Forradalmár és feltaláló

Mécs Imrével a Parlamentben

Életemben elõször 1989 májusában jöttem be ide, a Parlamentbe. A fõbejáraton föl volt terítve a piros szõnyeg, mert akkor tartották a nemzeti kerekasztal-tárgyalások ünnepélyes megnyitását, és az SZDSZ-t én képviseltem. Jöttem fölfelé a lépcsõn, amikor az NBC televíziós stáb megállított, és a riporter megkérdezte, hogy amikor ön halálra volt ítélve, gondolta-e, hogy valaha itt fog feljönni. A kérdés frivolitása és valahogy a lehetetlensége annyira földühített, hogy azt mondtam: igen, gondoltam rá, csak arra nem, hogy harmincvalahány évig kell rá várni. Tehát most, 40 évvel 56 után itt ülök a Magyar Országgyûlés Honvédelmi Bizottságának elnöki szobájában, és egyáltalán nem érzem befejezettnek az életutam.

Visszagondolok arra, hogy annak idején, 23 éves egyetemistaként részt vettem 56 nyitóaktusaiban, ott voltam az október 22-i mûszaki egyetemi diákgyûlésen, ahol elhatároztuk a szolidaritás-tüntetést. Másnap, október 23-án részt vettem az egyetemi diákgyûlés szervezésében, majd a tüntetésen, és átéltem, amikor a tüntetés fölszabadította az ország, a társadalom lefojtott energiáit. Amikor este idevonultunk a térre, voltunk több százezren, és percrõl percre nõtt a feszültség, percrõl percre nõtt a lelkesedésünk, akkor éreztem azt, hogy forradalom van, akkor éreztem, hogy újra megszületett a magyar nemzet, amit már a sárba tiportak, amelyrõl a történészek már azt mondták, hogy nem létezik. Akkor kezdõdött a forradalom.

Ezt a történetet már sokan elmondták. Azt is, hogy akkor jelent meg Nagy Imre, itt a Parlament egyik erkélyén, kezdte úgy a beszédét, hogy „Elvtársak!”. Õrült megdöbbenés volt. Egy hosszú, hosszú szünet. Nagy Imre agyában átfuthattak a gondolatok, akkor jött rá, hogy Magyarországon forradalom van, akkor jött rá, hogy megváltozott a helyzet, hogy szembe kell néznie egész múltjával. Mert utána így folytatta: „Barátaim, magyarok!” Erre óriási taps és ováció volt. Akkor fogadtuk igazán szívünkbe Nagy Imrét. De hát nem akarom én elmondani a forradalom gyönyörû és nehéz, fájdalmas történetét. Az én tevékenységemrõl is csak azt mondhatom: mindenütt ott voltam, ahol lehetett.

A Mûszaki Egyetemen részt vettem a Nemzetõrség szervezésében, majd amikor a világ legnagyobb szárazföldi hadserege brutálisan leverte a forradalmat, akkor ott voltam az ellenállásban. Megpróbáltuk összefogni a forradalom maradék csoportjait, energiáit. Egészen 57 márciusáig ezért tevékenykedtem. Utána illegalitásba kellett mennem, mert keresett a rendõrség. Hónapokig bujkáltam, majd – amikor már azt hittem, hogy nem keresnek – hazamentem, és másnap – június 25-én – hajnalban berontottak hozzánk a pribékek, és letartóztattak.

