Andrzej Stasiuk
Kilenc (regényrészlet)
Pawe³ a padlón feküdt, Jacek az ágyon. Halkan beszéltek, próbálták felidézni a régi idõket, de minden felelevenített esemény és dolog néma, lapos és szagtalan volt, mintha vastag üvegen át néznék. Pawe³ hallgatta az elsõ villamosok sivítását. Négy elõtt kell felbukkanniuk. Elképzelte, ahogy elindulnak a mokotówi, a Huta melletti remízbõl, nekilódulnak, majd egyre lassabban és lassabban mennek, majd, mint egy álomban, mozognak, de egy helyben állnak, és soha nem kezdõdik el a nap.
A £azienkowska utcáról a Wis³ostradára vezetõ lehajtón egy kék Polonez a korlátnak ütközött. Bekrepált a hûtõ, nem tudott továbbmenni. Egy nõ vezette. Higgadt volt. A férfi, aki vele utazott, megállított egy taxit, és megkérte a sofõrt, hogy hívja a rádióján az autómentõt. A nõ sírt. A Górnos´la¸ska utca panelházaiban itt-ott fény égett. Többen is látták a balesetet. A megálló mellett a bokorban egy öreg, részeg férfi aludt. Melege volt. Hajnalban fog felébredni, tetõtõl talpig zúzmarával borítva, de túléli. Régen a Przybyszewski utcában lakott, ahol most egy összegyûrt újságpapírt sodort a szél az aszfalton, egyenesen egy Ford Capri kerekei alá. A kocsi motorja még meleg volt. A motorháztetõn egy kóbor macska ült. Piszkosszürke, csíkos, farkatlan kandúr, vén ravaszdi, az udvar királya, de ma valaki bezárta elõtte a pinceablakot. Az egész utcában csak két padlásablakban égett fény. A Ford tulajdonosa készített magának kései vacsorát. Régebben Grochówban lakott, aztán az Óvárosban és néhány más helyen. Ide-oda költözött. Mint mindenki. Semmi újdonság. Reggelig nem fog történni semmi. Az emberek többsége így tölti az idõt: reggelig alszik. Hajnalban a Stara Mi³osna lakótelep környékén száll föl a nap a város fölé. Régen volt ott egy kocsma. Zenegépnek hívták. Pawe³ rég járt arra, de arra emlékezett, hogy az ajtaja és az ablaka zöldre volt festve. Sok évvel ezelõtt volt. A kocsma elõtti kis téren félig döglött teherautók álltak, régi Jelczek, szürkeség, rozsda, kiegyenesedett rugók, belül meg újságból kivágott, csupasz picsák és tükör elõtt himbálózó szentképek. A sofõrök a kocsmában ettek. Aztán indultak tovább. Bia³ystok, a ruszkik, vagy ellenkezõ irányba. Õk Lublin felé tartottak. Pawe³ elkérte az öregeitõl a kispolszkit. A fákkal szegélyezett országúton sûrûsödött az alkony, a földeken még világos volt. Jacek Pawe³ mellett ült, egymás után itta a Królews-kiéket, mert akkoriban 0,33 literes üvegben, hordóban vagy – ahogy mondták – tintatartóban árulták. Egyre részegebb lett, folyton azt kérdezgette:
– De mi a fasznak az a tollpehely?
– Eladni – felelte, és pipa volt, hogy minek kellett elhoznia Jaceket.
– Mi a fasznak kéne bárkinek tollpehely – merengett el Jacek, majd síri hangon hozzátette: – Élve csinálják, egyszer láttam. Aztán olyan rózsaszínûek lesznek.
