Slawomir Mrozek
Baltazár (részlet)

Munka a Dziennik Polskinál

Alig telt el pár hét, és meghoztam a döntést, bár ez nem is érdemelne ilyen ünnepélyes bejelentést, ha nem a körülmények kényszerítették volna ki. A Dziennik Polskinál kevés volt az újságíró, sürgősen kellett nekik munkatárs. Adam Włodek hozta a hírt, kérdezte, mit gondolok róla.
Én pedig eldöntöttem, hogy ismét változtatok az életemen. Majdnem egyévi nélkülözés volt mögöttem, nemegyszer nyomorogtam, és elegem lett belőle. Szükségem volt legalább egy kevés keresetre a megélhetéshez, leginkább rendszeres fizetésre, és a Dziennik Polski ajánlata a legjobbkor érkezett. Egyelőre lemondtam a „tiszta festészetről”. Még abban a korban voltam, amikor egyik terv sem végleges, csak később zárult be a kör. Úgy gondoltam, majd akkor térek vissza a képzőművészethez, ha a „munkások és parasztok” megpihennek, és már nem akarnak művészek lenni. De mindenekelőtt írni és publikálni akartam. Fogalmam sem volt még, milyen formában fogok írni, arról még kevésbé, hogyan jelennek meg az írásaim. Szóval először is ellátogattam a Dziennik Polski szerkesztőségébe.
Jelentkeztem a titkárságon, aztán mindjárt be is mehettem a főszerkesztő irodájába. Emlékszem az arcára. Stanisław Witold Balickinak hívták, az IKC, vagyis az Ilustrowany Kurier Codzienny, a Képes Napi Kurír kon-szern munkatársa volt a háború előtt. A vállalat egy háború előtti mágnás, Marian Da¸browski érdekeltségébe tartozott, sok kiváló újságíró került ki tőle. Meglepett Balicki külseje, fiatal arca, hatalmas, elhízott termete, de mindenekelőtt volt benne valami olyasmi, amivel én, a borze¸cini Mroz•ek még sosem találkoztam. Ellentmondást nem tűrő méltóság sugárzott belőle, azonkívül – az akkori szóhasználattal élve – a felsőbb osztályok leszármazottja volt. Volt benne valami, ami a háború előtti köztársasági elnökre, Ignacy Mos´cickira emlékeztetett, és megkülönböztette Osóbka-Morawskitól, bár őt addigra már sikerült megszoknom. Valami olyasmi volt, amit később Londonban figyeltem meg az egykor jobb napokat látott, most bridzselésbe feledkező emigránsoknál. Más kérdés, hogy e „valami” felszíne alatt egyszerű ostobaság is megbújhatott.
A főszerkesztő feltett néhány szokványos kérdést, majd kijelentette, hogy akár aznap munkába is állhatok. Aztán behívta Szydłowski szerkesztőt, aki a helyi hírek felelőse volt, és a gondjaira bízott.
Néhány éve, már a hazatelepülésem után rábukkantam a Dziennik Polskiban egy visszaemlékezésre, amely az akkori időket idézte fel. Nem tudtam ellenőrizni a forrás hitelességét, hiszen inkább tűnt legendának az egész történet, mint tényközlésnek – én is annak tekintem. Miután kiléptem az irodája ajtaján, Stanisław Witold Balicki megjelent a titkárságon, és nagyjából a következőket mondta:
„Kisasszony, látta ezt a pápaszemes éhenkórászt? Jegyezze meg, eltelik egy–két év, és mindenki róla fog beszélni.”
Kár, hogy nem a nyilvánosság előtt mondta e szavakat Stanisław Witold Balicki. Sok-sok év kínlódástól és reménykedéstől kímélt volna meg.
Szydłowski keménykezű szerkesztő volt, de hamar kiderült, hogy ez a kéz igazságos is, ő pedig tele van jósággal. Most, oly sok év elteltével még valamin elgondolkodom: milyen lehet olyankor megöregedni, amikor új és viharos idők járnak. Szydłowski, az IKC szerkesztője öt évig állás nélkül volt. A megszállás alatt a Goniec Krakowski volt az egyetlen újság Krakkóban, a németek adták ki. A háború után Szydłowski visszatért a Dziennik Polskihoz, de tudta, mi zajlik körülötte. Az volt az egyetlen megoldás, hogy nyugdíjaztatja magát. Remélem, kihúzta addig.
Az első írásom, amely a Dziennik Polskiban megjelent, egy szabadtéri gyűlésről szólt, amelyet a váratlan pénzcsere ügyében tartottak. Ez a hírfajta a helyi rovathoz tartozott. Egyik napról a másikra cserélték le a valutát, vagyis feltehetőleg hétfőn történt, mert vasárnap nem jelent meg a Dziennik Polski. A „spekulánsokra, élősködőkre és a közvagyont dézsmálókra” akartak csapást mérni ezzel a művelettel. Az biztos, hogy nem a „dolgozó népre”. A gyűlésen transzparenseket mutattak fel, ezeken a megfelelő jelszavakat olvashattuk. A pártaktíva élén álló LEMP-képviselő, a szakszervezetek, majd a dolgozók képviselője kapott szót, dicsérte a párt és a kormány politikáját, illetve elítélte „a nép ellenségeit”. Bekiabálások hangzottak el az „amerikai imperializmus” ellen.
Amíg a cikket írtam, egész idő alatt rettentő fásultságot éreztem. Elvileg jó ügy érdekében írtam, mégis elborított az unalom. Egészen addig a hatalmában tartott, amíg el nem hagytam a Dziennik Polskit. Félig-meddig már a népi Lengyelországban nőttem fel, ezért fogalmam sem volt arról, hogy másképp is lehet újságot írni. Vagyis írni még csak-csak – de publikálni?
A hét hat napján nyolc óra nulla nulla perckor meg kellett jelenni a szerkesztőségben, és aláírni a jelenléti ívet a titkárságon. Aki nyolc után írta alá, annak szigorú büntetés járt, ezt közösen szabtuk ki a testületi gyűlésen. Nyolcig ott ügyelt a titkárságon egy bizonyos M. G., egy fiatal és lompos teremtés, aki méregzöld színben jelenik meg előttem. Talán az a ruhája volt ilyen árnyalatú, amelyet a leggyakrabban viselt. Nem volt menekvés előle. Ő jelentette, ha késés történt. Később ugyanez az M. G. egyszer letépte a mellékhelyiség ajtaját, és a hátán vitte be egyenesen a főszerkesztőhöz, mert az ajtó belső oldalára rá nézve sértő szavakat írt valaki. Így akarta bizonyítani, hogy összeesküvést szőnek ellene. Zárójelben teszem hozzá, hogy a főszerkesztő akkor már nem Stanisław Witold Ba-licki volt. Nem sokkal azután, hogy fölvettek a laphoz, elküldték, és mást tettek a helyére.
A helyi rovat élete egy nagy, első emeleti teremben zajlott. A hatalmas ablakból kiláttunk a Wielopole térre, a villamosokra, a főpostára és a távolabbi Széna utcára. Mindenkinek megvolt a maga kis kuckója, a fontosabb munkatársaknak saját íróasztal is jutott. A királynőt megillető helyet X. asszony (elfelejtettem a nevét), a higgadt gépírónő foglalta el háború előtti írógépe társaságában. Ott volt az állandó helye, és szabad perceiben, amikor senki sem diktált neki, kötögetett.
Téved, aki azt hiszi, hogy bárkire mélyebb benyomást tett a riportom. Már én sem áltattam magam. Szydłowski szerkesztő kifutófiúként kezelt. Engedelmeskedtem, nem tiltakoztam. Eleinte a moziműsort szerkesztettem. Én voltam a felelős azért, hogy a Dziennik Polski minden számában, az utolsó oldalon megjelenjen a filmek címe, gyártója és a vetítés időpontja. Politikai okokból hamarosan csupa olyan filmre korlátozták a vetítéseket, amelyek népi demokratikus országokban vagy a Szovjetunióban készültek. Gyakran eltévesztettem a filmekre vonatkozó adatokat: a gyártó országot, sőt a vetítés időpontját is. Ilyenkor a Moziüzemi Vállalat panaszos leveleket intézett a Dziennik Polskihoz, Szydłowski szerkesztő úr pedig minden mérgét rám zúdította.
