Andrzej Stasiuk
Kilenc (regényrészlet)
Paweł a padlón feküdt, Jacek az ágyon. Halkan beszéltek, próbálták felidézni a régi időket, de minden felelevenített esemény és dolog néma, lapos és szagtalan volt, mintha vastag üvegen át néznék. Paweł hallgatta az első villamosok sivítását. Négy előtt kell felbukkanniuk. Elképzelte, ahogy elindulnak a mokotówi, a Huta melletti remízből, nekilódulnak, majd egyre lassabban és lassabban mennek, majd, mint egy álomban, mozognak, de egy helyben állnak, és soha nem kezdődik el a nap.
A Łazienkowska utcáról a Wisłostradára vezető lehajtón egy kék Polonez a korlátnak ütközött. Bekrepált a hűtő, nem tudott továbbmenni. Egy nő vezette. Higgadt volt. A férfi, aki vele utazott, megállított egy taxit, és megkérte a sofőrt, hogy hívja a rádióján az autómentőt. A nő sírt. A Górnos´la¸ska utca panelházaiban itt-ott fény égett. Többen is látták a balesetet. A megálló mellett a bokorban egy öreg, részeg férfi aludt. Melege volt. Hajnalban fog felébredni, tetőtől talpig zúzmarával borítva, de túléli. Régen a Przybyszewski utcában lakott, ahol most egy összegyűrt újságpapírt sodort a szél az aszfalton, egyenesen egy Ford Capri kerekei alá. A kocsi motorja még meleg volt. A motorháztetőn egy kóbor macska ült. Piszkosszürke, csíkos, farkatlan kandúr, vén ravaszdi, az udvar királya, de ma valaki bezárta előtte a pinceablakot. Az egész utcában csak két padlásablakban égett fény. A Ford tulajdonosa készített magának kései vacsorát. Régebben Grochówban lakott, aztán az Óvárosban és néhány más helyen. Ide-oda költözött. Mint mindenki. Semmi újdonság. Reggelig nem fog történni semmi. Az emberek többsége így tölti az időt: reggelig alszik. Hajnalban a Stara Miłosna lakótelep környékén száll föl a nap a város fölé. Régen volt ott egy kocsma. Zenegépnek hívták. Paweł rég járt arra, de arra emlékezett, hogy az ajtaja és az ablaka zöldre volt festve. Sok évvel ezelőtt volt. A kocsma előtti kis téren félig döglött teherautók álltak, régi Jelczek, szürkeség, rozsda, kiegyenesedett rugók, belül meg újságból kivágott, csupasz picsák és tükör előtt himbálózó szentképek. A sofőrök a kocsmában ettek. Aztán indultak tovább. Białystok, a ruszkik, vagy ellenkező irányba. Ők Lublin felé tartottak. Paweł elkérte az öregeitől a kispolszkit. A fákkal szegélyezett országúton sűrűsödött az alkony, a földeken még világos volt. Jacek Paweł mellett ült, egymás után itta a Królews-kiéket, mert akkoriban 0,33 literes üvegben, hordóban vagy – ahogy mondták – tintatartóban árulták. Egyre részegebb lett, folyton azt kérdezgette:
– De mi a fasznak az a tollpehely?
– Eladni – felelte, és pipa volt, hogy minek kellett elhoznia Jaceket.
– Mi a fasznak kéne bárkinek tollpehely – merengett el Jacek, majd síri hangon hozzátette: – Élve csinálják, egyszer láttam. Aztán olyan rózsaszínűek lesznek.
