LEVÉLVÁLTÁS

Elindult a társalgó rovatunk.
Webmester
Budapest, - February 03, 2005 at 13:38:52

---

Védőbeszéd az irodalomért

Hogy lehet-e élni irodalom nélkül? Élni ugyan lehet, azonban nem érdemes. Ezt még az is bevallja, aki a kötelező olvasmányok zanzásított változatán kívül semmit sem olvasott.
Személyes megjegyzéssel kezdeném: amióta a betűket ismerem – öt éves korom óta – egyfolytában olvasok. Nincs olyan nap, hogy ne tartanék a kezemben valamilyen könyvet. Olyan világ tárul fel a könyvek lapjain, amelyet a valóságban nem élhet meg az olvasó. Elrepülhet a régmúltba, egzotikus tájakra – vagy akár „csak” a világ társadalmának egy másik, számunkra ismeretlen rétegét tárja fel a mű. Ha az olvasónak jó a képzelőereje, akkor akár vizuálisan is eljuthat ezekre az ismeretlen részekre, maga elé tudja képzelni a hősöket, sőt a saját ízlése szerint láthatja őket. Magamról tudom, hogy ha valamilyen személyes élményt kötök az irodalom egy-egy alakjához – legyen akár szerző, akár a mű szereplője – úgy tudok rájuk tekinteni, mint egy barátomra, és szívesen fordulok feléjük.
A 12 éves keresztfiam – a korosztályával ellentétben – szeret olvasni, nagyon gyakran elbeszélgetünk az olvasmányélményeinkről. A minap bevallotta, hogy az iskolai barátai előtt titkolja a könyvek iránti vonzalmát. Ugyanis van az osztályukban egy másik fiú is, aki nyíltan vállalta az olvasás szeretetét, amiért a többiek „kicikizték”. A mai gyerekek körében már nem sikk az olvasás, inkább lenézik azt, aki leül csendben és belemerül a mesék világába.
Szomorú, hogy kielégíti a szellemi igéyneiket az a „kultúra”, amelyet a tévé harsog feléjük, és a példaképük akár egy olyan ember is lehet, aki elítélt bűnöző, vagy aki trágárságot népszerűsítő CD-jével futott be. Sajnos a tudás megszerzése a gyerekek számára nagyon nagy és nehéz feladat, hiszen a mai diákoknak legalább kétszer annyi tananyagot kell „az agyukba tölteni”, mint a 150-200 évvel ezelőttieknek. Éppen ezért nem jut idejük – és főleg kedvük – arra, hogy a saját ízlésük szerinti műveket olvassák. Az irodalmi kánon Magyarországon ma inkább hosszúságelvű, szemben az angolszász népek mélységelvű irodalomtanítási módszerével. Viszont azt nagyon nehéz megmondani, hogy ki is lehetne az az író, illetve költő, akinek a munkásságát már nem kell megtanítani. Akik egyszer bekerültek a kánonba, azok már bizonyították, hogy ott a helyük. Viszont a XX-XXI. századi alkotókról csak nagy vonalakban szólnak – ha egyáltalán veszi magának a fáradságot az adott tanár, hogy nyomon kövesse a legújabb irodalmi vonulatokat. Hazánkban a kortárs írók-költők nincsenek jó helyzetben. Cirka 100 évvel ezelőtt egy egész ország ünnepelte néhány irodalmárunkat, olyanok voltak, mint ma a popsztárok vagy a színészek; ma azonban az átlagember nem is hallhat róluk. Részben a művek megjelentetésének hiánya, részben a kis példányszámú magánkiadások miatt, azonban ebben a tendenciában az érdektelenségnek is nagyon nagy szerepe van.
Volt egy kedves tanárom az egyetemen, aki arra tanított minket, hogy minden este olvassunk. Amikor erről beszélt, már elmúlt 80 éves, viszont szellemileg még mindig nagyon friss volt, talán még a fiataloknál is frissebb. Ő ezt annak tudta be, hogy soha nem állt meg, egyfolytában tanult, olvasással védte a memóriáját és a szellemi képességeit. Sajnos már nincs közöttünk, de a tanácsát megfogadtam: magamért olvasok. Azt hiszem, az élet szegényebb lenne irodalom nélkül. Hiszen a valóság az emberek nagy százaléka számára szürke és unalmas.
Durbák Ildikó
újságíró, magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész