Jarosław Klejnocki
Aquapolis
K.-nak
Ha Varsóban vagyok, mindig
úgy érzem magam, mintha
száműzött hercegek városában járnék.
(Stefan Chwin: Kitartani a Nagy Tagadásban)
1.
Állítólag Pragában születtem, és a Gránátos utca környékén töltöttem életem első néhány évét. Grochów kedves, sőt biztos vonzó hely is, jó lenne leírni, de sajnos csak Alsó-Mokotówra emlékszem. Mindenekelőtt a Łazienki parkra, ahol a gyerekeknek akkor még szabad volt biciklizni vagy görkorcsolyázni (régi négykerekű alkalmatosságon, akkor még nyilván nem is gondolt senki a hokikorira emlékeztető műszerekre), és szabad volt kutyát sétáltatni. A Zászlós utca felőli kapunál volt egy kis játszótér. Legfőbb attrakciója egy piros tűzoltókocsi volt, régi muzeális darab (igazi mozgatható létrával!), azon ugráltunk ész nélkül. Nem messze volt a parkot és a laktanyát elválasztó fal, az ablakok felénk néztek. Mindig ott lógtak az újoncok, hol a gyerekkocsit tologató fiatal nőket nézegették, hol számunkra érthetetlen, vihogással meg-megszakított beszélgetést folytattak vidám szőkeségekkel, akik úgy vonultak ki szép nyári napokon az épület elé, mintha sorakozót fújtak volna.
Haza lehetett menni villamossal a városközpontból. A Gagarin utca és a Czerniakówi út sarkán derékszögben kanyarodtak jobbra a sínek, és a vagonok kegyetlenül csikorogva csörömpöltek lassan tovább Wilanów felé. A Czerniakówi út akkor még nem is álmodhatott arról, hogy a Wisłostrada része lesz, a kereszteződés után rögtön eltűnt róla az aszfalt, és föltárultak szemünk előtt a masszív macskakövek. A trolik végállomása a buszok Chelmska utcai telephelyénél volt. Lassan, óvatosan kerülgették a kátyúkat, mert könnyen leeshetett az áramszedőjük, a pantográf kötelei pedig a sofőrök legnagyobb bosszúságára összegabalyodtak. Ahol ma hatalmas kiállítóhelyek és óriási raktáráruházak vannak (azt hiszem, itt van az építőanyagokat és technológiákat kínáló országos kereskedelmi központ), ott egy nagy hodály állt gazzal benőtt buckák és kátyús utak között, az volt a mozi. Néha elvittek oda a matinéra, bár a közeli bokrokban nyüzsögtek az utánozhatatlan bukéjú hazai bor kedvelői. Nem messze, a már említett Chełmska utcai telephelynél volt még egy mozi, a híres-nevezetes Sirály, ahol rendszeresen, hetente kétszer kellett vetítés közben intézkednie a rendőrségnek, mert szét kellet választani a balhézó fiatalok bandáit.
A Krasnole¸cka utcai általános iskolába jártam (ma is ott áll, csak éppen Idegenforgalmi és Vendéglátóipari Főiskola működik benne), az épület tavasszal beleveszett a zöldbe. Szinte teljesen kihalt volt az utca, előfordult, hogy ott fociztunk. Stanisław Budzyn´ski nevét viselte az iskola. Névadónk népbiztos volt a bolsevik forradalom idején. Osztályfőnöki órákon érzelmes, megható történeteket meséltek róla. Egyszer meglátogatott egy gyermekotthont, és kirúgta az árvák anyagi javain élősködő tisztességtelen személyzetet. Egy fiatal klubvezetőnő pedig kipirult arccal, könnyekig meghatódva, elcsukló hangon mesélt arról az előadásán, hogy az öreg bolsevik egyszer szemlét tartott egy elhanyagolt kórházban, és ismét tanúbizonyságot tett arról, milyen érzékeny az emberi szenvedésre. Patrónusunk példamutató, humánus cselekedetei nemigen találtak követőkre a tanintézet növendékei között. A nagyobb gyerekeknek az volt a legkedvesebb szórakozásuk, hogy olyan hordóba tették ifjabbik diáktársaikat, amelynek az alján még nem dermedt meg a szurok. A Krasnołe¸cka utca környékén mindig volt mit felújítani.
