Krzysztof Varga
Karolina (részlet)
Egy átforrósodott taxiban hallottam meg a nevét. Zsúfolt utca volt előttem, a folyó túlpartjára ívelő hídra vezetett, összetorlódtak, egymáshoz tapadtak rajta az autók, mögöttem pedig ott volt a nyár, de nem bántam volna, ha el sem kezdődik. Egy fojtó levegőjű, tapadós és mocskos városban töltöttem a vakációt, dolgoztam, mert késésben voltam több munkával, és szinte kizárólag fagylalton éltem. Nem az a nyár volt, amikor esténként finoman morajlik a tenger, amikor a tébolyító fényben úszó napokon forró a strand homokja, amikor langyosak az esték a forgalmas sétatéren, a divatos üdülőhelyeken és a lármás fürdőhelyeken, nem az a nyár, amikor az édes gyerekkori emlékeknél is sűrűbb erdőben andalgunk önfeledten, vagy a nyaktörően keskeny és az ifjonti szerelemnél is meredekebb hegyi ösvényeken masírozunk. Nem is olyan időszak volt, amelyet azzal töltenék, hogy a csodás, hőségtől izzó, a déli nap fényében fürdő városokat bámulom, amelyeket mérgező borostyánként lepnek el a műemlék épületek; semmiképpen sem volt olyan időszak, amelyet remekművekben bővelkedő múzeumok és képtárak felkeresésének, egyéni hangulatú, régi, sötét városnegyedekben tett céltalan sétáknak szentelhettem volna; nem olyan idő volt, amelyet a képeslapokról és régi filmekről ismerős szökőkutakban való lábáztatásra szánnék, vagy arra, hogy meghitt kis bisztrókban kuporogjak, nevetségesen alacsony összegért vesztegetett ínyencségekkel és a világ legjobb kávéjával magam előtt, vagy divatos kávéházakban üldögéljek a végtelenségig, és a szezon kötelező ruházatát viselő, Ray Ban vagy Armani márkájú szemüvegüket igazgató törzsvendégeket figyelném, nézném, ahogy veregetik az elmúlás porát Pierre Cardin-ingük ujjáról és Boss-zakójuk hajtókájáról. Nem is olyan vakáció volt, amelyet azzal töltöttem, hogy farkasszemet nézek a képes magazinok lapjaira kívánkozó veszélyekkel. Nem indultam egzotikus expedícióra trópusi betegségeiről híres országokba, nem időztem olyan szigeteken, ahol motorcsónak-balesetben vesztik életüket színészek és énekesnők, nem töltöttem fergeteges szabadságot a tavaknál, ahol beszívott újságírók csobbannak a hideg vízbe, nem másztam fel szelíd dombok csúcsaira, amelyeket rettenthetetlen televíziós műsorvezetőnők hódítanak meg, nem mentem rutinszerű kirándulásokra a város környéki, allergiát okozó virágokban tobzódó mezőkre. Visszavonhatatlanul eltékozolt, tragikusan legyőzött, szégyenletesen meghunyászkodó, gyalázatosan elárult és minden kétséget kizáróan mindörökre elvesztett nyár volt. Furcsa, nyugtalanító nyár, hónapokig csak nagy ritkán esett egy kis meleg eső, én pedig mindvégig a munkahelyemen ültem, és egyfolytában arról próbáltam megfeledkezni, hogy mindent meg lehetne csinálni, ami aprólékos számítgatást kíván, és amit mindig a legkülönfélébb tevékenységek egész skálájává szélesíthetünk: magányosan autózni kihalt utakon, felfedezni olyan helyeket, amelyekről egyetlen útikönyv sem tesz említést, pedig szívesen árulnak el szűk körben ismert történeteket, elrejtőzni félreeső panziókban, ahol diszkrét a kiszolgálás és jól főznek, széles folyók habzó, örvénylő vizében siklani csónakkal, hangás réteken csatangolni, hosszasan üldögélni tengerparti éttermekben, kávéházakban; olyan idő volt, amelyet érdemes arra szánni, hogy visszatérjünk azokra a helyekre, amelyeknek megígértük a viszontlátást, még sincs soha visszatérés.
