Marek Kochan
A Medúza
Wesołowski kijött a fürdőszobából, és az órájára pillantott. Pár perccel múlt öt. Tehát még volt egy kis ideje. Végigsimította az arcát. Szúrósnak találta. Reggel borotválkozott, de jobbnak látta megismételni, hogy estére olyan sima legyen az arca, mint a színes magazinok reklámképei. Tudta, hogy a nők értékelik ezt, a férfiasságot szimbolizáló szőrzet mitológiáját olyan archaikusnak tartotta, mintha meg kellene ennie a legyőzött ellenség szívét, hogy átszálljon belé a vitézsége. A nők jobban szeretik a sima képűeket, és Wesołowski is sima képű akart lenni, hogy sikeres legyen.
Amikor befejezte a borotválkozást, kinyitotta a szekrényt, amelyben ott állt készenlétben egy másik, kicsit már eltompult borotva. Habot nyomott a tenyerére, és rögtön a hónaljára kente, majd lassú mozdulatokkal kezdte eltüntetni a pár napos szőrszálakat. Még nem volt gyakorlata ebben. Csak pár hónapja vette fel ezt a szokást. Ha azt mondja neki valaki egy évvel ezelőtt, hogy nemsokára borotválni fogja a hónalját, Wesołowski kiröhögi vagy pofán vágja.
– Buzinak vagy transzvesztitának nézel? – kérdezte volna.
De változnak az idők, és lépést kell tartani a korral, nehogy kiessen a játszmából az ember.
„Kiesni a játszmából.” Ezt nagyon gyakran hallotta. Pár órája hangzott el utoljára a kiadóban tartott munkaértekezleten.
– Sietnünk kell, fiúk, különben kiesünk a játszmából – mondta a reklámfőnök. – Tudjátok, hogy a sarkunkban vannak a napilapok autós mellékletei. Ma reggel bizalmas információt kaptam arról, hogy a kedvenc lapunk hamarosan új árajánlattal áll elő. Az a lényeg, hogy árengedményt kínál annak, aki többet is megrendel az ugyanannál az ügynökségnél, ugyanabban az időben ajánlott kampányok közül. Tudjátok, mit jelent ez. Nemcsak az autók miatt abajgatnak, amihez lassan-lassan, fájó szívvel már kezdünk hozzászokni, hanem mindennek utánanéznek, amivel eddig még valahogy szinten tudtuk tartani magunkat.
– Mikortól vezetik be? – kérdezte Wesołowski vagy valaki más a fiúk közül.
– Ősztől, gondolom, szeptember végétől – mondta a főnök. – Alig több mint egy hónapunk van arra, hogy csináljunk valamit. Ha pedig a médiatervek elfogadását is belekalkuláljuk, akkor egyáltalán nincs időnk. Pár nap, na jó, egy hét múlva letesztek nekem ide az asztalra pár milliót, őszre. Az annyi mint fejenként háromszázötvenezer.
– De főnök, mindenki nyaral. Elutaztak az emberek – nyavalygott valamelyikük.
– Az a jó, ha nyaralnak. Ellazultak a nők, már kipihenték magukat. Elvihetnétek őket valahová. Csónakázni, egy tengerparti hétvégére. Akárhová. Azt már nektek kell kitalálnotok, hogyan csináljátok. Erre tartalak benneteket, sasfiókáim. Ha most nem húztok bele, ősszel már késő lesz. Kiesünk a játszmából.
Nem volt könnyű a helyzet. Mindig hagyott időt arra, hogy tényleg ki tudja hozni a maximumot a kapcsolataiból. Nem szeretett ész nélkül belevágni semmibe. Amúgy is elutazott az üzletfelek többsége. Persze hölgyekről van szó. Na jó, bedobhatná magát, vehetne százegy szál rózsát, térdre borulhatna, és nagy hangon siránkozhatna, hogy muszáj, különben kirúgják, bedől a kiadó, csak most az egyszer… Megtehetné, de akkor többet nem állnának szóba vele. Ilyet csak a legvégső esetben. Aztán kezdhetne mindent elölről. Ebben a munkában fontos volt a tervszerűség, a módszeresség, kapkodásnak itt nincs helye. Ha pedig így van, akkor jobb lenne kitalálni valami újat, valami extrát.