Valahol elfordultak Kołbiel felé, besötétedett, kertek, kerítések, trágyaszag és faházak. Sötétedés után találták meg a parasztot. A két fia mögötte állt, a töküket vakarták. Az apjuk gumicsizmában, ők mezítláb; sokáig magyarázkodott, ők meg csak nézték, mintha egy szót sem értenének, mire kezdte újra: ki mondta neki, kitől tudja, és apróra az egész történetet. Végül a paraszt megrázta a fejét. – Nekem nincs – mondta, és várta, hogy menjen ki az udvarról, az égő sárga fényköréből. De ő kezdte elölről az egészet: kicsoda-micsoda, miért jött, hogy egész biztos, kizárt, hogy tévedés legyen, van pénze és rendesen megfizeti, de a paraszt megindult feléje, és a karjával hadonászott, ami azt jelentette, hogy tűnjön innen és kész, mert nincs kedve itt ácsorogni és nézni, hogy valami lökött városi gyerek nem visz-e magával valamit emlékbe, bár nem volt ott semmi, egy kis tyúkszar, homok, egy üres kutyaól és kötélen száradó pelenkák. Na szóval hátrálni kezdett, dühös volt Jacekre, mert nyugodtan alszik a kocsiban, s már a kertkapuban volt, amikor az egyik srác odaszólt az apjának: – Lehet, hogy Stachhoz jött. – Az öreg karja ismét meglendült, de most az ellenkező irányba: várjon csak, és megkérdezte: – Kiről van szó tulajdonképpen? – Mire mondta a nevet. Stimmelt. Csak épp a testvére foglalkozott az üzlettel, aki valahol máshol lakott, az öccse, Stanisław. Az öreg odament a kerítéshez, és bonyolult térképet rajzolt a sötétségbe, amit rögtön elmosott a homály.
Még jó félórát csámborogtak a világvégén, míg végül ráakadtak a keresett házra. Távolabb már csak az éjszaka sötétlett, sehol egy árva fény. Jacek felébredt, és panaszkodott, hogy elfogyott a sör.
A kutyát majdnem megfojtotta a lánc. Tisztára mintha életében először látna idegent. Fény gyulladt, s hallották: „Ki az?” Torkaszakadtából üvöltött, hogy túlordítsa a kutyát, megint elsorolta, kicsoda-micsoda, miért jött, ki küldte; a pasasnak valamilyen emberfeletti hallása lehetett, vagy mindegy volt neki, mert intett, hogy jöjjenek be; hozzávágott valamit a kutyához, mire az állat rögtön elhallgatott.
Sárgás kredenc kék fiókgombokkal, az asztalon viaszosvászon és rádió, amit senki se próbált lehalkítani. Még egy asztal, székek, kályha – több nem volt. Kaptak két széket, és nézték, ahogy az asszony térdel szürke melóskötényében a padlón kiteregetett lepedő fölött, és egyik zsákból a másikba tömködi a tollpihét. A pihék úgy röpködtek a felforrósodott levegőben, mint valami különös hó, amely nem akar leesni. A lánya segített neki. Amikor lehajolt, kilátszott a fehér vádlija a parasztszoknya alatt. Savanyú szag terjengett. Cementpadló volt. A gazda egy alacsony zsámolyon ült és cigarettázott. Ők is szívesen rágyújtottak volna, de nem láttak hamutartót az asztalon, úgyhogy csak egyre jobban izzadtak, és nézték a pakolást. Egyszer csak Paweł megszólalt, hogy nem lesz jó, túl sok a toll a pihe közt. – Akkó tessen válogatni – mordult a gazda; a lányok vihogni kezdtek, fehér felhőcskék emelkedtek a levegőbe. Olyan volt az egész, mint egy álomban. A nők mozdulatai lassúak, groteszkek voltak. Pawełéknek csorgott a hátukon az izzadtság. Legyek zümmögtek. A platnin álló kis fazékban rotyogott valami. Végre megtelt két zsák, és mérni kezdték valami ócska, rozsdás mérlegen. Egy zsák lerepült, nagy felfordulás támadt, fehérség röpködött a szobában. Nem volt súly. A pasas elővett a kredencből egy zacskó cukrot. Paweł szólt, hogy le kell számítani a zsákot. A pasas mondta, hogy a kiló az kiló. Mire Paweł azt felelte, hogy szarik bele az ilyen üzletbe, és odakiáltotta: „gyere, Jacek”. De mikor kinyitották az ajtót, látták: a nagy, fakó állat hosszú pórázra engedve rohangászik az udvaron, úgyhogy visszamentek, és szóltak a parasztnak, hogy kösse már meg a tetves kutyáját. Mire Stach azt felelte, hogy még nem végeztek az üzlettel, Paweł meg, hogy menni akarnak. De a pasas megmakacsolta magát, mondta, hogy nem fogja vesztegetni az idejét bolhafingért, és egyik zsákból a másikba rakosgatta azt a szart, hogy már az egész házban szállt a pihe – már úgyis veszteséges. Három tömött zsák állt egymás mellett. Nem volt kiút. Leültek.