1958 májusában, három héttel Nagy Imre kivégzése elõtt hat társammal együtt halálra ítéltek és elvittek a siralomházba. Ott voltam közel háromnegyed évig. Kilenc hónap után a Legfelsõbb Bíróság kegyelemmel életfogytiglanra változtatta a büntetésemet. Négy társamat kivégezték. Ketten kaptunk kegyelmet. Az alatt az idõ alatt, amit a siralomházban töltöttem, nyolcvan forradalmárt végeztek ki. Végigkísértem halálukat, halálos útjukat, magam is fölkészültem a halálra, hiszen szinte semmi remény nem volt arra, hogy életben maradjak. Végül életben maradtam. Hogy minek köszönhetem? Talán annak, hogy engem tartóztattak le utoljára, és én már nem voltam hajlandó semmi újat elmondani, csak azt ismertem el, amit a társaim már bevallottak. Õk sem tettek rám terhelõ vallomást, hanem büszkék voltak arra, amit cselekedtek. Valamennyien úgy gondoltuk, hogy amit tettünk, az nem bûn. Nemhogy nem bûn, dicsõséges, hõsies dolog, hiszen hazánk szabadságáért tettük. Társaim, a velem egykorú, vagy egy-két évvel idõsebb, egyszerû munkásfiatalok is meg voltak gyõzõdve arról, hogy amit tettek, az életük legszebb, legjobb tette volt; életük csúcspontja volt a forradalom. És ez így igaz. Mindannyiunk életének a csúcspontja volt mind a mai napig. De ott, a börtönben is azt akarták, hogy a történelem számára maradjon meg, amit tettek, és ezért mindent elmondtak, mert büszkék voltak arra, amit tettek. Mindebbõl a vádhatóság természetesen vádakat kovácsolt – az államrend elleni összeesküvés vádját. Hiába hangsúlyoztuk a tárgyaláson, hogy fordítva van a dolog, hogy mi a törvényes kormány érdekében léptünk föl. Hiszen Nagy Imre volt a törvényes magyar miniszterelnök. Nemhogy vitatható, de háromszoros volt a legitimitása. Egyrészt az akkori szabályok szerint, az akkori kormányzó párt jelölte õt ki, a hatalomban lévõ, akkori Elnöki Tanács nevezte ki. Tehát az akkori formák, törvények, szabályok szerint is legális volt. De ami a legfontosabb, Nagy Imrét a nép legitimizálta. Magyar emberek millióitól származott a legalitása. Nem volt még magyar miniszterelnök, akinek ilyen széles, nagy és erõs legitimitása lett volna, mint Nagy Imrének. És mi, ott a bíróság elõtt ennek a kormánynak az érdekében léptünk föl. Csakhogy, ez akkor mind súlyosbító körülménynek számított. Társaimat kivégezték, ahogy említettem, ketten megmenekültünk.

Megmenekülésem talán annak is köszönhetõ, hogy a kor leghíresebb, a nemzetközi életben is ismert zeneszerzõje, Kodály Zoltán 1958. december 6-án levelet írt a legfõbb ügyésznek és a Hazafias Népfront vezetõjének, hogy legyen már vége a Justizmordoknak, legyen már vége a kivégzéseknek, és megemlítette az én esetemet, az én nevemet is. Abban az idõben, amikor milliók hunyászkodtak meg, milliók féltek, és nem merték elmondani a véleményüket, ez nagy dolog volt. Sokat jelentett, hogy volt egy bátor, tisztességes mûvész, aki kiállt, és talán ennek köszönhetem az életemet. Azt hiszem, halálomig hálásan fogom a nevét említeni. „Most értesülök, hogy a Budapesti Fõvárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa súlyos törvénysértéssel halálos ítéletet hozott Mécs Imre kilencedrendû vádlott ügyében. Nagyon kérem, szíveskedjék a védõ fellebbezését figyelembe venni. Azt hiszem, kormányzati érdek, hogy az elhamarkodott halálbüntetéseknek gátat vessünk. Mennél több embert érintenek, annál nagyobb gyûlölethullám keletkezik az országban. Amivel végtére semmiféle kormányzat nem tud tartósan megbirkózni” – írta a legfõbb ügyésznek Kodály Zoltán. Az újabb ítélet után még hat évig voltam börtönben. Nem egyedül. Talán nem is árt, ha felidézzük a számokat. 56-ért 24 ezer embert ítéltek el a bíróságok. Közel 600 embert halálra ítéltek, és közülük közel 350-et ki is végeztek. Az áldozatok nagyrészt fiatal emberek voltak, többségük munkás, hiszen a munkások jártak az utcai harcokban elöl, õk voltak az élharcosok. Több tízezer embert internáltak, még többet dobtak ki az állásából, 200 ezernél többen disszidáltak az országból, és ez is óriási vérveszteséget jelentett. Egészen 1963-ig voltunk a börtönben. Akkor – mivelhogy már kényelmetlen volt a Szovjetuniónak, hogy az ENSZ közgyûlése minden évben elítéli a Magyar Népköztársaságot, a Kádár-rezsimet – a színfalak mögött paktumot kötöttek, hogy amennyiben leveszik a magyar ügyet az ENSZ napirendjérõl, akkor általános amnesztiát hirdetnek. Így kerültem haza én is, 63. március végén. Utána három éven keresztül rendõri felügyelet alatt álltam. Tudtam, hogy az ítéletünket csak felfüggesztették. Tehát ha bármiért újból elítéltek volna, le kellett volna töltenem az életfogytiglani börtönt.