Wesołowski lement abba a szobába, ahol az íróasztala állt. Ritkán dolgozott ott, mert túlságosan intim beszélgetéseket folytatott ahhoz, hogy megossza ezeket a vele egy szobába telepített kollégákkal. Nem mintha szégyellte volna magát előttük, hisz ők is ugyanezt játszották. Inkább az összpontosításban zavarták. Ne vonják el a figyelmét, ne nehezítsék a dolgát, ne röhögtessék. Otthonról vagy a mobilról telefonált.
Viszont a szobájában tartott mindenféle ócska papírokat, mert nem akart lomtárat csinálni a bérelt garzonjából. Ott őrizte a szemináriumok, konferenciák, fesztiválok prospektusait, a régi névjegyeket, lapokat, különböző emberekről készített feljegyzéseit, az egész házi archívumát. Elkezdett kotorászni benne, lapozgatott, föltúrta a fiókokat, keresgélt.
– Megvan! – kiáltott föl diadalmasan vagy fél óra múlva. Rudziak és Leszczyn´ski fölugrott ijedtében.
– Mi van, találtál egy régi kotont Michael Jackson spermájával? – gúnyolódott Rudziak.
– Talán inkább a csimpánza volt a donor. Ahhoz tényleg nem könnyű hozzájutni, van minek örülni – tette hozzá Leszczyński.
– Kit akarsz megtermékenyíteni vele? A Benkizer reklámfőnökét? Az a nő tényleg olyan, mint egy majom – röhögtek jót mind a ketten.
– Titeket még talán zsázsamaggal is meg lehetne termékenyíteni – vágott vissza Wesokowski.
– Micsoda? – kérdezte Rudziak, mert ő nem volt olyan gyors észjárású, őt sikerült meglepnie.
– Mert úgysem tudnátok megszülni ennél bonyolultabb lényt – fejezte be Wesołowski, és bezárta az íróasztalát. – Na, én már itt sem vagyok, vakegerek, jobb lenne, ha azon igyekeznétek, hogy ne menjetek át mínuszba – szólt vissza nekik, és vidáman fütyörészve indult a lift felé.
Egy régi belépőjegyet keresett, egy krakkói buliba szólt, valamelyik rádió szervezte egy nagy külvárosi diszkóban. Arra írta föl egy lány telefonszámát és elérhetőségét, akit akkor ismert meg. Egy nagy nyugati reklámügynökség új médiatervezője volt. Akkor nem tudta kihasználni ezt az ismeretséget. Az utolsó előtti napon találkozott vele, és rengeteg vén ribanc rajzott körülötte, akinek még lógott kávéval, vacsorával vagy egy éjszakával. Még annak az ügynökségnek sem volt egyetlen olyan partnere sem, amely hajlandó lett volna reklámozni magát a lapjukban, még akkor sem, ha, mint rendesen, megdolgozzák őket. És most jött rá, hogy pontosan ők nyerték meg legutóbb a pitchet egy bank nagy kampányára, amely új kártyával és folyószámla-konstrukcióval jött ki. Ezek olyan pénzek voltak, amelyeket jobb híján akár náluk is el lehetne szórni. Legalább egy részét. Egy kis reklám, valami közös akció, jutalomautó, azt el is tudná intézni Wesołowski az ismerőseinél.
– Wylazin´ska, Wylazin´ska, ez az, ezt kerestem, csak legyen Varsóban, majd csak összejön valahogy, majd csak összejön – hajtogatta magában.
Mindig a vezetéknevükön emlegette az üzletfeleit. Wylazin´ska, Rumniak, Stelmach. Gondolatban így hívta őket, bár mindig a keresztnevükön szólította a nőket, s mihelyt tehette, áttért a becézett formára. Kasia, Basia, Ania, később meg Kasien´ka, Basien´ka, Anusia. Persze csak akkor, ha eljött az ideje. Nem hamarkodta el.
