|
Henryk Grynberg
Menekültek (részletek)
A Honoratka kicsi volt és gyengéd, mint egy francia szerető. Diszkréten meghúzódott egy szűk kis mellékutcában. Olyan kicsi és félreeső volt, hogy nem érte meg államosítani, ezért maradt életben. Sötét ablaküvegek, alig észrevehető, keskeny ajtó – aki nem ismerte, az nem is ment be, és pont ez volt a lényeg. A sarkon túl, a Grandban ültek a nagyhasúak, szó szerint és átvitt értelemben is, a Honoratkában pedig a művészek – a valódi művészek és a művészpalánták. Háború előtti asztalkák kicsorbult márványlappal, recsegő, vén székek, foszladozó huzatú kanapék a fal mellett – mind foglalt volt reggeltől késő estig. Lehetett foglalni asztalt, de ezt csak az tehette meg, aki már volt valaki. Nem az, akinek volt pénze, mert azt kikacagták, nem is az, aki a hatalomhoz tartozott, mert azt hülyére vették, hanem az, aki tényleg valaki. Odakint egyik kataklizma jött a másik után, a Honoratkában viszont maradt a fin de sičcle és a belle époque. Odakint dühöngött a tahóság, a Honoratkában a festészet, a színház és a film volt az úr. A tulajdonos francia barettet viselt, és – akárcsak a franciák – sosem vette le. Polan´ski egyszer idehozott egy igazi franciát, leültette, odaszáguldott a pulthoz, és az egész termen keresztülkiabálva kérdezgette franciául, milyen kávét, milyen süteményt és milyen bort kér, hogy mindenki hallja, hogy franciául beszél, és ha nem ejt borotvaéles lengyel r-eket, mindenki úgy érezte volna, hogy Párizsban van.
Rettenetes lakásokban éltünk – rosszabbak voltak, mint azok, amelyektől a háború előtt rettent meg Tuwim1 –, és menekültünk a város rettenetes lakói, főleg a pártemberek elől, ezért a Honoratkában olyan szűken voltunk, hogy szó szerint mindenki érintkezett a filmesekkel és híres színészekkel, akik idegyűltek az egész országból. Minden szavukat hallottuk, szinte bekapcsolódtunk a társalgásba, egy idő után már közéjük tartoztunk – a közös ücsörgés és a beszélgetés folytán. Ha egy lány csinos volt, előbb-utóbb valamelyik filmes szeretője lett – aztán egy másiké, harmadiké –, ha csúnyácska, akkor csapó. A fiúknak nehezebb dolguk volt. Engem befogadott a művészvilág, mert letértem a kijelölt útról, nem álltam be valamelyik újsághoz, de leginkább azért, mert volt egy aprócska, barátságos garzonom – négyszer négy méteres –, és ezt nem is tagadtam meg a Filmfőiskola diákjaitól és végzett művészeitől. Billy Wilder Legénylakására emlékeztetett a helyzet, annál is inkább, mert külsőre is hasonlítottam egy kicsit Jack Lemmonra, aki ezzel a filmmel futott be. Tudomásomra hozták, hogy Polan´ski szívesen megvenné a garzonomat, és még a felesége, a szépséges Basia Kwiatkowska is igéző pillantásokat küldött felém a Honoratkában, de én a világ minden kincséért sem adtam volna el, mert ugyan ki lettem volna a lakásom nélkül?
A Zsidó Színház fiatal színészeket keresett, de nem nagyon talált.
– Mindig elmennek a zsidók, azt sem tudom, meddig bírja még a színház, öt vagy talán tíz évig – mondta Ida Kamin´ska –, de ha van egy kis ideje…
Kicsiny volt és törékeny, mint a zsidó nép. Amikor a kezét nyújtotta, attól féltem, kárt teszek benne. Görnyedt háta miatt idősebbnek látszott a koránál, én meg ijedten figyeltem a próbákon, hogy le-föl cikázott a nézőtér és a színpad közötti lépcsőn, de több energia volt benne, mint bármelyikünkben. Bele sem nézett a szövegkönyvbe, minden darabot kívülről tudott. A rendezői koncepciót is a fejében tartotta, és más rendezőkkel ellentétben mindig tudta, mi a célja. Nem voltak színészi ambícióim, de megtanultam tőle a tiszta kontúrokat és a következetességet, ennek pedig nagy hasznát veszem az írásnál. Nem sok valódi színésze volt, de jól boldogult velük. Elnézte a hibáikat, lassanként javítgatta őket, nem mindet egyszerre. Nem vett el semmit a szerepből, hanem ellenkezőleg, ahogy fejlődtünk, úgy növelte a jelentőségüket. Türelmes volt, nem emelte fel a hangját senkivel szemben, nem látszott rajta a felindulás, sosem láttam dühösnek. Néha műfelháborodással csattant fel: – Hogy képzeli? Ez túlmegy minden határon! – zengte színpadiasan, igazi átélés nélkül, mintha nem tudná abbahagyni a színészkedést, vagy lenne képes megharagudni közönséges halandókra. Ezt nem tudtam eltanulni tőle.
Autóstoppal ingáztam a varsói színház és a łódz´i legénylakásom között. Felemelt kezem láttán egyszer megállt egy fekete Buick. Hogy ki ült benne? Hát Frykowski. Błoniébe tartott, volt ott egy villája medencével, az apja vette neki, a leggazdagabb és leggátlástalanabb łódz´i magánzó. Annak idején anyám vette neki a dollárt a zsidóktól. Ewa Kwas´niewska pedig a legszebb szőke lány volt, nemcsak Łódz´ban, hanem az egész világon: végeláthatatlanul hosszú lábak, hatalmas, ragyogó szemek. Tizenöt éves volt, amikor megjelent a régi Poznan´ski-palotában skarlátvörös ruhában, a Színművészeti Főiskola szilveszteri bálján. Hogy ki vitte oda? Ki vette el a szüzességét? Ki vette feleségül? Hát Frykowski. Ewa lett a Honoratka legfőbb attrakciója és ékessége, míg meg nem szöktette egy Burano nevű cigány énekes, aztán egy lengyel–zsidó származású amerikai milliomos, aki a kedvezőbb adózási feltételek miatt Spanyolországban élt. És kivel élvezte Frykowski a földi örömöket a Błonie melletti medencés villában, ahová a fekete Buickkal hajtott? Agnieszka Osieckával,2 aki szintén a felesége lett.
A Buick nem volt a legújabb gyártmány, de a Buick akkor is Buick, Kisielewski3 szerint a háború előtt csak azok jártak Buickkal, akik voltak valakik. Egyszer csak lelassul a Buickunk, megáll, és a világért sem akar továbbmenni. Lökdössük, toljuk, semmi.
– Figyelj, öreg, nem lehet, hogy a benzin fogyott ki? – kérdeztem félénken.
A szép, klinkertéglás utat festői mazowszei fűzfák szegélyezték, Frykowski letört egy vesszőt, bedugta a benzintankba, kihúzta – csontszáraz.
