Antoni Libera
Az elmaradt menyegző Jerzy Andrzejewski - Pempő című regényéről

Több mint negyvenévnyi hányatott sors után most végső, „emlékmű értékű” formában látott napvilágot a Nemzeti Könyvtár kritikai kiadásában ez a regény, amely legalább hét évig íródott, aztán újabb hét évig fiókban maradt, majd négy kiadása jelent meg, minden alkalommal kissé eltérő változatban.

A hatvanas évek elején járunk. Ez a viszonylagos szabadság és az elhatalmasodó tehetetlenség kora; az október utáni eufória borús alkonya, amikor megint éledezik a megújulás vágya, és szeretnénk közelebb kerülni a Nyugathoz. Törékeny („kis”) stabilizáció és meginduló szellemi-társadalmi erjedés, amely majd 1968 márciusában és 1970 decemberében vezet robbanáshoz.
Jerzy Andrzejewski ebben az időben volt írói pályája csúcsán. Nagy sikert hozott és kiemelkedő pozíciót biztosított neki a Hamu és gyémánt Wajda-féle filmváltozata, s még inkább a Sötétség borítja a földet (1957) című regény és A paradicsom kapui (1960) című kisregény. Az ötvenes évei elején járt, és mindenki róla beszélt. Több nyelvre lefordították a könyveit (akkoriban szinte példátlan módon), rendszeresen járt külföldre (ami megint csak elég ritka jelenség volt), a legszűkebb elithez tartozott. Azonkívül megnyerő jelenség volt: magas, szikár, „madárszerű”, elegáns férfi. Őszes hajú úriember, a hangja dallamos és mély, ujjai közt Gauloise. Szellemes, ironikus, „tragikus”, titokzatos jelenség. A régi normák szerint lengyel, az újak szerint nagyvilági. Ő testesítette meg az európai művészt: anyagilag független világutazó, aki befelé figyel, és az emberiség sorsa foglalkoztatja. Ugyanakkor a jó oldalon áll: aláírta a híres 34-ek levelét, amely a kormány kultúrpolitikájának szigorodó irányvonala ellen emelt szót.

Csodálat és várakozás

1963–64-ben élesedett ki és világosodott meg ez a kép. Akkor ment el az író több hónapra Párizsba, és egy új regénykezdeménnyel jött vissza – Jő, hegyeken szökellve –, ezt a regényt aztán bravúros tempóban és stílusban fejezte be a Varsó melletti Oboryban. A regény szenzációt keltett. Két hét sem telt bele, és elfogyott az első tízezer példány. (Ha már akkor is a szabad piac elvei uralkodtak volna, a könyv minden bizonnyal több tízezer példányban kelt volna el, de átléphette volna akár a százezeres példányszámot is.) Szinte mindenben megfelelt a korabeli hazai közönség irodalmi várakozásainak. A népszerű nyugati bestsellerszerzők műveit szinte egyáltalán nem fordították lengyelre. A francia baloldali, „egzisztencialista” irodalmat ismerték leginkább, abból is csak egy szűk válogatást, és a nagy amerikai hármas: Faulkner, Hemingway, Steinbeck legfontosabb műveit. Andrzejewski töltötte ki ezt a hiányt. Modern, mégsem avantgárd, szellemesen, intelligensen megírt regényt adott ki, amely nyugaton játszódik, az ottani világ egyik híres, elit művészéről (Picassóról) és a hiúság vásáráról szól, amely körülveszi; a népi Lengyelország normáihoz képest rendkívül merész erotikus jelenetek vannak benne, más helyeken viszont komolyabb hangon szól a művészet és az élet, a művészi és az erkölcsi lét bonyolult kapcsolatáról. Végül, és ez is fontos szempont, bevitt a regénybe egy hálás lengyel motívumot, mulatságos karikatúrát rajzolt Marek Hłaskóról, néhány epizódban szerepeltette a figuráját.
Elképesztő sikert aratott. A recenziókból ugyan nem hiányzott a bíráló hang sem (felszínes az egész mű, kiszolgálja a közönség ízlését, nyugati mintákat majmol), de ez nem befolyásolta komolyabban az egészében véve lelkes fogadtatást. A könyvet Fellini filmje, az akkoriban kultikusnak számító mű, Az édes élet és a francia új hullám filmjei mellett emlegették; csodálták a szerző humorát és elbeszélőkészségét; örvendeztek, hogy van olyan lengyel író és olyan lengyel irodalmi mű, amely lépést tart a modern nyugati irodalmi irányzatokkal; arról ábrándoztak, hogy így ír majd továbbra is, és… hasonló módon elmesél valamit, ami a mi világunkat érinti – ami nálunk történik.

A terv

Andrzejewski tökéletesen tisztában volt ezekkel a várakozásokkal. Egyébként ő maga is így akart írni. Meg volt győződve arról, hogy több éves keresgélés és kísérletezés után végre megtalálta a végső „írásmódját”. Iróniával színezett realista próza volt ez, amelyben megszólal a groteszk és a lírai, a szatirikus és az emelkedett hang is. És ezzel a hosszú évek során kimunkált poétikával akarta bemutatni, milyen szintézist alkot a háború utáni Lengyelország és benne a saját személye. Vagyis egyfelől egy új, kompromisszumoktól mentes Hamu és gyémánt lett volna a mű, amely megtagadja a régit, másfelől A paradicsom kapuinak lírai-személyes változata, parabolák és történelmi kosztümök nélkül. Összességében nemzeti-társadalmi és egyéni-egzisztencialista.
A tervezett vállalkozás kiindulópontja Wyspian´ski Menyegzője lett. Hiszen van-e kifejezőbb és gazdagabb jelentésű motívum a lengyel irodalomban, mint a menyegző archetípusa? Gondoljunk csak Mickiewicz Pan Tadeusából a Szeressük egymást! című részre, Da¸browska regényére, a Fa- lusi lakodalomra, Gombrowicz Esküvőjére vagy Mroz•ek friss darabjára, a Tangóra. Andrzejewski ezt a hagyományt akarta folytatni. Elhatározta, hogy kitalálja és megörökíti a modern lengyel menyegzőt – egy reprezentatív menyegzőt, amely megszólaltatja „a kor szellemét”, és ezen a képen megörökíti önmagát, vagyis a modern Költőt, aki a nemzet írója és lelkiismerete.
Ezúttal egy színészpár állt volna az oltár előtt: a vőlegény a varsói színpadok húzóneve, középkorú, intelligens és művelt, de kissé romlott, néha cinikus férfi, aki sikerre és karrierre vágyik; a menyasszony fiatalabb nála, kezdőnek számít, elég ostoba és számító teremtés, egy magas rangú pártember lánya. Úgy választotta ki a két főszereplőt, hogy alakjukban az ország kulturális elitje ütközzön a hatalmi elittel. A konfrontáció gúnyos és keserű mondanivalót hordozott volna: a lengyel értelmiség hosszú évek küzdelmei, kudarcai és meghiúsult reményei, számtalan önironikus fintor és megfontolás után lesújtó kompromisszumot köt a kommunista hatalommal, bár a lelke mélyén megveti; a hatalom viszont hiába gőgös és önhitt, nem szabadult meg az alacsony származásából és jogbitorló pozíciójából adódó komplexusoktól, ezért a „szalonon” keresztül akar tekintélyre szert tenni, bár a művészvilágot is megveti, csak másképp.
Ezt a keserű, lehangoló diagnózist viszont egy világosabb, majdhogynem optimista motívum ellensúlyozta volna. Csakhogy – esztétikai szempontból – rendkívül fonák motívum. Ezért maradt volna el a menyegző.
Ezen a ponton keletkezett a kör négyszögesítésének sajátos problémája: hogyan ábrázoljon olyasmit, amire nem kerül sor? Hogyan meséljen el egy történetet, amelynek nincs kifutása, nem zajlik le, még a fikció rendje szerint sem történik meg? Andrzejewski itt nagyon találékonynak bizonyult: úgy döntött, előre elmeséli a lakodalmat úgy, ahogy megtörténhetett volna, ha egyáltalán sor kerül rá, aztán bemutatja azokat a véletleneket, amelyek miatt végül elmaradt, illetve azokat az eseményeket, amelyek helyette történtek. Ezért kettős természetű fikciót akart teremteni: egyet mintegy hatványozottan, a másikat hagyományos módon. Az így elképzelt egész pedig hármas jelentést hordozott volna: az egyik a „feltételesen” ábrázolt világból származott volna, a másik a „konvencionális” módon ábrázolt világból, és végül abból, hogy a „feltételesen” ábrázolt világ mégsem válik „konvencionális” módon ábrázolt világgá. Kétségkívül eredeti gondolat, és a maga korában rendkívül újszerű elképzelés volt.