Rendszerint elég hamar eljött az ideje. Wesołowskinak korához képest komoly tapasztalatai voltak, ezzel mindig meglepte az embereket. Huszonhárom éves volt, ebből majd’ három évet töltött a reklámszakmában. De ezeket a tapasztalatokat korábban szerezte. Már akkor is értett ehhez, amikor először járt Varsóban. Otthon, Władysławowóban tanulta meg, hogyan kell kábítani a csajokat. Tizenhat éves kora óta minden nyarat a strandon töltött mint úszómester.
Jól van, öcsém, még nem készültél ki, még most is kinézel valahogy – gondolta Wesołowski a tükör előtt.
– De azért ne kísértsük a sorsot, akármilyen jó is a kondícióm… – mondta, és elővett a tükör mögötti rejtekhelyről egy kis fémdobozkát. Jól jöhet még az a kínai kenőcs.
Kidüllesztette a hasát, és óvatosan bekente a makkját. Nem szabad túl sokat kenni rá. A kenőcs kis mennyiségben valamivel érzékenyebbé tette a hímtagját, ez pedig megkönnyítette az erekciót, a legfinomabb érintés is kiváltotta. Ha többet kenne rá, pár óra múlva égni kezdene, mintha forró vízzel öntötték volna le, s ami még rosszabb, órákig tartana, bármivel is kúrálná.
De Wesołowski tudta, hogy kell csinálni. Profi volt. Ezért kellett teljesen biztosra mennie. Mi lenne, ha nem állna föl neki? Pillanatok alatt híre menne. Hisz ez egy elég belterjes világ, itt szeretik az ilyen pikáns történeteket. Rögtön bele is bukna.
Még sosem fordult elő vele ilyen csúfos kudarc, bár néha biztos nehezen boldogult volna a csodakenőcs nélkül. Még csak nem is akkor mondott volna csődöt, amikor csúnya lányokat kellett ágyba vinnie. Kövéreket, idomtalanokat, lapáttenyerűeket. Velük nem volt probléma. Wesołowski megértette, hogy nem könnyű a helyzetük. Tisztában voltak azzal, hogy a férfiak nem találják vonzónak őket. Minden kapcsolatukat megmételyezte a bizonytalanság. Jobban mondva szinte biztosra vehették, hogy igazából nem is rájuk hajtottak, hanem arra, ami tőlük függött. Ezek a lányok mindig nagyon odafigyeltek, és megpróbálták elválasztani a szakmai részt attól, ami már a játékhoz tartozott. Nagyon kellett igyekezni, hogy minden hitelesnek tűnjön. De Wesołowskinak ez nem okozott gondot. Érthetetlen gyengédség, oltalmazói vágy lett úrrá rajta, ha közel került hozzájuk, akik senkinek sem kellettek, akiket senki sem kényeztetett. Irgalmas cselekedetnek vélte szexuális igyekezetét. Ez erőt adott neki.
Sokkal nehezebb dolga volt a szép, de ostoba nőkkel, akik értelmesnek tartották magukat. Arrogánsak, idegesítőek voltak. Elég gyakran került az útjába ez a típus. Ilyenkor nagyon össze kellett szednie magát Wesołowskinak, minden akaraterejére szükség volt, hogy körülugrálja, ölelgesse, érdeklődést mutasson, amikor legszívesebben beverte volna az ilyen hülye picsa pofáját.
Ilyen volt Be¸dzik. Basia Be¸dzik. Egy koreai autókkal üzletelő nagy forgalmazó reklámfőnöke. Hatalmas pénzek fölött rendelkezett, egyedül, az ügynökség közvetítése nélkül döntött a felhasználásukról. Wesołowskinak muszáj volt, egyszerűen muszáj volt megszereznie azt a nőt. Szép volt, és nagyon jó alakú. Volt melle, szája, lába. Volt mindene, ami csak kell. De hihetetlenül sötét volt. Mindenkivel össze akart barátkozni, rövid ismeretség után már ontotta is a női magazinokból tanult bölcsességeket. Ráadásul mindig lehengerlő magabiztossággal, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, mintha minden más nézet eleve képtelenség lenne.