Tökéletesen illett a gigantikus dugó unalmas nyári hétköznapjaimhoz, itt állt a taxi, előttem fémesen vibrált a levegő, körös-körül lüktettek a naptól és az erőlködéstől izzó karosszériák, és ott volt velem a munkahelyemen és a lakásomban töltött nyár, mert más helyet már szinte nem is ismertem. Elfelejtettem a kocsmákat és a kávéházakat, a sörözőket és a borozókat, az éttermeket és a bárokat, az ismerősöket és a nőket, egyre ritkábban szólalt meg a telefon, egyre kevesebb e-mailt kaptam. Azzal töltöttem ezeket a hónapokat, hogy soha meg nem valósuló munkákon dolgoztam, olyan forgatókönyveket írtam, amelyeknek esélyük sem volt arra, hogy lelkes producert vagy bármilyen producert találjanak, de legalább egy érdeklődő olvasót, egy nagyvonalú kritikust, és terméketlen, álszent megbeszéléseket folytattam a főnökökkel, üres szócséplést az ügyfelekkel. Joggal feltételeztem, hogy ez lesz a világ utolsó nyara, és ha valami titokzatos módon mégis megérné a világ a jövő júniust, júliust, vagy talán még az augusztust is, annyi biztos, hogy engem az már nem érint. Mindegy (bár rég kinőttem már a fiatalkori katasztrofizmusból), hogy a világ hirtelen, harsányan akar-e szétpattanni, mint ősszel a gesztenye vagy a dió, vagy észrevétlenül enyészik el, az én létezésem mindenképpen tökéletesen láthatatlan, észrevétlen, nesztelen marad. Nem hittem már, hogy olyasmi történik, ami nincs megírva a nyári napok mindennapos forgatókönyvében, az olyan ember zsongító nyugalmát éreztem, aki tudja, hogy most már az égvilágon semmi sem történik, hivatalosan befejezettnek tekinthető az élete. És annak ellenére, hogy a testében még hosszú évekig végbemegy minden szégyenletes fiziológai folyamat, ő maga meleg vérű tetem lesz – táplálkozó, emésztő, ürítő, telefonáló, járó és beszélő test. A világ utolsó nyara telt, én pedig elkésve, fáradtan és megátkozva ültem a taxi hátsó ülésén, mert még mindig állt a forgalom.
Nem utaztam ezen a reményvesztett nyáron, leszámítva a (többnyire reggel) autóbusszal és (általában este) taxival megtett, a halálos unalomig ismert útvonalakat. Hiszen csak egy utat ismertem, és ennek egyik végén sem volt semmi – az egyik végponton régóta takarítatlan lakásom tökéletes üressége, a másikon kimerítő munkahelyem abszolút formátlan semmije. E két értelmetlenség között éltem én: látszólag mozgásban, mégis mozdulatlanul, el-elmozdulva, valójában mindvégig egy helyben állva. Hiszen nem kapaszkodhattam fel egyetlen csúcsra sem, legföljebb az irodaház második emeletére kínlódtam fel magam, bár mindennap magasabbnak tűnt, mert határozottan éreztem, hogy egyre több és egyre meredekebb lépcsőfokot kell leküzdenem kimerítő mászással. Ahelyett, hogy meleg vízű öblökben lubickoltam volna, a saját nyomoromban lubickoltam, amelyet nemcsak sekélyebbnek és kevésbé gomolygónak találtam, hanem nyúlósan meg is dagadt, és ettől felfordult a gyomrom. Vagyis igazából sehová sem tudtam visszatérni, leszámítva a mindennapos szégyenletes hazatéréseket, amelyek nem hagytak maguk után semmilyen emléket, csak a felgyülemlett, megformázott, becsomagolt kimerültség maradt utánuk. És nem ettem különleges keleti fogásokat egzotikus éttermekben, és magam sem készítettem semmilyen ételt. Nem adtam át magam a rafinált kulináris örömöknek, az élvezetes hedonizmusnak, nem mondtam: csípősen, enyhén fűszerezve, édes-savanyú szósszal, jól átsütve, pikánsan, nem túl zsírosan. Én, aki azelőtt annyira szerettem a hasamat, mintaszerű szibarita voltam, még azokra a helyekre