Valahol elfordultak Ko³biel felé, besötétedett, kertek, kerítések, trágyaszag és faházak. Sötétedés után találták meg a parasztot. A két fia mögötte állt, a töküket vakarták. Az apjuk gumicsizmában, õk mezítláb; sokáig magyarázkodott, õk meg csak nézték, mintha egy szót sem értenének, mire kezdte újra: ki mondta neki, kitõl tudja, és apróra az egész történetet. Végül a paraszt megrázta a fejét. – Nekem nincs – mondta, és várta, hogy menjen ki az udvarról, az égõ sárga fénykörébõl. De õ kezdte elölrõl az egészet: kicsoda-micsoda, miért jött, hogy egész biztos, kizárt, hogy tévedés legyen, van pénze és rendesen megfizeti, de a paraszt megindult feléje, és a karjával hadonászott, ami azt jelentette, hogy tûnjön innen és kész, mert nincs kedve itt ácsorogni és nézni, hogy valami lökött városi gyerek nem visz-e magával valamit emlékbe, bár nem volt ott semmi, egy kis tyúkszar, homok, egy üres kutyaól és kötélen száradó pelenkák. Na szóval hátrálni kezdett, dühös volt Jacekre, mert nyugodtan alszik a kocsiban, s már a kertkapuban volt, amikor az egyik srác odaszólt az apjának: – Lehet, hogy Stachhoz jött. – Az öreg karja ismét meglendült, de most az ellenkezõ irányba: várjon csak, és megkérdezte: – Kirõl van szó tulajdonképpen? – Mire mondta a nevet. Stimmelt. Csak épp a testvére foglalkozott az üzlettel, aki valahol máshol lakott, az öccse, Stanis³aw. Az öreg odament a kerítéshez, és bonyolult térképet rajzolt a sötétségbe, amit rögtön elmosott a homály.
Még jó félórát csámborogtak a világvégén, míg végül ráakadtak a keresett házra. Távolabb már csak az éjszaka sötétlett, sehol egy árva fény. Jacek felébredt, és panaszkodott, hogy elfogyott a sör.
A kutyát majdnem megfojtotta a lánc. Tisztára mintha életében elõször látna idegent. Fény gyulladt, s hallották: „Ki az?” Torkaszakadtából üvöltött, hogy túlordítsa a kutyát, megint elsorolta, kicsoda-micsoda, miért jött, ki küldte; a pasasnak valamilyen emberfeletti hallása lehetett, vagy mindegy volt neki, mert intett, hogy jöjjenek be; hozzávágott valamit a kutyához, mire az állat rögtön elhallgatott.
Sárgás kredenc kék fiókgombokkal, az asztalon viaszosvászon és rádió, amit senki se próbált lehalkítani. Még egy asztal, székek, kályha – több nem volt. Kaptak két széket, és nézték, ahogy az asszony térdel szürke melóskötényében a padlón kiteregetett lepedõ fölött, és egyik zsákból a másikba tömködi a tollpihét. A pihék úgy röpködtek a felforrósodott levegõben, mint valami különös hó, amely nem akar leesni. A lánya segített neki. Amikor lehajolt, kilátszott a fehér vádlija a parasztszoknya alatt. Savanyú szag terjengett. Cementpadló volt. A gazda egy alacsony zsámolyon ült és cigarettázott. Õk is szívesen rágyújtottak volna, de nem láttak hamutartót az asztalon, úgyhogy csak egyre jobban izzadtak, és nézték a pakolást. Egyszer csak Pawe³ megszólalt, hogy nem lesz jó, túl sok a toll a pihe közt. – Akkó tessen válogatni – mordult a gazda; a lányok vihogni kezdtek, fehér felhõcskék emelkedtek a levegõbe. Olyan volt az egész, mint egy álomban. A nõk mozdulatai lassúak, groteszkek voltak. Pawe³éknek csorgott a hátukon az izzadtság. Legyek zümmögtek. A platnin álló kis fazékban rotyogott valami. Végre megtelt két zsák, és mérni kezdték valami ócska, rozsdás mérlegen. Egy zsák lerepült, nagy felfordulás támadt, fehérség röpködött a szobában. Nem volt súly. A pasas elõvett a kredencbõl egy zacskó cukrot. Pawe³ szólt, hogy le kell számítani a zsákot. A pasas mondta, hogy a kiló az kiló. Mire Pawe³ azt felelte, hogy szarik bele az ilyen üzletbe, és odakiáltotta: „gyere, Jacek”. De mikor kinyitották az ajtót, látták: a nagy, fakó állat hosszú pórázra engedve rohangászik az udvaron, úgyhogy visszamentek, és szóltak a parasztnak, hogy kösse már meg a tetves kutyáját. Mire Stach azt felelte, hogy még nem végeztek az üzlettel, Pawe³ meg, hogy menni akarnak. De a pasas megmakacsolta magát, mondta, hogy nem fogja vesztegetni az idejét bolhafingért, és egyik zsákból a másikba rakosgatta azt a szart, hogy már az egész házban szállt a pihe – már úgyis veszteséges. Három tömött zsák állt egymás mellett. Nem volt kiút. Leültek.