És hatalmas karmai voltak, mindig rikító vörösben ragyogtak a lakktól. Jól föl is szántotta Wesołowski hátát, és közben nyivákolt, mint a macska, amikor kivágják a petefészkét. Minden pillanatban meg kellett szakítania, ki kellett szállnia, és miközben Basia punciját nyalogatta, a kezével állította helyre munkaeszköze merevségét, mert olyan lottyadt lett, mint a fonnyadt sárgarépa.
Ilyenkor a kenőcs mentette meg a csúfos kudarctól, és Basia Be¸dzik is ennek köszönheti az életét, mert biztos volt abban, hogy megfojtja a párnával, ha nem jár sikerrel.
Szerencsére Wylazin´ska, akivel ma beszélt meg találkozót, szimpatikus kinézetű volt. Derűsen viselte csúfságát, mint oly sok ártalmatlan, szemüveges bányarém, ő is egy kisvárosból érkezett Varsóba, és csak egy év elteltével cserélte divatosabbra a ruhatárát, a szemüvegét pedig kontaktlencsére. Biztos művészettörténet vagy lengyel szakon végzett, és ha nem sikerül megkapaszkodnia a reklámszakmában, most gimnáziumban tanít. Biztos olvasta Paulo Coelhót vagy legalább Whartont.
Amikor nem sokkal tizenkét óra előtt fölhívta (sosem telefonált ennél később, mert akkor már éhesek és dühösek az emberek, és csak a lunch jár az eszükben), nem is kellett emlékezetébe idéznie, hol ismerkedtek meg.
– Tudom, emlékszem, Krakkó – felelte a lány, és megmondta a diszkó nevét.
Wesołowski adott valami hülye magyarázatot arra, hogy miért csak most hívja, de erre nem is volt szükség.
– Na mi legyen? – kérdezte a lány, és elhallgatott.
– Hát, elmehetnénk enni valamit, felidézhetnénk a krakkói emlékeket…
Ez volt a legnehezebb pillanat. Neki kellett ajánlania egy helyet. Titkos kódot alkottak azok a kocsmák, ahová jártak az emberek, ennek ismeretében lehetett eldönteni, ki van a csúcson. Aki rossz kocsmákba járt, jobban mondva nem oda járt, ahová illett, az elveszett ember volt. Leszerepelt, kivonta magát a forgalomból.
Egyszer már elég közel állt ehhez. Három éve, amikor először járt Krakkóban, valaki beszélgetés közben megkérdezte:
– Hol voltál este, nem láttalak a Blue Boxban!
Wesołowskinak már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy mi az a Blú-boksz, de az utolsó pillanatban visszafogta magát. Voltak megérzései, és ez mentette meg. Lehet, hogy abban a pillanatban ér véget, vagy el sem kezdődik soha a karrierje.
– Nem tudtam elmenni, mert éjszaka besokalltam az ivással, muszáj volt aludnom egy kicsit. Hogy ma este formában legyek – felelte fineszesen, pedig egy másik klubban töltötte az idejét, nem ott, ahol kellett volna, és nem azzal a társasággal, amellyel kellett volna.
Az a legrosszabb az egészben, hogy gyorsan változtak a divatos helyek. Nehéz volt velük lépést tartani. Ami tegnap még a sznobizmus csúcsa volt, azt másnap már lesajnálták. A Blue Box is erre a sorsra jutott, így is elég sokáig, több szezonon át volt divatban, aztán végül elhasználódott, az lett belőle, ami korábban is volt, izompólós gyerekek diszkója.
A reklámszakmában a termék életciklusának mintájára a kocsmák életciklusának nevezték ezt a pályát. A Gauss-görbéhez hasonlóan ábrázolták. A felfutás, az érettség és a hanyatlás szakasza. A harmadik jelezte a bukást. Olyan volt, mint a körhinta, amelyről le kellett szállni, mielőtt teljesen körbefordul.
Ráadásul itt nem egyetlen, mindenütt elismert hierarchia volt. A különböző társaságoknak megvoltak a maguk toplistái, amelyek kötelező érvényűek voltak a csoporton belül. Nem lehetett egykönnyen kideríteni, melyik toplista érvényes az adott pillanatban.