1956-ban én ötödéves egyetemista voltam. Abszolváltam a Mûszaki Egyetemen, de még nem kaptam diplomát. Nem engedték a diplomám megvédését. Csak 75-ben, amikor már ismert kutató- és tervezõmérnöknek számítottam, akkor engedték meg, hogy újból letéve az egyetemi vizsgákat és szigorlatokat, egy új diplomaterv elkészítése után megkaphassam a diplomát. Így szereztem meg akkor azt a jeles diplomát, amit azóta se nézett meg senki, mert a mi szakmánkban, az elektronikus tervezésben, konstrukciókban valójában nincs szükség diplomára. Három évig voltunk rendõri felügyelet alatt, utána tíz évig politikai jogvesztéssel sújtva, amibõl következett, hogy nem kaphattunk útlevelet. A rendõrség állandóan figyelt bennünket. Még 1989 novemberében is – tehát azután, hogy október 23-án kikiáltottuk az új köztársaságot, még akkor is figyelte a titkosszolgálat a levelezésemet, lehallgatta a telefonjaimat. Lehallgatták, hogy mit beszélgetünk a lakásomon, az intim beszélgetéseket éppúgy, mint a közéletieket. És csak amikor lelepleztük 1989 végén a titkosszolgálatokat, akkor sikerült ezt megszüntetni. Akkor lettem teljes jogú állampolgár.

Nem sokkal ezután választottak meg országgyûlési képviselõnek. És akkor megváltozott az életem. Az SZDSZ többi vezetõjével együtt azt mondtuk, hogy a rendszer ellenségeibõl a kormány ellenzékévé váltunk. Igaz, 90-ben ellenzékbe kerültünk, de ez már a demokrácia játékszabályai szerinti ellenzék volt, olyan ellenzék, amely mindig tarsolyában hordhatja a marsallbotot, és a lehetõséget, hogy kormányra jusson.

Tóth Sándor: Gazság 1956. Linóleummetszet, 140x150 mm (A mûvész tulajdona)