Délután egy órakor kezdődött az ebédszünet. Ez lazítást jelentett – ezt a szót nem ismerték akkoriban –, ilyenkor mindannyian felmentünk a legfelső emeletre, amelyhez egy hozzáépített rész és tágas terasz is tartozott. Lengyelország ekkor már szinte a legteljesebb unalom országa volt, és a pártkarrierre áhítozó fiatalokon kívül senki sem csinált semmit a munka öröméért. Én sem. Az ebédszünet nagyon nekem való volt, hiszen még élénken élt az emlékezetemben az éhezve töltött év. Egyszer, amikor élvezettel nyeltem az ebédemet, és eltöltött a jóllakottság áldott érzése, az emberek egyszer csak felpattantak az asztaloktól, és kirohantak a teraszra. Kiderült, hogy egy fiatalember nem sokkal azelőtt ismeretlen okból kiment a teraszra, és nyoma veszett. Aztán megtalálták a holttestét. Az aszfalton hevert, az akkori Sztálingrád hősei utca felőli oldalon. Köztudomású, hogy a mi épületünk volt akkoriban az egyik legmagasabb ház Krakkóban. Nem sokkal ez után megtiltották, hogy kimenjünk a teraszra. Esélyem sem volt arra, hogy erről az eseményről olvassak a Dziennik Polskiban vagy bármely más lapban. A helyi krónika már régóta nem adott hírt ilyesfajta eseményekről, azzal az indokkal, hogy megzavarnák a közrendet.
Időről időre rám került a sor, hogy éjszakai ügyeletet tartsak a nyomdában. Sem fiatal korom, sem tapasztalatlanságom nem adott felmentést ez alól. Végig kellett olvasnom a Dziennik Polski teljes számát, az első betűtől az utolsóig, ától cettig, és az aláírásommal kellett igazolnom, hogy elolvastam. Márpedig ebben nem ismertek tréfát. Suttogva terjedtek a hírek kollégákról, akik aláírták, aztán nyomuk veszett. Hosszú idő telt el, mire újra előkerültek, de olyanok is akadtak, akik soha többé nem tértek vissza. Mindenki tudta, hogy a Szabadság téren áll a Közbiztonsági Hivatal, de erről senki sem beszélt hangosan. Az újságokat is figyelték titokban, és minden betűt ellenőriztek. Ha valami nem volt rendben, akkor az ügyeletes viselte a következményeket. Halkan, csak egymás közt pusmogtak arról az újságírók, hogy egyszer a nagy Sztálin beszédében jelent meg egy gonosz hiba a „beszórt” szóban, és másnap szőrén-szálán eltűnt a felelős szerkesztő. Mert aki ilyen tévedés okozója volt, azt legalábbis szabotázzsal vagy még súlyosabb vádakkal illették.
Egyhangúan, nagyobb izgalmak nélkül teltek a napok, ha nem számítjuk az erős érzelmek közé az éjszakai ügyeletektől való rettegést. Ugyanolyan hivatali ügymenetnek bizonyult az újságírás, mint akkoriban minden körülöttem. Unalmamban olvasni kezdtem. Persze titokban, vagyis a mellékhelyiségben. Az árnyékszék nemcsak a hatalom elleni panasztétel helyszíne lett, mint M. G. esetében, hanem az illegális olvasás menedékhelye is. Hosszú negyedórákat töltöttem ott, a biztonság kedvéért időnként lehúztam a vizet. Emlékszem, ott olvastam el minden görög tragé-diát, Herdegentől kértem kölcsön a könyveket.
Amikor elfoglaltam a helyemet a Dziennik Polskinál, visszaköltöztem a Praz•mowski utcába, amelyet akkoriban neveztek el Marchlewskiről. Ekkorra már rend volt Lengyelországban, és nem illett akárhol lakni, egyébként nem is lehetett. A hatóságok bármikor rendelkezhettek az állampolgár lakóingatlana fölött. Vagyis fölöttem is rendelkezett a hatalom, és ahogy gyökeret vertek bennem a helyénvaló nézetek, úgy engedtem egyre nagyobb örömmel, hogy rendelkezzen velem az állam. Szemmel tartott a hatalom, és Újév után nem sokkal hívatott a főszerkesztő. Közölte velem, hogy előléptet, riporter leszek az egész krakkói, sőt a rzeszówi vajdaságban. Új beosztásom lényege az volt, hogy több napos kiküldetésre utaztam a legkülönbözőbb településekre, hogy „feldolgozzam a terepet”. „Terep” – ez volt az új jelszó, ezt szajkózta akkoriban minden újság.
Őszintén szólva tartottam ettől az előléptetéstől. Dermesztően hideg tél volt, és én jóval pirkadat előtt keltem. Az autónál találkoztunk: a sofőr, Jan Kalkowski, a fotós meg én. Öreg jármű volt, még a németektől maradt, sokan elfértek benne; eredetileg rádióadóként használták. Félálomban kókadoztunk, csak hajnalra tértünk igazán magunkhoz, amikor az autó a havas úttal küszködött valamilyen ismeretlen tájon. Kelletlenségem legfőbb oka a túl korai kelés volt.
Minél tovább tartott az út, annál több időm volt ébren álmodozni, kellemesen, bár hiábavalóan megszépíteni a valóságot. De már az első útjelző táblák észre térítettek, az autó pedig nemsokára megállt egy kisvárosban, általában a főtéren. Egyenesen a pártbizottságra mentünk, és bejelentettük, hogy beszélni akarunk az első titkárral vagy a helyettesével. Erre kitört a pánik a pártbizottságon, mert nem tudták, miről van szó, és a legrosszabbra számítottak. Azonnal előkerült az első titkár, mi pedig bemutattuk az újságíró-igazolványunkat. Ebben a második fázisban látha-tóan fellélegeztek, mert ilyenkor kiderült, mire számíthatnak, és lehetett volna rosszabb is. A titkár elszavalt néhány frázist, többnyire arról, mi a sajtó szerepe az új rendszer felépítésében, aztán átpasszolt bennünket az illetékes vezetőnek, hogy az foglalkozzon velünk. Az illető behívott bennünket az irodájába, leültetett, megkínált teával vagy „valami erősebbel”, aztán számokkal és adatokkal teletűzdelt, hangzatos beszámolót tartott az adott témáról. A beszámoló az első szótól az utolsóig szemfényvesztés volt, mi mégis jegyzeteltünk, és amit lejegyeztünk, az megegyezett azzal, amit a vezető által előadott eredeti tartalmazott. Főleg én jegyzeteltem, mert Jas´ Kalkowski – a tapasztalt profi – nem írt le semmit, csak bólogatott, és az órájára pislogva az ebédet várta. Bizonyára tudta, hogy mindent vissza tud adni majd emlékezetből, amikor megírja a cikket.
Arról, hogy milyen boldog tudatlanságban éltünk mi, újságírók és velünk együtt az egész közvélemény, mennyire fogalmunk sem volt, mi történik körülöttünk, a következő eset tanúskodik. 1952 telének első hónapjaiban több ezren haltak meg a lengyel és az ukrán lakosság között zajló polgárháborúban, számos települést felégettek. Azokat az ukránokat, az úgynevezett lemkókat, akiket nem telepítettek ki Oroszországba, a nyu-gati területekre szállították. A felégetett falvak minden normális országban hosszú évekig viselték volna az újságírók számára árulkodó nyomokat. Mi viszont észre sem vettük őket. Én csak huszonkét éves voltam, Jas´ Kalkowski sem sokkal több. Csak később tudtuk meg az igazságot, amikor már a végét járta a kommunizmus.