Ezt nem tudta Wesołowski. Wylazin´ska az egyik legnagyobb ügynökségnél dolgozott, de ha jól emlékezett, úgy öltözködött, mintha nem régóta élne a városban. És csak médiatervező volt, ez pedig nem túl magas pozíció az ügynökség hierarchiájában. Tehát nem feltétlenül ismerte a top-toplistát. Számolnia kellett hát azzal a kockázattal, hogy ha We-sołowski ebből a top-topból ajánl kocsmát, azt esetleg nem ismeri a lány. Az is hülye helyzet lenne. Bár eljátszhatná az idegenvezető szerepét, ez mégis kicsit kínos lenne. Egy ilyen apró kellemetlenség miatt is megszakadhat a kapcsolat, az a vékony fonál, melynek végén, mint egy óriási léggömb, ott lebegett a kampány több milliós költségvetése. Verítékcseppek ültek ki az orrára.
– Mi lenne, ha elmennénk a Medúzába? – vetette föl.
Két másodperces csend volt a válasz.
– Tudod, ott van a Mokotowska utcában, az egyik udvarban – tette hozzá gyorsan.
– Igen, igen, De miért pont a Medúzába? Azt értem, hogy te leszel Perszeusz, de akkor ki leszek én? Androméda? Athéné? Vagy Danaé?
Wesołowski nem értette, hová akar kilyukadni, de megérezte a hanghordozásából, mit felelhet erre.
– Hát, Danaé inkább ne legyél.
– Hát akkor ki legyek? Talán a Medúza?
– Dehogyis, miket beszélsz?! – kérdezett vissza zavartan. – Majd este kiderül.
– Akkor viszlát hétkor. Pá! – fejezte be a beszélgetést Wylazin´ska, és olyan gyorsan tette le a kagylót, hogy el sem tudott köszönni tőle.
És bajban volt. A legnagyobb műgonddal készülődött, így próbálta kiűzni magából a bizonytalanságot. Miért vetett véget olyan gyorsan a beszélgetésnek? Ki akarja golyózni, át akarja vágni? És ez a különös hétórai időpont? Mindig hatra beszélt meg találkozót, hogy egyenesen oda mehessen a munkából (de akkor legalább egy nappal előtte megállapodott az üzletfelével), vagy nyolcra, és akkor még hazaugrott. Most meg mehet hétre. És az a pillanatnyi csend, amikor a Medúzát ajánlotta neki.
Persze lehet, hogy mindennek semmi jelentősége. Azért adhatott meg korábbi időpontot, mert közel lakott, vagy korábban is el tudott jönni a munkahelyéről. Azért is hezitálhatott, mert nem ismerte a kocsmát, vagy rég nem járt ott, és emlékezetébe kellett idéznie.
De hová akart kilyukadni azzal a Medúzával? Derengett valami az agyában a görögökről, de egyetlenegy részlet sem jutott az eszébe. És nem volt kit megkérdeznie.
Vagy talán…
Wesołowski mindenképpen szabadulni akart ettől a gondolattól.
Bekrémezte, beillatosította magát, zselét kent a hajára, és takarítani kezdett. Nem tudott semmit Wylazin´skáról, és számolnia kellett azzal, hogy itt nála ér véget az este. Ezért kellett minden részletet kidolgoznia. A lakása munkaeszköz volt, akárcsak a pénisze. Vagy inkább fordítva, eszköz volt, de azzal ellentétes funkciójú. Rejtekhely, ahol elbújhatott a szerelemre vágyó pár. Meghitt belsejébe hívta a médiatervezőket és a reklámszakma más képviselőit. Ők meg aztán, bármennyibe is került egy ezerfős célcsoport megközelítése, rávették arra mit sem sejtő megbízóikat, hogy az ő lapjában reklámozzanak, ugyanazzal az indokkal, amelyet ő suttogott a fülükbe az étteremben, a desszertnél, még az előtt, aminek eztán kellett következnie. A lakás is fontos szem volt ebben a láncban, ezért vette ki méregdrágán azt a kis garzont, a tulajdonos szeme fényét. A Zsigmond-oszlopra, e fallikus emlékműre látott az ablakból, a kilátás megfelelő asszociációkat keltett, és igen jó benyomást tett mindenkire („micsoda szuper kégli”).