A három évtized, ami ezenközben eltelt, tele volt sok keserûséggel és harccal. Csakhogy én harcos típus vagyok, aki nem hagyja magát. Elsõsorban szakmai területen igyekeztem utolérni magamat, de megjegyzem, hogy ez az utolérési láz is közös ambíciója, jellemzõje volt a szabadult 56-osoknak, hiszen jobbára fiatalok voltunk, tele lefojtott energiával, és úgy éreztük, hogy hat évet elvettek az életünkbõl. Én 23 éves voltam, amikor bekerültem, és a harmincadikban jártam, amikor hazajöttem. Társaimmal úgy gondoltuk, hogy a legszebb éveinket vették el a börtönben, és ezért igyekeztünk utolérni, igyekeztünk a szakmában pótolni mindazt, amit elmulasztottunk. Egy laboratóriumba kerültem dolgozni, ahol módomban állt új elektronikus berendezéseket konstruálni, új elektronikus szabadalmakat létrehozni. És láttam, hogy ez az egyetlen út, ahol érvényesülhetek, hiszen 56-osként semmilyen vezetõ pozíciót nem tölthettem volna be. Az akkori kormányrendelet szerint csak a szakmának megfelelõ, beosztott funkciókat tölthettünk be. Az után, hogy kijöttem a börtönbõl, elõször 1971-ben jelent meg a nevem nyomtatásban, ez volt az elsõ alkalom, hogy a sajtóban megjelent a nevem. Akkor kapott aranyérmet az egyik mûszer, amit én terveztem, és amiben két találmányom is szerepelt, és akkor leírták azt, hogy Mécs Imre villamosmérnök, az aranyérmes készülék alkotója. (Magyar Nemzet, 1971. IX. 24.) Brnóban aranyérmet kaptunk, késõbb Párizsban is aranyérmet kapott ez a mûszer, amelyik világhírû lehetett volna, ha meg tudjuk szervezni a külföldi gyártását. Mivel ez volt az egyetlen lehetõség, az évek során egy sor szabadalmat dolgoztam ki, de közben nem hagytam abba a politikai tevékenységet sem. Amint lehetett, kerestem a kapcsolatot az ellenzékkel – a bimbózó, fejlõdõ, demokratikus ellenzékkel –, és 75 körül össze is kerültünk. 1977-ben volt a Charta 77 aláírói elleni retorzió Prágában, amikor Haveléket börtönbe zárták. Mi tiltakoztunk. Az elsõ aláírók között voltam. És utána már együtt haladtunk mi, 56-osok a kibontakozó demokratikus ellenzékkel. Persze a retorzió se maradt el. 1975-ben kirúgtak az állásomból. Késõbb még kétszer megtörtént ez. Amikor nagy nehezen fölvettek valahova, utána mindig történt valami, ami miatt kirúgtak. Végén rájöttem arra, hogy legjobb, ha szabadúszó leszek, és szabadúszó mérnökként, a lassan a fagyból kiengedõ Kádár-rendszerben a lehetõségekhez igazodva igyekeztem én is a szakmai munkámat végezni.

Azonban elektronikában óriási volt a fejlõdés, nagyon fontos lett volna, hogy utazhassak, hogy továbbképezzem magam, hogy külföldön tárgyaljak szabadalmaim hasznosításáról. Ezt azonban nem engedték meg. Csak 89-ben kaptam útlevelet, amivel Nyugatra utazhattam. Korábban ezt egyszerûen lehetetlenné tették. Ezért, bármennyire úttörõ jellegûek voltak a szabadalmaim, nem sikerült belõlük világattrakciót csinálni. A tervgazdálkodás és a KGST keretei között ugyan gyártották és terítették a mûszert, de igazi nagy világsikert nem lehetett ezekkel a módszerekkel kivívni. Viszont a szabadalmak közben megsegítettek, és a feltaláló Mécs Imre támogatta az ellenzéki Mécs Imrét. Hiába voltam én kirúgva, ez nem okozott problémát, hiszen meg tudtam élni, mert jöttek a szabadalmi díjak, sõt ezekbõl a szabadalmi díjakból még ellenzéki mozgalmakat is tudtam – szerény mértékben – támogatni. Tehát hosszú történet az is, ami 1963 és 1970 között történt. A 80-as években beindult a demokratikus fejlõdés. Életünk nagy napján, 1989. június 16-án végre elbúcsúztathattuk Nagy Imrét és több száz társát a Hõsök terén. Ez a gyönyörû nap volt az igazi cezúra, mert eldöntöttük, hogy lezártuk a régit, lezártuk a múltat, és új életet kezdtünk. Ezzel beléptünk egy új világba, a demokrácia világába. Abba a világba, amire évtizedeken keresztül vágytunk, amit szerettünk volna, amit óhajtottunk, s amikor bekerültünk, akkor láttuk, hogy mindent elölrõl kell kezdenünk. Hiszen még csak most kezdõdik az igazi harc, az igazi tanulás, most kezdõdik életünknek egy teljesen új szakasza – egy új történet.

