konszolidáció, egzisztenciát kellett teremteni az adott viszonyok közepette. És az is világossá vált, hogy hosszú távra kell berendezkedni. A Kádár-korszak tovább tartott, mint a Horthy-éra. Sikeres konszolidációja után nemigen hihettük, hogy belátható időn belül össze fog omlani. Mindenkinek mérlegelnie kellett, hogy milyen árat hajlandó fizetni azért, hogy ő maga kijuthasson az élet naposabb oldalára. Ki is derült, hogy a harminc év olyan hosszú idő volt, hogy amit eközben elvettek tőlünk, azt nem kaphattuk többé vissza az élettől, az pótolhatatlan maradt. Hiszen csak egy életünk van. Viszont azok, akik forradalmi tevékenységük miatt hosszú évekre börtönbe kerültek, az amnesztia után szabadlábon megdöbbenve tapasztalták – mint azt Eörsi István is több ízben konsternálva megírta –, mennyire más, mennyire másként gondolkodó világ fogadja őket, és hogy ő a maga radikalizmusával különccé válik.

Az is igaz, hogy egy totalitárius rendszeren belül nem lehetett kívül maradni, pontosabban, ezt nagyon kevés ember tudta megtenni, engedhette meg magának.

– Két évig voltál munkanélküli, majd a Muzsika, aztán a Valóság szerkesztőségében dolgoztál. Később 1972-ben te is vezető pozícióba kerültél. De ezt kétségtelenül arra használtad fel, hogy mindenféle hasznosat cselekedjél.

Emlékszem, hogy amikor még tartott a szellemi ellenállás Kádárékkel szemben, és az írástudók, a szellem emberei publikációs sztrájkot hirdettek, milyen csalódást okozott, amikor Szabolcsi Bence, a neves zenetudós, megszólalt a Magyar Nemzetben, és megtörte ezt a sztrájkot. A sztrájk fenntartása nyilván képtelenség volt, és hamarosan egyre többen követték Szabolcsi példáját. Bizonyára hiba lett volna őt hallgatásra kényszeríteni, hiszen életének ebben az utolsó periódusában is sok fontosat írt, és hasznosan tevékenykedett. De az is igaz, hogy megszólalásával hozzájárult a Kádár-kormányzat legitimálásához, s ennek fejében meg is kapott minden elismerést, amit egyébként politikától függetlenül is megérdemelt volna. Csak éppen, ellenzékiként nem kapta volna meg. A szelíd Bence bácsinak a harcosság nem is volt természete.

– Én ezt a magatartást elvileg helyeseltem, és végül magam is követtem. Ma is úgy látom, ha egyszer csalódtunk a politikában, akkor azt is meg kell érteni, hogy egy társadalom tízmillió emberét nem elsősorban a politika érdekli, hanem élni akar. Túl akarja élni, és a gyerekeinek levest akar adni. És azt akarja, hogy az élet menjen tovább. A társadalom nagy többsége ebben az erkölcsben és ebben a filozófiában él. Ez az erkölcs valamilyen értelemben a társadalom erkölcse, és ez az erkölcs szent. És természetesen akkor kerek a világ, ha a társadalomban vannak olyan csoportok is, amelyek tagjai számára a hatalom alapvetően fontos, akár úgy, hogy részesei kívánnak maradni, vagy úgy, hogy szemben állnak ezzel a hatalommal. És olyanoknak is kell lenni, legalábbis az én véleményem szerint, akik a nehéz időben is támogatják a társadalmat. Ezt próbáltam és próbálom kifejezni azzal a megállapításommal, hogy a parasztházak fenntartása rendkívül fontos. Goethét idézhetem, aki szerint „a háború elvesztése malőr, a parasztház leégése tragédia”.

A hatvanas évek óta vitatkozom Eörsivel arról, hogy mit kell tenni. Elismerem, kell olyan embereknek lenniük, akik felemelik intő szavukat, és azt mondják, hogy nincs annál fontosabb kérdés, mint a hatalom erkölcse, és ha a hatalom túllépi az erkölcsöt, akkor szembeszállnak vele. Ugyanakkor, kell lenniük olyanoknak is, akik védik, óvják a társadalmat, hogy megteremtse azokat a kis köröket, a szabadság kis köreit, amelyek esetleg a rossz hatalom árnyékában is létezhetnek. Én magam úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy az ellenállás útját választom, fontosabbnak tartom azt, hogy – mondjuk – megvédjem a táncházmozgalmat, amely akkor bontakozott ki. És akárhogy nézek is vissza a múltba, ma is azt hiszem, hogy ez a döntésem, ez a válaszom helyes volt. Noha elfogadom, sőt helyeslem azt, hogy voltak olyanok, akik kitartottak az ellenállás, a tiltakozás mellett.

– Ők azonban a társadalmon belül nagy kisebbségben maradtak.