Éjfél után indultak el. Jacek dülöngélt. Pawe³ nem, mert kihagyta a vodkaköröket, amikben fizetett. Ez a szokás, mondta Stach, a felesége meg helyeselt. Amikor elbúcsúztak, Stach meghívta õket egy újabb partira. A kutya kikísérte õket a kertkapuig. Játszani akart. A zsaruk megállították õket a Wawerben, a viadukt után. Pawe³ már vette elõ a pénzt, de Jacek elküldte õket az anyjukba. Meggondolták magukat, és nem kértek lóvét. A jogosítványt vették el.
Feküdtek a félhomályban, s próbálták kerek egésszé formálni az elõbbi történetet, de egyikük sem tudta, hogyan is nézne ki a kerek egész.
– Hányban volt? – kérdezte Jacek.
– Azt hiszem, nyolcvanháromban. Nyolcvannégy elején adták vissza a jogsit.
– Mire kellett a tollpihe?
– Eladtam egy pasasnak.
– Aztán már nem jártunk együtt áruért?
– Nem.
– Úgy rémlik, mintha még többször is mentem volna.
– Nem. Aztán egyedül jártam.
Jött az elsõ villamos. Észak felõl közeledett a sivítás, betöltötte a Marsza³kowskát, mélyülni kezdett, az úttestre zuhant, majd kisvártatva felröppent, és rohanni kezdeni Mokotów felé.
– Harminchetes – mondta Jacek.
– Honnan tudod?
– Mindig elsõnek jön, és szinte mindig üres.
– Honnan tudod?
– Néha ahelyett, hogy feküdnék, felkelek, és kiülök az ablakba. Megtanultam. Mindjárt jön a tizennyolcas z•eran´ból.
– Lesznek rajta?
– Páran az elsõ vagonban.
Most a ház szólalt meg. Valaki bejött vagy kiment. A vaskapu csapódása átjárta a falakat, mint az esõ. A körtéren át hatalmas kamionok robogtak Oroszország felõl. A megállókban ki voltak ürítve a szemetesek.
– Tudod – mondta Pawe³ –, úgy érzem, ha ez a sok ember nem kelne fel, ha ágyban maradnának, nem is kezdõdne el a nap. Sötét lenne. Egész idõ alatt.
– Nem tudsz egész egyszerûen lelécelni?
– Hova?
Egy pillanatra elhallgattak, és szünetet csináltak a tizennyolcasnak. A villamos a Konstytucja térrõl startolt, leszarta a Wilcza utcai megállót, a Wspólna utcánál szétfolyt a dübörgés, majd a házak között ismét megkeményedett, a z•urawia utca szurdokában enyhült, elhalkult, de alighanem zöld volt a lámpa, mert rögtön emelkedni kezdett, nagy szárny, a Felvonulási tér fölött, amíg el nem érte a Palotát, és meg nem tört a falán.
– Mi a fasznak építették újjá, ha így sincs hova bújni? – mondta Jacek.
– Mit?
– Hát a várost. Tiszta hullaszag mindenhol.
– A halottakat, gondolom, kiválogatták.
– Ugyan. Gondolj bele: például ma délben van az utolsó ítélet és a feltámadás…
– Miféle ítélet?
– Jó, picsába az ítélettel, úgyse lesz. Csak a feltámadás. Mindenhol. A Marsza³kowskán megreped az aszfalt, és kimásznak, az Alején meglazul a járda, és mindenhol ugyanez. Ülsz a Mekiben a s´wie¸tokrzyskán, nyomod be a Big Meket, és hoppá! a linóleum, a beton, minden diribdarabra esik szét, egyik hulla a másik után, mindenhol, a körtéren, a Pasaz•on, a Szászkertben félrelökik a gyepet, és elõbújnak, mint a gomba, vagy mint azok a német gipsztörpék, a Felkelõk terén, a Felvonulási téren, végre felvonulás, a zsaruk a Widok utcában valami kábítóst szívatnak, itt meg sitty-sutty – a legjobb haver a padló alól, aztán Mirów és Muranów, ott már reng a föld… Nem olyan udvariasan fog menni, mint régen, de nem ám, mint a temetõkben, a Wólkán, a Bródnián, a Wolán, ahol nincs semmi és senki, ráadásul egyenes sorokban, összekulcsolt kézzel fekszenek, ahogy befektették õket… Itt más lesz.
– Elment az eszed, Jacek.
– Nem. Csak gondolkodni szoktam mindenfélérõl. Errõl is. Te nem szoktál?
– Nem volt idõm. Vallásos se nagyon vagyok.