sem jártam, ahol annak idején irgalmatlanul teletömtem a gyomromat és próbára tettem a beleimet. Most – ebben a letaglózó, pokoli hőségben, a sátáni napsütésben – csak fagylaltot ettem. Minden fajtát megkóstoltam. Forró napokon, amikor elviselhetetlen volt az izzó, párolgó város, gyümölcsfagylaltot ettem: vizes citromszorbetet, sárgabarack-, körte-, de legszívesebben eper-, áfonya- és meggyfagylaltot. Hűvösebb napokon – néha ilyenek is voltak, bár cseppnyi enyhülést sem hoztak – dió-, aszaltgyümölcs- és csokoládéfagylaltot ettem. Ha nem volt egyértelmű a nap: egy része forró, a másik hűvös, sőt részben napos, részben esős volt, amikor alig hagyott maga után valami nyomot a víz, heves, rövid és hiábavaló vihar tört ki, én meg lemondóan néztem egy kapualjba húzódva, olyankor kevertem a fagylaltokat, legtöbbször eper-diót ettem, bár néha merészebb összeállításokat is kipróbáltam, egyúttal új ízeket is megismerhettem: szilva- vagy ananászfagylaltot, fahéjt és trüffelt, új kompozíciókat vizsgáltam meg, rendkívüli mohósággal bújtam az ínyesmester szerepébe, pedig az hidegvért és elmélyülést kíván. Ráérős járókelő voltam, aki sosem ér célba, igénytelenül káromkodó – mert az eredetiségemet már rég elvesztettem –, örökösen késlekedő flâneur voltam a dugóba zárt taxiban. Az olasz múzeumokról szóló, átszellemült esszék világát kerestem, pedig csak az iparvárosok gyári zaja hatolt el hozzám; a holland festészetet tárgyaló tanulmányokra vágytam, de csak a legközönségesebb graffitik kerültek a szemem elé. Napfényes fagylaltozókban találtam csak pillanatnyi nyugalomra, itt könnyű kézzel költöttem kisebb összegeket a sokat ígérő nevekre: stracciatella, tiramisu, zabaione. Mégis túl gyakran távoztam csalódottan. Az a hivatásom, hogy kipróbáljam a hívságokat, ha szabad ilyen gyatra szójátékokra vetemednem, de talán szabad, mert valami jár nekem azért, amit elvesztettem, amikor minden alkonyatkor reménykedve vártam a másnapot, majd változatlanul megállapítottam, hogy nem hozott semmi újat.
Szúrófegyver- és éremgyűjtőket utánozva gyűjtögettem a fagylaltok ízét és állagát, megőriztem őket ízlelőbimbóim jó emlékezetében, ahogy a számítógép merevlemeze tárolja az értékes fájlokat. Mint a felfedezők, akik elfeledett padlásokon és beomlott pincékben találják meg nagy mesterek eltűnt képeit vagy háborúban elesett költők kallódó kéziratait, úgy találtam rá azokra a helyekre, ahol gombócban adták a fagylaltot, óvakodtam a pálcikás (tartom magam bizonyos elvekhez), sőt a csokoládéba mártott és mogyoródarabkákba forgatott jégkrémektől is. Egyszerre voltam kifinomult ízlésű ínyenc és szenvtelen profi, aki rabszolgamunkája szolgálatába állítja az íz érzetét, mert hivatása elfeledteti vele az élvezetet. Feltérképeztem a város fagylaltozóit, tudtam, hol a legjobb a klasszikusan elegáns vanília- és csokoládéfagylalt, hol érdemes megkóstolni a különlegességeket, amelyek olyan neveket viselnek, mintha szirupos trópusi szerelmesfilmekből vették volna őket. Még exkluzív éttermekbe is eljutottam új szenzációk után kutatva, ezek a helyek felváltva bosszantottak és késztettek csöndes kajánságra. De pont az ilyen elviselhetetlen helyeken találtam új gyönyörűségeket, a nevük éppolyan túlzásokba esett, mint az éttermek berendezése: „nyári fuvallat”, „tahiti éjszaka”, „gyümölcsös bolondság”, „az ezeregyéjszaka meséje”, „szentivánéji álom”, és olyan ízeket, amelyeket még mindig nem tud ábrázolni az irodalom, hiszen ugyan mit ábrázolna, ha valójában semmi sem létezik?