A Czerska, a Krasnołe¸cka, az Iwicka és a Gagarin utcák által határolt téglalap volt az oázisom, ahol a nagyvilág egyedüli jelei akkoriban a lengyel repülőgépgyártó konszern üzemei voltak. Mivel a kerítés mögött mindig fenyegető kinézetű vagyonőrök sétálgattak, hatalmas pisztollyal fölfegyverkezve, azt beszélték, itt fontos repülőgép- és helikopter-alkatrészeket gyártanak. Elképzeltük, hogy a műhelyek teteje alatt a harci gépek kész törzsei állnak, aztán éjszaka kiviszik őket az északi lőterekre.
Amikor kicsit már nagyobbak voltunk, és elolvastuk Grzesiuk könyveit, nem mindennapi felfedezés volt számunkra, hogy azon a környéken lakunk, ahol egykor ez a szerző járt-kelt. Akkor még nem is volt a világon a Gagarin utca, a városrész fő közlekedési útvonala. A háború után építették ki az egykori Magnuszewska, Bon´cza, Sukcesorska és Wapiennicza utcák helyén. Nagyzolóan Újparknak hívták Grzesiuk és az apacs haverok rezervátumát. Aztán meg. De könnyen kitalálhatjuk, mi történt azután, egyébként is ideje lenne végre megkérdezni, minek beszélek itt ilyen jelentéktelen, magántermészetű, cseppet sem különleges dolgokról, hisz mindannyiunknak megvan a maga ifjúkori kerülete, gyermekkori utcája, amelyet a felnőtté válás hőstörténetei színeznek, tele van emlékekkel, a múlt mitológiájával.
Azt kell mondanom erre, hogy a megörökítés szokványos szükséglete késztet erre. A Czerska utca már régóta nem csendes. Most a szerkesztőségi munka, a nyomda és a legnagyobb lengyel napilap egész adminisztrációs komplexumának ritmusára jár a szíve. Rég eltűnt a Bartycka utcai mozi, átengedve a területet a kiállítóhelyeknek, szalonoknak és boltoknak, a Sirály mozi sincs már meg. A hatalmas vetítőteremben cégek és kisebb társaságok rendezkedtek be, felújították az épületet, és ma már nehéz elképzelni, hogy a gazdaság és a kereskedelem e szentélyében egykor mély érzelmeket keltettek a serdülő ifjakban, és valamivel változatosabbá tették a műsort a szocialista rendfenntartó szervek és az öntudatra nem ébredt anarchista csibészek mindig ugyanúgy zajló összecsapásai. Nem jár villamos sem a Gagarin utcában, sem a Czernakówi úton. Amikor megszüntették ezt a vonalat, nem nagyon vettük a szívünkre, pont akkor kezdődött a lengyel futball nagy korszaka, és mi mással voltunk elfoglalva. Amikor a legnagyobb izgalomban kísértük végig Górski mester csapatát a dicsőség sportos útján, az 1974-es világbajnokságon, már nem zavart minket a villamoskocsik csörömpölése és csikorgása. A trolik is eltűntek. Aztán megint feltűntek, vagy másfél évtizeden át jártak még a külvárosban, Ursynówban, összekötve Varsót a közeli Piasecznóval, aztán onnan is eltűntek, és most már csak a rozsdásodó vezeték tanúskodik a főváros trolis kalandjáról. A Czerska utcai hatalmas telep felét pedig birtokba vette egy osztrák szupermarket-hálózat, az épületet átfestették, most a cég színeiben, sárgában és pirosban pompázik, és ahol egykor buszok kanyarogtak, most több száz autónak kínálnak parkolóhelyet. Ünnepnapokon így is alig lehet beférni valahová.