– De Jackson Thrillerét láttad?
– Hát, láttam.
– Szóval valami olyasmi, csak itt. Pipát veszel a trafikban, és berepülsz a gödörbe.
– Valahogy nem tud izgatni – mondta Pawe³, és cigi után nyúlt.
– A végsõ dolgok már senkit sem izgatnak – mondta Jacek, és csendesen nevetni kezdett.
– Ma egy õrült a Centralnyn megkérdezte, hiszek-e az ördögben.
– És mit mondtál neki?
– Mit mondhattam volna? Semmit.
Végül elaludtak. Mindketten hanyatt, nyitott szájjal feküdtek, és az életükrõl álmodtak, de nem ismerték fel, úgyhogy nyugodtan feküdt a testük, nem próbált védekezni. A pirkadat átfolyt az ablakpárkányon, lassan csorgott a padlón. Szürke vízre hasonlított. Egyre feljebb és feljebb emelkedett, mígnem elborította õket, elérte az asztalt, és végül a plafont.
Nem sokkal ezután Szejk felkelt fekhelyérõl, kinyújtóztatta a mellsõ mancsát, mélyen homorított, és ásított egyet. Kiment a konyhába, de nem volt semmi a tálkában. Pan és Syl aludtak. Ivott hát egy kis vizet. Hármat szürcsölt, hogy elüsse az idõt. Nyugtalannak érezte magát. Fekete karmai kopogtak a sötétvörös terrakottán. Száraz, halk, de jól kivehetõ hang volt. Kiment az elõszobába, megszaglászta a gazdi cipõjét, és rögtön visszament. Mancsával az ablakpárkányra támaszkodott, és kinézett az ablakon. És különös dolgot látott: valahonnan Rembertów vagy Weso³a közepébõl tûz szállt föl. Még nem látszott, de az ég már lángolt. Az olszynkai erdõ gerince fölött füstös, vörös visszfény magasodott. Olyan volt, mint valami sötét tûz, amely a föld mélyében lángol, tûz, amely sosem látta a napfényt, és vak. Fölfelé világosodott a fényesség, mintha a levegõtömegek szítanák: narancssárga, arany, egyre hígabb, egyre forróbb, s az égbolt legtetején ezüstfehérbe ment át. A kawe¸czyni villanyerõmû kéményébõl bodorodó, fekete varkocs kiegyenesedve feküdt, de mikor az égõ korong közelébe ért, rögtön szétszakadt, szétpattant, mint egy széllökéstõl, de nem oszlott szét a füst, hanem hatalmas, félig emberi, félig állati alakot formált. A felhõ mozgott, összesûrûsödött, megritkult, áteresztette a fényt, olyan volt, mintha valaki vagy valami próbálna elszakadni a földtõl, tenni egy lépést, aztán még egyet, és elindulni a folyó felé, hogy egy lépéssel átkeljen rajta, mintha valaki menni próbálna. Szejk felemelte a pofáját, és halkan szûkölt. Beleszimatolt a levegõbe, ugatott egyet-kettõt, levette a mancsát az ablakpárkányról, és bement a lakásba.
Az olszynkai remízben a nõk zöld-piros EuroCity-szerelvényeket takarítottak. Egyikük, egy idõsebb, õsz asszony, az álla alatt megkötött kendõben, kiment a keskeny peronra, és gyorsan keresztet vetett.
Õk viszont késve ébredtek. Megették a maradék hideg levest. Elszívtak egy cigit. Nem beszéltek egymással. Jacek elhúzta a függönyt. Az égbolt kék volt és tiszta. Az utca túloldalán a daru piros váza olyan volt, mint egy nagy bogár lába. Pawe³ a konyhában vizet ivott egy fehér bögrébõl. Felvette a cipõjét, és bekapcsolta a rádiót.
– Tíz múlt – mondta Jacek, így hát kikapcsolta, és lementek az utcára.