Az első elgondolás

A készülő mű első látható jele az volt, hogy a Twórczos´c´ című folyóiratban, az 1965. áprilisi szám borítóján részleteket ígértek belőle. Ez pedig – ahogy Tomasz Burek írta tizenöt évvel később a Zapisban – „szenzáció volt, ellentétes vélemények, kérdések és értelmezések csaptak össze”. (Zárójelben jegyzem meg, ez is azt mutatja, milyen mélyen átérezték, milyen heves érzelmekkel fogadták akkor az irodalmi ügyeket.) A felajzott olvasóknak mégis várniuk kellett még tizennyolc hónapot, hogy – legalábbis bizonyos mértékig – kielégíthessék a kíváncsiságukat. A beharangozott részletek ugyanis csak 1966 októberében jelentek meg. Az összeállításban egy rövid szöveg szerepelt az I. részből Előkészületek címmel (ez volt a „feltételes” történet), hosszabb részletek a II. részből, az Előhangból (ez volt a hagyományos történet), és rövid szerzői jegyzet vezette be az egész ösz-szeállítást, ebben elmagyarázta a mű alapötletét, és talányosan célozgatott a születését kísérő nehézségekre. A cselekmény itt 1965. május 14–16-án játszódik.
Ha a közlés ígérete „szenzációt stb.” keltett, akkor aligha találhatunk szavakat a részlet megjelenését követő visszhangra. A Twórczos´c´ októberi (sárga) száma beszerezhetetlen volt, kézről kézre adták, háromszoros árat kértek érte az antikváriumokban. A boldog tulajdonosok nemegyszer a könyvespolcon helyezték el, Andrzejewski más könyvei (nem pedig a Twórczos´c´ többi száma) mellett. Az írás állandó témát adott az irodalmi vitáknak és a baráti beszélgetéseknek. Csettintgettek, áradoztak, megjósolták, hogy a szemünk előtt születik a lengyel irodalom következő remekműve. Jan Błon´ski a z•ycie Literackie hasábjain A Pempő formája című cikkében tette fel a reményteli kérdést: születőben lenne a lengyel Faustus doktor?