A nyelvemmel tapasztaltam meg a fagylaltok struktúráját, olvatag tejes-gyümölcsös anyagát; tudtam, hogy ebben a fagylaltozóban olyan lágy az eper, mint a tejszínhab, a meggy viszont jobban emlékeztet – mind kinézetre, mind ízre – a fagyasztott vérre, amelyet gyakran nyeldekeltem a gyerekkori orrvérzések idején, az igazi vérre (milyen ijesztően hangzik), csak alaposan felhígítva vízzel (ez, ha nem is hangzik bátorítóan, legalább megnyugtató). Az utcákat járva nem találtam rá életem asszonyára, nem borultam rég nem látott barátok keblére, nem ismertem fel a sorsomat, csak fagylaltozókat fedeztem fel. Tudtam, hogy a következőben olyan ízű lesz a malaga, mint a hidegen oldódó, zacskós, rumaromás cappuccino, a szultáncsemege nevet viselő fagylalt viszont a capuccino brandyre emlékeztet, amely ugyanabban a vegyi pótszereket előállító gyárban készül. Egy másik fagylaltozó banánfagylaltja viszont túl gyorsan elolvad, még mielőtt hozzáérne a türelmetlen nyelv hegye, az ízéből pedig egy pillanat múlva már csak a gyerekfogkrém íze marad, a mentafagylalt pedig ugyanígy idézi fel a felnőtteknek szánt termékét. De a mokka tényleg olyan, mint a jeges kávé tejjel – könnyű és kesernyés egyszerre, a kókuszt pedig, amelyből fehér forgácsok meredeznek, szét kell rágni, és olyan hanggal roppan szét, mintha bogarat taposnánk szét, és könnyű páncélja a cipőtalppal való érintkezés folytán sajnálatos módon használhatatlanná válna. A következő fagylaltozóban, mindennapos útvonalam e biztos pontján fáradhatatlanul elemeztem a csokoládé-, kávé-, aszaltgyümölcs-fagylalt jellegzetes ízét, de szégyenszemre újra meg újra összetévesztettem az áfonyát a ribizlivel, mindegy volt, málnát kérek-e vagy meggyet, mert szinte semmiben sem különbözött az ízük, ahogy nem különböztek a napjaim sem semmiben, átoktól sújtva ismétlődtek örökösen.
Előfordult, hogy szenvedést hozott a nosztalgikus ízutazás, mert nem tudtam, hogy az évek múltán felkeresett fagylaltozóban a vaníliafgyalalt borzalmas íze (úgy éreztem, mintha fagyasztott tojássárgáját nyalnék, sőt rosszabbat, mert cukor sem volt benne) véletlen hiba vagy az eredendően rossz receptúra eredménye volt-e. Csak a helyre emlékeztem kora ifjúságomból, annak idején tanítás után rendszeresen elzarándokoltam ide a szüleimtől kunyerált apróval, a borzalmas íz viszont úgy kiröppent az emlékezetemből, mintha a tudatalattim törölte volna a rossz emléket. Sokszor csalódtam, amikor kiderült, hogy a ravasz emlékezet meghamisítva, átalakítva őrzi meg az ízeket, elveszti a nyomot, zsákutcába vezet, megszépíti a rútságot. Azt a fagylaltozót, ahova már valamivel idősebb koromban, ricsajozó társaimmal jártam szívesen (túl sokáig tartana, és túl kiszámítható lenne, ha rekonstruálnám későbbi szomorú sorsukat), és ahol az iskolai hazárdjátékban szerzett vagyonkánkat vertük el, már nem volt érdemes fölkeresnem, mert éppúgy nem keltett bennem semmiféle érzelmet, mint az, ha évek múltán összefutottam valamelyik diákkori szerelmemmel, aki most jó felesége, rossz anyja, unalmas szeretője valakinek; nem vert szaporábban a szívem, nem ébredt föl sem a vágy, sem a féltékenység leghalványabb árnyéka sem, föl sem merült a gondolat, hogy fel kéne újítani az ismeretséget, nem gyúlt fel bennem az érdeklődés szikrája sem. Fanyalogva, de elszántan és makacsul nyalogattam a kemény, émelyítő gombócokat, de nem akartam végiggondolni, miért történik mindez, mert már a világon semmit sem akartam csinálni. És nem is csináltam semmit, csak kitartottam konokul, készítettem a fölösleges projekteket, folytattam az üres és hamis megbeszéléseket, megtettem az utat mindennap a lakásomról az irodába és vissza, az irodából haza.
A rendszeres kóstolgatás során akadtak olyan pillanatok, amikor rájöttem, mit jelent a művészi eklekticizmus, amikor a vékony, törékeny tölcséren színes fonatot alkotva folyt össze az olvadozó áfonya- és csokoládéfagylalt patakja, majd egyszer csak csatlakozott hozzájuk a mentapatak, én meg fürge nyelvcsapással tereltem vissza őket a helyükre, megakadályoztam minden szökési kísérletet, ha a fagylalt másfelé akart távozni a tölcsérből, nem a számba vezető egyenes úton. Így fonódott össze a banális vaníliafagylalt az extravagáns aszalt gyümölccsel, így ölelte egymást tejes-gyümölcsös táncban az eper és a sárgabarack, így veszett össze a pisztácia a naranccsal, így talált egymásra a kávé és a karamell.