Köntösbe bújt, gondosan kiporszívózott minden zugot, szép lassan dolgozott, nehogy beleizzadjon. Bolyhos takarót terített a szófára, elrendezte a színes magazinokat a polcon, egy részét az ágy alá rejtette, a többit feltűnő helyre tette, hogy jól látsszon.
Sokat olvasott. Intellektuálisabb volt a munkája, mint gondolná az ember. Kikereste az újságokban a gazdasági híreket, a piaci elemzéseket, megnézte, ki mit és hogyan reklámoz. Nemcsak az autós mellékletben, hanem minden kiadásban. Olvasta a szaklapokat, hogy megtudja, ki akar reklámra költeni, és friss információkat szerezzen az emberekről: ki mit csinál, hová költözik, kit léptetnek elő. A kultúráról is olvasott egy keveset, hogy ha bedobja magát, könnyebben higgyék azt róla, hogy nem akárkivel van dolguk. Jól beleásta magát azokba a témákba, amelyek a topon voltak. Főleg a filmekre koncentrált. És végül átnézett minden fontosabb női magazint, ezeket a felső polcon tartotta. Ragadt rá valami a nyelvezetükből, így könnyebben szót értett e lapok olvasóival, voltak közös témáik, tudta, mit várnak tőle. Amikor pár hónapja azt olvasta az egyik cikkben, hogy borotválnia kell a hónalját, rögtön meg is fogadta a jó tanácsot, s mint észrevette, ezt már többen is értékelték.
Jó lenne utána nézni annak a Medúzának, gondolta, de nem voltak ilyen könyvei, arra meg már nem maradt ideje, hogy könyvtárakban keresgéljen.
Megkönnyebbült attól, hogy rendet rakott. Még mindig akörül forogtak a gondolatai, hogy minek jött neki azzal a Medúzával, mi baja lehet azzal a kocsmával.
És ha az történt, amit sejtett, amitől mindig is rettegett, ha ez a beszélgetés volt számára a vég kezdete. Ha most indult meg a lejtőn, és hamarosan kivonják a forgalomból?
De hát eddig még mindig bejött. A Medúzára lehetett számítani, az volt az egyetlen biztos kocsma, amely mindig hozta magát. Mindig egy kicsit divatos volt, meg egy kicsit nem volt az, ez pedig különleges kiváltságokkal járt. Sosem került a top-top kocsma pozíciójába, de pont ezért lehetett mindig elfogadható megoldás. Tulajdonképpen nem sokan ismerték. Akik ismerték, elégedettek voltak vele, mert a vendégek elit köréhez tartozhattak. Akik nem ismerték, megtisztelve érezhették magukat, amikor először hívták meg őket oda.
Ezért mindig ezt ajánlotta, ha nem tudta biztosan, melyik változat játszik. A Medúza volt a dzsókere. Mindig bevált. Valami megváltozott volna?
Ideges lett, egy hirtelen mozdulattól megtántorodott, a polcnak támaszkodott, a polc megbillent, a padlóra esett és darabokra tört a władysławowói barátnőjéről, Ankáról készült fénykép.
– A kurva életbe! – kiáltott föl tehetetlen dühében. – Ilyen kibaszott pechet! Bassza meg!
Ez már tényleg rossz előjel volt.
Anka volt a legfőbb támasza. Hisz érte csinált mindent, arra keresett, hogy lakást vegyen, idehozza és összeházasodjanak. Érte tanult levelezőn, emberfeletti erőfeszítéssel, hogy egyszer majd a jövőben más munkát találjon és normális életet kezdjen élni. Csak őt szerette igazán, és ennek az érzésnek köszönhette, hogy a mocsárba merülve is tisztának érezte magát.
Anka fényképe mindig a polcon állt, mindig azzal fejezte be az előkészületeket, hogy a bőröndje aljára rejtette, ott egyik nője sem találhatta meg, bármilyen kíváncsi is volt. Ez volt az ereklyéje. Most meg a padlóra esett és összetört az ereklye, és tudta, hogy nem lehet helyrehozni, mert nem volt kerete, magán az üvegen rajzolódott ki a kép.