1962 februárjában a Zsidó Színház tíz idős színészével utaztam Soko-łówba, ott készültek a külső felvételek a Bratny elbeszéléséből készült Hajtók című filmhez, amelyben egy vadászaton úgy lövöldöznek a németek a zsidókra, mint a nyulakra. A délutáni órákban összegyűltünk a Chełmska utcai filmgyárban, és nemegyszer késő estig vártunk a kisbuszra, mert addig magáncélokra használta valaki. Egyik este szakadt a hó, mi meg csak vártunk és vártunk. Egyre nagyobb a hó, már késő este van, a busz sehol. Tíz óra volt már, amikor elindultunk, és persze félúton megrekedtünk a hóban. Hóvihar, fagy, lapátokat osztanak szét köztünk, és kiadják az utasítást, hogy ássunk. Az öreg zsidók engedelmesen fogták a lapátokat, elkezdték kapirgálni a havat, én viszont ki sem szálltam a kocsiból.
– Engem nem ezért fizetnek.
A zsidók nem szóltak egy szót sem, de annak a kettőnek, akik szállítottak minket, nagyon tetszett a dolog. Néhány megálló és újabb lapátolások után végül eldöcögtünk egy viskóig, amely a zsidók után maradt itt, benne nyikorgó vaságyak, Sokołówban ezt hívták szállodának, de át sem tudtunk melegedni a takaró alatt – ettől csak hitelesebb lett az alakításunk.
– Büntetőgyakorlat – morogta Mojse Lancman, mert ő már átélt ilyet Szibériában, és megmutatta, hogyan kell újságpapírt csavarni a lábfejünkre, ha órák hosszat fagyoskodunk a kamerák előtt.
Bemegyünk a sminkesekhez, itt viszont kiderül, hogy újra kell forgatni néhány „büntetőgyakorlatot”, mert tönkrementek a már elkészült felvételek.
– Kitekerem a nyakukat! – csattantam fel velem született őszinteségemmel.
A sminkeslányok megsértődtek, pedig nem rájuk értettem. Kint az asszisztensek és az asszisztensek asszisztensei sötét pillantásokat vetettek rám, mindenki elhúzódott tőlem. Egyszer csak egyedül maradtam a nagy fehérségben, és azt vettem észre, hogy közeledik felém valaki, egy tagbaszakadt fickó vastag fehér bundában, úgy jön felém, mint aki móresre akar tanítani. Ami egyébként rám is fért volna. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de győzött az írói kíváncsiság: na most mi lesz? Vannak színészek, akik így játszanak: kívülről látják magukat. Egyre közelebb jön, én nézem, nagy sofőrbunda van rajta, ezt a bundát hagyta Agnieszkánál Hłasko,4 a bunda pedig Frykowskit rejti. Ő is meglepődött.
– Á, te vagy az… – mondta, sarkon fordult, és elment.
Tudtam, hogy a filmesek körül ólálkodik, de azt nem, hogy ő a felvételvezető. Ráadásul pont a tönkrement felvételeké.
Később szerepeltem még egy epizódban a Földalatti front című filmben, ezt is Bratny írta. Partizánt alakítottam fehér-piros szalagos katonasapkában. Fekszünk a fedezékben csőre töltött fegyverrel. Jönnek a németek, rám közelít a kamera, az arcomon félelem tükröződik. „Mi van, Nátán, inkább a gázba mennél?” – utasít rendre egy bátor lengyel partizán, én meg mentegetőzöm, hogy csak elszédültem egy kicsit. Egy pillanatnyi félelem mindenkivel megesik a háborúban, de Bratnynál – csak zsidóval történhet. Azon kívül a lengyel partizánalakulatokban, még a Népi Hadseregben sem használt zsidó nevet senki, de Bratny nem hagyhatott szemernyi kétséget sem.
1939-ben Lengyelország több mint egymillió katonát mozgósított, köztük legalább százharmincezer, vagyis az arányoknak megfelelő számú zsidót. Hetvenezren estek el, köztük hétezer zsidó, vagyis ez is arányos volt. Katyn´ban, Harkovban és Mednojéban ötszázharmincnyolc zsidót gyilkolt meg az NKVD – ahhoz képest sokat, hogy milyen csekély számban voltak jelen a lengyel tisztikarban és rendőri testületben. Anders hadseregében nyolcszázötven zsidó harcolt Monte Cassinónál. Hatvannyolc vitézségi keresztet, ötvenkét érdemkeresztet és hat Virtuti Militarit kaptak érte – vagy még többet, mert Herling-Grudzin´ski5 például átvette a kitüntetést, de nem vallotta be, hogy zsidó –, azonkívül hetvenhét Dávid-csillagot hagytak a környéken a nyolcszázhatvan kereszttel jelölt lengyel sír mellett, vagy még többet, mert voltak olyanok, akik jobbnak látták, ha nem vallják magukat zsidónak. Leninóból húszezer zsidó jutott el Berlinbe, ezerhétszáznyolcvanketten vesztek oda (azok közül, akikről tudjuk, hogy zsidók). A hősi halott utászok powis´lei emlékművét számos olyan zsidó név díszíti, amilyenek később sosem bukkantak fel a lengyel hadseregben. Félmillió zsidó harcolt a Vörös Hadsereg szürke köpenyében, csak az oroszok és az ukránok kaptak náluk több katonai kitüntetést. Azokkal együtt, akik az amerikai vagy a brit hadseregben és más szövetséges csapatoknál szolgáltak, mintegy másfél millió zsidó katona és partizán vett részt a második világháborúban, és mintegy négyszázezren közülük Lengyelországból származtak. Ez elég sok azokhoz képest, ahányan elszédültek.
A Földalatti front külső felvételeit is valahol Varsó környékén forgattuk, aztán Wrocławba kellett mennem, mert ott vendégszerepelt a Zsidó Színház. A filmgyár fizette a repülőutat, a gép kicsi volt, szűk, és olyan kemény, mint a színház autóbusza. Egyetlen nő sem volt a fedélzeten, még stewardess sem, nyilván férfierőt igényelt az ilyen jármű. A filmgyár állta a szállásköltséget is, jobb hotelben laktam, mint a színtársulat. Egy ismeretlen lánynak megmutattam a szolgálati belépőmet, rajta volt a Lengyel Filmgyár pecsétje, ő meg a legtermészetesebb módon feljött a szobámba. És bájosan levetkőzött magától, pedig erre még egyetlen lengyel nő sem volt hajlandó. Aztán végigsétáltunk a festői s´widnicka utcán – a lány fel volt dobva, mert egy filmessel bújt ágyba –, megálltunk a Zsidó Színház kapuja előtt, és az egyik fotón meglátta az arcomat. Ránézett, sarkon fordult, és egy szó nélkül faképnél hagyott – véget ért a film.