Mostanában sokan megkérdezik tõlem, hogy én, az egykori halálraítélt, hogyan tudok együttmûködni abban a kormányban, azzal a miniszterelnökkel és azokkal az emberekkel, akik 56-ban a barikád másik oldalán voltak. Nem könnyû erre egy szóval válaszolni. Valóban, annak idején Horn Gyula is fegyvert fogott a kezében, és én is fegyvert fogtam a kezemben, és egymással szemben álltunk. Ha úgy hozta volna a sors, talán lõttünk volna is egymásra. De ez nyílt szembenállás volt. Az akkori helyzet bonyolultságát is látni kell. Nem mindenki tudja, hogy Horn Gyulának a testvére a Filmgyár Nemzeti Bizottságának a tagja, akit brutális módon megöltek a másik oldalon – a mi oldalunkon volt. Hosszú idõ telt el 56 után, Horn Gyula a maga pártállami karrierjét építette, azonban a 80-as években fölismerte, hogy rossz az az út, amelyen elindult. És megpróbálta tettekkel korrigálni. 89-ben õ volt a Németh-kormány külügyminisztere, aki megszervezte a keletnémetek külföldre engedését, és ezzel valójában elindította a Szovjetunió fölbomlását. Nem egyedül tette, hiszen akkor már az ellenzék is támogatta ezt, sõt a páneurópai piknik meg is elõzte ezt a cselekményt, mégis többek között az õ nevéhez fûzõdik a vasfüggöny átvágása. Utána is progresszív, a nemzet érdekét szolgáló cselekedetek jellemezték. Vallom, nem azt kell néznünk, hogy ki honnan jött, hanem hogy ki mit akar. És most nekünk az a célunk, hogy ennek az országnak jobb legyen a sorsa, hiszen 56-ban arra esküdtünk föl, hogy szabadok legyünk, és javítsunk az ország sorsán.

Ennek ellenére nagyon nehéz döntések vannak mögöttünk, hiszen az SZDSZ a rendszerváltás egyik pártja, amelynek az egyik alapító tagja vagyok, a leghatározottabban követelte a többpártrendszert, és a történelmi igazságtételt is. Amikor a 94-es választáson földcsuszamlásszerûen 54 százalékot kapott a régi állampárt utódpártja, a Magyar Szocialista Párt, akkor még úgy gondoltuk, semmi szükség sincs arra, hogy bárki is partnere legyen a kormányzásban, hiszen megvan az 54 százalékos többsége. Azonban itthon is, külföldön is akkora volt a megdöbbenés, hogy az ország érdekében meg kellett vizsgálnunk, hogy belépjünk-e a kormányba. Maga Horn Gyula kijelölt kormányfõként is úgy érezte, hogy pártja egyedül nem tud az ország érdekében megfelelõen kormányozni, és ezért, hosszas vívódás után, az ország érdekében beléptünk a kormányba. Én ezzel a döntéssel egyetértettem, ezt a döntést magam is támogattam és elfogadtam. Úgy gondoljuk, hogy most az ország olyan nehéz helyzetben van, hogy feltétlenül szükség van a mi támogatásunkra, a mi erõfeszítéseinkre is. Így kerültem én is kormányzati oldalra. Elmondtam, hogy hatvanegy éves ko- romig ellenzékben voltam, hiszen már gimnazista koromban is szembekerültem az akkori kommunista hatalommal, most pedig átkerültem a másik oldalra. Ezt is megtapasztalom. Ez olyan új szerep, amelyben tisztességgel, becsülettel, elveimet meg nem tagadva kell megfelelnem. Konfliktusok mindig vannak és lesznek, az élet – és a politika – már ilyen, de tudomásul kell vennünk, hogy mindig meg kell harcolnunk a magunkét.