Éjfél után indultak el. Jacek dülöngélt. Paweł nem, mert kihagyta a vodkaköröket, amikben fizetett. Ez a szokás, mondta Stach, a felesége meg helyeselt. Amikor elbúcsúztak, Stach meghívta őket egy újabb partira. A kutya kikísérte őket a kertkapuig. Játszani akart. A zsaruk megállították őket a Wawerben, a viadukt után. Paweł már vette elő a pénzt, de Jacek elküldte őket az anyjukba. Meggondolták magukat, és nem kértek lóvét. A jogosítványt vették el.
Feküdtek a félhomályban, s próbálták kerek egésszé formálni az előbbi történetet, de egyikük sem tudta, hogyan is nézne ki a kerek egész.
– Hányban volt? – kérdezte Jacek.
– Azt hiszem, nyolcvanháromban. Nyolcvannégy elején adták vissza a jogsit.
– Mire kellett a tollpihe?
– Eladtam egy pasasnak.
– Aztán már nem jártunk együtt áruért?
– Nem.
– Úgy rémlik, mintha még többször is mentem volna.
– Nem. Aztán egyedül jártam.
Jött az első villamos. Észak felől közeledett a sivítás, betöltötte a Marszałkowskát, mélyülni kezdett, az úttestre zuhant, majd kisvártatva felröppent, és rohanni kezdeni Mokotów felé.
– Harminchetes – mondta Jacek.
– Honnan tudod?
– Mindig elsőnek jön, és szinte mindig üres.
– Honnan tudod?
– Néha ahelyett, hogy feküdnék, felkelek, és kiülök az ablakba. Megtanultam. Mindjárt jön a tizennyolcas z•eran´ból.
– Lesznek rajta?
– Páran az első vagonban.
Most a ház szólalt meg. Valaki bejött vagy kiment. A vaskapu csapódása átjárta a falakat, mint az eső. A körtéren át hatalmas kamionok robogtak Oroszország felől. A megállókban ki voltak ürítve a szemetesek.
– Tudod – mondta Paweł –, úgy érzem, ha ez a sok ember nem kelne fel, ha ágyban maradnának, nem is kezdődne el a nap. Sötét lenne. Egész idő alatt.
– Nem tudsz egész egyszerűen lelécelni?
– Hova?
Egy pillanatra elhallgattak, és szünetet csináltak a tizennyolcasnak. A villamos a Konstytucja térről startolt, leszarta a Wilcza utcai megállót, a Wspólna utcánál szétfolyt a dübörgés, majd a házak között ismét megkeményedett, a z•urawia utca szurdokában enyhült, elhalkult, de alighanem zöld volt a lámpa, mert rögtön emelkedni kezdett, nagy szárny, a Felvonulási tér fölött, amíg el nem érte a Palotát, és meg nem tört a falán.
– Mi a fasznak építették újjá, ha így sincs hova bújni? – mondta Jacek.
– Mit?
– Hát a várost. Tiszta hullaszag mindenhol.
– A halottakat, gondolom, kiválogatták.
– Ugyan. Gondolj bele: például ma délben van az utolsó ítélet és a feltámadás…
– Miféle ítélet?
– Jó, picsába az ítélettel, úgyse lesz. Csak a feltámadás. Mindenhol. A Marszałkowskán megreped az aszfalt, és kimásznak, az Alején meglazul a járda, és mindenhol ugyanez. Ülsz a Mekiben a s´wie¸tokrzyskán, nyomod be a Big Meket, és hoppá! a linóleum, a beton, minden diribdarabra esik szét, egyik hulla a másik után, mindenhol, a körtéren, a Pasaz•on, a Szászkertben félrelökik a gyepet, és előbújnak, mint a gomba, vagy mint azok a német gipsztörpék, a Felkelők terén, a Felvonulási téren, végre felvonulás, a zsaruk a Widok utcában valami kábítóst szívatnak, itt meg sitty-sutty – a legjobb haver a padló alól, aztán Mirów és Muranów, ott már reng a föld… Nem olyan udvariasan fog menni, mint régen, de nem ám, mint a temetőkben, a Wólkán, a Bródnián, a Wolán, ahol nincs semmi és senki, ráadásul egyenes sorokban, összekulcsolt kézzel fekszenek, ahogy befektették őket… Itt más lesz.
– Elment az eszed, Jacek.
– Nem. Csak gondolkodni szoktam mindenféléről. Erről is. Te nem szoktál?
– Nem volt időm. Vallásos se nagyon vagyok.
