Bizalmas viszonyban a történelemmel

Halda Aliz – közérdekű magánügyéről

Bálint György szerint a világ egyre növekvő robaja közben csendesen, feltűnés nélkül halt meg a magánügy. Meghalt, eltűnt, valamikor a második világháború kirobbanása idején. Függetlenül attól, hogy az embernek végső fokon a korábbi, normálisnak, nyugalmasnak hitt években is a közéleten múltak a magánügyei, és az egyének sorsát akkor is az döntötte el, ami néhány külügyminiszteri dolgozószobában, vagy egy-egy világcég vezérigazgatói irodájában történt. A kisemberek azonban akkor még nemigen tudtak erről, és talán nem is akarták elhinni: ők általában a maguk egyéni dolgával, személyi problémáival, a test és lélek mélyvilágából eredő magánügyeikkel voltak elfoglalva. De 1939 után már a lélek magányos útjain is történelmi kerekek dübörögtek, felismerhetetlenné lapítva mindent.

A történelem életben maradt statisztái, a túlélők, a világégés után új traumákat és diadalokat átélő nemzedék tagjai – köztük az ebben a Füzetben megnyilatkozók – bizonyíthatják: az 1956-os esztendő, ragyogó reményeivel és keserves kínjaival sem nevezhető a magánügyek évének. Közös ügyeink, közügyeink foglalkoztatták, lelkesítették elsősorban azokat, akik már korábban is bekapcsolódtak a nagy történelmi korrekció munkájába. Számukra a sors, a történelem különös ajándéka volt, hogy az októberi események hullámverésében kereshettek, kaphattak közéleti szerepet, s egyéni tragédia volt a közös csatavesztés, a megtorlás.

Ezért is meghökkentő, megrázó, hogy a totalitárius hatalom ellen szervezkedő politikai erők első vonalában küzdő hírlapíró, az ezért a tevékenységéért halálra ítélt publicista–szerkesztő utolsó társa – maga is a változások drukkere, sikeres rádiós pályát kezdő értelmiségi – 2002-ben Magánügy címen adott számot a vele, illetve velük történtekről. A dacból választott cégér nem bestseller-fogás, még kevésbé provokáció. Hiteles, emblematikus címe egy régóta érlelődő számadásnak. Halda Alíz dokumentumregénye, amelynek később színpadi változatát is láthattuk a Komédium színházban, cselekményét tekintve egy szerelem története. A szerző már a bevezetőben figyelmeztet: bár történetének hőse Gimes Miklós újságíró, politikus, az 56-os magyar forradalom hőse, mártírja, elkötelezett baloldali, akit kommunista bíróság ítélt halálra, neki nem a történelmi, illetve közéleti személyiséghez, hanem a férfihoz, a magánemberhez volt köze. Őt szerette lázas és kitartó, a legnehezebb időkben is hűséges szerelemmel. Ezt az élményt őrizte tudatában és zsigereiben, és erről adott számot, amikor már úgy érezte, hogy képes érzéseit és a történteket – önmaga, a kortársak és az utókor számára is érvényesen – megfogalmazni.

De aki elolvasta, tanúsíthatja, hogy ez a „magánügy”, Halda Alíz és Gimes Miklós kései találkozása, rövid, ám korántsem zavartalan boldogsága, a sors értelmetlen kegyetlenségéből tragédiába forduló testi-lelki kapcsolata – mégiscsak történelem. Vagy legalább – történelem is.

A kor hősének és áldozatának, ha nemcsak választottjához, de annak eszméihez is hű akar maradni, nincs igazán választása. Végig kell mennie az úton, amire a sors kényszerítette, és ami szerelmesét és legjobb harcostársait a bitófára, másokat hosszú évekre börtönbe juttatta egy olyan korban, amikor a boldogság íze is megkeseredett. Neki magának pedig az érintés és az ölelés, a gyermekvállalás boldogságától megfosztva, kiszolgáltatottan is talpon kellett maradnia, mert csak így élhette meg a számadás elégtételét.