Ami az én személyes sorsomat illeti, alapvetõen szerencsés embernek tartom magam. Ugyan lehetett volna egy s másban az életem más fordulatú; ha például kimegyek 56-ban, akkor valószínûleg egy villamosmérnök lennék a sok közül, és ki tudja, hogy alakul az életem. Nem lennének ezek a gyerekeim, nem vettem volna részt Magyarország átalakításában, a rendszerváltoztatásban, és nem lennék az, aki lettem. Én ezt az utat választva lettem az, aki vagyok. És ha nem is vagyok megelégedve mindig azzal, amit csinálok, de azért alapvetõen nem vagyok boldogtalan. Életem nagy vágya, amibe már bele is kezdtem, de amit pénzhiány miatt fel kellett adnom, hogy egy olyan egyetemet hozzak létre, ahol a térség diákjai együtt, egymásra hatva, egymást követve tanulnak, tanítanak. Ha ezt sikerülne elérni, arra szívesen áldoznám amim van, és nem lennék rest a szükséges támogatásért minden lehetséges fórumon fellépni, harcolni, mert hiszek abban, hogy a cél megérné.

Epilógus

Mihályi G.: Tíz éve, a negyvenedik évfordulón mondtad el az elõbbi visszaemlékezésedet.

MÉCS: Akkor nem voltak ilyen élesek a politikai ellentétek. Most viszont egy törpe kisebbség, Wittner Mária vezetésével megpróbálja az akkori megtorlásokért diabolizálni a mai baloldalt. Napjaink politikai ellentéteit akarja visszavetíteni az ötven év elõtti múltba. Ami tökéletes képtelenség. Az igazság az, hogy azóta több generáció felnõtt, amely igen keveset tud a múltról, Higgyük el, az õszinte nem tudás jellemzi az 56-ról alkotott ismereteiket. Wittner Máriáék ötven év után sem tudják elfogadni, hogy a forradalom az egész ország ügye volt, és ennek megünneplésébõl senkit sem szabad kirekeszteni. Nem lehet a mai gondolkodás, illetve látásmódjukat ötven év elõtti eseményekbe visszavetíteni. Gondold el, milyen képtelenség lett volna akkor az ötven év elõtti darabont kormány és Tisza Kálmán közjogi küzdelmeit elõrevetíteni 1956-ba, mennyire abszurd lett volna az akkori tanulságok szerint politizálni, vagy akár ötven évvel elõbbre gondolni a mába. A forradalom idején nem létezett a mai bal–jobb ellentét, akkoriban nem gondolkodtunk ilyen kategóriákban.

– Másrészt az 56-os követelések – többpártrendszer, általános titkos választójog, parlamentáris választások, az egyéni szabadságjogok törvénybe iktatása – napjainkra megvalósultak. Csak a magántulajdon helyreállításáról nem volt szó akkoriban – erre a tizenhárom nap nem is volt elegendõ.

– A tizenhárom nap, amely megrengette a Szovjetuniót, valóban blikkfangos megfogalmazás, de a forradalom sokkal tovább tartott. Még novemberben és decemberben is benne voltunk a forradalomban Emlékezzünk arra, hogy november 14-én alakult meg a központi munkástanács, amely az ellenállásnak nemcsak a szimbolikus, de tényleges letéteményese, vezetõje lett. December közepén dördültek el a sortüzes provokációk. Csak január elején vált világossá, hogy a Nyugattól semmilyen komoly segítségre nem lehet számítani. Ekkor halt meg a remény, s ezt követõen bomlott fel az ellenállás. Kibontakozott a terror. Januártól állt be a fordulat, amikor sorra tartóztatták le az ellenállókat, megnyíltak az internálótáborok. Ekkortól fogva dördültek el a kiprovokált sortüzek. Mindez a forradalom végleges leveréséhez vezetett.