Lengyelországban zsidók futtatták fel a filmgyártást. Meg a łódz´i Filmfőiskolát is, ahol főleg zsidók tanítottak, a klasszikusok adaptációival tették ismertté, ezeket is elsősorban zsidók forgatták, és persze Hollywoodot is főleg a zsidók virágoztatták föl. Lengyelország-szerte szinte mindenhol zsidók nyitották meg és üzemeltették a mozikat. És az egész világ szerette a mozit – mint a zsidó Istent –, a zsidókat viszont nem. Nem lehetett látni őket a filmvásznon, egyenesen rejtegették őket. A hajléktalan gyerekekről szóló, klasszikus magyar filmben, ahol a gyerekeknek senkijük sem marad, és állandó fenyegetettségben élnek, egyetlen zsidó sem akadt, pedig a háborúban pont a magyar gyerekek szenvedtek kevesebbet a többinél, és kicsi a valószínűsége annak, hogy nem maradtak rokonaik, és nem volt hova hazamenniük. A filmnek egyetemes címet adtak – Valahol Európában –, ezzel leplezve a csúsztatást. Franciaországban forgattak egy krimit: egy középkorú, egyedülálló francia férfit, aki a háború alatt „nem tudni, hol volt”, és most magányosan él, gyilkossággal vádol meg néhány gazember, pedig valójában ők követték el a bűntényt. A férfi menekül előlük, át az egész városon, végül leesik egy háztetőről, és meghal. Ez talán nem „egyetemes”? Az Oklahoma című hollywoodi musicalben a házaló komikus figuráját (ami örök zsidó foglalkozás) „perzsaként” ábrázolják. Egy komoly drámában a tehetséges, ambiciózus fiatalembert azért utasítja el szíve hölgyének családja, mert – görög származású. Még az Anne Frank naplójában is álcázni próbálták a zsidókat. A varsói Drámai Színházban olyan egyetemes előadást kreáltak belőle, hogy alig lehetett érteni, miért kellett a kislánynak elrejtőznie és meghalnia. Az „olvadás” után az újságírói karon nagyszerű előadássorozatot tartottak Kafkáról és Schulzról. Az előadó zsidó volt, és később éppúgy elmenekült, mint én, de úgy államvizsgáztam nála világirodalomból, hogy fogalmam sem volt arról, hogy Kafka és Schulz zsidó volt.
A łódz´i Filmfőiskola hallgatói szívesen köszörülték a nyelvüket a zsidókon, így szidták egymást: „te zsidó!” Viccből, játékból, de fél szemmel az antiszemitákra kacsintva: egy nyelven beszélünk, igaz? Olyan trükkösen csinálták, hogy senki sem tudta biztosan, miről is van szó, de az antiszemiták kétségkívül jól szórakoztak. Kirk Douglas lejött a vászonról, és megmutatta az egész Filmfőiskolának, hogyan kell előkapni a coltot. Hasra estek előtte, mert nem tudták, hogy a cowboykirály zsidó, és még élvezi is. Én sem tudtam volna, ha el nem jön Varsóban a mi Zsidó Színházunkba – ezt gondosan elhallgatta a sajtó.
A Filmfőiskola diákjai között persze nem volt ritka a zsidó, de görögnek tettették magukat, sőt benne voltak a kvázi-antiszemita játékban, méghozzá oly mértékben, hogy nem is lehetett rájönni, kik azok, és pont ez volt a céljuk. Azt hittem, hogy Polan´ski is – ez a tipikus dörzsölt krakkói vagány – antiszemita, és igyekeztem távol tartani magam tőle. Anyámnál voltam egyszer Kaliforniában, amikor bemutatták az Iszonyat című filmjét, és egy öreg lengyel zsidó megkérdezte tőlem, hogy Polan´ski zsidó-e. – Ugyan már, hogy lenne zsidó! – feleltem. Ugyanilyen benyomást tett rám Daniel Szylit – ő is alacsony, szőke, sima hajú csibész volt. Megdöbbenve láttam, milyen tehetséges asszisztense volt Wajdának a Sámsonban, ebben a filmben én is szerepeltem. Még jobban elcsodálkoztam, amikor évekkel később, már menekültként meghívott egy konyakra egy tel-avivi bárba. Kiderült, hogy a łódz´i gettó lakója volt, megjárta Auschwitzot, és kedves, magányos ember lett.
Polan´ski elutazott Párizsba, sokáig nem is jött vissza, ezért elterjedt a hír, hogy karriert csinál. És tényleg karriert csinált, nyomorogva és éhezve, mint a legtöbb művész Párizsban, de ezt mi nem tudtuk. Ennek ellenére Frykowski itthagyott mindent, ő is odament. Hogy minek? Azért, hogy ott legyen. Polan´ski mellett, Hłasko mellett, vagy akárki mellett. Józef Krakowski, annak a stábnak a vezetője, amely a Hajtókat készítette, elintézte, hogy Andrzej, a fia Claude Chabrolhoz mehessen nyári gyakorlatra, de volt egy unokatestvére Párizsban, ezért együtt mentek. Sétálnak a Saint-Germain körúton, és mit látnak, ki áll ott a megállóban? Hát Frykowski – lefogyva, éhesen, a haja csimbókokban. Hozzájuk csapódott, és egész nap velük maradt. Eljárt hozzájuk, náluk üldögélt, mesélt, reggelizett, ebédelt, vacsorázott. Chabrolnál, a filmgyárban is Andrzej mellett maradt. Még a benzinkútra is elkísérte, ahol Andrzej szélvédőmosással egészítette ki a zsebpénzét, eljárt vele, csak a társaság kedvéért, mert ő maga sosem alacsonyodott volna idáig.
A varsói Kultura című lap egyszer csak úgy döntött, hogy az 1963-as év kiadói terveiből kiválaszt kilenc ígéretes pályakezdő szerzőt, és mindegyiküknek biztosít egy-egy hasábot, fotóval együtt. Nem volt rossz év: Dymny, Odojewski, Stachura. És köztük én is: sötét haj, sötét tekintet, sötétszürke csíkos garbó, ebben jöttem vissza Izraelből, ez a garbó tetszett Agnieszkának. Meglepetést keltettem a Zsidó Színházban, mert ott könnyelmű fia-talembernek tartottak, aki eltékozolja a diplomáját és a legszebb éveit – nekik nem volt más választásuk, de nekem? Nem mindenki tudott olyan jól lengyelül, hogy értékelni tudja a prózámat, de kivívtam az elismerésüket a titkolózásommal, mert okosabb volt, ha nem árulom el a szándékaimat. Egyszer csak lett belőlem valaki.
Chewel Buzgan, ez az ambiciózus litván zsidó tökéletes kiejtéssel beszélt, nagyszerű körülmények között élt, a háború előtt villámkarriert csinált, súgóból lett hősszerelmes és rendező, és a feleségével, Rywka Schillerrel lakott egy háromszoba-konyhás lakásban, amelyet a miniszterelnöki keretből kaptak (mi másból!) az Anielewicz és a Nowotko utca sarkán, az öreg Lancmannal meg a feleségével közös társbérletben. A kubai válság után Lancmanék Ausztráliába szöktek, ezért Buzganék, akiknek nem járt ennyi négyzetméter, felajánlottak nekem egy szobát. A szoba – konyha-, fürdőszoba- és telefonhasználattal – kétszer akkora volt, mint az én meghitt kis łódz´i garzonom, amelyet a törvény szerint cserében le kellett adnom a városi lakáshivatalnak, az pedig fű alatt azonnal eladta valami rettenetes alaknak – a Honoratka és a Filmfőiskola nagy csalódására.