Egy édes ifjúkori kaland…

Akkoriban még iskolába jártam. A korabeli varsói Parnasszus magaslatainak zúgása nemcsak eljutott hozzám, hanem életkoromnak megfelelően lelkesedést is keltett bennem. Pontosan tudtam, mi érdekel, az irodalomnak éltem, ez volt az én világom. Andrzejewski könyvei pedig, főleg A Paradicsom kapui és a Jő, hegyeken szökellve tagadhatatlanul előkelő helyet foglaltak el benne. Vagyis nincs semmi különös abban, hogy a Pempő részletei „kultikusak” lettek számomra. Maradéktalanul osztottam a regényről alkotott általános véleményt és lelkesedést. A Twórczos´c´ példányával a kezemben jártam az Újvárost, és gyermeteg módon ellenőriztem, hogy Andrzejewski hűen írta-e le Nagórski hazatérését – a Fret utca hátsó részén. Néhány jelenet a Bristol szálló bárjában játszódik, de oda nem mertem bemenni, az éjszakai bárról nem is beszélve. Ellenőriztem a Három Kereszt téren álló híres vizelde forgalmát is (oda sem mertem benézni, igaz, más okokból). Egész mondatokat, sőt bekezdéseket tudtam fejből. Azt játszottam, hogy hozzáírtam a hiányzó jeleneteket. A pastiche műfaját gyakoroltam.
Közben múltak az évek, és a Pempő továbbra sem jelent meg könyv alakban. Elterjedt a pletyka, hogy a szerző abbahagyta az írást, mert elment a kedve, amikor frankfurti utazása alatt ellopták a jegyzeteit és a vázlatait. Mások azt beszélték, hogy depresszióba esett, alkotói válság lett úrrá rajta, és iszik.
Ebből a többféleképpen értelmezhető árnyékból csak 1968-ban lépett ki Andrzejewski, amikor a párizsi Irodalmi Intézet közölte a Felhívást – ő volt az első hazai író, aki a nevét adta hozzá –, majd miután a Varsói Szerződés hadseregei bevonultak Csehszlovákiába, nyílt levelet intézett Eduard Goldstückerhez, a cseh írószövetség elnökéhez, és szolidaritásáról biztosította. Ez viszont már egész más „megnyilvánulás” volt, mint a korábbiak: egész más korszakba lépett az ország is – a márciusi esetek keltette megdöbbenés, a LEMP antiszemita hajtóvadászatai és értelmiségellenes kirohanásai után Andrzejewski magatartása veszett dühöt váltott ki a hatalomból. Nyilvánosan ellehetetlenítették, kétségbe vonták a becsületét és a hitelét; a műveit – a Hamu és gyémánttal együtt, amely kötelező olvasmány volt az iskolákban – szigorú tilalmi listára tették.
Úgy megrázott ez a fejlemény, hogy levelet írtam neki – elismeréssel és hálával adóztam a magatartása előtt. Nem ismertem személyesen. 1969 tavaszán kaptam választ a levelemre, éppen a huszadik születésnapom előtt (másodéves egyetemista voltam). Andrzejewski megköszönte a támogató szavakat, és találkozót javasolt. Hol? Nem is lehetett volna másképp: a Bristol szálló bárjában – ott, ahová nemrég még nem mertem bemenni „helyszíni szemlét” tartani.
Hamar a Pempőre terelődött a szó. Elkomorult, kijelentette, hogy nem fejezi be a regényt. Egyrészt teljesen megbénította az, hogy ellopták a jegyzeteit; másrészt olyan irányt vett a világ, hogy meghaladta és túlnőtt rajta (a megjövendölt katasztrófa már megvalósult, méghozzá sokkal súlyosabb formában, mint gondolta); azonkívül – és itt már a saját tehetetlenségét kezdte megfogalmazni – ezt a könyvet tulajdonképpen nem is kell befejezni, jobb, ha töredékes, megszakított, félbehagyott marad. „Amilyen a világ, olyan a mű – bizonygatta. – Az összetört világot csak összetört műben lehet, sőt kell ábrázolni.”