– De Jackson Thrillerét láttad?
– Hát, láttam.
– Szóval valami olyasmi, csak itt. Pipát veszel a trafikban, és berepülsz a gödörbe.
– Valahogy nem tud izgatni – mondta Paweł, és cigi után nyúlt.
– A végső dolgok már senkit sem izgatnak – mondta Jacek, és csendesen nevetni kezdett.
– Ma egy őrült a Centralnyn megkérdezte, hiszek-e az ördögben.
– És mit mondtál neki?
– Mit mondhattam volna? Semmit.
Végül elaludtak. Mindketten hanyatt, nyitott szájjal feküdtek, és az életükről álmodtak, de nem ismerték fel, úgyhogy nyugodtan feküdt a testük, nem próbált védekezni. A pirkadat átfolyt az ablakpárkányon, lassan csorgott a padlón. Szürke vízre hasonlított. Egyre feljebb és feljebb emelkedett, mígnem elborította őket, elérte az asztalt, és végül a plafont.
Nem sokkal ezután Szejk felkelt fekhelyéről, kinyújtóztatta a mellső mancsát, mélyen homorított, és ásított egyet. Kiment a konyhába, de nem volt semmi a tálkában. Pan és Syl aludtak. Ivott hát egy kis vizet. Hármat szürcsölt, hogy elüsse az időt. Nyugtalannak érezte magát. Fekete karmai kopogtak a sötétvörös terrakottán. Száraz, halk, de jól kivehető hang volt. Kiment az előszobába, megszaglászta a gazdi cipőjét, és rögtön visszament. Mancsával az ablakpárkányra támaszkodott, és kinézett az ablakon. És különös dolgot látott: valahonnan Rembertów vagy Wesoła közepéből tűz szállt föl. Még nem látszott, de az ég már lángolt. Az olszynkai erdő gerince fölött füstös, vörös visszfény magasodott. Olyan volt, mint valami sötét tűz, amely a föld mélyében lángol, tűz, amely sosem látta a napfényt, és vak. Fölfelé világosodott a fényesség, mintha a levegőtömegek szítanák: narancssárga, arany, egyre hígabb, egyre forróbb, s az égbolt legtetején ezüstfehérbe ment át. A kawe¸czyni villanyerőmű kéményéből bodorodó, fekete varkocs kiegyenesedve feküdt, de mikor az égő korong közelébe ért, rögtön szétszakadt, szétpattant, mint egy széllökéstől, de nem oszlott szét a füst, hanem hatalmas, félig emberi, félig állati alakot formált. A felhő mozgott, összesűrűsödött, megritkult, áteresztette a fényt, olyan volt, mintha valaki vagy valami próbálna elszakadni a földtől, tenni egy lépést, aztán még egyet, és elindulni a folyó felé, hogy egy lépéssel átkeljen rajta, mintha valaki menni próbálna. Szejk felemelte a pofáját, és halkan szűkölt. Beleszimatolt a levegőbe, ugatott egyet-kettőt, levette a mancsát az ablakpárkányról, és bement a lakásba.
Az olszynkai remízben a nők zöld-piros EuroCity-szerelvényeket takarítottak. Egyikük, egy idősebb, ősz asszony, az álla alatt megkötött kendőben, kiment a keskeny peronra, és gyorsan keresztet vetett.
Ők viszont késve ébredtek. Megették a maradék hideg levest. Elszívtak egy cigit. Nem beszéltek egymással. Jacek elhúzta a függönyt. Az égbolt kék volt és tiszta. Az utca túloldalán a daru piros váza olyan volt, mint egy nagy bogár lába. Paweł a konyhában vizet ivott egy fehér bögréből. Felvette a cipőjét, és bekapcsolta a rádiót.
– Tíz múlt – mondta Jacek, így hát kikapcsolta, és lementek az utcára.