* * *
Minden premier napján ott parkoltak a diplomáciai testületek limuzinjai a színház ideiglenes, földszintes épülete előtt, a Królewska utcában, a Kronenberg-palota romjain, de sosem volt belőlük annyi, mint egy tavaszi estén, amikor az izraeli külügyminiszter, Abba Eban tanácskozásra hívta Varsóba a kommunista országokban akkreditált nagyköveteit: arról tárgyaltak, hogyan melegítsék fel az említett országokkal fennálló egyre hűvösebb kapcsolatokat. A tanácskozás nem hozott eredményt, de eljöttek az egyik előadásunkra, és amikor lement a függöny, feljöttek a színpadra, mi pedig egy vonalban felsorakoztunk, és kezet fogtunk velük. A lengyel belügyminiszternek kezében lett volna a corpus delicti a Varsó szívében szőtt cionista összeesküvésről, ha értett volna a spicliműfajhoz.
Egyikünk sem titkolta, hogy büszke a kicsiny, aktív zsidó államra. Még a társbérlőm, Buzgan sem, aki pártaktivista és szovjet állampolgár, russzofil litván zsidó volt, nem is akarta visszakapni a lengyel állampolgárságot. Ő vitt magával egy szép májusi délutánon Jabłonnába, ahol fogadást adtak Izrael függetlenségi ünnepének alkalmából. A hosszú asztal roskadozott a citrusfélék alatt, Hłasko szerint ezektől nőnek olyan nagyra az izraeli nehézfiúk, és az asztal körül forgolódva beszédbe elegyedtem John Abramsonnal, egy fiatal tanárral, aki abban az iskolában tanított, amelyet az amerikai nagykövetségen dolgozó munkatársak gyerekeinek tartottak fenn.
Júniusban, mint minden évben, a Spatifba jártam, mert itt főzték Lengyelországban – és az egész világon – a legjobb hideg, édes, zamatos, sűrű áfonyalevest, amely gyönyör volt a szájpadlásnak és a garatnak, ugyanakkor elixír és balzsam a gyomornak, amelyet lelketlen tömegétkeztetési intézményekben mérgeztek, és töménytelen savat termelt a zsúfolt villamosokban és autóbuszokban, vagy amíg sorban álltunk húsért, citromért és minden más táplálékért ebben a dzsungelben, ahol semmiből sem jutott elég mindenkinek, ahol minden falatért meg kellett küzdeni, legyűrve a vetélytársak rohamát a nap és az éjszaka minden percében.
A társaság kedvéért jártunk a Spatifba, nem volt szokás magányosan üldögélni, de az áfonyaleves kivételnek számított, azt egyedül is lehetett enni. Az ember megkérdezte a pincérnőtől:
– Van ma áfonyalevesük?
– Természetesen.
– Akkor maradok.
És ezt mindenki megértette.
Szóval megyek a Három Kereszt téren egy derűs júniusi délutánon, amikor egyszer csak megáll mellettem egy piros Volkswagen. Ki ül benne? John Abramson.
– Hová mész? – kérdezte.
– Áfonyalevest enni.
– Az micsoda?
– Azt nem lehet elmondani.
– Veled tarthatok?
– Persze.
Alig ültünk le, Dygat és Minkiewicz6 asztalától felállt és a miénkhez lépett a leendő feleségem – karcsú, sápadt barna lány szűk, sötétkék ruhában, hosszú, sötét szempillákkal –, és viszonylag folyékony angolsággal megkérdezte Abramsont, nem látta-e mostanában az egyik angol ismerősét.
– Nem, de talán leülhetne közénk – javasolta Abramson, az úriember.
A lány az Idősebb Urak Kabaréjában és az Uzsonna a mikrofon előtt cí- mű műsorban volt színésznő. A Spatifba és a közeli Szpilek kávéházba járt. A Spatifban Dygat és Minkiewicz, a Szpilek kávéházban pedig Słonimski és Marianowicz7 asztalánál ült – bizonyos szempontból mindkét asztal az idősebb urak kabaréja volt. Londonban töltötte az elmúlt telet, és most egyedül érezte magát Varsóban, mert mindenki neheztelt rá, amiért visszajött. Hogy miért? Mert mindenki azt hitte, hogy lesz egy biztos pont Londonban. Mit csinált egész télen Londonban? Hozzáment egy angolhoz, akivel itt, a Spatifban ismerkedett meg. Miért jött vissza? Mert Londonban nem fűtik a lakásokat, és állandóan fázott.
Hármasban ettük meg az áfonyalevest, aztán Abramson felvetette:
– Olyan szép napunk van, kimehetnénk a városból!
– Talán menjük Pyrybe – javasolta a leendő feleségem.
Nagyon szerettem volna velük menni, már csak azért is, hogy ne maradjon kettesben Abramsonnal, de nem mehettem, mert próbám volt a színházban, és Abramson ezt nagyon jól tudta.
Egy verőfényes júliusi délutánon üldögélek magányosan a Spatifban, mélyen az áfonyalevesem fölé hajolva – mert ha kiloccsan a leves, akkor egy életre megmarad a folt –, amikor egyszer csak ott terem mellettem ugyanaz a sápadt, barna lány, ugyanabban a sötétkék ruhában és ugyanazokkal a söprűs szempillákkal.
– Nem látta mostanában John Abramsont? – kérdezi.
– Nem, szabadságon van, elment Bécsbe, de talán leülhetne az asztalomhoz.
Rendeltem neki áfonyalevest, és felvetettem:
– A Klub moziban játszanak egy nagyszerű angol vígjátékot, nincs kedve megnézni?
Elmentünk a Keresztút térre, és egy kirakatban észrevettünk négy szép, tollas fácánt, egyenesen a vadászatról kerültek ide. Sosem ettem fácánt, de sokat olvastam róla, ezért feltettem a kérdést:
– Mit szólna hozzá?
A fácánt pedig haza kellett vinni, megkopasztani, berakni a sütőbe, aztán még várni néhány órát egy üveg örmény konyak mellett.
Reggel a leendő feleségem leszedte a szemhéjáról a sötét pillákat, és mindjárt más embernek látszott. Ő is elcsodálkozott, amikor megmutattam neki a könyvemet, a borítón a képemmel.
– Ez te vagy...?
Megörültem, hogy nem tudta, mert írónak lenni már jelent egy bizonyos pozíciót, de a jelentéktelen Zsidó Színház színészeként nem nagyon számítottam, amiből az következett, hogy a személyes csáberőm bűvölte el, mondhatni, minden érdek nélkül.
Három nap és három éjszaka után elváltunk egymástól, mert megígértem s´liwának, hogy segítek neki aratni. Nem tudtam, mikor jövök vissza, az időjárástól függött. Tíz nappal később értem haza, és azonnal felhívtam:
– Hi, this is John… John Abramson, how are you? Most értem haza Bécsből, találkozhatnánk?
– Mikor?
– Most mindjárt.
– Csak négykor érek rá.
– Nálam?
– Nem, a Három Kereszt téri kávéházban.
Negyedóra múlva megint az ő számát tárcsáztam.
– Halló, én vagyok az, most jöttem meg Makówiecből, találkozhatnánk?
– Mikor?
– Most mindjárt.
– Csak öt után érek rá.
– Nálam?
– Jó.
Fél hatkor ért oda.
– Abramson elmehet a fenébe – mondta a küszöbön. – Megbeszéltünk egy találkozót, fél órát vártam rá a kávéházban, és nem jött.