Jacek mondta, hogy ki kell mennie Pragába. Pawe³ megkérdezte, elkísérheti-e. Amaz nem túl nagy meggyõzõdéssel biccentett. Átszaladtak az úttesten, átugrottak a korláton, pont jött a kettes. Jacek szállt fel elsõnek. Talált egy helyet, egyszer sem nézett hátra. Pawe³ kezelte a jegyet, és leült két üléssel mögötte. Minden szellõs volt, átlátszó és hideg. A levegõnek a vagonban világos aranyszíne volt. A padlóról por szállt fel, ferde csíkokban lebegett. Tovább aludt pár órával. Nem érzett éhséget, már nem fájt annyira a karja. A tegnapi eseményeket rakosgatta össze a fejében. Összepasszoltak. Amikor elmúlik, akkor már minden esemény összepasszol. Nem érzett félelmet. Legalábbis közvetlenül nem. Zavarta a koszos zoknija. Égett a lábfeje. A s´wie¸tokrzyskán még szellõsebb lett. Nem szállt föl senki. Észrevett a padlón egy darab papírt. Felvette. Négyrét hajtogatott lap egy kockás füzetbõl. Tiszta. Egy szó sem volt rajta. A zsebébe dugta, aztán körbepillantott. Nem nézte senki. Három nõ az ablakot bámulta. – De lehet, hogy elfordították a tekintetüket – gondolta. Jobbra bronzszínû fényesség töltötte be a Szász kertet. Élénken, könnyedén csillogtak a fák törzsei. A babakocsik nagy, mozgó virágokra hasonlítottak. A távolban megcsillant a mozdulatlan szökõkút. – A szökõkutakat május elsején indítják el – jutott eszébe. A Dzierz•yn´ski téren zöldet kaptak, úgyhogy hipp-hopp elsuhantak a nagy, arany toronyház elõtt, amely a tér ürességében úgy nézett ki, mintha mindjárt összedõlne. A körülötte lévõ levegõtömegek miatt nyilván még a vasszerkezet is szédült. Így képzelte magában, és megmozdult a gyomra. Aztán kezdõdött az a szomorú negyed, ahol évtizedek óta nem történt semmi, leszámítva balra a Mostowski-palotát. Távolabb piszkosszürke házak kettõs fala húzódott. Valahányszor erre járt, elgondolkodott, ki lakhat ezekben az élettelen épületekben, amelyek egész nap árnyékban vannak, s amikor az emberek reggel elmennek hazulról, ugyanolyan sötét van, mint amikor hazatérnek. Behunyta a szemét, és elaludt. Amikor kinyitotta, Jacek szürke hátát pillantotta meg, amint épp szállt le. Odaugrott, az ajtó bezárult, de megragadta a fogantyúkat, szétfeszítette õket, és kiugrott.
– Itt akartál hagyni – mondta.
Jacek megállt, hátrafordult, és csodálkozva nézett rá.
– Én? Nem… – mosolygott bizonytalanul. – Nem, tudod, tökre megfeledkeztem rólad. Elmerengtem.
– Elaludtam. Le akartál rázni.
– Megfeledkeztem rólad. Elõfordul, nem? – és megindult a Staling-radzka fasor felé, ferdén átvágva a sörös-sültcsirkés bódé mellett. Csak a Leñski térnél állt meg, és azt mondta:
– Figyelj. Nem jöhetsz velem. Fordulj be itt, igyál meg egy sört, legkésõbb egy óra múlva itt vagyok. – Befordult a Skoczylas utcába, körbenézett, és eltûnt a Brecht utcában.
Automatikusan a Filipinka felé vette az irányt. Bement, és arra gondolt: vannak helyek, ahol meggyengül az idõ. Rendelt egy sört, és megkérdezte a pult mögött álló pasast:
– Ki a fasz volt az a Haller?
– Miféle Haller?
– Hát az a tábornok, akire kicserélték a Leñskit.
– Tudom is én. Azt se tudom, ki volt a Leñski.
– A Len´ski az a Len´ski.
– Hát akkor a Haller is a Haller.
– Nem olyan biztos.
Fogta a sörét, és leült a régi, vaslábú asztalkához. Elgondolkodott, vajon tényleg le akarta-e rázni Jacek. – Nem kizárt – mondta halkan –, a hülye fasz – fejezte be gondolatban, és gyorsan felemelte a fejét, hogy megnézze, nem hallotta-e a pultos, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy csak gondolat volt. Az elektronikus óra a pult fölött 12.07-et mutatott. Meghúzta a korsót, hogy elfelejtse ezt az egészet, s elmerülhessen az emlékeiben, amelyek szinte sosem okoznak sérülést.
Húsz évvel ezelõtt volt egy lakásban két utcával odébb. Cuba Librét ittak – õ, egy pasas és két nõ. Soha addig nem ivott rumos kólát, és kicsit feszengett. A nõk szépek voltak, csilingeltek az ékszereik, s amikor felkeltek a fotelbõl, feszes farmereik láttán lesütötte a szemét. Az idõsebbnek nagy melle volt, és nagyon megkívánta, de a fiatalabbal jött.
