Földes Anna:
Monológ – nyolc kötetben
Gábor Miklós naplójának újraolvasása közben

„Színész vagyok és író lehetek?” (Nyomozok magam után)

Szomorú, de törvényszerű, hogy egyre kevesebben vagyunk, akik még a színpadról ismerjük Gábor Miklóst. Fiatalon lelkesedtünk Hamletjéért, általa fedeztük fel Füst Milán IV. Henrikjét, és a hagyományokkal perbeszálló, modern Lucifert... Beteljesületlen várakozással figyeltük, vajon képes-e rendezőként megvalósítani a maga színház eszményét. De mit tudnak, tudhatnak róla a mai színházrajongók, akár a Krétakör és a Szkéne legfogékonyabb fiatal nézői? Gábor Miklós filmjei, a Valahol Európában-tól a Mágnás Miskáig, a Budapesti tavasztól az Éjfélkor-ig itt-ott még felbukkannak egy kevesek látogatta művészmoziban, vagy valamelyik tévé éjszakai műsorkínálatában, de ebből aligha lehet az elmúlt félszázad talán leggazdagabb életművel rendelkező színészét megismerni. Monográfia máig nem született róla. A színháztörténet és a közönség közös vesztesége, hogy Gábor színpadi alkotásainak nagyobb része még a videózás elterjedése előtt került közönség elé. Ami viszont az utókorra maradt és bármikor újra olvasható, az Hamlet és Oidipusz, Jagó és Alceste alakítójának színészi számvetése, hiteles önarcképe. Naplójának nyolc, nemcsak terjedelmében, de valójában műfajában is különböző kötete. Ami egyvégtében olvasva, akár Gábor szubjektív fejlődésregényének is tekinthető. Az impresszumok tanúsága szerint, ez a nagyon is heterogén, csak szerzője és hőse által összetartozó sorozat – négy évtized írói termése.
A legelső kötet, az esszé-sorozatot tartalmazó Tollal, először 1963-ban jelent meg, az utolsó, tematikusan tagolt jegyzetsorozat, a Nyomozok magam után, már Gábor halála után – Kelecsényi László és Vass Éva közreműködésével –, az új évezredben (Palatinus, 2003). De valójában a naplóírás kora, az írott hagyaték íve ennél lényegesen hosszabb. Arra a kérdésre, hogy mióta ír, egy, a művész székesfehérvári gyermekkorát idéző interjúban Gábor azt válaszolja Torday Aliznak (Színész tollal, Fejér Megyei Hírlap, 1963. XII. 24.), hogy kisfiú korában kezdett naplót írni, és 11 évesen már egy református gyülekezet nyilvánossága előtt olvasta fel élete első – Petőfiről szóló – novelláját. Gimnáziumi évei alatt irodalomértő francia tanára, György Oszkár olvasta, bírálta első szárnypróbálgatásait, ő biztatta írásra.