Akkor ez rendben is van, gondoltam.
* * *
Meghívtak minket New Yorkba, mert az Üzlet a korzón című film Oscar-díjat kapott. Ida Kamin´ska játszotta benne az öreg zsidó szatócsasszonyt. Hogy meghívtak-e? Kamińska már többször meghívta magát, de az Oscar jóvoltából végre szponzor is akadt. Honnan tudtam, hogy magával visz? Onnan, hogy megfelelő ruha nélkül indult az Oscar-átadásra, márpedig egész Hollywoodban és Beverly Hillsben nem kaphatott semmit az ő görnyedt, aprócska alakjára, és az én aranykezű anyukám mentette meg a helyzetet, mert egyetlen nap alatt úgy átalakította a ruháját, hogy egyetlen hollywoodi csillag sem vallott volna vele szégyent. Anyukám persze semmit sem fogadott el érte Kamin´skától. Azt mondta neki, hogy mindig is bálványozta, és örül, hogy találkozhat és beszélhet vele, fogadhatja a házában, ráadásul tehet is érte valamit. Őszinte rokonszenv ébredt bennük egymás iránt, mert anyukám is kicsi volt, szürke szemű, festett szőke és olyan színésznő, aki a maga idejében eljátszotta a főszerepet a mi zsidó háborúnkban, amit az életért vívtunk, és éjjel-nappal a színpadon volt. Kamin´ska ezt nagyra értékelte.
Volt még egy oka annak, hogy Kamin´ska magával akart vinni Amerikába. A munkahelyi tanács választási gyűlésén, ahol a vezetőség szokás szerint bemutatta a jelöltlistát, a teremben az egyik fiatal munkás bedobta a nevemet, és a teljes lengyel műszaki személyzet támogatta a jelölésemet, ezért én kaptam a legtöbb szavazatot, és az alapszabály értelmében én lettem az elnök, az első demokratikusan megválasztott szakszervezeti elnök egy kommunista országban – és a pragmatikus Kamin´ska a maga oldalára akart állítani.
Gomułka júniusi beszéde után kétségessé vált az utazásunk, hajszálon múlt, de Kamin´ska meg tudta győzni az ellenséges erőket arról, hogy rossz benyomást kelt a világban, ha lemondjuk az utat, és azok malmára hajtja a vizet, akik antiszemitizmussal vádolják a lengyel népi államot, ha viszont fellépünk New Yorkban, azzal befogjuk a szájukat. Csak abba kellett belemennünk, hogy – a mi költségünkre – velünk tart a Művelődési Minisztérium képviselője.
A feleségem közben megkapta a meghívólevelet anyámtól, és beadta az útlevélkérelmét, de erről a színházban persze senki sem tudott, az útlevélhivatalban pedig nem ugyanaz az osztály foglalkozott az egyéni kiutazásokkal, mint a szolgálati utakkal. Egyszer éppen a Koszykowa utcai épület tágas előterében üldögéltünk, amikor valamelyik földszinti irodából kidugta a fejét egy kövér alezredes, és megnézett minket, de Słon´ sógora volt az illető, mindig ő intézte az utazásaimat.
Figyelemelterelő manőverként átrendeztük a szobánkat a Buzganék-kal közösen használt lakásban. A színházi asztalosunkat bíztam meg a feladattal. Mindennap eljött, hozta a gyalut, az alapozót, a lakkot, és felállította az új könyvespolcot.
Az előszobában tartottuk a telefont. Csörgött a készülék, Buzgan vette fel a kagylót.
– Nem, szó sincs róla – mondta jiddisül, közben rám nézett.
– Arról érdeklődtek, nem kacsingattok-e néha a túlpartra… – tájékoztatott, miután letette a kagylót.
Kamin´ska szeptemberben ünnepelte művészi pályafutásának ötvenedik évfordulóját. A hatalom másodrangú figurákat küldött, és nem adott neki semmilyen kitüntetést, de eljöttek a legjobb varsói művészek, írók. Csupa zsidó – együtt akartak lenni, mint jom kippurkor a zsinagógában. Kamińska előadta a legjobb jeleneteit a Mirele Efroszból és a Kurázsi mamából. Több tucatszor láttam ezekben a szerepekben. A végtelenségig tudtam volna nézni, mint egy nagyszerű festményt, és hallgatni örökké, mint a zenét. Kicsinek és törékenynek látszott, de uralta a színpadot. Gyenge volt a hangja, ezért „szűken” játszott, mint a hegedűn. Buzgan, aki bizonyítani akart, mennydörgött, hőzöngött, mindent felszínre hozott magából, Kamin´ska éppen ellenkezőleg, befelé játszott, és visszafogott hangjával megszólaltatta a leggyengébb, legszívhezszólóbb hangot is. Nem láttam nála jobb Mirele Efroszt, pedig Chana Rowinát is megnéztem Tel-Avivban. És nem láttam nála jobb Kurázsi mamát, pedig megnéztem Helena Weigelt, amikor Lengyelországban vendégszerepelt. Kamin´ska – a brechti elvek ellenére – szó szerint játszott, ami érdekesebb és megragadóbb volt, mert aki akarta, így is érzékelte az egyetemes metafora- és jelképrendszert. Az előadás után kiálltunk a színpadra. Az állami küldöttek eldarálták, amit kellett, a művészek mondtak pár szívből jövő szót. Az ünnepelt először mindenkinek köszönetet mondott lengyelül, aztán bejelentette, hogy azon a nyelven szeretne a közönségéhez szólni, amelyen világéletében beszélt a színpadon, és rövid beszédet mondott, hogy megacélozza a szíveket:
– Ne veszítsétek el a reményt, kedveseim. Más égiháborút is túléltünk már, ezt is átvészeljük. Elvonul a gonosz vihar, el kell vonulnia…
Tudta, hogy illetéktelen fülekbe is eljutnak a szavai, mert voltak spiclik a teremben, akik értettek jiddisül, és voltak a színpadon gátlástalan vetélytársai, de Kamin´skából sosem hiányzott a bátorság és a jellem. És az ezópusi tehetség: bármikor meg tudta magyarázni, hogy a gonosz viharokról beszélve csak és kizárólag a nemzetközi helyzetre gondolt.
Pedig a gonosz viharok erőre kaptak. Október elején háromévi börtönbüntetésre ítélték Nina Karsovot, mert ő vezette Szymon Szechter naplóját, aki elveszítette a látását, amikor utászként szolgált a háborúban, de jobban látott, mint bárki más, és több volt benne a bátorság, ezért lett történész és krónikás. Nina egészsége is megrongálódott, amikor kisgyerekkorában kidobták a Treblinkába tartó vonatból, de együtt egész jól feltalálták magukat. Nina természetes módon lett disszidens, amikor a mostohaanyját, Stanisława Karsovot hosszú évekre börtönbe zárták és megkínozták a Honi Hadseregnek végzett kémelhárító munkájáért. Az, hogy emellett árja papírokat gyártott számos zsidónak, és kimentett a vonatból egy zsidó gyereket, cseppet sem hatotta meg az antiszemita ávósokat. A zsidó ávósokat sem, mert nekik „pártatlannak” kellett lenniük.