Jacek mondta, hogy ki kell mennie Pragába. Paweł megkérdezte, elkísérheti-e. Amaz nem túl nagy meggyőződéssel biccentett. Átszaladtak az úttesten, átugrottak a korláton, pont jött a kettes. Jacek szállt fel elsőnek. Talált egy helyet, egyszer sem nézett hátra. Paweł kezelte a jegyet, és leült két üléssel mögötte. Minden szellős volt, átlátszó és hideg. A levegőnek a vagonban világos aranyszíne volt. A padlóról por szállt fel, ferde csíkokban lebegett. Tovább aludt pár órával. Nem érzett éhséget, már nem fájt annyira a karja. A tegnapi eseményeket rakosgatta össze a fejében. Összepasszoltak. Amikor elmúlik, akkor már minden esemény összepasszol. Nem érzett félelmet. Legalábbis közvetlenül nem. Zavarta a koszos zoknija. Égett a lábfeje. A s´wie¸tokrzyskán még szellősebb lett. Nem szállt föl senki. Észrevett a padlón egy darab papírt. Felvette. Négyrét hajtogatott lap egy kockás füzetből. Tiszta. Egy szó sem volt rajta. A zsebébe dugta, aztán körbepillantott. Nem nézte senki. Három nő az ablakot bámulta. – De lehet, hogy elfordították a tekintetüket – gondolta. Jobbra bronzszínű fényesség töltötte be a Szász kertet. Élénken, könnyedén csillogtak a fák törzsei. A babakocsik nagy, mozgó virágokra hasonlítottak. A távolban megcsillant a mozdulatlan szökőkút. – A szökőkutakat május elsején indítják el – jutott eszébe. A Dzierz•yn´ski téren zöldet kaptak, úgyhogy hipp-hopp elsuhantak a nagy, arany toronyház előtt, amely a tér ürességében úgy nézett ki, mintha mindjárt összedőlne. A körülötte lévő levegőtömegek miatt nyilván még a vasszerkezet is szédült. Így képzelte magában, és megmozdult a gyomra. Aztán kezdődött az a szomorú negyed, ahol évtizedek óta nem történt semmi, leszámítva balra a Mostowski-palotát. Távolabb piszkosszürke házak kettős fala húzódott. Valahányszor erre járt, elgondolkodott, ki lakhat ezekben az élettelen épületekben, amelyek egész nap árnyékban vannak, s amikor az emberek reggel elmennek hazulról, ugyanolyan sötét van, mint amikor hazatérnek. Behunyta a szemét, és elaludt. Amikor kinyitotta, Jacek szürke hátát pillantotta meg, amint épp szállt le. Odaugrott, az ajtó bezárult, de megragadta a fogantyúkat, szétfeszítette őket, és kiugrott.
– Itt akartál hagyni – mondta.
Jacek megállt, hátrafordult, és csodálkozva nézett rá.
– Én? Nem… – mosolygott bizonytalanul. – Nem, tudod, tökre megfeledkeztem rólad. Elmerengtem.
– Elaludtam. Le akartál rázni.
– Megfeledkeztem rólad. Előfordul, nem? – és megindult a Staling-radzka fasor felé, ferdén átvágva a sörös-sültcsirkés bódé mellett. Csak a Leński térnél állt meg, és azt mondta:
– Figyelj. Nem jöhetsz velem. Fordulj be itt, igyál meg egy sört, legkésőbb egy óra múlva itt vagyok. – Befordult a Skoczylas utcába, körbenézett, és eltűnt a Brecht utcában.
Automatikusan a Filipinka felé vette az irányt. Bement, és arra gondolt: vannak helyek, ahol meggyengül az idő. Rendelt egy sört, és megkérdezte a pult mögött álló pasast:
– Ki a fasz volt az a Haller?
– Miféle Haller?
– Hát az a tábornok, akire kicserélték a Leńskit.
– Tudom is én. Azt se tudom, ki volt a Leński.
– A Len´ski az a Len´ski.
– Hát akkor a Haller is a Haller.
– Nem olyan biztos.
Fogta a sörét, és leült a régi, vaslábú asztalkához. Elgondolkodott, vajon tényleg le akarta-e rázni Jacek. – Nem kizárt – mondta halkan –, a hülye fasz – fejezte be gondolatban, és gyorsan felemelte a fejét, hogy megnézze, nem hallotta-e a pultos, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy csak gondolat volt. Az elektronikus óra a pult fölött 12.07-et mutatott. Meghúzta a korsót, hogy elfelejtse ezt az egészet, s elmerülhessen az emlékeiben, amelyek szinte sosem okoznak sérülést.
Húsz évvel ezelőtt volt egy lakásban két utcával odébb. Cuba Librét ittak – ő, egy pasas és két nő. Soha addig nem ivott rumos kólát, és kicsit feszengett. A nők szépek voltak, csilingeltek az ékszereik, s amikor felkeltek a fotelből, feszes farmereik láttán lesütötte a szemét. Az idősebbnek nagy melle volt, és nagyon megkívánta, de a fiatalabbal jött.