Majdnem minden héten tettünk egy utat Krakkóból a małopolskai területre. De mindig a pártbizottságon, a városok legmagasabb rangú közigazgatási egységénél kezdtük a munkát. Minden közigazgatási egység ugyanolyan séma szerint épült fel. Mindig volt titkár, reszortfelelősök és hivatalnokok. Mi pedig mindig ott maradtunk a közigazgatási épületben, csak nagy ritkán mentünk ki a szabadba, hogy legalább egy pillantást vessünk a „produktumra”. Tudtuk, hogy úgyis a hazug beszámolóké az utolsó szó. Így vártuk ki az estét, akkor kezdődött a szabad idő. Azt pedig a vendéglőkben töltöttük. A megszorítások, amelyeket már a szocializmusban vezettek be, és a következő negyven évben is fennmaradtak, 1952-ben még nem érintették a vidéket. Lehetett nagyokat enni-inni a vendéglőkben, főleg azokban, amelyek elkerülték az államosítást. Találtunk ilyen vendéglőket egy-egy járásban, később megszűntek. Aztán a polgármesternél vagy egyenesen egy szállodában töltött éjszaka után továbbálltunk.
A három naptól egy hétig terjedő fordulók után visszamentünk Krakkóba. Idővel kivételes alkalmakkor otthon maradhattam. Nem kellett tartanom magam a munkafegyelemhez, csak beállítottam pár nap múlva a szerkesztőségbe a kész cikkel. Próbáltam élettel megtölteni a szövegeim merev formáját, mellékszereplőket és mellékes epizódokat örökítettem meg, ha szórakoztatónak találtam őket. Így is nehezemre esett, hiszen olyan fellengzős és bombasztikus stílus uralkodott, amilyen egész Lengyelország volt akkoriban. És ami még ennél is nagyobb baj, ennek magam sem voltam teljesen tudatában.
De nem ücsörögtem állandóan a szerkesztőségben. Ez volt számomra a legfontosabb. Először utaztam be egész Małopolskát, tanúja voltam vidám és szomorú eseményeknek, láttam élő embereket, hallottam érdekes történeteket. Ennek nemsokára hasznát is vettem.
Közelebbről megismertem Janek Kalkowskit. Egy véletlen folytán részt vett a varsói felkelésben, aztán számos kitérő után a Dziennik Polski szerkesztője lett. Véletlenszerű – ez a szó jellemzi a legjobban. Janek ironikus távolságot tartott mindennel szemben, a körülményektől függően, aztán a körülmények ellenére. Három évig dolgoztam vele a Dziennik Polski szerkesztőségében, és volt egy közös szlovákiai utunk. Ebben az időben vezették be a „kismértékű turistaforgalomról” szóló rendeletet Kassa és Ótátrafüred körzetében. Megszereztük a főszerkesztő engedélyét, hogy odautazhassunk és megnézhessük, hogy működik a gyakorlatban. Három napra szóló engedélyt kaptunk az útlevélhivataltól, de egy hétig maradtunk Szlovákiában. Mindezt az én erősködésemre. Janek belement, de aztán meglepett a viselkedése. Lefoszlott róla minden gondtalanság. Csak a puszta, állati rettegés maradt. Félt a civilektől, de még jobban az egyenruhásoktól. Mindentől félt, és kiderült, hogy jól tette. Éjjel egykor tartóztatott le bennünket az erdőben a lengyel határőrség járőre, amikor gyalog mentünk Szlovákiából Zakopane felé. Bevittek az őrszobára, elkülönítettek, és az éjszaka fennmaradó részében egyenként kihallgattak bennünket. Hajnalban engedtek el, de még megfenyegettek, hogy „utánunk küldik az aktát”, és komoly következményekkel kell számolnunk. Aztán mégsem került sor rá, idővel elcsitult az ügy. Lehet, hogy Jas´nak már voltak hasonló tapasztalatai régebbről. Az is lehet, hogy a következményeket is ismerte, és azóta úgy félt a rendőröktől meg a katonáktól, mint a tűztől. Én viszont, aki mit sem tudtam az ilyen dolgokról, ártatlan voltam, mint egy csecsemő.
Amióta állásom volt, nem tudtam megbékélni az otthoni helyzettel. Ki nem állhattam a közös lakást, mindig egyedül akartam élni. Annál is inkább, mert éppen lehetőség adódott rá. Az Írók Házában megürült egy aprócska szoba, én pedig elfoglalhattam. Ehhez viszont be kellett lépnem a Lengyel Írószövetségbe. Itt lépett akcióba a tévedhetetlen Adam Włodek. Előadta az Írószövetségben, hogy könyvet írok, de pillanatnyilag nincs hol laknom, amiben volt is némi igazság. Kijelentette, hogy ha megkapom a lakást, fél év alatt befejezem a könyvet, és maradéktalanul eleget teszek ennek a formaságnak.
Adam ugyanis az első perctől kezdve hitt bennem. Hitte, hogy író lesz belőlem. A pontosság kedvéért hozzáteszem, hogy a legtöbb fiatalember iránt táplálta ezt a reményt, barátságunk ideje alatt éppúgy, mint azután, hogy elhagytam Lengyelországot. Született pedagógus volt, és ritkán tévedett. Sorolhatnám az írókat, akiknek a mai napig tart a hírnevük, és mind az ő tanítványai voltak.
1952 júniusában költöztem be. Szép volt az idő, minden vagyontárgyam elfért egy ágyon, ezt pedig Herdegennel cipeltük a Praz•mowski utcáról új lakhelyemre. Először végigmentünk egy hosszú sétányon, aztán elhaladtunk a templom előtt, tovább a Lubicz utcán, át a vasúti híd alatt, végig a Plantyn – és végül odaértünk a Krupnicza utcába. Sokszor megálltunk útközben, nem siettünk, letelepedtünk az ágyra, és vitatkoztunk. Fiatalok voltunk és sokat ígérőek. Akkor még nem értek el hozzánk a felnőttkor gondjai, előttünk állt a végtelen jövő.
A Krupnicza utca 22. szám alatt állt a székház, a legfelső, negyedik emeleten volt a szobám. Az egész lakás egyetlen szobából állt. Ráadásul kicsi is volt a szoba. Háromszor öt méter, ahová semmiképpen sem lehetett a feltétlenül szükségesnél több berendezési tárgyat belezsúfolni. Az ágyam állt a bal oldalon, jobboldalt a szekrény. Az ágy mellett egy fotel, szék, asztal és egy cserépkályha. A bal oldalon rejtőzködött a mikroszkopikus méretű mosdókagyló, fölötte tükör.
Nyugatra nézett az ablak. A messzeségben, a városon túl a Kos´ciuszko-halom derengett. A Garbarska utcának háttal álltak a bérházak, az ablakom alatt értek véget a nagy kertek. Az ablakból topolyák csúcsára láttam, nyáron lombosak voltak, ősszel és télen kopárak, fölöttük az ég. Amikor hét év után elhagytam a lakásomat, a topolyák már a tető fölé nyúltak.
Beköltözésem után Edzio Ra¸czkowski lett a szomszédom, aztán néhány év múlva Tadeusz Nowak került oda. Közös volt az előszobánk, itt álltak a szenesvödrök, ezeknek télen nagy hasznát vettük. Edzio nagyobb lakásban élt, mint én. A bejáratunk közös volt.
Él egy legenda az Írók Házáról. Közvetlenül a felszabadulás után, amikor még nem állt helyre a rend, és több épület maradt üresen a németek után, beállított a Lengyel Írószövetség küldöttsége a Krupnicza utcába. Akkoriban a német olajmérnökök számára átalakított szálló működött itt. Ez magyarázza mind a szobák elrendezését, mind a Bierstubét, a földszinten lévő bajor éttermet, de a németek után itt maradt bor- és töménykészleteket is. Bár az íróküldöttség szabad kezet kapott a majdani Írók Háza kiválasztásában, ott maradt a Krupnicza utca 22-ben, amíg a végére nem járt a készleteknek. Így nem volt más választása, mint végleg lehorgonyozni az épületben.