Szokás és szenvedély

A Zalaegerszegről Fehérvárra költözött, bohém, de a Nyugatot is járató, intellektuális érdeklődésű zsidó mozis sokoldalúan tehetséges kamasz fia jól rajzolt és sikeres szavalója is volt az iskolájának. Mivel külön tanári engedéllyel láthatta az ,,otthon” bemutatott filmeket, az élmények és sztárfotók hatására eltökélten mozihősnek, méghozzá cowboy színésznek készült. Ám különös ambíciója nem akadályozta az írásban. Szokásává, később napi gyakorlattá, életformájává, folyamatos örömévé lett a naplóírás, lelki szükségletévé az élmények és tapasztalatok rögzítése. Utolsó kötetében a kifejezés kényszerét már ,,nem leleplezett bűnként elhatalmasodó, szégyenletes szenvedélyeként” említi. Hétköznapi társa, állandó munkaeszköze lett a ceruza és a jegyzetfüzet. Kiváló megfigyelő volt, de emellett folyamatosan rögzítette is benyomásait és gondolatait. A környezetében élők leírásával és bírálatával sikerült föléjük kerekedni, és kritikájával – úgy érezte –, valóságos hatalmat is szerzett magának. De azért az írás számára (sokáig) mégsem foglalkozás, sőt, nem is hivatás. Színházi munkájának inkább csak kísérő szólama, ha úgy tetszik, mellékterméke. Előbb csak nélkülözhetetlen hobbi, később a maga munkájában való elmélyülés eszköze. Kecskeméti korszakában már arról beszél, hogy csak akkor érzi szabadnak magát, ha játszik vagy ír. Szerepelemzéseit ma egyfelől a színháztörténet részeként, másfelől Gábor leendő monográfusai számára elengedhetetlen, autentikus szakmai forrásmunkaként olvassuk. De még a színész alakításait kevésbé ismerő olvasók is haszonnal, élvezettel forgathatják. Írói teljesítményének megítélésénél nem lényegtelen, hogy főként a későbbi, jobbára mozaikokból szerkesztett, titkokat boncolgató Gábor Miklós kötetek – Déryné vagy Jászai Mari naplójához hasonlóan – akár fejlődésregénynek is olvashatók.
Az egyes előadásokra koncentráló dráma- és játékelemzések viszont afféle élveboncolásnak tűnnek, ahol is a komédiás szerző célja nem elsősorban, pontosabban szólva, nem kizárólag a minősítés, hanem ezzel együtt megkeresni és megtalálni az általa játszott hős igazságát. Felmutatni az életre keltett figura körvonalain és belső világán túl, a darabban elfoglalt helyét, kapcsolatrendszerét és cselekvésének mozgató rugóit. Saját alakításának Gábor nem elleshető műhelytitkait, hanem dilemmáit kutatja, és ezzel szinte beavat bennünket a felkészülés izgalmába és a fogadtatás ellentmondásaiba is. Az elemzések gerince, akárcsak az alakításokvisszatérő motivációja az ábrázolandó jellem objektív megítélésének és szubjektív igazságának szembesítése. A színész felvállalja, megéli a bűnösök becsületét, megtiport igazságát is. Az ő III. Richárdjának eltökélt aljassága mögött is felsejlik a természet által megcsalatott, megkeseredett, megnyomorodott trónbitorló elaltatott, de néha mégis felébredő, kínzó lelkiismerete. A korszak ifjúság-párti Sirály előadásainak sorozatával polemizálva, Gábor arra hívja fel a következő nemzedékbeli nézők figyelmét, hogy az ,,öreg” Trigorin, bár népszerű és sikeres író, ismeri saját tehetsége korlátait is, és korántsem olyan üresfejű, vén kéjenc, mint ahogy azt a nemzedéki elfogultsággal terhelt, vagy gazdagított modern előadások sugallták. Alceste nehezen elviselhető, tüskés modora mögött Gábor Mizantróp alakításában és leírásában felbukkannak bizonyos mentő körülmények és felsejlik a konvenciók és kompromisszumok ellen (némi joggal) lázadó embergyűlölő korlátozott érvényű, ám tagadhatatlan igazsága.
A színész szerzői bemutatkozásaként tárgyaltuk a Tollal tanulmányait, de méltatlan lenne megfeledkezni arról, hogy ennek a színpadi tapasztalatokból született első kötetnek is megvolt Gábor munkásságának a naplóírás gyakorlatában fogant irodalomközeli, személyes előzménye.

Napló – huszonöt évesen

Filológiai szempontból vitatható, de az egyes szám első személyben kibontakozó monográfia természete azt követeli, hogy a cselekmény időrendjét követve, legalább utaljunk a színészi pálya legelső lépcsőfokára éppen csak feljutott fiatalember egykorú – ám csak három évtizeddel később nyilvánosságra hozott – háborús naplójára, a Kicsi-világ-háború-ra (Szépirodalmi, 1976).
Az iskolai irkára hajazó, vékonyka füzettől, a magyar–német hadigépezet jelentéktelen csavarjaként igazából csak a túlélésre törekvő mellékszereplőjétől nem várható, hogy új tényanyaggal bővítse a második világháború pokláról felhalmozott ismereteinket. Viszont elsőre meghökkent a kiadványnak a világégést kedélyesen becéző címe és a frontra adminisztratív okokból késve kerülő, ízig-vérig civil úri fiú ironikus szemlélete. Tüzérnek lenni mindenesetre kellemesebb, mint munkaszolgálatosnak. De ezzel együtt sem várható el Gábortól a háborús regények, krónikák egyoldalú szemlélete, pátosza és pártossága. A mundér, amit visel, eleve jelmez számára; lelkiismerete szerint nem harcol, inkább csak lézeng és sodródik a fronton. Nem titkolja, hogy kezdettől két dolog foglalkoztatja. Hogy hogyan került ide, és hogy lehet innen meglógni? ,,Gyávának érezte magát amikor védte az életét, és amikor hőssé vált, lesült a pofájáról a bőr”. Szökni készülne, ha nem haza, legalább a közelben táborozó partizánokhoz. De ehhez a nem veszélytelen vállalkozáshoz később jön meg bátorsága, amikor még nem is sejti a következményeket. Frontharcosként, hadifogolyként egyaránt paradox helyzetbe kerül. A tűzvonalban megalázottan tűri az éhséget, a már felbomló seregben a fejetlenséget, és úgyszólván nem fogja fel, hogy harcoló csapatában éppen neki sikerült kilőni egy orosz tankot. Csak önmagától, – a hivatalosságok által rejtegetett naplójától – meri megkérdezni. ,,milyen hülyeség, hogy én az oroszokra lövök?” Pátosztalan iróniával fogalmazza meg a helyzetére és alkatára egyaránt jellemző kételyt, hogy most ,,szégyelljem magam, vagy büszke legyek?”
Katonasorsának további fordulatait, hadifogollyá minősítését is a belső azonosulás nélkül, higgadt közönnyel, szinte kívülről figyeli, követi. Eltökéltsége az adott körülmények között kizárólag a veszélyforrást jelentő napló megőrzésére szorítkozik. Még az is eszébe jut, hogy ha kimenne Amerikába, talán kezdhetne valamit a kézirattal. Ehelyett azonban, újdonsült szakaszvezetőként, vitézségi éremre felterjesztve, végre hazafelé tart. Kalandos útja során, bajtársaihoz hasonlóan, ő is női testekről ábrándozik, de unaloműzőnek – velük ellentétben, – a fronton zabrált Karácsonyi ének-et meg Thomas Mann József-ét olvassa.
A hadak útját svejki szenvtelenséggel megjárt színész szabálytalan frontkrónikájáról, talán mert egyik oldalt sem eszményíti és nem is átkozza, mert a háborúnak valóban csak kicsinyke epizódjára figyel – később sem esett sok szó. Pedig a rengeteg sematikus háborús regény után üdítő lehetett a majdnem mindig csak önmagára koncentráló szépfiú tárgyilagossága, iróniája, társairól készített portréinak sora, helyenként frappáns fogalmazása. A szerző rajzaival illusztrált kis kötet már előre vetíti azt a Gábor Miklóst, aki párhuzamosan két – sőt, a korabeli rajzokat böngészve – három múzsának is hódolt.