Ivott valami hideget, eltakarította a cserepeket, még mindig remegett a keze, amikor kellőképpen divatos ruhát keresett ki a szekrényből, és ellenőrizte, van-e alkohol a hűtőben. Aztán elindult.
Az Alfa Romeo megnyugtatta. De jó, hogy pont most kapta meg egy hétre tesztelni. Alfa 156-os. Ez már valami. Egy jó autóval magabiztosabbnak érezte magát, és ez most nagyon kellett neki. Gyengéden érintette meg a gombokat. Duruzsolt a motor, a kocsi könnyedén kigurult a parkolóból az utcára.
A Krakowskie Przedmies´cién vicceket vagy tréfás történeteket próbált emlékezetébe idézni, még jól jöhetnek a beszélgetés első perceiben, mielőtt megfelelő irányt vesz a találka. A Kopernikusz-szobornál jobbra nézett, az újságírói kar ablakaira. Ha szeptemberben letesz egy vizsgát – egy még a nyakán maradt a vizsgaidőszakból –, akkor negyedéves lesz. Amikor a kiadónál kezdett dolgozni, a főnök megígérte neki, hogy ha kibír öt évet a reklámban, kerít neki valami állást a szerkesztőségben. Pont akkor fejezi be a tanulmányait.
Két év. Ki kell még bírnom ezt a két évet. Aztán minden rendbe jön.
Úgy kergették egymást a fejében a gondolatok, mint az autók, amelyeket megelőzött, túl nagy gázzal. Csak ott lassított, ahol kiért a Ksia¸z•e¸ca utcából a Három Kereszt térre. Befordult a Mokotowska utcába, leparkolt a legközelebbi helyen, aztán átment az udvaron, és már a Medúzában is volt.
Háromnegyed hét volt. Kólát rendelt, és bambán bámulta a terem közepén éktelenkedő monstrumot, a plafonról lógó műanyag szörnyet.
Ez meg mi a kurva anyjának ilyen zöld? Azért, mert valamelyik kibaszott művész annyira elszállt, hogy pont zöldben tudta elképzelni.
Csak a következő pillanatban döbbent rá arra, hogy ez lenne az a bizonyos Medúza. Medúza? Látott már épp elég medúzát, de mind színtelen volt. Na jó, ezek a cafatok belül kicsit barnásak, néha rózsaszínűek vagy lilásak voltak.
Ilyen medúzákat látott a Balti-tengerben. Nem szerette őket, bár inkább szánalmat és együttérzést keltettek benne, nem pedig undort. Milyen lehet medúzának lenni? Lebegni egy darabig a parti vizekben, élet és halál között egyensúlyozni, ameddig csak lehet, aztán jön egy nagyobb hullám, és kivágja a partra, hogy széttapossák, elégesse a nap, és elrohadjon a homokban.
Eszébe jutott, hogy pont ilyenkor van a medúzák ideje. Augusztus második felében. Meddig tarthat? Két–három hétig? Némelyiknek kicsit tovább is, a többinek meg már annyi.
Nem tudta levenni a szemét a műanyag szörnyről, hirtelen félni kezdett tőle. Elfordította a fejét, aztán megint odanézett, mintha valami nagy erő hatására emelné rá a tekintetét. A medúzának is volt szeme. Nagy lila golyók meredtek rá a nagy bolyhos, zöld, rusnya szörnyetegből. Wesołowski kővé dermedt.
A bejárat felé fordulva ült, de már nem nézett az ajtóra. Wylazin´ska nem volt sehol, észre kellett volna vennie, ha bejön. A szeme sarkából még az órára pillantott. Húsz perccel múlt. Mennyit késhet az a nő ilyen helyzetben: tíz–húsz percet, maximum fél órát. Közbejött volna valami? Nem kerülhetett dugóba, ilyenkor már nincs dugó.
Amikor odajött a lány, tálcával a kezében, felé sem fordította a fejét, rendelt még egy kólát. Kihozta a pincérnő, Wesołowski pedig egy hajtásra megitta az üveg tartalmát, mert úgy érezte, kiszáradt a torka.
Pálfalvi Lajos fordítása
Marek Kochan (1969) próza- és drámaíró, műveiben az új kapitalizmus jellegzetes figuráit vonultatja fel.
|
|