Ezzel váltunk el. Én viszont – az irodalom, vagyis inkább a képzeletbeli világ iránti szeretetből, amely ki tudja miért, akkoriban megigézett, elbűvölt – nem hagytam magam. És írtam egy tanulmányt (egyébként évfolyamdolgozatként használtam fel a lengyel szakon), amelyben a befejezetlenség gondolatát elemeztem, és azt fejtettem ki, hogyan valósítható meg, jobban mondva: hogyan kellene megvalósítani. Röviden: azon elmélkedtem, hogy a Pempő „befejezetlensége” vagy „formátlansága” minden bizonnyal szándékos, előre eltervezett, nem pedig esetleges vagy a véletlen műve. Elküldtem a dolgozatot a Szerzőnek. Most is jelentkezett néhány hónap elteltével, és izgatottan bizonygatta, hogy – bár elég zavaros volt a fejtegetésem – boldogan vette tudomásul, mire gondolok, sőt igazat ad nekem, és az a szándéka, hogy figyelembe veszi a javaslataimat. És ez még nem minden. A „felbecsülhetetlen terápiáért” érzett hálája jeléül a regény cselekményét 1969. április 19-re – vagyis a huszadik születésnapomra – teszi át (április 19. lett volna a Vőlegény halálának napja), és beleír a regénybe egy szereplőt, aki az én vonásaimat viseli. Sőt, úgy akarja megörökíteni találkozásunk, beszélgetéseink és „az általam felírt receptek” történetét, hogy némileg módosított formában elhelyezi a szövegben a neki szóló első levelemet – a rólam mintázott szereplő levele lesz, a címzett Adam Nagórski, aki viszont az ő önarcképe; végül arra kér, hogy írjak egy sajátos önparódiát (vagyis írjam meg a befejezetlen Pempőről szóló dolgozat paródiáját) esszéformában… Adam Nagórski legújabb könyvéről, amely a haldokló Leonardo da Vinci monológja.
Nem tagadom, e felkérés hallatán megremegett a térdem. Zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni: „De hiszen nincs is ilyen könyv.” Derűsen vágta rá: „Persze hogy nincs! Ha lenne, nem is kérnélek erre. Ki a meg nem írt könyvek szakértője, te vagy én? Van viszont egy jó hírem: megvan a címe! Az utolsó óra. Régebben akartam írni valami ilyesmit, de persze nem írtam meg. Most te írod meg helyettem, összefoglalod a tartalmát, bírálatot mondasz róla, aztán… elküldöd Nagórskinak a születésnapjára. Biztos örülni fog neki.” – Vagyis olyasmit kellett csinálnom, amit nem sokkal később Stanisław Lem tett meg kiválóan az Abszolút légüres térben (1971): elképzelt könyvről kellett tanulmányt írnom; összefoglalni a cselekményét, megfogalmazni a benne rejlő problémákat, összevetni a (képzelt) szerző más műveivel, portrét rajzolni az íróról.
Elfogadtam a javaslatot, és – megoldottam.
Az 1969–70-es évek fordulója, az egészen 1970 augusztusáig tartó időszak, amikor Andrzejewski végleg lezárta a Pempőt, életem egyik legkülönösebb időszaka volt. Az irodalom naiv bűvöletében élő, ábrándos, tétova fiatalemberből az irodalom ihletője, regényalak lettem, bár ezt az alakot rajtam teljesen kívül állónak és már valahogy megformáltnak tekintettem (a befejezetlensége ellenére), végül sajátos módon társszerző is lettem. Tisztában voltam azzal, hogy ez a kaland rendkívül ritka, sőt talán egyedülálló a maga nemében. Persze volt már példa arra, hogy egy olvasó annyira lelkesedett egy alkotó műveiért, hogy a kitüntetett szerző közeli ismerőse és írásainak szereplője, sőt munkatársa lett, de ez általában további sikerek és munkák során következett be. Velem ez egyetlen könyv keletkezésének „téridejében” történt meg. Kora ifjúságom alkonyán a sors megajándékozott azzal, hogy valóra váltotta egy megvalósíthatatlan gyermekkori álmomat: bekerültem egy regény képzelt világába.