Ahol csak gaz nőtt, most panelházak szomorú dobozai magasodnak, a Wisłostrada túloldalán majdnem a czerniakówi tóig húzódnak. Ez a terület régebben igazából már külváros volt. Már csak Siekierki védi az emlékeket és az elmúlt időket. De már aláírták az ítéletet. Elkezdik építeni az új hidat, és biztosak lehetünk abban, hogy eltüntetik a föld színéről Siekierkit, amely évtizedek óta változatlan formában rejtőzködik a hatalmas hőerőmű mellett.
Ah! És persze nincs már meg a Románc kocsma, az a rettenetes késdobáló, amelynek a közelébe sem nagyon mertem menni. Előfordult, hogy nagy ívben elkerültem, amikor hittanra mentem a Szent István-templomba, hogy ne halljam a gúnyos beszólásokat, ne legyek tanúja késes merényleteknek, ne lássak tántorgó férfiakat, akik csapatostul foglalják el a kocsma előtti parkosított területet.
Bemenni Varsó központjába, micsoda kaland! Mintha más városba menne az ember, vagy a fogorvosi rendelőbe, esetleg kisebb üzleti ügyeit intézné. Talán a Puławska utca egy része még elviselhető volt, az atombunkerre emlékeztető Moszkva mozival, amely szó szerint ebben a pillanatban, két–három hete tűnt el, hogy átengedje a helyét egy épülő új irodaháznak. A Zöld Bódé még igen – ott volt a legjobb fagyi a városban. De tovább már nem. Ubi sunt leones.
Igaz, nem hagytam el Mokotówot, csak följebb költöztem, a Nyúlfarm-palota környékére. Voltam már itt korábban is egyszer-kétszer, és, őszintén szólva, nem tudni, miért, mindig összetévesztettem a kicsi, bár impozáns Nyúlfarm-palotát (kimondani is szégyen) a wilanówi épületegyütteshez tartozó házakkal. Látom az ablakunkból Alsó-Mokotówot, Sielcét, vagyis a régi szent helyeimet. De hát máshol is lakom. Ma is őrzöm az emlékezetemben azt az emeletes házat, valahol London elegáns negyedében, és azt a kis lakást, nem messze a gdański Új Kikötőtől. És a szczecini Zakopian´ska utcát, a ma már nem létező gyümölcsösökkel (egyszer leestem a fáról, és eltörtem a lábam). És még sok-sok más helyet, ahol heteket vagy hónapokat töltöttem. Kitalált világokat és helyeket is belaktam. Seregestül vettek körül sosem létezett emberek, még most is gondolok kizárólag intencionálisan, képzeletben létező eseményekre és helyzetekre. Igen, egyik nap elkezdtem könyveket olvasni, és azóta már körülvettek, elhomályosították az érzékeimet, más istenek szolgájává tettek.
De azok a régi helyek és pillanatok – ott volt az igazi hazám. Nem lesz másik. Most már tudom. Ezért mesélek.
2.
Mondjuk meg őszintén, ki alakítja ma a város arculatát. A Varsó környéki maffiózók, akik itt, az amfetamintermelés európai központjaiban tevékenykednek vagy a lopott autók motorszámát ütik át? Ezek a szerencsétlen politikusok és államigazgatási tisztviselők, amikor a parlamentben vendégszerepelnek, szigorúan kimért ideig, és fellépnek a nyilvánosság előtt? A hajszolt üzletemberek, akik az öltönyük minden zsebében pittyegő mobiltelefont tartanak? Marek Nowakowski novelláit olvasom, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem létezik már az ,,igazi” régi Varsó semmihez sem fogható dacos plebejus világa. Mert ki dicsekedhetne közülünk, varsói lakosok közül azzal, hogy itt élte le az életét a felmenők számos nemzedéke, ki jelenthetné ki a legnagyobb lelki nyugalommal, hogy ide jön haza, ez az ő igazi otthona? Kisebbségben vannak köztünk az ilyenek, és sajnos nem ők döntik el, milyen legyen e szerencsétlen város arculata. Tehát egyszerűen nem létezik Varsó a maga semmihez sem hasonlítható egyéniségével, sajátos hangulatával, e szélességi körön egyedülálló éghajlatával. Ez a város semmilyen és senkié. Létezik viszont a titokzatos, egész Lengyelországban kigúnyolt, arrogáns, gőgös, nagyképű, ripacskodó, pénzhajhász, bármikor bármilyen görénységre kész ,,Warszawka”. De ez a Warszawka igazából valamiféle kvintesszencia, spektrum és végül tükör, amelyben mindannyian megnézhetjük magunkat, akik itt élünk ebben az országban, amelyről azt írták egykor, hogy ez itt a ,,sehol”. Varsó is ,,sehol”, mert az átutazók városa, óriási szálloda, ahol egyesek egész életükre bérelnek szobát, de ettől még a város szálloda marad. Ha kiröhögjük ezt a Warszawkát, magunkon röhögünk, mert ez az álnév jeleníti meg mindazt, ami bennünk van, osztályrészünk, de szeretnénk megfeledkezni róla.