Erről beszélgetünk most, fél évszázaddal az 56-os forradalom, négy esztendővel a szerző emlékeit művé szervező ,,Magánügy'' megjelenése, és két évvel e színre alkalmazott dokumentum bemutatása után.

– Mi újat mondhatok én még az utánunk jövőknek? Amit átéltem, amit tudtam, belesűrítettem a könyvembe. Nem tudtam és nem is akartam megírni a forradalom eseménytörténetét. Élményeket és epizódokat idéztem, kortársakkal, barátokkal folytatott beszélgetésekre és a magam gyatra memóriájára támaszkova.

– Ezért is személyes kérdéssel kell kezdenem ezt az interjút. Szeretném visszapergetni a történelem filmjét, hogy tudjam, mint sodródott bele a színésznői álmokat dédelgető, felvidéki úrilány, a szerkesztőségben felnőtt, később bölcsészdiplomát szerzett leányzó, aki te voltál – Gimes Miklós és a történelem hatására – a politikába, a forradalomba?

– Az igazság az, hogy engem nem Gimes Miklós, és nem is 1956 vitt közel a politikához, hanem jóval korábban ébredt, személyes lelkesedésem, és későbbi (saját jogon megélt) sértettségem. A lelkesedés a népi kollégiumi mozgalomban kapott el, amikor korán árvaságra jutott, mostohák nevelte, családtalan fiatalként életemben először találkoztam egy igazi közösséggel. A Horváth Árpád kollégiumban fedeztem fel, hogy az ember életében adódhatnak olyan ügyek és feladatok, amelyek fontosabbak a saját dolgánál. A kollégiumi évek embert formáló tapasztalatai elkísértek egész életemben.

Sokkal később – néhány évvel ezelőtt – részt vettem a Köznevelés című pedagógiai folyóirat egy szerkesztőségi értekezletén, ahol felszólalt egy vidéki pedagógus, aki elragadtatott örömmel mesélte, hogyan sikerült a falujukban, minden induló tőke nélkül összekaparni az új óvoda építéséhez szükséges eszközöket, felépíteni és megszervezni az óvodát. És hogy ezáltal nemcsak egy új épülettel, intézménnyel lettek gazdagabbak, de a nagy igyekezetben, a közös erőfeszítésben, végre közösséggé vált a falu. Előzőleg soha nem hallottam az említett faluról, nem ismertem a felszólaló kollégát sem, de ezek után meg mertem kérdezni: nem volt-e valaha véletlenül – népi kollégista? Mert mi, kollégisták a lelkesedni tudásból, a lobogásból még ma is egymásra ismerünk. Most sem tévedtem.

A másik, egész életemre kiható tapasztalatom sokkal keserűbb. Engem ugyanis egymás után kétszer rúgtak ki a rádióból. Elkötelezett baloldali voltam és imádtam a munkámat, dicsértek, kitüntettek, és egyszer csak – még az ötvenes években – a kezembe nyomták a felmondó levelet, azzal hogy meg kell tisztítani a rádiót a jobboldali elemektől. Amikor behívattak a főnökhöz, hogy közölje a döntést, fel sem tudtam fogni, hogy ez rám vonatkozhat. A kiosztott káderlapomból tudtam meg később, hogy szakmai, szerkesztői munkámat kiválónak minősítették, de szememre vetették, hogy – bár pártcsoportbizalmi voltam – lebecsülöm a politikai munkát. Volt okom megsértődni.

1956 őszén rehabilitáltak, és vissza is vettek az Irodalmi Szerkesztőségbe, de csak hetekig élvezhettem a megváltozott légkört. Csak egy-két elkészült, illetve tervezett műsoromra emlékszem ebből az időből. Hogy a Rajk Lászlóról készülő irodalmi összeállításhoz Losonczy Géza írt megrendítő előszót. De miután újfent kirúgtak, ez a kézirat éppen úgy elveszett, mint az a gyönyörű vers, amit Szécsi Margittól kaptam műsorom számára a forradalom alatt.