Az volt a tervünk, hogy a feleségem egy lengyel teherhajóval jut el Brooklynba, onnan pedig majd a Volkswagenünkkel megy tovább. Vagy ott kellett volna hagynom ennek az antiszemita bandának a kocsimat, amelyre rááldoztam az egész Kościelski-díjamat, és mint egy idióta, elvittem Lengyelországba, hogy még húszezer złoty vámot fizethessek? Ahhoz, hogy elvihesse az autót, a feleségemnek be kellett mutatnia a jogosítványát, ezért beiratkozott egy Jelenia Góra-i tanfolyamra. Háromszor futott neki a vizsgának, mert tudnia kellett, miből áll az autó, és melyik alkatrészt milyen fémötvözetből készítették. Lefogyott, árnyéka volt önmagának, mire végül megtanult mindent, csak éppen vezetni nem tudott, mert azt csak nagyon szűkös időkeretben gyakorolhatta. Kamin´ska lánya is csak harmadszorra ment át – nem segített a neve, sőt –, és ő is félt a volánhoz ülni. Én még Łódźban vizsgáztam le annak idején, másodszorra, de Kaliforniában, az amerikai feleségem mellett tanultam meg autót vezetni.
A teherhajók csak tíz-húsz utast szállítottak, és ősszel ritkábban jártak, ezért minél korábban le kellett foglalnunk a helyet, csakhogy az Orbis utazási iroda nem akart foglalni vízum nélkül, a vízumra meg heteket kellett várni, és fennállt a veszély, hogy mire megérkezik a vízum, addigra nem marad hely a hajón, a következő pedig csak akkor indul, amikor nekem már vissza kell jönnöm, és ha nem jövök vissza, akkor őt nyilván nem engedik ki. Ezt az ördögi kört csak Minkiewicz szakíthatta meg, aki többször áthajózott már Amerikába, párszor Dygattal együtt, és volt néhány lelkes hölgyrajongója az Orbis-dolgozók között. Fölvettük a Spatifban, kiraktuk a Jeruzsálemi fasor és a Bracka utca sarkán, aztán az Orbis-iroda hatalmas ablakai előtt parkoló Volkswagenben ülve néztük, ahogy az öreg gavallér odamegy az egyik íróasztalnál ülő, jó karban lévő szőkéhez, kezet csókol neki, a nő elpirul, aztán mond neki valami vicceset, a nő elneveti magát, az öreg a tárgyra tér, a nő legyint – ugyan már, Janusz úr, magának bármikor, semmiség – aztán Minkiewicz feláll, megint kezet csókol, és a foglalás el van intézve. Megkértük, hogy ne szóljon egy szót se senkinek, ezt meg is értette, mert a külföldi utat mindenki titokban tartotta, ameddig csak lehetett, és őszintén sajnáltuk, hogy nem mondhattuk meg neki, milyen hatalmas szolgálatot tett.
A feleségem kifizetett hatezret a jegyért oda-vissza, de az autó oda-visz-sza szállítására már nem maradt pénze.
– Akkor most vegye meg a jegyet csak oda, a visszautat meg fizesse ki New Yorkban – javasolta neki ravaszul a Hartwig szállítócég pénztárosnője, akinek jól jött a dollár.
– Hát persze – egyezett bele még ravaszabbul a feleségem.
Buzgan külföldön nem akart többé Kamin´ska árnyékában fellépni, ezért párizsi és brüsszeli vendégszerepléseket szervezett magának meg a feleségének, és már szeptemberben elutaztak, minket meg egyedül hagytak a lakásban, amivel nagyon megkönnyítették a konspirációt. Nem adtuk el a holminkat, szinte mindent a lakásban hagytunk. Csak a szótárokat pakoltam be a Volkswagenbe, mintha a feleségem tanulni menne Amerikába, meg azokat a könyveket, amelyektől nem akartam megválni, mintha a feleségem nem tudná nélkülözni őket a színészi fejlődéséhez: Mickiewicz, Norwid, Kasprowicz, Iwaszkiewicz, Czechowicz, Tuwim, Les´-mian, Schulz, Herbert, Borowski, Rudnicki, Kijowski, Konwicki műveit, Stryjkowski könyvét a dedikációval: „Egy fiatal, ígéretes lengyel írónak”, Brandys könyvét, aki ezt írta bele: „A zsidó háború szerzőjének”, Jerzy Sawicki, a nürnbergi ügyész könyvét Megszólal az ügyész címmel, amelybe a következő ajánlást írta: „a zsidó háborúról szóló, találó és meggyőző műért”, Okudzsava kisprózáit, amelyek a nagyszerű Még megéred… címmel jelentek meg lengyelül, a dedikáció benne: „Sz uvazsanyijem, na druzsbu”, Minkiewicz tréfás versei (Henryk Tomaszewski kedves borítójával), „atyai áldással az új életútra” mindkettőnk számára, Boy-z•elen´skitől a Felség és feleség, Sobieski Levelei Marysien´kához, Toeplitztől A filmművészet története. Azonkívül A LEMP III. Kongresszusa és Az Összoroszországi Kommunista (bolsevik) Párt rövid története – hogy eloszlassuk a vámosok aggályait.
Elvittem a feleségemet Gdyniába, és ügyesen felpakoltam az autóval együtt a hajóra, amely október nyolcadikán indult, az én repülőgépem viszont csak tizenkettedikén, vagyis még visszavonhatták az útlevelemet. Le is szállíthatnak a repülőről. Koppenhágáig lengyel géppel megyünk, azt vissza is fordíthatják félúton. Egy falatot sem ettem, úgy mentem ki a repülőtérre. A gépen csúcsminőségű krakkói kolbásszal és exportsonkával készült szendvicseket kaptunk. Koppenhágában mindent kihánytam, és azóta sem vettem a számba disznóhúst.
A Paramount Hotel a Broadway szívében állt, a Broadway maga New York szíve, New York Amerika szíve, Amerika pedig a világ szíve. Forgalom, zaj, hangzavar, éjjel-nappal vijjognak a rendőrségi szirénák, az ajtókon lévő feliratok rendszeresen figyelmeztetnek, hogy zárjuk be az ajtót alaposan, ne engedjünk be senkit, de én már rég nem aludtam ilyen jól. Túl korán keltem, hiszen hat órával előrébb jártam, kilépek a szálloda elé, ki álldogál ott gyűrötten, borotválatlanul? Hát Frykowski.8
– Öreg, van egy szál cigid? – kérdezte, mintha a Honoratka előtt futottunk volna össze Łódz´ban.
Elővettem a Silesia világoskék dobozát. Betértünk egy coffee shopba, ittunk egy nagy és gyönge amerikai kávét. Kínáltam neki amerikai cigarettát is, olyat, amelyiken nem fog az idő, de nem kért abból a vacakból. A Silesia nagyon népszerű cigaretta volt Lengyelországban. Rövidebb, mint a többi, vagyis kevésbé ártalmas, és csak hat złotyba került egy csomag, hoztam is magammal két kartonnal. Megyek egyszer estefelé a Washington Square szép fái közt, amikor odalép hozzám három fiatal fekete.
– Do you have a cigarette?
Elővettem a Silesiát. Vett egyet, megnézte, megtapogatta, megszagolta.
– What the hell is it? – kérdezte, és visszaadta a csomagot.