Ami a magántulajdon visszaállítását illeti, alapjában elfogadtuk egy alacsonyabb színtû privatizáció jogosságát, családi házak, lakások magántulajdonát, kiskereskedõk, kisiparosok mûködésének szükségességét.

A központi munkástanács november második felében létrehozott egy gazdasági bizottságot azzal a céllal, hogy vizsgálja meg, mekkora üzem kerülhet még magánkézbe. Vagyis mekkora üzem az, amit egy ember saját maga még mûködtetni bír. Száz vagy kétszáz dolgozó alkalmazását tartották még elfogadhatónak. Úgy vélték, ennyi ember munkáját egy ember még össze tudja fogni.

Ami a magánosítást illeti, az üzemek, vállalatok élére munkástaná- csok kerültek, és úgy tûnt, Jugoszláviához hasonlóan nálunk is kialakul valamiféle munkás önigazgatás. Az egész rendszer nem alakulhatott ki, mert Kádárék szétverték. Akkor még nem alakult ki az a szemlélet, hogy az állam nem jó gazda. Ami sommásan fogalmazva megint nem igaz.

Azóta nagyon megváltozott a világ. Sokan egyszerûsítõ képletekkel élnek, azt mondják – a kapitalizmust választottuk. Csakhogy ez nem az a kapitalizmus, amit még ötven éve ismertünk. Ez a szociáldemokrácia sem az a szociáldemokrácia, amirõl még Lasalle idején úgy vélték, hogy ha megvalósul az általános titkos választójog, akkor automatikusan gyõzni fog a szocializmus. Ma csak abban bízhatunk, hogy idõvel sikerülni fog egy olyan társadalmat létrehozni, amelyben erõsebben érvényesül a szolidaritás, és nagyobb a társadalmi egyenlõség.

– Végezetül még hadd kérdezzem meg, miként is helyezkedsz el a két koalíciós párt között? Még tíz éve a liberális párt egyik prominens alakja voltál, most pedig az MSZP képviselõjeként kerültél a parlamentbe.

– Azt szoktam erre a kérdésre válaszolni, hogy a kovalens elektron akarok lenni a két párt között.

– Az mi?

– Az egy olyan elektron, ami két atommaghoz is tartozik és megteremti köztük a kovalens kötést. Összeköti a két atommagot és létrehoz egy új elemet.

Már a kezdetek kezdetén Béki Gabriellával egy szociálliberális platformot alakítottunk, akkor nyugati barátaink azt várták, hogy ebbõl alakul majd ki az új szociáldemokrata párt. De mi nem vállaltuk ezt a szerepet.

Az elnökválasztás idején már nagyon bosszantott, hogy már a második koalíciót kötjük meg az MSZP-vel, és még mindig tart a kutya-macska háborúság. Az volt a véleményem, hogy az elnökválasztás ügyében az okos enged álláspontjára kellene helyezkednünk. Ennek lett az a vége, hogy én most a másik párt padsoraiban ülök.

– Gondolom, megkönnyíti a helyzetet, hogy Gyurcsány nagyon vigyáz arra, hogy minél súrlódás mentesebben tudjon együttmûködni a két párt.

– Nagy szerencse, hogy Gyurcsány személyében ma egy ilyen tehetséges, felkészült vezetõ került az MSZP élére. Fantasztikus, hogy mennyit dolgozik, mennyi mindent vállal magára. Csak kérdés, hogy meddig bírja, egy ponton nem roppan-e össze a terhek alatt.

Most õsszel nehéz harcoknak nézünk elébe. Alapjában optimista ember vagyok és meggyõzõdésem, hogy ezt a küzdelmet is állni fogjuk

•  Erre koccintsunk.