Így kerültem közelebbi ismeretségbe az Írószövetséggel és a közvetlen szomszédaimmal. Az első emeleten volt egy két helyiségből álló, utcára néző iroda. Az egyik szobában ült a titkárnő, a másikban a szövetség elnöke, akkoriban Stefan Otwinowski. Sokféle ember élt az épületben, egye-sek végig ott voltak, amíg a házban laktam, csupa-csupa színes egyéniség. Az utcai oldal felől indulva így következtek egymás után: Hanna Mort-kowicz-Olczakowa az édesanyjával és kamasz lányával, Tadeusz Kwiat-kowski a feleségével, aki színésznő volt és a lányával. Az első emeleten: Stefan Otwinowski és Ewa Otwinowska, Marian Promin´ski a feleségével és a fiával. A legendás és sajnos írogató partizán, Skoneczny a feleségével, aztán a költő Oz•óg. A második emeleten: Polewka a feleségével és a fiával, Kisielewski a feleségével és a fiaival, Barnas´ és Jerzy Bober szintén feleségestül, Maciej Słomczyn´ski és Lidia Zamkow, illetve Adam Włodek és Wisława Szymborska.
Az első emelet jobb oldalát elvileg a nőtleneknek tartották fenn: itt élt Edzio Ra¸czkowski, Tadzio Nowak, Sławomir Mroz•ek, Jerzy Hordyn´ski és Jan Zych.
Az irodalmon kívüli köznép az ablakommal szemben elhelyezkedő, névtelen épületszárnyban lakott. Vas csigalépcsőn kellett felmenni, ez vezetett az én szobámnál is kisebb helyiségekbe. Minden szombaton tivornyát tartottak. Hosszú évekig Lola asszony – egy rémségesen csúf, de nagyon bájos törpe – volt a hangadó. Egy közönséges tolvajjal élt együtt, aki sokkal fiatalabb volt nála, gyanúsan jóképű, és különös szokásai voltak. Lola asszony mindenes cseléd volt, elképesztően szorgalmas, életteli és fantáziadús asszony. Később, már a halála után ő lett a főszereplő Bro-nisław Maj, a lengyel irodalom professzora ellenállhatatlanul mulatságos monológjaiban, amelyek a Hogyan éltem együtt az irodalommal és a művészettel című kötetben jelentek meg.
A kilencvenes években több cikk is megjelent a krakkói újságokban, amelyek azt követelték, hogy a város vásárolja meg az Írók Házát, aztán keltse életre, gondozza, sőt nyilvánítsa védetté az objektumot mint „Krakkó fontos kulturális örökségét”. Az egyik írás azt indítványozta, hogy hozzák létre „a Krakkói Írók Irodalmi Múzeumát” a felújított, kiglancolt szalonokban, természetesen legyen igazgatóság is, egyenruhás kiszolgáló személyzet, rendes nyitva tartás, hétfőn szünnap. A puszta gondolat is, hogy „przemys´li kiránduló osztályok” látogatják a padlásszobámat, olyan komikusnak tűnt, mint Bronisław Maj monológjai. Szerencsére hamar letettek erről.
Amióta a szomszédja lettem, még szorosabbra fűződött a kapcsolatunk Adam Włodekkel. Nem titkolta, hogy az az egyik célja, hogy belépjek a pártba. Egyre gyakrabban hozta szóba, én meg, csak hogy meg ne sértsem, helyeseltem: „Miért is ne?” De visszariadtam a gondolattól. A párt, ez a bolsevik találmány, amelyet egy percig sem rejtegettek a kitalálói, nem felelt meg az ízlésemnek. Általában nem felelt meg a lengyelek ízlésének akkor, 1952-ben. Az más, ha az ember haladó nézeteket vall, az még belefér a lengyel mentalitásba. Az agrárreform, sőt még a lengyel–szovjet barátság is elfogadható volt, ha rávitt a szükség, de a párt semmiképpen.
Mégis minden úgy alakult az életemben, hogy a párt felé sodródtam. Elsősorban a Dziennik Polskiban végzett munkám miatt. Gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán. Már nem csupán riporteri munkát végeztem, a publicisztika felé hajlottam. Egyre többször kaptam felmentést a „munkafegyelem” alól, otthon maradtam, fontos cikkeket írtam igen fontos témákról. Ez a munka, amelyet viszonylag széles közönség kísért figyelemmel, váratlan következménnyel járt. „Ha ez az illető őszintén ír, akkor miért nem lép be a pártba?” És alapigazságként hajtogatták: „A biztonság kedvéért így ír, de a pártba azért nem lép be, mert ha történik valami…” Ne felejtsük, hogy 1952-ben már-már kitört a háború a Szovjetunió és a világ fennmaradó része között. Legalábbis Krakkóban. És tényleg, itt volt a kutya elásva.
Említettem már, hogy diadalmas Nowa Huta-i riportom után, én legalábbis így éreztem, légüres térbe kerültem. Szinte mindenki felszívódott. Mindenki, akit fontosnak találtam. Gyerek- és felnőttkori barátaim. Eltűnt Tadeusz Brzozowski és más, kevésbé fontos ismerőseim. Meglepett, amilyen naiv voltam. Mélységesen meg voltam sértve „ezekre”.
„Hogy is van ez?” – töprengtem. – „Nálam van a recept, amely megválthatja az emberiséget, és ez a hála? Én nap mint nap megmutatom itt, a Dziennik Polskiban, hogy nincs más út, csak a marxizmus–leninizus–sztá-linizmus, ez a megoldás számunkra, ti meg így bántok velem? Na jó, akkor belépek a pártba, csak hogy bosszantsalak benneteket. Ezzel állok bosszút. Most majd megtudjátok, hogy nem viccelek.”
Mint ebből is látható, rettentően, szégyellem kimondani, milyen elképesztően gyerekes voltam. Megsértődtem a lengyel társadalomra, mert nem akart igazat adni nekem. Ha valami felfedezésre, valamilyen új és érdekes dologra akartam volna rábeszélni a lengyel társadalmat, akkor kevésbé lettem volna bosszantó jelenség. Csakhogy Lengyelországba bevonult a Vörös Hadsereg, én pedig, a húszéves, tanulatlan ifjú pusztán ezért olyasmit ajánlgattam a lengyel társadalomnak, amit már száz éve ismertek a világon. Én viszont szenvedélyesen győzködtem, mert rájöttem, hogy tudom, mi az emberiség titka, és haladéktalanul meg akartam osztani a társadalommal ezt a titkot. De a pártba valahogy mégsem léptem be.
1952 őszén megint rám ijesztett a hadsereg, márpedig a hadsereggel nem viccel az ember. A Dziennik Polskinál még a legnevesebb fiatal szerkesztők is hideglelést kaptak a hadseregtől.
Majdnem kifutottam az időből. Lázasan keresni kezdtem valamilyen felsőoktatási intézményt, ahol nem haladta meg sokszorosan a férőhelyek számát az első évfolyamra jelentkezők létszáma. Végre találtam egy ilyet: az afrikanisztikai, illetve keleti és távol-keleti nyelvészeti tanulmányokat.
Harmadszor tettem felvételi vizsgát. De már nem áltattam magam azzal, hogy harmadszor is járni fogok az unalomig ismert katonai kiképzésre. Hetenként egyszer, szombatonként egyenruhába öltözve kellett gyülekeznünk Błoniéban, itt várt ránk az alapfokú lövészet, a honvédelmi gyakorlat és az antinukleáris kiképzés, amely a tompa agyú tisztek miatt már legendássá vált az egyetemi ifjúság körében. Aztán a vakáció alatt egy alkalommal a postán kapott értesítőnek megfelelően – ez és ez a hallgató ezen és ezen az állomáson jelentkezik kétnapi hideg élelemmel – jelentkeznünk kellett Lengyelország valamelyik pontján. Mindezt abból a célból, hogy eltöltsünk két hónapot egy meg nem nevezett gyakorlótéren. Csak ott ismertük volna meg az igazi katonaságot. És így ment volna öt éven keresztül. Nem, be kell jutnom az egyetemre, megszerezni a megfelelő igazolást a hadseregtől, aztán felszívódni minél hamarabb. Aggódni később is ráérünk.