– Októberben még a Magyar Rádió, illetve a Szabad Kossuth Rádió munkatársa voltál?

– Ma már történelem, hogy a forradalom alatt a Parlamentben készültek az adások. Én viszonylag kevés műsort szerkesztettem. Az volt a feladatom, hogy a telefonnál fogadjam a jelentkező fiatalok üzenetét, és a szülők megnyugtatására továbbítsam azokat az éter hullámain. De ezt is olyan boldogan csináltam, mintha a legremekebb műsorokat szerkeszthettem volna.

– Úgy érezted, hogy ez is forradalmi feladat?

– Utólag ezt nehéz megállapítani. Tény, hogy mi október huszonharmadikán nem akartunk forradalmat csinálni, és én délután a tüntetésen még azt sem tudtam, hogy már benne vagyok. Csak azt éreztem, hogy boldogítóan gyönyörű nap köszöntött ránk, és hogy ez a rengeteg ember körülöttünk mind egyet akar. Ettől kezdve azután tizenhárom napig szüntelenül boldog voltam. A Köztársaság téren történtek elkeserítettek bennünket. De számunkra nem ez jelentette a forradalmat. A legbiztatóbb napnak november harmadikát tartottam. Délután is bent, illetve fent dolgoztam a Parlamentben a rádiós szobában, és örültem, hogy már nem igen hallunk lövöldözést. Nyugalomra vágytam, mint az egész ország. Király Béla akkor azt mondta, útban vagyunk a kibontakozás felé. A téren a tömeg gyűlésre készült , hogy meghallgassa Tildy Zoltánt és Maléter Pált. Amikor csoportosan érkeztek a felfegyverzett munkások, a munkástaná-csok tagjai, emlékszem, Jánosy Ferenc – Nagy Imre veje – azt kérdezte: nem lesz ebből baj? Mire Maléter kapásból azt felelte: a rendet, a nyugalmat én biztosítom! Nem sejtette szegény, hogy mi vár rá…

– Mint ahogy te sem, ti sem voltatok felkészülve arra, ami történt…

– Vasárnap már mindannyian éreztük a fejlemények veszélyét, súlyát. Miklóst barátai közül sokan bíztatták, hogy menjen el, meneküljön. A családjáról gondoskodott, de ő még bujkálni sem nagyon volt hajlandó. Azt vallotta, hogy nem lehet mindig a napos oldalon járni. Felelősnek érezte magát azért, amit korábban a kommunista rendszer szolgálatában a Szabad Népben írt, és azért is, hogy később ellenzékiként része volt az emberek felébresztésében, a forradalom előkészítésében. Nem értett egyet azokkal, akik menedékjogot kértek a jugoszláv követségen. Ő vállalta a sorsát. Attól tartott, hogy polgárháború fenyeget, de azt, hogy az oroszok Európa közepén ilyen kegyetlenül vérbe fojtják, vérbe fojthatják a forradalmat – egyszerűen nem hitte.

– Veled mi történt ezekben a napokban?

– Féltem; nem magamat, Miklóst féltettem. Akkoriban derült ki, hogy terhes vagyok, és bár családtalan ifjúságom után, ebben a szerelemben teljes szívvel vágyódtam egy gyerekre, 1956 novemberében, Miklós határozott kérésére – elvetettem a hathetes magzatot.