…és a keserű csalódás

Hamarosan oszladozni kezdett ez az euforikus hangulat és az édes érzés, hogy valami „ércnél maradóbb” alkotás részese vagyok. Ahogy Andrzejewski haladt a regénnyel, úgy vált egyre világosabbá előttem hétről hétre, hogy nem a megfelelő, jó irányban halad a dolog, vagyis – az alapjában véve beszédes „szövegbe szőtt napló” megfogalmazás és a ’68 márciusa utáni életet megjelenítő regényvilág szempontjai ellenére – ez a mű, amely mégiscsak többrétegű, a „mélybe” hatoló műalkotás kívánt lenni, publicisztikává, bohóctréfává süllyed, gondolatilag sántít, és sok helyen nyilvánvalóan zátonyra fut. Mégsem tehettem már semmit. Az én szerepem véget ért. Egyébként még ha vettem volna is a bátorságot, és bírálatot mondtam volna róla ebben a stádiumában, nem hiszem, hogy hallgatott volna rám a szerző. A saját életét élte a mű – egyre nőtt, mint a hegyoldalon leguruló hógolyó, és elnyelt mindent, ami csak az útjába akadt. Végül – 1970. augusztus 19-én – a Szerző hatvanegyedik születésnapján lezárult a mű. Több mint ötszáz gépelt oldal.
Néhány hónappal később, amikor elkészült a tisztázat, Andrzejewski nekem adta a kéziratot és az úgynevezett első gépiratot, amelyen a kézírásos javítások szerepelnek. Emlékszem, milyen letaglózó, bár gondosan titkolt keserűség és szomorúság fogott el ebben a pillanatban. Pontosan tudtam: maga a kaland – ez a ritka, szinte hihetetlen eset, hogy átkerültem a valóságból az illuzórikus világba, majd vissza, amikor megérintett a „mítosz” és a borzongató érzés, hogy tényleg hozzájárultam az alakulásához – összehasonlíthatatlanul értékesebb és felemelőbb volt, mint a végén elért művészi hatás. A mű el volt rontva. Egy belső hang gúnyosan hajtogatta a Twórczos´c´ban megjelent bevezető jegyzet utolsó mondatát: „A menyegző sajnos elmarad!”
Valóban elmaradt, minden lehetséges dimenzióban és értelmezésben. Andrzejewski kezdettől fogva úgy tervezte, hogy a Felhívás után a Pempőt is minél hamarabb kiadatja Giedroycnál, Párizsban, most viszont a jó szándékú, de nem feltétlenül a legkiválóbb tanácsadók hatására abszurd alkudozásokba keveredett (vagy keverték) a PIW-vel1 (ami akkoriban azt jelentette, hogy a tárgyalásokon részt vett a KB kultúrfelelőse, sőt a Politbüró is), és itt teljesen utat tévesztett. Azzal áltatták, hogy néhány „jelentéktelen húzás” után, „amelyek elengedhetetlenek a Szovjetunióval fennálló szövetség szempontjából” (valójában több mint ötvenoldalnyi szövegről volt szó), megjelenik a könyv Lengyelországban. Andrzejewski belement. De még mindig nem kapott zöld utat a kiadás. Ekkor jutott arra az egészen különös gondolatra, hogy mégiscsak Párizsban jelenteti meg a könyvet, de… a cenzúra által elrendelt húzásokkal, mert „hadd lássák azok a gazemberek a KB-ban, hogy mi a becsület”. Próbáltam lebeszélni, amennyire csak tőlem telt. Mindhiába. Amikor ezt meghallották a Kultura szerkesztői, azt hitték, Andrzejewski meghibbant. És elég ingerülten lezárták az ügyet, egyszer s mindenkorra. A LEMP-beli „pártfogók” persze csak erre vártak. 1972 végén az író megkapta a hivatalos okmányt arról, hogy nem adják ki a Pempőt.
Biztos, hogy ez volt az egyik legnagyobb baklövés, amit csak életében elkövetett Andrzejewski. Összességében el volt rontva a regény, valószínűleg mégis élénk visszhangot keltett volna. Ha a Szerző eredeti szándékának megfelelően 1970-ben rögtön kiadja Párizsban, legalábbis látványos sikert arat. A könyvet olvassák a szabad Európában; ereklyeként csempészik be az országba; igen hamar lefordítják, méghozzá számos nyelvre. Mert amiről beszélt és ahogy beszélt, az továbbra is aktuális volt, és jótékony orvosságként hatottak volna az „élenjáró rendszerről”, a „szovjetek szeretett országáról” kimondott igazság keresetlen szavai. Ugyanakkor kilenc évvel később, amikor megjelent a könyv a független NOWa2 „stencilezett” kiadásában, már egész más hangulat uralkodott, egész más „kódrendszer” alapján értettük meg egymást. A Pempő majdhogynem észrevétlen maradt. Nem sokkal később eljött a Szolidaritás ideje.
De itt még nem ért véget a könyv kálváriája. Az 1980-as augusztusi események után kitört nagy szabadsághullám idején, 1981-ben újra napirendre került az ügy: a PIW maga javasolta a kiadását, csakhogy… továbbra is a drasztikusan megcsonkított formában. A két évvel korábbi NOWa-kiadáshoz és az időközben szintén napvilágra került londoni Polonia-kiadáshoz képest (amelyben sajnos nagyon sok hiba maradt) ez felháborító visszalépés volt. Andrzejewski mégis elfogadta ezeket a feltételeket. Még a legelnézőbb és leghűségesebb olvasói sem titkolták a csalódottságukat.
A teljes változat, amelyet én szerkesztettem, csak 1992-ben jelent meg a londoni Puls kiadónál. Belső ellenállásomat leküzdve, elszoruló szívvel dolgoztam ezen a kiadáson. De lelkiismeretesen végigcsináltam, így törlesztettem adósságomat a Szerzőnek, aki ifjúkoromban megajándékozott a csalóka boldogság egy feledhetetlen pillanatával.
Most a végleges, „emlékmű értékű” változat kerül a kezünkbe: a Nemzeti Könyvtár kritikai kiadása, amelyet a legnagyobb lelkiismeretességgel készített elő és szerkesztett Anna Synoradzka-Demadre. A szerkesztő asszony több mint százoldalas előszava, amelyben gondosan rekonstruálja az egész történetet, és rávilágít minden vonatkozására, egy szuszra végigolvasható – mint egy lebilincselő riport.
Rendkívüli jelenség! Egy mű születésének és kudarcának legendája, egy olyan műalkotásé, amely „nagy” akart lenni, de nem sikerült, a legenda túlnőtt rajta és túlélte, a mű viszont így lett egyedülálló, és ha nem is vitathatatlanul remekmű, akkor is mindenképpen tanulságos. Ez a Pempő casusa.

Mihályi Zsuzsa fordítása