Ettől kezdve mindig volt a zsebemben egy doboz Silesia. Még azután is, hogy abbahagytam a dohányzást.
Az impresszárió négy hétre szerződtetett bennünket, de New Yorkban az első estén múlt minden. Ha a tévékritikus fölemeli a hüvelykujját, akkor mehet tovább a darab, ha viszont lefelé mutat, akkor le lehet bontani a díszleteket. Szóval ott ültünk az Act One bárban a Times Square-en a premier után, Manhattant és Whisky Sourt ittunk, közben a mennyezet alatt elhelyezett tévét néztük, és izgatottan vártuk az ítéletet. Én persze csak színleltem az izgalmat. Megérkezett a washingtoni nagykövet, Michałowski és az ENSZ-nagykövet, Winiewicz is feleségestül, odaültek Kamińska és a férje, Melman mellé. Melman nem kopaszodott, nem őszült, és irigylésre méltó göndör fekete haja volt, de New Yorkban az impresszárió kívánságára kivasaltatta, mert négeresnek hatott.
Végre felcsattant a taps, mindenki a magasba emelte a poharát.
– Győzelem! – kiáltotta az impresszárió.
– A győzelemre! – visszhangoztuk mi is, összekoccintva a poharainkat.
– A mi győzelmünkre! – tettem hozzá, mert eszembe jutott egy szovjet háborús film, amelyben a titkosszolgálat kiválósága válaszolt így, amikor a német tisztekkel ivott, és a Művelődési Minisztérium bennünket kísérő tisztviselőjének poharához koccintottam az enyémet.
Ő nem fogott gyanút, kiitta, de az éber párttitkár ferde szemmel nézett rám. Aztán odahívtak a nagykövetek asztalához, mert Michałowska nagykövetné meg akart ismerkedni velem. Kiderült, hogy ő Mira Micha-łowska, Hemingway fordítója, de Maria Zientarowa néven gyermekkönyveket is ír. Odahívták a hősszerelmesünket, Bergert is, a Spatifból ismerték egymást.
– Julek úr, bezárják a Spatifot, hova járunk majd ezentúl? – búsongott a szeszkazán Hemingway fordítója.
Michałowski, a nagykövet, ez a méltóságteljes, őszes úr udvariasan elmosolyodott, Winiewicz viszont olyan merev volt, mint Karenin, és mint Kareninnek, neki is jóval fiatalabb, csinos felesége volt, fel is kértem egy táncra. Winiewicz szigorúan nézett rám, ezért felkértem még egyszer. Nagyon jól és szívesen táncolt.
New York volt az egész történelem legnagyobb zsidó városa. 1870 és 1920 között, a pogromok elől menekülve több mint egymillió zsidó érkezett ide Kelet-Európából. Oroszoknak nevezték őket, mert a pogrom orosz szó. Sweat-shopokban gürcöltek a ruhaiparban, mert az a zsidóké volt, de a gyerekeiket már iskoláztatták. 1920-ban a tandíjmentes City College diákjainak majdnem nyolcvan százaléka zsidó volt. A húszas években ezer zsinagóga működött New Yorkban jiddis nyelvű szertartással, és tizenegy állandó zsidó színházban tartottak előadásokat. A harmincas években Németországból érkeztek menekültek, a háború után pedig jöttek a táborok hontalanjai. Most majdnem kétmillió zsidó élt a városban, és majdnem kétszer annyi az elővárosokban, de a jiddis csak a haszid enklávékban maradt fenn, és csak egy zsidó színház tartott előadást – a miénk. A közönség fele már tolmácsgéppel ült a nézőtéren. Sehol sem élt ennyi zsidó, és még sosem fordult elő, hogy ilyen gyorsan elfelejtsék a zsidóságukat.
Mégis napról napra telt ház előtt játszottunk, mint a régi időkben, amire én nem is emlékszem, Kamin´ska viszont kivirult a színpadon. Azzal áltatta magát, hogy még mindig létezik az ő világa, és talán újra eljöhet ide, a világa pedig itt vár majd rá. A színfalak mögött nézők furakodtak oda hozzánk, olyan zsidók, akik közvetlenül a háború, Kielce9 után vagy október után menekültek el. Odajött hozzám Pola néni, a helenóweki tanítónőm, aki állandóan azzal nyaggatott, hogy jiddisül írjak. Átölelt és megcsókolt örömében, hogy zsidó színpadon lát, amivel csak tovább növelte a lelkiismeret-furdalásomat.
Tíz nappal a megérkezésem után partot ért a feleségem is, de a Volkswagen a hajón maradt, mert sztrájkoltak a dokkmunkások. Annál jobb, hiszen nem is akartunk azonnal megszökni – nem tehettem meg Kamińskával –, azért pedig fizetni kellett volna, ha a kikötőben őriztetjük a kocsit. A kollégák meg voltak lepve, amikor megláttak a szállodában a feleségemmel, de azon nem csodálkoztak, hogy nem beszéltem róla, mert mindenki ugyanígy cselekedett volna. A szállodaigazgató megértő volt, külön szobát adott, és nem kért felárat, Kamińska pedig adott egy statisztaszerepet a feleségemnek a Mirele Efrosz lakodalmi jelenetében, húsz dollárt fizetett egy fellépésért, vagyis volt mit ennünk. Természetesen senki sem tudta, hogy Brooklynban vár ránk a Volkswagenünk.
A feleségem felhívta Elz•bieta Czyz•ewskát, akivel együtt dolgozott a Spatifban, ő volt a varsói színpadok legszebb csillaga, csak elővigyázatlanul egymásba szerettek David Halberstammel, a New York Times legvonzóbb tudósítójával, aztán amikor Davidet kiutálták Lengyelországból az antiszemiták, Elz•bieta utánament Párizsba, hozzáment feleségül, és nem is tért vissza. Varsóban főszerepet játszott Arthur Miller A bűnbeesés után című darabjában, amely igencsak emlékeztet a szerző és Marilyn Monroe között lezajlott drámára. Halberstam, ez a magas, vastag szemüveget viselő, tojásfejű értelmiségi nagyon hasonlított Millerre, Czyz•ewska pedig legalább olyan szép és tehetséges volt, mint Monroe, és a végén mindkét drámai házasság hasonló módon bomlott föl, de ebben legalább nem történt tragédia.
Manhattan szívében laktak, ahol bérházak álltak egymás mellett, és a gangot magasra építették, az ilyenekben máshol csak feketék éltek, Manhattan közepén viszont csak elit művészek és értelmiségiek. Elmentünk hozzájuk egy partira, és ki nyitott ajtót? Hát Frykowski. Meredek lépcsőn vezetett fel minket, ott egy abrosz nélküli faasztalon a legkülönbözőbb kolbászok hevertek karikába tekerve, igazi kenyerek – rozskenyér, barna kenyér, félbarna kenyér –, kovászos és sós uborka, marinált gomba, csemegeuborka és fanyelű kések többféle méretben: vágj magadnak és egyél, amit akarsz és amennyit akarsz. És persze vodka: lengyel, finn, orosz márkák. A Kamchatka volt a legnépszerűbb, annak a félszigetnek a tiszteletére itták, amely az ugyancsak egzotikus Kolimához tartozott, de Kolima tiszteletére Amerikában még nem találtak ki vodkát.