– Könyvedben, mintha mégis megértéssel írnál az ő döntéséről…

– Megértettem, hogy félt engem, akkor a hat hetes magzattal, azután nagy hassal, utána pedig egy kis gyerekkel egyedül hagyni. Észérvei voltak és az a reménye, hogy később akár hat gyerekkel is kárpótol bennünket a sors. De sajnos nem így történt, és éppen ezért, ma már egészen biztos vagyok benne, hogy ha akkor tudom, hogy milyen sors vár ránk és a szerelmünkre, akkor is mindenképpen megszülöm. Hiszen így, Miklóssal együtt mindent, a forradalmat, a szerelmemet, meg nem született, egyetlen gyermekemet is elvesztettem. Mostanában, különösen mióta sok barátom nagyszülő lett, sokszor számolgatom: hány éves lenne az én fiam vagy lányom, mekkorák lehetnének az unokáim…

– A rádiózásnak persze vége lett…

– Egy ideig tanácstalanul otthon maradtam, de azután Miklósnak is, a kollégáimnak is az volt a véleménye, hogy ne tegyem meg az újonnan szerveződő Kádár-rádiónak azt a szívességet, hogy megkímélem őket az eltávolításommal járó kellemetlenségtől. Márciusban valóban, sokakkal együtt, engem is „racionalizáltak”. Gondolhatod, mennyire fájt, hiszen nemcsak életem legfontosabb munkahelye, de a passzióm, a szenvedélyem is a rádiózás volt. Igaz, addigra már ennél súlyosabb gondok nyomasztottak... Egyébként soha nem azokra haragudtam, akik dogmatikusak lévén, következetesen a másik oldalon álltak, hanem akik mindig igyekeztek a széljárás szerint, lehetőleg észrevétlenül fordulni. És persze, ezek voltak többségben.

Hosszú ideig gépírói állást sem kaptam. A hatvanas évek elején végre sikerült pedagógusként elhelyezkednem. Közben itt-ott gépeltem, néha szavaltam is, valahogy megéltem. 1962-től, a szakközépiskolai kollégiumban végül újra volt igazi feladatom, és jól is éreztem magam.

– A könyvedben megragadott egy vitatható, de szívmelengetően szép mondat, hogy „egy forradalom minden generációnak kijár”. A kérdés csak az, hogyan él most, fél évszázad után a te nemzedékedben ennek a megélt forradalomnak az emléke és hogy látja, hasznosítja-e ezt az örökséget az utókor?

– Mi a forradalom alatt egyhuzamban boldogok voltunk. Ebbe az eufóriába beletartozott, hogy azt éreztük, tapasztaltuk, hogy a történtek fényében másként néz ránk a világ. Büszkék lettünk a társainkra, büszkék Magyarországra.

– Mára mintha túlságosan kevés maradt volna ebből a boldog büszkeségből. Az új nemzedék közönyösen, feszengve beszél – ha egyáltalában beszél – ötvenhatról. Riasztó a tájékozatlanság is…

– Ez nekünk, kortársaknak, résztvevőknek különösen fájdalmas. Viszont éppen ezért becsülöm nagyra azokat a szakembereket, történészeket, akik szorgos kutatómunkával, mozaikkockánként gyűjtik össze emlékekből és dokumentumokból 56 történelmét.

– Egyértelmű, hogy ezekből a mozaikkockákból áll majd össze a nagy egész , a forradalom történelme. Csakhogy mostanában a részletek megvilágítása, a tények értelmezése is egyre jobban különbözik.

– Ezt én természetesnek érzem. És meggyőződésem, hogy a teljes kép csak akkor fog összeállni, ha már nem lesznek túlélők, egykori szereplők, akiket köt a személyes emlék, akikben leküzdhetetlenül erős a szubjektivitás. Őszintén mondom, hogy én nem hibáztatom az utánunk jövőket, amiért olyan keveset tudnak a forradalomról. Még akik megtanultak a sorok között olvasni, azoknak sem állt rendelkezésére megfelelő mennyiségű hiteles információ. Hiszen még nekünk sem volt könnyű eligazodni az ellentmondások szövevényében. A múltkoriban például egy, a Szabad Nép székházát ostromló felkelő csoport vezetőjéről, Dudás Józsefről szóló tanulmányt olvastam, és rádöbbentem, ő is mennyire más ember volt, mint ahogy ez az én, előítéletektől nem mentes tudatomban élt.

