Néhány sor a szólás jogáról és felelősségéről

Különös kórus, zavarba ejtő antológia lenne, amelyben az elmúlt ötven év minden egyes október 23-án kelt közleménye, – számadás, egymásnak ellentmondó összegezés, gáncs és tiszteletadás – helyet kapna. A forradalom sajtóját, azután, hogy a történelemhamisítás kötelező normái lazultak és tere nyílt a szabad szónak –, a teljesség igényével szerkesztett dokumentumként egyetlen kötetben ki lehetett adni. A forradalom írói szándékkal alkotott, irodalmi mércével mérhető krónikája azonban azóta is úgy nőtt, bővült, burjánzott, hogy közben az utókor igénye, kíváncsisága továbbra is kielégítetlen maradt. Tizenhárom nap alatt megjelenhettek fontos, agyonidézett és méltatlanul elfeledett publicisztikai remekművek, a maradandóság ígéretét magukban hordozó, rotációs papírról antológiákba költöztethető versek és felejthető, gyorsan hervadó rímes széljegyzetek is. De ezt követően sem születtek meg, – akár versben, akár prózában – a magyar huszadik század „tisztító vihara” ihlette modern hősköltemények. Még kevésbé a zsákutcás magyar történelem kivételes kitörési kísérletét ellentmondásaival együtt ábrázoló, a totalitás távlatait megjelenítő, nagy ívű regények, katartikus hatású drámák. Az eltervezett, vagy elvetélt, többre érdemes, ám sajnálatosan kisiklott szándékokról tanúskodó, nagyobb lélegzetű vállalkozások is többnyire érdekes féligazságokkal kárpótoltak bennünket. Az igazán izgalmas koncepciókat, hiteles tapasztalatokat évtizedeken át nem engedte kibontakozni az intézményes, vagy sokszor annál is kérlelhetetlenebb öncenzúra.

A kimondott és elhallgatott igazságok ötvözetét tanulmányozva, egy ideig nőttön-nőtt, azután lassanként kihunyt bennünk a várakozás is. De az igazi csalódást az hozta, hogy a történelem felszabadító fordulata után kiderült, még a kényszerűen bezárt íróasztalfiókokból sem kerültek elő új „befejezetlen mondatok” Még Örkény műhelyéből is csak egyéniségének nyomát magukon viselő, élvezetes „noteszlapok.” Fájdalmas, de elkerülhetetlen volt annak tudomásul vétele, hogy „a nemzet szavának első hallói és leírói” (Déry) sem végezték el a tőlük elvárható számadást. Hiába lett már a forradalom előtt evidenciává, hogy ,,A tengervíz sós'', és a forradalom után rejtegetett kinccsé az „Egy mondat a zsarnokságról”, mégis időbe telt, amíg bekerültek az irodalmi kánonba azok, akik a később születettek öntudatával, egyenes gerinccel és a nekik adatott tehetséggel át tudták lépni a korlátokat.

Nekik is köszönhető, hogy akik ma érvényes leltárt készítenek a forradalom ábrázolásáról, vagy legalábbis ajánlásokat kínálnak a jelen olvasói számára, azoknak már van hova fordulni – Petri Györgytől Nádas Péterig, – az utókor emlékezetének ébresztésére. De az is igaz, hogy majd fél évszázaddal a történelmivé kopott és legendává fényesedett események után született csak meg egy, a forradalom valóságos arcát az egyetemesség szintjén felmutatni szándékozó, katartikus verses dráma, a ,,Kazamaták''. De tény, hogy a Térey János–Papp András kettős az elmúlt évad végén bemutatott darabja már egy új író–költő nemzedék életművébe tartozik.

A hazai közvélemény már hozzászokott az évfordulók idején felpezsdülő – az olvasókat, nézőket korántsem csak remekművekkel kényeztető – kínálathoz. Most sem igérkezik másnak, másmilyennek az októberi választék. De azért van abban valami kiábrándító, vagy legalábbis töprengésre késztető, hogy a kirakatokat és a lapok hasábjait betöltő évfordulós könyváradatában egyelőre a legnagyobb feltűnést, és a leginspirálóbb vitát a „Vesztett illúziók”, az Amerikában élő magyar történész, Charles Gati tanulmánya ébresztette. Igaz, azt is tudjuk, hogy a szellem mai hullámverése ezzel korántsem ért véget.

Az Európai Kulturális Füzetekről elmondható, hogy éppen most tíz éve, 1996-ban – a folyóirat harmadik füzetében – már hallatta hangját a forradalmat idézők sok- hangú kórusában. Akkor is vallottuk, ma is úgy hisszük, hogy a jövendőnek szánt számvetések között is megkülönböztetett jelentősége van a résztvevők és tanúk személyes vallomásának És nemcsak a hitelesség jogán. Hanem, mert bármilyen szomorú, az élet rendje, hogy egyre kevesebben vannak, – vagyunk, – akik szólhatunk. Akik ifjúságunk teljében megéltük, élvezhettük ötvenhat fényes napjait és túlélőként keresztül botorkáltunk az azt követő esztendők homályos labirintusán is. Valljuk be, kevesen voltak a hősök és sokan a tartós szélárnyékban, fojtogató félelemben várakozók, akiknek azonban az átmenet történelmileg kurta, de az egyén életében hosszúra nyúlt korszaka után, immáron másfél évtizede, megadatott, hogy újra őszintén szóljanak az utánuk következő nemzedékhez sorsuk tanulságairól.

A szólás jogával és lehetőségével együtt a szólás felelőssége is a forradalom résztvevőinek és tanúinak a vállára került. Ezért aggódunk, valahányszor kiderül, hogy utó- daink, gyermekeink, unokáink, tanítványaink nemzedéke a semminél alig tud többet a magyar forradalomról, a hősökről és az áldozatokról. Nagy Imréről és Földes Gáborról.

Ez a felismerés, és a nyomában támadt lelkiismeret furdalás vezetett bennünket, amikor a félszázados évforduló alkalmából újra szót kérünk. Méghozzá olyan módon, hogy a méltatlanul homályba tűnt alakokat, eseményeket is idézve, a 2006-os keltezésű írásokon kívül helyt adtunk néhány, korábban már közzétett, de változatlanul érvényes írásnak, interjúnak és tanulmánynak is. Ezeknél az utolsó mondatokat epilógusként követő, mai toldalékok, kommentárok kivétel nélkül a forradalom hiteles vállalásának folyamatosságát jelzik és bizonyítják.

F. A.