Úgy ültem a fülledt taxiban, mint akit szűk cellába zártak, másra sem tudtam gondolni, csak egy nagy adag fagylaltra, mondjuk, tejszínhabbal és őszibarackdarabokkal, esetleg csokoládéreszelékkel, vagy inkább sűrű karamellöntettel. Egy találkozóra indultam kényszerűségből, nem mintha oda vágytam volna, csak nem tudtam kitérni előle. A több kilométerrel a híd előtt kialakult masszív dugóból, ahol mindig minden járműnek garantáltan ácsorgás a sorsa, megállapítottam, hogy biztosan elkések. Mégsem aggódtam, már természetesnek láttam az elkerülhetetlent, türelmetlenségem közönnyé tompult, a mozgáskényszeres állapotot felváltotta a jóval ismerősebb apátia. Ha legalább kimondhatnám: úgysem érek oda, vagyis minek idegeskednék, aztán kiszállnék a taxiból, felfedeznék egy ismeretlen fagylaltozót, ha tényleg meg tudnék feledkezni minden munkaköri kötelezettségemről, ha sutba dobnám a munkámat és agyonüthetném valamivel az időmet… Képtelen voltam rá. Vagyis nem maradt számomra más, mint ott maradni az autóban és belesüppedni a közönybe. Ott ültem kábultan, apatikusan bámultam a taxiórát, néztem, hogy egyre mélyebbre nyúl a pénztárcámba, mert minél lassabban haladtunk, annál sebesebben ugráltak a számjegyek a kijelzőn, mintha egy elátkozott számot akarna elérni, valamelyik apokaliptikus szörny megfelelőjét. Egyvalami maradt számomra (ó, persze nem a remény, a balfácánokat ajnározó anya), a bizonyosság, hogy minél gyorsabban múlnak a forró, fülledt napok, annál inkább bízhatom abban, hogy az egyre lejjebb ereszkedő nap mégsem zuhan többmilliárd fokos, izzó terhével egyenesen a dugóba, ahol állunk, hanem lebukik a horizontnál, elhagyja ezt az elgyötört bolygót, és a végtelen űrbe omlik néma üvöltéssel, mert így szokták végezni a haldokló napkorongok.
A taxiban a légfrissítő bódító szaga terjengett, ettől még a gyomrom is fölfordult: émelyegtem, mintha édes bort ittam és likőrös bonbont ettem volna, hányingerem volt, pedig már évek óta nem hánytam, vagyis azóta, amióta abbahagytam a mértéktelen alkoholfogyasztást, azok az italok viszont, amelyeket mostanában iszom, kétségkívül jobb minőségűek. És mert szerencsésen elkerültek az ételmérgezések és a gonosz gyomorhurutok, már el is felejtettem, milyen volt bűnbánóan térdelni a vécékagyló előtt, meleg trutymót öklendezni az ágy mellé tett lavórba, zöld arccal úszni a hideg verítékben. Most mégis hősiesen küzdöttem, nem akartam átadni magam a megváltó gyomorürítésnek. És akkor váratlanul meghallottam, hogy a diszpécserközpontban egy unott, mély női hang megadja Karolina nevét és címét, ahova a taxit kérte. Messze volt a cím a hídtól, amelyhez még mindig nem jutottam közelebb, de közel ahhoz a helyhez, ahol ki kellett volna szállnom, hogy találkozzam az illetővel, aki valószínűleg pont ebben a pillanatban nézi meg sokadszor is az óráját, halkan káromkodik, lemondóan legyint, becsukja a táskáját, benne a számomra tökéletesen érdektelen papírjaival, pedig azok adtak ürügyet meghiúsult találkánkra, és dühösen, bosszút forralva elvonul. Hirtelen elmúlt a hányingerem, eltűnt az apátia, megszűnt körülöttem minden, mert lelki szemeim előtt megjelent a maga tökéletességében Karolina.
Mihályi Zsuzsa fordítása
Krzysztof Varga (1968) félig magyar prózaíró, Varsóban és Budapesten is otthonosan mozog. A kilencvenes évek eleje óta a Gazeta Wyborcza szerkesztője.
|
|