Tudjuk jól, hogy e város igazi halála már rég bekövetkezett. Ami maradt, az a múlt fantomja. Ügyetlenül próbálja utánozni az elhamvadt, kihunyt formát.
Jerzy Stempowski Varsó gyermekei a XX. század elején című esszéjében felidézi, hogy a cári megszállásra, a pöffeszkedő idegen bürokratikus rezsimre, az utcákon, a kávéházakban és a parkokban összecsődült idegen mundérok hordáira, ,,a zaklatásokra és elnyomásra az értelmiség föltétlen elzárkózással válaszolt, a megalkuvókat kiközösítette”.*
Valami hasonló történik most is, toutes proportions gardées. Hisz az őslakosok, a csendes mazóviai bennszülöttek közül senki sem azonosul a Jeruzsálemi fasor és a Marszałkowska utca kereszteződésében, az aluljáróban hömpölygő tömeggel; az egykor hősies, ma már megkopott dicsőségű Felvonulási téren piacozó néppel, a Jubileumi Stadionban kialakított hatalmas vásárban nyüzsgő arcokkal. A bankautomaták, az útszéli szitkok, a marhavagonra emlékeztető taxik és a kábítószertől elhomályosult tekintetek világával. A sehonnan jött szomorú emberekkel és a névtelen helyekkel. A város szíve nem a Marriot szálló környékén vagy a belvárosi passzázsban dobog, de nem is a turisták ostromaitól megviselt Óvárosban, sőt még csak nem is a Krakowskie Przedmies´cién, bár ez már kockázatos kijelentés. Mivel a város nem az övék, a helybeliek inkább azt mondják, z•oliborzi, mokotówi, sőt wolai vagyok, bár az utóbbira nincs miért büszkének lenni. Ez a kerületi patriotizmus, ez a fennkölt elszigetelődés, a helyi pubokban kialakított búvóhely, az új kultusz, melynek jegyében azt hirdetik, hogy nem a de facto gazdátlan cityhez, hanem egy konkrét szférához tartoznak, amelyet benőtt az emlékek, anekdoták és kalandok repkénye – ez a jellegtelenségtől óvó erődítmény. Ez talán az utolsó vár, amelyben Varsó védi magát a Warszawka ellen.
3.
Néha, nagyon ritkán magamra maradok ezzel a várossal.