Egy lepukkant lépcsõházban kellett felmenni, egy emelet a lépcsõn, aztán kinyílt a kívül bádogborítású, belül párnázott ajtó. A lakásban mindenféle rejtélyes eredetû illatok terjengtek. Kicsit a fa, kicsit a bõr, kicsit a vastag, színes bútor- és ruhakatalógusok illata. Életében elõször látott óriásposztert. Õszi parkot vagy erdõt ábrázolt. A hátuk mögött volt, de folyton hátrafordult, hogy megnézze. Nem mert felállni, noha majdnem annyira szerette volna megérinteni, mint a másik nõ mellét. Tévét néztek, és lemezeket hallgattak, melyek egy héttel korábban érkeztek Nyugatról. Aztán a nõk behozták az ételt. Nem tudta, hogyan lásson hozzá. Soha életében nem látott ilyet. Vörös szósszal leöntött, sült, illatos valami, hosszúkás üvegtányérkákon. Tetszett neki az idõsebb nõ, aki a tulajdonosa volt ennek az egésznek, de a fiatalabbal jött, a kisebb mellûvel. A poharakon külföldi feliratok voltak: White Horse, Johnnie Walker, Malibu és Stock. Ez az egész felizgatta, és édes, fájó vágyakozást keltett benne. Szürke sport-cipõ volt a lábán. Nyugtalanította, hogy büdös. Az alacsony asztal alatt tartotta a lábát, és odanyomta magához. Amikor végeztek az evéssel, és ismét inni kezdtek, felállt, és kiment a fürdõszobába. A rózsaszín falaktól és a levendulaillattól teljesen begerjedt. Bezárta az ajtót, és ellenõrzésképpen lenyomta a kilincset. Megszemlélte a csempézett polcokat, a furcsa, hatalmas csapot, s mielõtt rájött volna, hogyan mûködik, leforrázta a kezét. Visszatartotta a lélegzetét, és nagyon vigyázott, hogy mindent pontosan visszarakjon a helyére. Óvatosan lehúzta a sportcipõjét, a zokniját, és bedugta a lábát a kádba. Rémülten látta, hogy szürkére színezõdik a víz, és beszennyezi a rózsaszín zománcot. A törülközõk világoskékek, fehérek és frissek voltak, úgyhogy a vécépapírba törölte a lábát. Fogott valami szerényebb külsejû dezodort, és befújta vele a zokniját és a cipõje belsejét. A papírt a vécébe dobta, és lehúzta. Megnézte, hogy mindent úgy hagy-e, ahogy volt. Amikor belépett a szobába, a férfi felröhögött, és azt mondta: – Mi az, hasmenés? Nincs hozzászokva a gyomrod? A kását jobban bírta volna?
Röhögött tovább, egész belevörösödött; végül a lány, akivel jött, rászólt: – Maniek, nyugodj már meg.
Leült a kanapé szélére, hallotta, hogy ijesztõen recseg alatta a bõr. Gyorsan kiitta a poharát, érezte, hogy lángol az arca, de a többiek csak vihogtak fülig érõ szájjal és csipkelõdtek. A nagymellû nõ teli szájjal nevetett, hátravetve a fejét, sûrû, világos haja a fotel támlájára omlott. A nõ, akivel jött, csak ült, és bámulta a poharát. Végül a másik kettõ felállt, és eltûnt a mellettük lévõ szobában.
Késõbb álmaiban többször is megölte a férfit, és magáévá tette a nõt. Az utóbbi ébren is elõfordult vele, ilyenkor nagyon hosszan csinálta, pontosan és mindig abban a bizonyos szobában a fehér, bolyhos szõnyeggel és az õszi parkkal a falon.
Jacek kihúzta a széket, és leült vele szemben. Elmosolyodott.
– Honnan tudtad, hol vagyok?
– Hol lettél volna?
– Három elõtt telefonálnom kell.
– A tér túloldalán van a posta.
– Ugyanaz?
– Azt hiszem, igen.
– Rég nem jártam erre. Körner Gábor fordítása
Andrzej Stasiuk (1960) Varsóban nõtt föl, majd egy délkelet-lengyelországi faluba költözött. Gyakran jár Magyarországon, sok könyve jelent meg magyarul, Bodor Ádám mûveit pedig õ adta ki lengyelül.
|
|