A Jagelló Egyetemen tartották az első előadást. Nem sok felvételizőnek sikerült a vizsga, húszan sem voltunk. Köztünk volt többek között a későbbi Wojciech Skalmowski professzor. Hosszú évek múltán találkoztam vele egy fogadáson az Egyesült Államokban. Emigrált, jelenleg Brüsszelben él. Emlékszem, egy apró termetű, állítólag nagyon híres öregúr tartott előadást a szuahéli nyelvről. Persze rokonszenves volt ez a szak, de nem felelt meg az én földhözragadt céljaimnak. Beszereztem a szükséges iratokat, jelentkeztem a seregnél, a továbbiakban pedig messziről elkerültem az egyetemet.
A lakásügyben megtartottam a szavam. Befejeztem az első könyvemet, Praktikus mellvértek volt a címe, a tervek szerint egy éven belül meg kellett jelennie a krakkói Irodalmi Kiadónál. Így már nem volt semmi akadálya annak, hogy felvegyenek a Lengyel Írószövetségbe, de ha mégis lett volna, Adam Włodek biztos kimagyarázott volna valahogy. Vagyis minden a legjobb úton haladt volna, ha nem ér súlyos csapás máshonnan.
Amit most elmondok, az látszólag ellentmond annak az egyezménynek, amelyet a könyvem első lapjain kötöttem az olvasóval. Kijelentettem, hogy nem hozok szóba egyetlen olyan témát sem, amely az intim szférámat érintené. De az az ügy, amelyről most említést kell tennem, nem érint senki mást, kizárólag engem, és paradox módon kapcsolódik a Lengyel Egyesült Munkáspárthoz.
„Megcsalt” az a lány, akivel együtt voltam egy ideje. Ma már nevetségesnek látom az ügyet, ezért tettem idézőjelbe. Akkori éretlenségem miatt szolgáltam rá a megcsalatásra. Úgy viselkedtem akkoriban, mint egy tipikus bunkó. Elég, ha annyit mondok, hogy a Szilveszter estét a barátnőm kívánságával ellentétben valaki más társaságában töltöttem. Vagyis jogos volt a büntetésem.
Rettentően szenvedtem, de hallgattam. Egy fiatalember életében egyszer mindenképpen eljön az a pillanat, amikor kutyául szenved. Ezért más irányba indultam, és paradox módon, mint már említettem …a pártnál kötöttem ki.
Abban az időben, bár talán csak én képzeltem így, volt valami emelkedett és romantikus abban, ha valaki a párthoz tartozott. Nem olyan romantikus, mintha felvették volna egy titkos társaságba, de majdnem. Ennek az volt az oka, hogy a Lengyel Munkáspártnak, a Lengyel Egyesült Munkáspárt elődjének próbáltak romantikus színezetet adni, de közrejátszottak ebben azok a szomorú tények is, amelyek a lengyel kommunisták háború előtti megpróbáltatásairól derültek ki. Bebizonyosodott, hogy Sztálin, miután feloszlatta a kommunista pártot Lengyelországban, alattomosan irtotta a kommunistákat a Szovjetunióban, letartóztatta és Németországba, egyenesen a Gestapo karjaiba űzte őket. De erről az ügyről akkor még nem tudtam.
Ami a háború utáni Lengyel Munkáspártot illeti, a párttagok szívesen tetszelegtek a reakciós golyóktól fenyegetett áldozat szerepében. Jerzy Andrzejewski mestere volt ennek a sportnak, pont ebben az időben olvastam elragadtatással a könyvét. Tisztában voltam azzal, hogy a társadalom ellenséget lát a kommunistákban, ezért attól féltem, hogy a sötét nép legyűri a tisztafejű kommunistákat, segíteni akartam nekik, ezért úgy döntöttem, hogy erősíteni fogom a soraikat. Mivel megcsalt egy lány, elhatároztam, hogy a pártnak szentelem magam, legjobb lenne, ha a reakció kezétől pusztulnék el. Azon nyomban értesítettem Włodeket, hogy meghoztam a döntést.
A döntésem tragikomikus következményekkel járt. Leszek Herdegen, aki mindenben utánzott, ugyancsak jelentkezett a pártba. Akárcsak L. F., aki kiváló értelmiségi volt akkoriban. Vagyis mindhárman beléptünk a haladók táborába.
A Lengyel Írószövetség pártalapszervezetének vezetője ismert személyiség volt a háború után, Machejeknek hívták. Michałowice környékéről, parasztcsaládból származott, a megszállás alatt egy titkos baloldali szervezet tagja volt, harcolt a németek, a háború után pedig az illegális antikommunista szervezetek ellen. Kezdettől fogva fontos pozíciót töltött be a pártban és az „apparátusban”. Azt is beszélték róla, hogy az NKVD ügynöke. És tényleg. Már győzött a Szolidaritás, amikor meghalt, és mindvégig érinthetetlen volt. Műkedvelő irodalmár volt, számtalan regény szerzője, azonkívül a Krakkóban megjelenő z•ycie Literackie című hetilap főszerkesztője. Dadogott és alkoholista volt.
Maga sem tudta, de volt humorérzéke, és mind a lengyel szakos bölcsészek, mind a nagyközönség, e sorok íróját is beleértve, a lengyel nyelv furcsaságainak kiapadhatatlan kincsesbányáját látta benne.
Mindig ugyanott tartotta a taggyűléseket az alapszervezet, este, az elnök irodájában, csak olyankor nem volt jelen a titkárnő. Úgy alakult, hogy én, Leszek Herdegen és L. F. a helyiség legtávolabbi csücskében ültünk télen-nyáron, a kályha mellett, távol az elnöktől. Suttogva még vicceket is mesélhettünk egymásnak. Pont mint az iskolában.
Nem csak ebben hasonlított az iskolára. A gyűlésnek megvoltak a formai követelményei, mindig azzal végződött, hogy állva elénekeltük az Internacionálét. Akkor nem is tudtam, mit énekelek, az iskolai himnuszt, a Gaudeamus igiturt vagy valami mást. Egyszerűen hülyén éreztem magam. Mindenesetre halkan énekeltem, de arra vigyáztam, hogy mások hallják a hangomat. Az az érzés, hogy „valami nincs rendben”, az egész gyűlés alatt elkísért, néha még utána is, egészen a következő alkalomig.
Hamarosan teljesen szertefoszlott a titokzatosság légköre, amelyet a belépésem előtt a pártnak tulajdonítottam, és átvette a helyét az unalmas bürokrácia. Először is jelenlét-ellenőrzést tartottak, aztán adminisztratív ügyek kerültek sorra. A „kályhás” társaság körében némi derültséget keltett „a nemzetközi helyzetet” ismertető beszámoló, amelyet egy nem túl intelligens párttag olvasott fel. A párttitkok, amelyek korábban annyira izgattak, egyáltalán nem léteztek. Vagy ha mégis, akkor nem ezen a szinten. Néha komoly mozgósítást tartottak. Például akkor, amikor pártutasításra közölte a sajtó, hogy a sertésállomány csökkenése veszélyezteti a vágást. Erre mi, az irodalmárok élcsapata felajánlást tettünk, hogy fejenként egy elbeszélést írunk a disznóállomány népszerűsítésére. Magam is írtam egy ilyen novellát, de ez az írás nem került be Összegyűjtött műveim későbbi köteteibe.
Elpárolgott a fantáziámban létező fenyegetettség légköre is. A régi ismerőseim változatlanul kerültek, de nem láttam magam körül „a reakció golyóit” sem. A fent említett ifjú hölgy tovább találkozgatott velem, mintha mi sem történt volna, ami nemcsak azt bizonyítja ékesen, milyen mélyen hallgattam erről az ügyről, hanem azt is, hogy a nőkkel szemben pont úgy viselkedtem, mint azelőtt. Ott volt még a párt, amellyel nem tudtam mit kezdeni. De még mindig előttem lebegett az emberiség képe, csak már nem volt meggyőző.