– A társadalom úgy van berendezve, hogy egy adott pillanatban legfeljebb százra van szükség, olyan fajtára mint én voltam, mondjuk tízezerre. És ezenkívül van a társadalom, amely élni akar, és amelytől nem lehet elvárni, hogy a hatalom jogossága, legitimációja vagy nem legitimációja szempontjából ítélje meg a maga mindennapi erkölcsét.

A nagy fordulat után

– A következő fordulat 1989 volt.

– Ami 1990 előtt és utána történt, ez voltaképp ugyanaz az erjedés volt, mint ami 1956-ban indult meg. Valamelyikünk azt mondta, hogy a változás olyan, mintha az 1956 két hetét egy hosszabb, lassított filmen látná, mert végül is ugyanazok a gondolatok és ugyanazok az események jöttek vissza egy bizonyosfajta áttétellel.

– 89-ben megláttuk, mi történt volna akkor, ha a forradalom győz.

– Kedvező esetben. Megélhettünk volna két rosszabb változatot is. A legyőzött horthysta erők akkor még virulensebbek voltak, elmehetett volna a forradalom a szélsőjobb irányába is, de a szovjet mintájú balos erők is hatalomra juthattak volna. Erre is volt esély. Akkor nem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap. De a mából visszatekintve, a legvalószínűbb, hogy már akkor is a maihoz hasonló békés átalakulást éltünk volna meg.

– De még ma is eleven a jobboldalon és a baloldalon is az a hiányérzet, hogy nem került sor újabb forradalomra. Ezt hiányolja Csurka is, Csoóri is. Noha nem azonos szándékkal, de hiányolták a szélsőbaloldalon is – gondolok Krassóra és barátaira –, hogy ez a nagy fordulat ilyen békésen megy végbe.

– Én nem hiányolom. A forradalom kivételes esetben lehetséges, és a legritkább esetben végződött jól. A nagy francia forradalomról is sok szépet lehet elmondani, de ha az ember belegondol, hogy akarna-e élni abban az időszakban, azt hiszem, kevesen válaszolnák, hogy igen. Hacsak nem Robespierre szerepére pályáztak volna, de hát még ő is rosszul, a guillotine alatt végezte. Néhány éve, a kétszázadik évforduló alkalmából Franciaországban és világszerte több könyv jelent meg a forradalomról, amely nem hallgat az árnyoldalakról, ártatlan emberek kivégzéséről, vérfürdőkről, a forradalom félelmetességéről.

Hasonló, nem idealizált képet kapunk a többi forradalomról is, amelyek társadalmi forradalomnak mondták magukat, de vagy nemzeti szabadságharcot vagy pusztán hatalomváltást készítettek elő. Én azt szeretném remélni, hogy ezeknek a forradalmaknak a kora 1789-től 1956-ig tartott. Akkoriban ezekre a forradalmakra igen nagy szükség volt, amikor egy kapitalizmus előtti világot kellett összetörni.

– Vagy egy totalitárius rendszer igáját kellett volna erőszakkal lerázni…

– …és ily módon felszabadítani a társadalmat. De nagyon szeretném remélni, hogy újabban a nagy átalakulásokat nem az operáló kés segíti elő. Hanem az átalakulások bársonyosan, azaz szervesen mennek végbe.

Most se lett volna jó, és sok baj is lett volna belőle, ha a 89-ben megkezdett átalakulás forradalom útján ment volna végbe. A magyar társadalom szemmel láthatóan nem kívánt újabb forradalmat. A magyar társadalom érettsége jelének tartom, hogy már a 90-es választásokon megbuktatták a szélsőséges radikalizmus képviselőit. Nem választották meg Csurkát, Orbán Viktort, Torgyánt, Tölgyessy Pétert, különféle pártok hasonló programmal fellépő politikusait, akik az öklüket rázták, hogy most itt radikálisan rendet csinálunk és egy kicsit bosszút is állunk. A társadalom az ilyen programokra nem volt vevő. Megértette, ha élni akar, akkor azokat választja, akik valamiféle szerves fejlődést ígérnek. Azt hiszem, az 1994-es választásokon a szerves fejlődés folytatásának ezt az ígéretét kötötték a választók a szocialista párthoz, és nem a három-hatvanas kenyérár visszahozatalát várták a szocialistáktól. Más kérdés, hogy a párt ennek az elvárásnak mennyire tudott eleget tenni. De az igény ez volt.