Mert amikor elered az eső, lassan elnéptelenednek az utcák. Az emberek elvonulnak, a kapualjakba vagy a fejük fölött szürke glóriaként tündöklő kitárt nejlonszatyrok, e zizegő tetők alá bújnak. Hirtelen felragyognak a járdák, világítani kezdenek a sínek. Autók suhannak nesztelenül, kikötőt keresve. Ilyenkor fentről, a magasparton emelt épületünkből nézek a városra. Ott van alattam az egész kerület – a lakótelepek szigetei, a házak zsombékjai. Izzik az egész kőorganizmus, ragyog, mint egy ezüst tortatál. Mi meg ideiglenes betonból készült lakásunkban átadjuk magunkat látszólagos és jelentéktelen elfoglaltságainknak. De végül mindig odamegyünk az ablakhoz. Ilyenkor már nincsenek emberek az utcákon, csak az eső marad és a monoton dobolás. Csak az építészet egyértelmű, határozott függőlegeseivel és vízszinteseivel tagolt, tapintható, statikus tér marad. Pára száll föl a gyepből, bár komor felhők vonulnak át az égbolton, és a láthatár legszélén már halványan derengenek a szivárvány színei. Szeretem nézni az égen a különböző erők küzdelmét: a lemenő nap, mintha minden erejét összeszedné, átragyog a sötétszürke gomolyok függönyén, egy-egy fénycsóva megvilágítja az épületek kiválasztott részleteit. Mint a templomban, ahol kitört egy darab a vitrázsból, és váratlanul beragyog a fény, behatol a sötétségbe. Megilletődötten, mélyen elgondolkodva, szótlanul lépjük át ezt a máshonnan jövő fénysugarat. Ha esik az eső, a bepárásodott ablakból nézzük a kihalt várost, elragad a képzelet, hirtelen nem idevalósiak leszünk. A város pedig, mintha egy ismeretlen és kegyetlen fenomenológus pálcája érintené, megszabadul minden ideiglenestől, leveti fölösleges jelmezeit. Becsukjuk a szemünket, ilyenkor megnyugodva száll ki belőlünk a lélek, a tapintható anyagi formák fölé emelkedik, körtáncban egyesül az ég alatt a lelkekkel, a fejünk fölött járják a táncot, geometrikus, bár láthatatlan alakzatokat képezve. Mint az ejtőernyősök, ha rombuszokat és köröket rajzolnak ki a nagy égi térségekben; olyanok, mintha fel lennének függesztve, de valójában zuhannak, repülnek, amíg a türelmetlen és nyugtalan kéz meg nem húzza az ejtőernyő életadó műanyag fogantyúját.
De mielőtt ez bekövetkezik, mintha egy pillanatra az egész város a legyőzhetetlen föld fölé emelkedne. Közben a lelkünk szabadon járja a kihalt utcákat és tereket, benéz a rendetlen homokozókba, a teli szemeteskosarakba, a parkokban alvó autókba. Aztán megint a magasba száll a vízpárával, a felhőgomolyokban talál rejtekhelyet. Vízcseppekbe is szívesen merül, mintha ott találna rá igazi lakhelyére. Aztán rögtön megint fölszáll. Mintha álmunkban követnék egymást az események, mi pedig nyugtalanul, nyitott szemmel aludnánk, a paplan alatt forgolódva, a balsejtelmek halott ágyán vergődve. A lelkünk megértően néz ránk, míg rövid, szabad sétáját végzi, mielőtt visszatérne ideiglenes testi börtönébe. De abban biztosak lehetünk, hogy viszi magával a jövőbe emlékeit, az eső áztatta, kihalt várost, a végtelen utazást és a szabadulást.
Amikor reggel fölkelünk, hogy elvégezzük a szokott teendőinket, már ott lesz a lelkünk, mi pedig, amikor elmegyünk otthonról, átfutunk pirosban az úton, megbotlunk a járda egyenetlen lapjain, megőrizzük őt, azt a sejtelmet, hogy ott lehettünk egy pillanatig az örök és testetlen Vízivárosban. Ahol elvész az idő, eltűnnek az érzékek, mi pedig boldogan, felszabadultan és idegenül vándorlunk, mintha nem idevalósiak lennénk, pedig sosem törlik ki a konkrét helyek és nevek szívünknek oly kedves fájljait a reminiszcenciák processzorai. Mintha sejtenék, hogy a valóság vasmacskája fájdalmas megmenekülést hozhat nekünk.
* J. Stempowski: Esszék Kasszandrának. Orpheusz Kiadó 1999. 42. o. Kertész Noémi fordítása. Pálfalvi Lajos fordítása
Jarosław Klejnocki (1963) költő, esszéista és irodalomkritikus, fontos szerepet játszott a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján végbement irodalomtörténeti jelentőségű korszakváltás értelmezésében.
|
|