De tovább megyek. Én magam, kollégiumi igazgatóként mindig is arra törekedtem, hogy segítsek a lányoknak eligazodni a világban. Körülményesen, körülírva, de érzékeltessem számukra az igazságot. 1956-ról azonban én sem mertem velük őszintén beszélni. Nem magamat, őket féltettem az igazságtól! Hogy bajuk lesz belőle, ha forradalomnak mondják azt, amit ellenforradalomnak bélyegzett a tankönyv és a média…

– Te mikor szántad rá magad könyved megírására?

– Kezdettől igyekeztem megőrizni – írásban is – a magam emlékeit. Megvoltak a naplójegyzetek, a levelek. Először szerelmünk legzavartalanabb hetét, a Veránkán töltött boldog napok krónikáját írtam meg, azután Miklós barátait kerestem fel, mondják el nekem a vele kapcsolatos emlékeiket. Természetesen kihagyhatatlan volt Lili néni, az édesanyja (dr. Hajdú Lili pszichiáter), az újságíró barátok közül Vásárhelyi Miklós, a történetmesélésben szinte utolérhetetlen Fazekas Gyuri… Sokat kaptam tőlük, de azért éreztem, hogy csak ezekből az interjúkból nem áll össze az a könyv, amit csak én írhatok meg. A szorosabb-tágabb baráti körhöz tartozó, általam sokra tartott írók közül Örkény, Konrád, Hernádi is biztattak, hogy szánjam rá magam az írásra, de sokáig nem volt hozzá lelkierőm. Csak amikor azt éreztem, hogy eléggé el tudom távolítani magamtól az eseményeket, akkor mertem belefogni.

– Máskor, máshol is beszélsz ötvenhatról?

– Az azt következő évben, hogy a halálraítélt Mécs Imrét kifütyülték a 301-es parcellában, Kuncze Gábor engem kért meg a forradalmi megemlékezésre azzal, hogy talán engem kevésbé fütyülnek ki, és elkerülhetjük a botrányt. Kicsit feszengve, de elvállaltam, és el is mondtam az emlékbeszédet baj nélkül. Csak utólag döbbentett meg, hogy a megemlékezés egy idős hallgatója – feltételezhetően az események részese vagy tanúja – négy oldalas, felháborodott levélben vetette a szememre, hogy már én is rágalmazom októbert. Ennek persze csak annyi alapja volt, hogy objektivitásra törekedve, egyetlen mondat erejéig megemlítettem azokat is, akik a Köztársaság téren, vagy másutt beszennyezték a forradalom zászlaját. Ez a levél is azt igazolta számomra, amit az előbb mondtam: a túlélők végletes elfogultsága, szubjektivitása még ma is nehezíti a forradalom igazi történetének elfogadását. Hiszen talán mondanom sem kell, hogy én elkötelezetten, a forradalomért életüket áldozó hősök iránti tisztelet jegyében szóltam, de vannak a kor- és sorstársak közül, akik ezt sem tudják elfogadni…

– Lehet, hogy éppen ezért felesleges, vagy éppen veszélyes dolog az emlékezés?

– Nem hiszem. Én ugyan nem szeretem az évfordulókat, a hivatalos megemlékezéseket, de most mégis bízom benne, hogy az idő nekünk dolgozik, és a forradalom ötvenedik születésnapja hozzá fog járulni az emlékek elrendeződéséhez és a tisztán látáshoz. Bízom benne, hogy a nemzeti identitást kereső, magát öntudatosan magyarnak valló fiatal nemzedék tudatában is kialakul és egyértelművé válik a meggyőződés, hogy ez az ország 56-ban az emberméltóság forradalmával vívta ki a maga becsületét, Európa és a világ becsülését.

Földes Anna