Külön elemzést igényel az, hogy hogyan szemléli ezt a múltat a mai ember. Én úgy gondolom, hogy a magyar szocializmus története hosszú történet, amelyet hiba volna azonosítani az elmúlt 40 évvel, mert hiszen ebbe beletartozik Táncsics Mihály és Frankel Leó, 1919 és a magyar szociáldemokrácia is, amelyik az osztrák szociáldemokráciával karöltve éppenséggel a demokrácia oldalán játszott jelentős szerepet az elmúlt, már a 45 előtti évtizedekben. Ebből a szempontból a forradalom és Nagy Imre mozgalma, eszméinek vállalása azt a belső folyamatot jelentette, amelyikben ennek a szocialista mozgalomnak az a szárnya, amely el tudta fogadni a szakítást, belülről tudott szakítani a szovjet rezsimmel és a szovjet törekvésekkel. Hiszen mit tett Nagy Imre? Vállalta, hogy az egypártrendszerrel szemben, nem egyszerűen a nép mellé áll, hanem vállalta a többpárti rendszerű demokráciát, és egy egyoldalúan bürokratikus államtulajdonú, úgynevezett szocializmus helyett azt a célt tűzte ki, hogy a nép valóban közösen alkossa meg azt a gazdasági rendszert, amelyben élni akar. Ezzel Nagy Imre lelépett a korábbi útról, és ha kérdezem, hogy hova lépett, akkor nem tudok mást mondani, mint a szociáldemokrácia útjára, mert hiszen ez a szociáldemokrácia útja. Tehát Nagy Imre ilyen szempontból őse és kezdeményezője annak, hogy a szocialista mozgalom szétszakadásából egy egységes szociáldemokrata mozgalom jöjjön létre. Ebben az értelemben a mai Magyar Szocialista Párt úgy tekinti magát, mint amely Nagy Imrének a köpenye alól bújt ki, Nagy Imre kezdeményezéséből született, hozzászámítva természetesen azt az évszázados hagyományt, ami a magyar szociáldemokrata mozgalmat jelképezte.

A demokratikus pártstruktúra válsága

– A mai szocialista párt választási győzelme után némileg hasonló helyzetbe került, mint az MDF. Ha nincs is elismerve, a gyakorlatban különféle nézetű frakciók szövetsége, valamiféle laza pártszövetség, még ha ezek a csoportok formálisan nem is szerveződtek meg. Horn ugyanúgy, mint korábban Antall, nincs könnyű helyzetben, amikor ezeket a világnézetileg különböző, valójában nem egy pártba tartozó frakciókat egyben tartja, összefogja.

– Valójában egy mélyebb problémáról van szó, a demokratikus pártstruktúrák válságáról. És ez nem csak magyar probléma. Nyugaton is küszködnek ezzel. Mi az igazi különbség az amerikai republikánus és a demokrata párt között, ezt hogy kell értelmezni? Vagy mi a különbség a Labour Party és az angol konzervatívok között. Ott is azt mondják, hogy hovatovább alig van eltérés a két párt programja között. Sokan állítják, hogy már csak személyi különbségek vannak. Úgy tűnik, az egész világon valamiféle válságba jutott ez a parlamenti struktúra, az állam és a pártrendszerek egymáshoz való viszonya, az a megoldás, ami ilyen csapatoknak a négyévenkénti újraválasztásával oldja meg a problémákat.

Magyarországon még az a különlegesség van, hogy amint azt Tamás Gáspár Miklós szellemesen megfogalmazta, nálunk ezek a pártok sokszor törzsi viszonyokat jelentenek, tehát azt, hogy adott csoportok, amelyeket azonos jellegű kulturális és érdekszövetségek kötnek össze, azok váltak most pártokká, bizonyos értelemben véletlenszerűen. Ilyen módon azonban azonnal kiderül, hogy minden párt, amely bizonyos nagyságrendet túlhalad, ellentétes erők hatására kisebb frakciókra, pártokra tagolódik. Egy kis párton belül ez nem látszik. A szocialista párt is egységesnek tűnt, amíg harminc képviselője volt, ezt a csapatot egy szemvillantással egyben lehetett tartani. Az SZDSZ most úgy néz ki, mint a nagy egység pártja. De bizonyos vagyok abban, hogy megváltozna ez a kép, ha nekik lenne kétszáznál több képviselőjük, amikor ezer érdek ütközik a párton belül.