A taggyűlés után fellélegeztünk, szívesen változtattunk volna a hangulaton, ezért szomjaztak annyira az alkoholos italokra a régebbi párttagok. Muszka és Zofia asszony éberen figyelt, mint mindig, az Írószövetségre vonatkozó különleges rendelkezések folytán viszont szabad volt szeszes italokat felszolgálni. Hallottam egy anekdotát Polewkáról és Kisielről, vagyis Kisielewskiről. A háború vége óta az Írók Házában laktak. Polewka kommunista volt, Kisiel viszont pont az ellentéte. Mindketten szerettek iszogatni, közben végeláthatatlan ideológiai vitákat folytattak. Egyszer az étteremben Kisiel annak a véleményének adott hangot, hogy Sztálin egy f… volt. Ilyen arcátlan felségsértésért büntetés járt. De Krakkó az Krakkó – megkapta a büntetést, de az nem volt különösebben szigorú. Arra ítélte a pártalapszervezet, bár Kisiel nem is volt a tagja, Isten őrizz, hogy három hónapig be sem teheti a lábát az étterembe. Telt-múlt az idő, Polewka rendszeresen eljárt a pártalapszervezet gyűléseire, de egyre bánatosabb volt. Nehezen viselte Kisiel hiányát, és amikor összefutottak az udvaron, felvetette, hogy beugorhatnának egy kortyra az étterembe. „De nekem nem szabad” – felelte Kisiel. – „Ugyan már, velem bejöhetsz” – torkolta le Polewka, és be is mentek együtt.
Ekkoriban történt egy fontos esemény: kibékültem apámmal. Amióta eljöttem otthonról, iránta érzett haragomat felváltotta a szánalom, és bizonyos elégtételt is éreztem, hogy mégis boldogulok az életben. A szánalom helyénvaló volt, mert rossz állapotban találtam. Még mindig a húgommal lakott, kényszerűségből. Mindenekelőtt azzal lehetett volna javítani az életkörülményeiken, ha szétköltöznek. Sok-sok fáradozás után ezt sikerült is elérnem. Attól kezdve apám és a húgom külön éltek.
Élete hátralévő részében példás fia voltam apámnak. Beláttam, hogy nincs értelme bosszút állni rajta, egyébként nem is volt hozzá semmi kedvem. Élete végéig hosszú leveleket írtam neki, még az emigrációból is. Meghívtam külföldre, csomagokat küldözgettem neki, tapintatosan őrködtem az egészsége fölött. Ahogy egyre jobb helyzetbe kerültem külföl-dön, apámnak annál több alkalma lett volna, hogy ezt-azt kérjen tőlem. Sosem tette. Nem kért semmit, de amit adtam, azt hálásan elfogadta.

Két tavasz volt igazán emlékezetes az életemben: 1945 tavasza, amikor véget ért a háború, és 1953 tavasza, amikor meghalt Sztálin.
A háború vége nem volt titok. Észrevétlenül kezdődött, aztán nyilvánvalóvá vált és a szövetségesek diadalmas győzelmével végződött a Harmadik Birodalom bukása. Sztálin halálával pont fordítva volt. A Szovjetunió hatalma továbbra is rendíthetetlen maradt, míg egyszer csak, pár hét leforgása alatt Sztálin meghalt, s ez mindannyiunkat megdöbbentett. A két tavasz mindenkiben felkeltette a reményt, hogy ezentúl jobb lesz, mint azelőtt volt.
Hihetetlenül gyorsan vettem búcsút Sztálintól, és ezt annak tulajdonítom, hogy rövidke epizódként vonult át az életemen. Végső soron nem tartott tovább két évnél, és úgy épült be a nagy egészbe, mint a totalitárius rendszer elengedhetetlen eleme. Abban a pillanatban, amikor összeomlott a rendszer, és nyilvánvalóvá vált, milyen hamar megy végbe az ilyesmi a totalitárius rendszerekben, a vezérnek már nem volt helye. Egyszerűen egy pillanat alatt felszívódott.
Néhány hétig tanúja lehettem annak, hogyan ébrednek fel az emberek narkotikus álmukból, aztán megfigyeltem az eksztatikus, bár gondosan titkolt boldogságot. Akkor vettem észre az első jeleit annak, hogy valami nincs rendben, amikor – még mit sem tudva – megbízást kaptam egy sziléziai útra. Cikket kellett írnom a helyszínről, mint mindig. Amíg az üzemet kerestem, alig észrevehető, de határozott változást vettem észre az emberek hangulatában, csak azt nem tudtam, mi lehet az oka. Mire viszszaértem Krakkóba, már tudtam, mi történt.
Amikor meghalt Sztálin, Lengyelországban a képmutatás orgiája vette kezdetét. Nem ismertem olyan embert, aki sajnálta volna, hogy Sztálin már nincs az élők sorában. Országlásának utolsó évei mindenkit tönkretettek. Még a leglelkesebb hívei is fenntartásokat fogalmaztak meg, igaz, hogy csak a halála után. De mindenkiben volt egy közös érzés – féltünk a jövőtől. Ellenségei szemében Sztálin kegyetlen zsarnok volt, de a Sztálin nélküli jövő bizonytalannak tűnt. Hívei szemében Sztálin jóságos atyuska volt, a jövő pedig Sztálin nélkül… Nem, azt elképzelni sem tudták. Ezeknek is, azoknak is kellett még némi idő, hogy elfogadják az esetleges utódot.
Akik gyűlölték Sztálint, nem merték őszintén bevallani, mert bárki besúgó lehetett körülöttük. Ezért lettek képmutatók. Akik azelőtt hízelgéssel vették körül, egymással versengve fejezték ki kétségbeesésüket, egyik hangosabb volt, mint a másik. Ezért mindenki félt tőle, még a halála után is. De nem sajnálta senki.
Ez a történet rémbohózatba fulladt, ahol a Szovjetunió játszotta a főszerepet. Mindenáron titkolni akarták a hírt, persze eredménytelenül. Ezért tagadni próbálták, ahogy tudták, „…hát igen, ugyanakkor…” Fokozatosan vallották be a bűnüket, elismerték, hogy Sztálin mégiscsak meghalt. Lengyelország szemében az is ugyanilyen bohózat volt, hogy aggódó ábrázattal követte az eseményeket, miközben emelkedettebb hangulatba került.
Sztálin halála után elindult egy folyamat Lengyelországban, amelyet a következőképpen lehetne összegezni: „a kapitalizmusból a kommunizmusba és vissza”. Amikor azon rágódtam Mexikóban, hogy visszatérjek-e Lengyelországba, tudtam, hogy Lengyelországban már vége a kommunizmusnak. Hazatértem, de ebben azért mind a mai napig nem vagyok biztos. A Lengyelországban létező demokrácia nem ugyanaz, mint a nyugati országokban ma is működő, évszázadokkal ezelőtt meghonosodott demokrácia.
Tisztában vagyok azzal, hogy számomra – a népi Lengyelország egykori polgára számára – „a kapitalizmusból a kommunizmusba és vissza” meghatározás a kapitalizmus szempontjából rosszul és ügyetlenül hangzik, annak ellenére, hogy a kommunizmust tartom a legnagyobb rossznak. Ez a tudattalan lélektanának egyik eleme, amely Pavlov kutyájának reflexéhez hasonlóan rögzült belém. Hasonló reflexek jellemzőek a lengyelek nagy részére, akik 1945-ben tizenöt évesek voltak.
Vagyis elmondhatjuk, hogy mindenre, ami ezután történt, egyre nagyobb fellazulás volt jellemző, egyre szelídült a kommunizmus. Mindenre, még a mulatságra és a szórakozásra is. Pont Sztálin halálával kezdett megváltozni valami Krakkóban. Először az Írók Házában. Nem emlékszem már, kinek jutott eszébe, de tény, hogy az étteremben – később kávéháznak hívták – félhivatalos szatirikus esteket tartottak. Válogatott társaság gyűlt össze minden szombaton, megvacsoráztak, aztán meghallgatták a szatirikus műveket kollégáik előadásában – irodalmárok is felléptek. Azután – borzalom! – táncolni kezdtek.
