Andrzej Sosnowski
Varsó

Tegnap a híradó után leadták az új himnuszt, igazából
kettő az egyben, mazurka és altató, angyalfüves
csokoládéöntettel, ma meg a lépcsőházban és a liftben
a mentolos rágóillat, mint a képregényekben
a szóbuborékok, megint úgy követ egész nap.
Sötétvilágosszürke hajnali fényed, városom.
Hányszor gondoltam, hogy bejelentem mint új színt
a Nemzetközi Világításügyi Társaságnál,
miközben a felásott közlekedési főerek és infarktusok
sarában jártam, a lámpák és kereszteződések áradó
füstjében, a kurvák ricsajozásában, ami éles, mint azok
sikolya, akik felkötötték magukat a telefondrótra.
És a beriasztózott autók visítása, a pénzszállító
és sofőre zaja, a mentőautók vijjogása, felvonulás –
minden, ami még él, hangjelzésre akar élni.
De ma a parkon át megyek, rágót fújok, mentaszagú
lesz a sár, majd az utcák, a boltok, a kirakatok –
ezt a bábut már felöltöztették, de tovább mosolyog
a pénztárcámba és combtövemre, az álmaimba,
ahol van pénztárcám, és lépdelek át a városon,
amikor a nyálam liftje lesüllyed nyelőcsövem mélyébe,
mint egy üvegkalitka a te álmaid fenekére. Azokban
nincs pénztárcád. Futsz este az utcákon,
a lakótelepeken még hallatszik a szenzációs hang,
és a város összebújik, jövővel ragasztja be az üvegezett
épületeket, pedig már merül, süllyed, nyeli el
a sár, amikor a toronyházból a felhőtakaró alól
valaki rágót köp ki, és csak egy apró örvény
borzolja fel a porfelhőket a felszínen. Kiáltva
felriadsz, és az ágy lábába vered a térdedet.
A sarkadon fellobban a hajnali fény.

Keresztes Gáspár fordítása