Itt mélyebb dolgok vannak. Nem eléggé tisztázott, hogy ilyenkor mit kell tenni. Illetve olyan értelemben tisztázott, hogy a játéktér igen szűk, és amikor hatalomra kerülve cselekedni kell, kisebb variációkkal mindenki ugyanazt tudja csinálni. Ugyanakkor, a választóvonalak nem szükségszerűen a pártformációkhoz tartják magukat. Különféle osztások, megoldási javaslatok vannak, amelyek a párton belüli erőket másként kötik öszsze. Ebben az a probléma, hogy nem önmagukban a pártrendszerek vannak válságban, hanem az államnak a társadalomban elfoglalt helye vált kérdésessé. Ebből a szempontból, ami a Szovjetunióban történt, és ami a nyugati jóléti államokban történik, az csak egy változata a témának, más hangsúllyal. Én azt szoktam idézni a nagy irodalomból, hogy Keynes 1926-ban azt írta a francia pénzügyminiszternek, hogy ha nagyon összeszedik magukat a jóléti állam megteremtésére, még az is elképzelhető, hogy az állam a nemzeti jövedelem 25 százalékát központosítja a maga kezében. Jelenleg a nehézségek abból adódnak, hogy Nyugaton az állam már a nemzeti jövedelemnek több mint az ötven százalékát tartja kezében. Részben az adózáson keresztül, és osztja újra. Az állam hatalmas Molochhá változott, amely magára vállalta a jólét biztosítását. Ennek a kiegészítője a pártrendszer, amely lehetővé tesz egy bizonyos váltást, valamiféle korrekciót. Az egyik pártcsoportosulást felváltja a másik, amelyik kijavítja vagy nem a megelőző kormányzat hibáit. Nem feltétlenül a pártházak homlokzatára kiírt alapelvek szerint, vagy legalábbis valamilyen elképzelés szerint.

Most azonban arról van szó, az a lecke, hogy az állam legalábbis a fejlett nyugati államokban már nem kívánja, nem is tudja fenntartani ezt a hatalmi koncentrációt, a maga elosztó, jóléti szerepét. Az állam le akarja építeni a hatalomnak ezt a koncentrációját, és a feladatkörök minél nagyobb részét vissza szeretné adni a társadalomnak. De egyelőre nem világos, hogy ezt miképpen teheti.

Nemcsak Magyarországon, hanem Angliában is leépítik a kórházi ágyakat. Ott is azt mondják, hogy túl sokat költenek kultúrára, túl sokat az egészségügyre, a szociális biztonságra, sőt, még a mindennapi biztonságra is. Holott nem elég a nevelés, nem elég a szociális biztonság, tehát itt egy sokkal mélyebb problémáról van szó, mint amit a pártok egymás közti küzdelmükben csak nagyon kis mértékben tudnak lefedezni. Hogy miképpen boldogul ezekkel a nehézségekkel a világ, ehhez jósnak kellene lenni.

Még annyit, hogy a Szovjetunió összeomlása ebből a szempontból azért volt hasznos, mert kiderült, hogy nem a szovjet veszély volt az igazi probléma. Amíg a Szovjetunió létezett, ez a mumus elvonta a figyelmet a valódi bajokról.

A Szovjetunió összeomlása után nagy volt az eufória, de ez csak rövid ideig tartott. Világossá vált, hogy a társadalmi problémák távolról sincsenek megoldva. Most, hogy nincs többé mumus, nem lehet tovább elkerülni a szembenézést, hogy az állam a társadalom helyett nem tudja megoldani a mindinkább elmélyülő szociális problémákat. A gondoskodó, jóléti állam fenntarthatatlanná vált. De hogy mi legyen, mi jöjjön helyette, azt még nemigen látni.

(1996)

*

Ma, 2006-ban, ugyanezt gondolom.

Ötven éve volt a forradalom, és én csaknem hatvanöt éve figyelem, élem meg a magyar történelem hullámhegyeit és hullámvölgyeit. Ma egy hosszabb folyamat szerves részének, egyik hullámhegyének, amit hirtelen zuhanás követett. És ezt a hosszabb folyamatot nem lehet csupán a szovjet diktatúra elnyomására és az ellene való harcra korlátozni. Sokkal korábban kezdődött és még ma sincs vége. Lényegét Bibó István fejezte ki talán a legjobban: Magyarország évszázadokon keresztül leszorult a fejlődés fő útvonaláról és zsákutcába szorult. Nem állt meg, nem esett el, nem toporgott, hanem haladni akart, sőt lépett is előre. Nem is egészen másfelé, mint a főutcaiak, de mégis, egy olyan zegzugos vonalon, amely végül szakadékok felé vezetett. Mindig ki akartunk belőle törni, olykor áttörtük az elénk meredő falat, vagy hidat építettünk az árkon – az igazi jó útra mégsem tudtunk rátalálni. Vagy visszavertek bennünket nyugatról, vagy visszahúztak keletről. Ilyen faltörés volt 56 is, de a hídverésig már nem jutottunk el. És a sikertelen kitörések után, mint mindig, most is visszakeveredtünk a zsákutca sarába.

Most végre sikerült lebontanunk a választófalat. Most azonban azzal is meg kell küzdenünk, hogy nagyon is beleszoktunk a zsákutca levegőjébe. Szinte megszerettük. Sok rossz hagyományt őrzünk a gazdaságban (feketegazdaság), politikában, társadalmi létezésben, kultúrában egyaránt. Magunkat is le kell győzni. Ebben is példa lehetne Nagy Imre. Nehéz lesz, de végre igazi esélyünk van.

(2006)