A szatirikus műsorokat idősebb irodalmárok adták elő. Akkor vénséges vénnek láttam őket. Valójában erejük teljében voltak. Úgy alakult, hogy én voltam köztük az egyetlen fiatal – legalábbis egy darabig. Alig múltam huszonhárom éves, amikor kezdetét vette a karrierem a mulatóban. Már az előtt rám ragadt a „szatíraszerző” megjelölés, hogy egyáltalán irodalmárnak számítottam volna. Egyébként nem volt semmi kifogásom ellene. Szóval eljártam a szatirikus estekre. Népszerű lettem, mielőtt szélesebb körben ismertté váltam volna, hiszen Krakkó akkor még kisváros volt.
Három éjszakai mulatóból választhattak azok, akik reggel kerültek ágyba: volt a Warszawianka, a Hotel Francuski és a Feniks. Előfordult, hogy egy-egy éjszaka népes társasággal sorban végigjártuk mindhárom helyet. Mint a neve is mutatja, a társasági élet társaságot kíván. Villámgyorsan bővült az ismeretségi köröm. Nemcsak azokról beszélek, akikkel minden éjjel találkoztam a lokálokban, hanem távolabbi ismerősökről is. Például az egyetemi professzorokra, akikkel üdvözöltük egymást az utcán. Gondolok itt azokra, akik ismeretségük folytán általában tegeződnek, mindennap kicserélik a pletykákat telefonon, és gyakran összejárnak – megint csak éjszaka, és megint csak ugyanazokban az éjszakai mulatókban. Nagyon sok ilyen ember volt Krakkóban.
A társasági élet alkoholfogyasztást is jelent. Ezzel nem volt gondom. Az igazat megvallva későn, húszéves korom körül kezdtem alkoholt inni, de nem ismertem mértéket. Amikor Krakkóból Varsóba költöztem, már dél körül remegni kezdett a kezem, ami arra utalt, hogy ha nem iszom legalább egy kortyot, rosszul leszek. Mihelyt külföldre kerültem, elmúlt.
Egymás után nyíltak az éjszakai mulatók, kabarék, szórakozóhelyek. Mindenekelőtt megnyílt a Bárányos Ház Pincéje, amelynek hőskorából magam is kivettem a részem. Hozzá kell tennem, hogy nagyon szerény rész volt ez, összehasonlíthatatlanul szerényebb, mint másoké, akik neve mindörökre összeforrt a Pincével. Ugyanebben az időben nyílt a kabaré a Michalik Barlangjában, de oda nem jutottam be. Aztán Varsóba kerültem.
1953 nyarán a krakkói színművészeti főiskola hallgatóinak egy csoportja letette a záróvizsgát, és Gdan´skban kapott állást. Köztük volt Cybulski, Kobiela, Bilewicz, Je¸drusik és mások. Közéjük tartozott Leszek Herdegen és akkori felesége, Zaczykówna is. Mindketten visszajöttek Krak-kóba. 1955-ben a Stary Teatrban játszottak, de Leszek a z•ycie Literackie című lap munkatársa is volt.
A Mazuri-tavaknál töltöttem a nyarat. Továbbra is a Dziennik Polskinál dolgoztam, ez biztosította „a munka világának” előjogait, többek között azt, hogy élhettem a Dolgozók Nyaraltatási Alapja által biztosított lehetőséggel. Rémségesen unalmas volt, de később már hozzáértő füllel értékeltem Wojciech Młynarski dalának szövegét: A nyarunk felhőtlen a gurál erdőkben… Említést sem érdemelne az egész, ha nincs ott egy sziléziai könyvelő, aki szobatársam lett egy kétágyas közös szobában. Alig pár napja ismertük egymást, amikor bevallotta, hogy a Wehrmachtban szolgált, és rátért a háborús emlékeire. A hegyi vadászoknál szolgált, többek között a Krímben is harcolt. De túl gyakran emlegette azt, hogy amikor tüzet nyitott az ütege, a rohamozó orosz gyalogság a szeme láttára változott „fejekké”, amelyek úgy röpködtek a levegőben, mint a gyalult káposzta. Ilyenkor felélénkült, csillogott a szeme, és nem tudtam elnyomni azt az érzésemet, hogy a jelenlegi könyvelőnek, egykori Wehrmacht-katonának szadista hajlamai vannak. Szerencsére eltelt a két hét, és nem tett kárt bennem, de szívfájdalom nélkül vettem tőle búcsút.
Azt a tanulságot vontam le ebből, hogy a lengyel nemzet nem kizárólag munkásokból és parasztokból áll, akiket szeretni kell, hanem az ellenségeik is beletartoznak, akiket utálni kell. Bonyolultabb a dolog. A lengyel nemzethez tartoznak például az ilyen sziléziai könyvelők is, akiknek megismertem a történetét, de nem tudtam mit kezdeni velük. Az meg sem fordult a fejemben, hogy feljelentsem.
Olyan korszak kezdődött, amikor mindent átértékeltem magamban. A kezdete bizonytalan volt, addig tartott, amíg el nem jutottam a teljes tudatossághoz, és azzal végződött, hogy külföldre szöktem (nem nevezhetem másképp az elutazásomat).
Sztálinista vagy félsztálinista korszakomhoz hozzátartozik az antiimperialista utazó kiállítás. Nem emlékszem pontosan, mikor volt, 1952-ban vagy 1953-ban. Az előbbi időpont mellett szól a krumplibogár-affér, amelyről megemlékeztek a kiállításon. Az Egyesült Államokra hárították a felelősséget. Állítólag a koreai háború alatt szórta le az amerikai légierő Lengyelországra a krumplibogarat, a krumplipusztító élősködőt. Speciális alakulatok mentek ki minden vasárnap a „terepre”, hogy felderítsék a veszélyeztetett zónát. Az amerikai légierő minden bizonnyal éjjel tevékenykedett, főleg a visszaszerzett területeken. Hogy mit csinált éjjelenként a hősi légvédelem és a lengyel vadászok – az rejtély. A propaganda olyan mértékben hülyítette a népet, hogy az még a nép ostobaságát is felülmúlta. A sürgős krumplibogár-akció mellett jelen volt a kiállításon az akkori idők minden antiimperialista eleme. A négerek elnyomása, a gyarmati iga, a proletariátus nyomora, a társadalom elfajzása, az erkölcsi hanyatlás. Vegyes, tipikus szocialista érzésekkel siklottam végig a kiállításon. Mégis az a gyanúm, hogy másokban egységesen örömteli érzéseket keltett. Annak ellenére, hogy a sajtó és a szatirikus lapok indulattal nevezték a Coca-Colát „tipikus imperialista terméknek, amelynek az a célja, hogy módszeresen mérgezze a társadalmat”, lassanként még hozzánk is elért ennek az italnak a híre. De szembetűnő volt a kiállítás e pontján összegyűlt tömeg. Miután elolvasták „a társadalom mérgezéséről” szóló jelszavakat, mindenki csak arra vágyott, hogy legalább egy pillanatra megízlelhesse e méreg mennyei gyönyörét. És mindenki csöndben maradt, mert a kiállítást vigyázó szemekkel lesték a civil ruhás ávósok. „A proletariátus nyomorát” és „az erkölcsi hanyatlást” bemutató fotográfiák valamivel kisebb, de azért komoly tetszést arattak. Feltöltekezve, mégis ellentmondásos érzelmekkel hagytam el a kiállítást. Hivatalosan meg voltam elégedve azzal, hogy a megfelelő ütemben halad a szocializmus megszilárdítása, de a lelkem mélyén örültem, hogy van még remény a világon.

Búcsú a Dziennik Polskitól

1955 tavaszán rendkívüli dolog történt: Varsóban rendezték a Világifjúsági Találkozót. Most először történt meg, hogy két hétre kinyitották a határokat, és beengedték Lengyelországba a közelebbről meg nem nevezett ifjúságot. Ez hatalmas előrelépés volt – olyasmi, amit el sem tudnak képzelni az utánunk következő, már normálisabb nemzedékek. Mi akkor Lengyelországban a távlatokat nyitó, majdhogynem forradalmi változások előszelét éreztük benne.