Egy lepukkant lépcsőházban kellett felmenni, egy emelet a lépcsőn, aztán kinyílt a kívül bádogborítású, belül párnázott ajtó. A lakásban mindenféle rejtélyes eredetű illatok terjengtek. Kicsit a fa, kicsit a bőr, kicsit a vastag, színes bútor- és ruhakatalógusok illata. Életében először látott óriásposztert. Őszi parkot vagy erdőt ábrázolt. A hátuk mögött volt, de folyton hátrafordult, hogy megnézze. Nem mert felállni, noha majdnem annyira szerette volna megérinteni, mint a másik nő mellét. Tévét néztek, és lemezeket hallgattak, melyek egy héttel korábban érkeztek Nyugatról. Aztán a nők behozták az ételt. Nem tudta, hogyan lásson hozzá. Soha életében nem látott ilyet. Vörös szósszal leöntött, sült, illatos valami, hosszúkás üvegtányérkákon. Tetszett neki az idősebb nő, aki a tulajdonosa volt ennek az egésznek, de a fiatalabbal jött, a kisebb mellűvel. A poharakon külföldi feliratok voltak: White Horse, Johnnie Walker, Malibu és Stock. Ez az egész felizgatta, és édes, fájó vágyakozást keltett benne. Szürke sport-cipő volt a lábán. Nyugtalanította, hogy büdös. Az alacsony asztal alatt tartotta a lábát, és odanyomta magához. Amikor végeztek az evéssel, és ismét inni kezdtek, felállt, és kiment a fürdőszobába. A rózsaszín falaktól és a levendulaillattól teljesen begerjedt. Bezárta az ajtót, és ellenőrzésképpen lenyomta a kilincset. Megszemlélte a csempézett polcokat, a furcsa, hatalmas csapot, s mielőtt rájött volna, hogyan működik, leforrázta a kezét. Visszatartotta a lélegzetét, és nagyon vigyázott, hogy mindent pontosan visszarakjon a helyére. Óvatosan lehúzta a sportcipőjét, a zokniját, és bedugta a lábát a kádba. Rémülten látta, hogy szürkére színeződik a víz, és beszennyezi a rózsaszín zománcot. A törülközők világoskékek, fehérek és frissek voltak, úgyhogy a vécépapírba törölte a lábát. Fogott valami szerényebb külsejű dezodort, és befújta vele a zokniját és a cipője belsejét. A papírt a vécébe dobta, és lehúzta. Megnézte, hogy mindent úgy hagy-e, ahogy volt. Amikor belépett a szobába, a férfi felröhögött, és azt mondta: – Mi az, hasmenés? Nincs hozzászokva a gyomrod? A kását jobban bírta volna?
Röhögött tovább, egész belevörösödött; végül a lány, akivel jött, rászólt: – Maniek, nyugodj már meg.
Leült a kanapé szélére, hallotta, hogy ijesztően recseg alatta a bőr. Gyorsan kiitta a poharát, érezte, hogy lángol az arca, de a többiek csak vihogtak fülig érő szájjal és csipkelődtek. A nagymellű nő teli szájjal nevetett, hátravetve a fejét, sűrű, világos haja a fotel támlájára omlott. A nő, akivel jött, csak ült, és bámulta a poharát. Végül a másik kettő felállt, és eltűnt a mellettük lévő szobában.
Később álmaiban többször is megölte a férfit, és magáévá tette a nőt. Az utóbbi ébren is előfordult vele, ilyenkor nagyon hosszan csinálta, pontosan és mindig abban a bizonyos szobában a fehér, bolyhos szőnyeggel és az őszi parkkal a falon.
Jacek kihúzta a széket, és leült vele szemben. Elmosolyodott.
– Honnan tudtad, hol vagyok?
– Hol lettél volna?
– Három előtt telefonálnom kell.
– A tér túloldalán van a posta.
– Ugyanaz?
– Azt hiszem, igen.
– Rég nem jártam erre. Körner Gábor fordítása
Andrzej Stasiuk (1960) Varsóban nőtt föl, majd egy délkelet-lengyelországi faluba költözött. Gyakran jár Magyarországon, sok könyve jelent meg magyarul, Bodor Ádám műveit pedig ő adta ki lengyelül.
|
|