Ott találkoztam Tyrmanddal.10 Nem ismertük egymást, de nagyon kedvesen üdvözölt. Nem túl magas, de megnyerő, földközi-tengeri típusú, barna hajú férfi volt konzervatív, sötétkék öltönyben. Varsóban kurlandi bárónak adta ki magát, amíg meg nem érkezett Leningrádból egy zsidó asszony, aki Tirmandnak írta a nevét, és az unokatestvérének mondta magát. Tyrmand csak egy éve volt Amerikában, de már az exkluzív New Yorker közölte az írásait, és mindenki azt kérdezgette New Yorkban, hogy ismerem-e.
– Hogy tud angolul írni? – kérdeztem Halberstamtól.
– Te hány éves vagy?
– Harmincegy.
– Neked még lenne esélyed, neki nincs – felelete Halberstam.
Tévedett – egyikünknek sem volt esélye. Nem a korunk miatt. Más időzónából érkeztünk: a jövőből. Ebben a jövőben itt még mindig hittek vagy hinni akartak, ha fenntartásokkal is. Az itteniek még mindig oda készültek, ahonnan mi már visszajöttünk, elmenekültünk. Mi saját szemünkkel láttuk ezt a jövőt, ők viszont nem hittek nekünk. Mint a szűzlányok, maguk akartak meggyőződni róla, a saját bőrükön akarták tapasztalni. Igaz, hogy mi is az ördöggel cimboráltunk, de nekünk muszáj volt, nekik nem. És mi opportunizmusból, pragmatizmusból, cinizmusból csináltuk, ezek a balekok meg jóhiszeműen. És nem ismerhették be, hogy tévúton járnak. Bizalmatlanul méregettek – mint a szűzlányok –, aljas szándékokkal gyanúsítottak bennünket. Persze ott volt a nyelvi probléma, de nem az angol nyelv okozta – hanem az, hogy egész más nyelven beszéltünk és gondolkodtunk. Tyrmand is hamar eltűnt a New Yorker, a New York Times, az Atlantic és a többi nagy tekintélyű újság lapjairól. Csak egy évig bírta az egyetemen. – Tyrmand megküzd Amerikával – mondta akkor az egyik öreg menekült. – Igen, de már fogytán az erőm – felelte Tyrmand, amikor ezt elmeséltem neki.
Mihályi Zsuzsa fordítása
1. Julian Tuwim (1894–1953) łódz´i születésű, a húszas években nagyon népszerű költő. A háború alatt külföldön élt, 1946-ban tért vissza Lengyelországba, személyes hangú költeményekben vallott szülővárosáról.
2. Agnieszka Osiecka (1936–1997) költő, dalszövegíró, prózaíró, színházi szerző, dalai a mai napig népszerűek.
3. Stefan Kisielewski (1911–1991) író, publicista, zeneszerző, zenei kritikus. A háború alatt az illegális zenei életben vett részt, 1945 után a Tygodnik Powszechny című katolikus hetilap egyik alapítója és 1989-ig munkatársa.
4. Marek Hłasko (1937–1969) író, az ötvenes–hatvanas évek emblematikus alakja, a korabeli sajtó „a lengyel James Deanként” emlegette. 1954-ben jelentek meg első elbeszélései, mindjárt nagy sikerrel. 1958-tól külföldön élt, Párizsban, Németországban, Olaszországban, Izraelben, majd Roman Polan´ski révén Los Angelesbe került forgatókönyvírónak. Németországban halt meg tisztázatlan körülmények között. Magyarul egy elbeszéléskötete olvasható Első lépés a felhőkbe (1958) címmel.
5. Gustaw Herling-Grudzin´ski (1919–2000) író, esszéista, publicista, az emigráns irodalom fontos alakja. 1940-től két évet töltött szovjet kényszermunkatáborban, kiszabadulása után Anders tábornok hadseregében harcolt, majd a háború vége után Londonban telepedett le. 1952-től a müncheni Szabad Európa Rádiónál dolgozott, 1955-től pedig Nápolyban élt. Magyarul olvasható művei: A második eljövetel (1998), Más világ (2004), A sivatag forró lehelete (2004).
6. Stanisław Dygat (1914–1978) varsói regényíró, újságíró. Magyarul olvasható regényei: Az utazás (1963), A Bódeni-tó (1968), Búcsúzások (1966), Disneyland (1971).
Janusz Minkiewicz (1914–1981) költő, librettista, szatirikus író, műfordító, színpadi szerző.
7. Antoni Słonimski (1895–1976) költő, tárcaíró, regényíró, szatirikus szerző. A háború előtt több kabarészínházzal működött együtt. A háború alatt emigrációban élt Párizsban, majd Londonban, 1951-ben tért vissza Lengyelországba. 1956-tól 1959-ig az Írószövetség elnöke volt, a hatvanas években tiltólistára helyezték a műveit.
Antoni Marianowicz (1923–2003) költő, író, újságíró, szatirikus művek szerzője. A varsói gettóban írt verseskötetével indult el az irodalmi pályán, majd megjelentek a gettóról és a Varsó környéki bujkálásról szóló visszaemlékezései. A háború után rövid ideig diplomáciai szolgálatban dolgozott, majd 1949-től szatirikus lapokban publikált, kabarék és színházak munkatársa volt.
8. Wojciech Frykowski (1936–1969) az ötvenes-hatvanas évek lengyel művésztársadalmának jellegzetes alakja, Roman Polan´ski közeli barátja. 1968-ban érkezett az Egyesült Államokba filmes karrier reményében. Polan´ski Beverly Hills-i villájában gyilkolták meg a rendező feleségével és két barátjukkal együtt.
9. 1946 júliusában egy kisfiú eltűnése miatt rituális gyilkosság szándékával vádolták meg a Kielcében tartózkodó zsidókat. Bár a kisfiú épségben megkerült, a város feldühödött lakossága 37 zsidót ölt meg július 4-én.
10. Leopold Tyrmand (1920–1985) író, publicista, a jazz-zene népszerűsítője Lengyelországban. Kalandos élete és színes egyénisége széles körben ismert személyiséggé tette az ötvenes években. A háborút a szovjet megszállás alatt álló Vilnában, majd a német megszállás alatt álló Varsóban, végül egy norvégiai koncentrációs táborban vészelte át. 1946-ban tért vissza Lengyelországba, 1950-től lett a Tygodnik Powszechny munkatársa. 1955-ben jelent meg első nagy sikerű regénye, amely magyarul is olvasható A gonosz (1958) címmel. Nagy lelkesedéssel szervezte a lengyel jazzéletet, ő volt a varsói jazz-jamboreek szellemi atyja. 1965-ben külföldre távozott, először Párizsba, majd Izraelbe utazott, majd 1966-ban az Egyesült Államokban telepedett le. Írásai tekintélyes lapokban jelentek meg.
Henryk Grynberg (1936) prózaíró, költő és színész 1967-ben emigrált az USA-ba, a legendás hatvanas éveket Ida Kamin´ska Zsidó Színházában töltötte (1959–67). Két önéletrajzi kisregénye jelent meg magyarul Ideológiai élet és Magánélet (2002) címmel.
|
|