Ha változások léptek életbe a népinek nevezett Lengyelországban, akkor hirtelen mentek végbe, egyik napról a másikra. Egy olyan országban, ahol nem létezett közvélemény, nem is történhetett másképp. Az ifjúsági fesztiválról is váratlanul szereztünk tudomást, de – ellentétben a társadalmunk mögött és előtt álló gyászos tapasztalatokkal, mint például a csehszlovákiai bevonulás vagy a Jaruzelski-féle hadiállapot – ez meglepően jó hír volt. Már csak azért is nagy volt az örömünk, mert elhallgatták e rendkívüli esemény minden szexuális vonatkozását. A kommunista tabu miatt akkoriban kétszer olyan erős volt a prüdéria. Hivatalos, állami szempontból csak fiatalok voltunk, és kész. Ötvenezer fiatal lengyel fiú és lány öszszetalálkozik Varsóban a világ minden tájáról érkező ötvenezer fiúval és lánnyal! Abból is látszik, milyen ostoba volt a rajtunk uralkodó hatalom, hogy nem vette figyelembe e kivételes esemény minden aspektusát. De az az alapelv, hogy a kommunizmusban minden problémát erővel kell megoldani, akár nyíltan, akár titokban, itt igazolást nyert. Az erotika az egyetlen anarchia a számunkra ismert univerzumban.
Továbbra is a Dziennik Polski szerkesztőségében dolgoztam. Fiatal voltam még, de már szereztem bizonyos érdemeket, és nem okozott gondot, hogy engem küldtek az ifjúsági fesztiválra. Sok időmet elvette, amíg felkészültem erre a fontos pillanatra. A mai napig emlékszem arra a világoskék puplin köpenyféleségre, amely a frakk és a munkásruha között képezett átmenetet, és azt a célt szolgálta, hogy kellőképpen méltóságteljes és plebejus eleganciát kölcsönözzön a személyemnek. Ilyen köpenyt utaltak ki az elosztóból a lengyel csoport minden tagjának. Ami azt illeti, a korabeli ifjúság szegénységét figyelembe véve ez a megoldás szükségszerű volt.
Varsói szálláshelyemül egy iskolát jelöltek ki, amely a csak részben újjáépített gettó területén állt. Negyven ágy egy közös teremben. Futólag eszembe jutott róla a boernerowói erődben lévő barakk-kaszárnya meg a főszereplője, a tizedes. Nem tetszett, hogy ilyen kaotikusan szervezték az egész rendezvényt. Sosem tudtuk, melyik autóbusz indul, hová megy és hánykor. Krónikus hiány volt tájékoztatásból, szájról szájra terjedtek a hírek, vagyis a megbízhatatlan információk arról, hogy egy-egy nemzet bemutatja-e a műsorát, és vajon melyik napon. Ennek következtében zsúfolt villamosokon utaztam ide-oda Varsóban, pedig nem ismertem a fővárost, az utolsó pillanatban szereztem tudomást a műsorszámokról, vagy elkéstem a fogadásokról és a bálokról. Mégis megigézve járkáltam Varsóban. Újabb meg újabb lányokba szerettem bele, pedig csak messziről láttam őket, sőt egyszer táncoltam egy szerecsennel is. És egész jó lett volna, ha nem jön el a mi nemzeti ünnepségünk napja A Kultúra és Tudomány Palotájában.
Mintha csak ma történt volna, úgy emlékszem a palota termére, a mintegy száz egyformán öltözött lengyel fiúra és lányra, akik kézenfogva harsogják a halhatatlan nótát: Ment a kislány az erdőbe, ki a zöldbe… Nem rajongtam azért, hogy mások kezét fogjam, nem is beszélve a dalocskáról. De szédítő volt az egész helyzet. Itt vagyok én – egy gyermeteg, öreg hülye, hiszen már huszonöt múltam –, fogom a kezét egy ugyanolyan gyermeteg lengyel fiúnak meg egy lánynak, fürgén rakosgatom a lábam, és zengem: „…ki a zöldbe, sej-haj, ki a zöldbe, sej-haj, ki a zöldbe”. Ott vagyunk a hamis aranyozású, műkő palotában. Tudtam jól, hogy valaki hülyét csinál belőlem, és dühöngve próbáltam rájönni, ki lehet az, hogy agyonüthessem. Ugyanakkor nem mutathattam ki ezt a dühöt, hanem torz, hamis vigyorral a képemen a közönség felé fordultam, hiszen ott sorakozott fel „az egész világ ifjúsága”. Ez az ifjúság vett körül bennünket mindenfelől, és tapsolt ütemesen. Megvártam a következő kanyart, és leléptem.
Ennek az élménynek az lett az első következménye, hogy eljöttem a Dziennik Polskitól. Ehhez nem kevés diplomáciai érzékre volt szükség. Bejelentkeztem a főszerkesztőhöz, és kértem a felmentésemet. Indoklásként összehordtam mindenféle ostobaságot. Pedig egyszerűen csak a szabadságról beszéltem. Azt hámozhatta ki belőle, hogy a karrieremet egyengetem, és már nem érdekel az újságírás. Ez igaz volt, de nem akartam megsérteni újságíró kollégáimat, azonkívül az általánosan uralkodó képmutatás arra ösztönzött, hogy elfogadjam ezt az álláspontot: „Kicsi vagyok. Ne bántsatok!” Kínlódtam, mert már kezdett körvonalazódni bennem az a gondolat, amely akkor A Kultúra és Tudomány Palotájában kísértett. Az a gondolat, hogy valaki hülyét csinál belőlem, és ez a valaki én magam vagyok. Ezekből a töprengésekből következett a szerkesztőségben tett látogatásom. De hogy mindent elmondhassak az elejétől a végéig, a rendszerváltásig kellett várnom.
Nem voltam bolond, és nem is akartam az lenni. Zseniális kortársam, a nemrég elhunyt Janusz Szpotan´ski (filozófus, matematikus, sakkozó) volt az az ember, aki a végsőkig szembeszállt a rendszerrel. Ellenállásáért börtönnel fizetett, mert szatirikus poémákat terjesztett az ismerősei között, és valaki följelentette. Beláttam, hogy Lengyelországban az a legfontosabb, hogy tartozzunk valamelyik intézményhez, és legyen tagsági könyvünk. Akkor van esély arra, hogy az intézmény bármikor megvédje az állampolgárt, ha úgy adódik. Ezért cseréltem fel az újságírást egy sokkal nagyobb megbecsülést élvező foglalkozásra, amely egyébként már régóta ismeretes volt előttem. Ettől kezdve a Lengyel Írószövetség intézményéhez tartoztam.
Vagyis miután négy évig csak mellékszereplőként voltam jelen ebben a szövetségben, most valóban a tagja lettem. Úgy, hogy csak látszólag értettem egyet a világnézeti elveivel. Akkoriban ez volt a lengyel irodalom sorsa.
Viszonylagos szabadságra tettem szert, és egyre sikeresebb lettem. Miután abbahagytam a gyűlölt publicisztikát, tárcákat és novellákat kezdtem írni országos lapokba. A Przekrój továbbra is közölte a rajzaimat. Az Iskránál könyvben is megjelentek a rajzaim. Egy évre rá adták ki Menekülés délre című illusztrált elbeszélésemet. 1956 telén írtam a Kis nyár című regényt. De csak az emigrációban nyílt ki előttem a világ teljesen, és nyíltam ki én magam is.
Keleten, vagyis a Szovjetunióban három ember uralkodott: Malenkov, Bulganyin és Koszigin. A bizonytalanság korát éltük, senki sem tudta, mi lesz ezután. Nyugaton már felfeslett a neokolonializmus szövedéke, ezért Anglia és Franciaország deszantakciót indított a szuezi térségben, elvetélt kísérlet volt. Keleten hatalomra került Hruscsov. De ez már késő ősszel történt, én viszont 1956 májusában jutottam el a Szovjetunióba.

Mihályi Zsuzsa fordítása