A színész legendája és dilemmája

De az életút írott kalandja témánk szempontjából mégis csak kitérő. Első bizonysága annak, hogy már a pályakezdő színész is bízik tolla erejében. Beérkezett művész korában is hasonló önbizalommal, de már a szerénység álarcában közli, hogy az általa létrehozott szöveg ,,talán több, mint irka-firka”, és érdemes lenne kezdeni vele valamit.
A nyilvánosság megfogant igénye látszólag ellentétbe kerül azzal, amit mestere, Nádasdy Kálmán vallott, és amit a jó barát, Ruszt József idézett búcsúztatójában (Színház, 1998. szept.). A művésznek vigyáznia kell arra, ne hagyjon nyomot maga után, mert megszünteti vele a legendáját. Ma már nem szorul bizonyításra, hogy Gábor a maga, menynyiségében is lenyűgöző írott életművével, a mindkét szakma – a színház és az irodalom – mesterei által értékelt, verbális teljesítményével, éppen ennek ellenkezőjére törekedett. Személyes sorsának és életművének elemzésével tudatosan építette és alakította, (helyenként cáfolta) a maga legendáját. Fokozatosan született meg benne a felismerés, hogy naplója nemcsak része a színészetének, de garanciája a túlélésnek is.

Oidipusz király

A történelem színpadán

De ami mindennél fontosabb, tanulságosabb: Gábor személyes színháztörténetén túl, megőrizte és megörökítette azt a reményekkel és gerinctörő csalódásokkal teli, keserves kort, amiben élni kényszerült. Amit saját nemzedékével és közönségével együtt, hol a történelem illúziókat kergető statisztájaként, hol magánemberként megtapasztalt.
Hetvenéves korában, a Kos a mérlegen előszavában arról vall, hogy bár kalandos és gazdag életük volt, tele félelemmel és indulattal, mégsem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy ,,mióta ő és nemzedéke a világon van, mégse történt semmi, csak akart történni.” Állítja, hogy ennek a nemzedéknek a nagy érzelmek és indulatok bűvöletében, hazugságok és mítoszok árnyékában is kicsinyes és vidékies élet jutott, tagjai jobbára (és joggal) inkább csak lelkesedésükre büszkék, nem pedig tetteikre... Alighanem, mert hozzá hasonlóan tudják, hogy ,,ha valami jelentős történt világukban, az is történhetett volna másként.” Az ilyen és hasonló hipotézisek és konklúziók, de főként az ezeket alátámasztó tények kedvéért érdemes egy évtizeddel Gábor halála után friss szemmel, mai tudásunk birtokában újraolvasni a naplót. Megbizonyosodni arról, hogy mit sejtett, és mit ismert fel a színész a történelem mozgástörvényeiből. Nem ő volt az egyetlen, aki élesebb szemmel látta a jelent, mint a holnapot.

Felismerés és felelősség

Jellegzetesen kelet–közép–európai paradoxon, hogy az értelmiség sor-sa ezen a tájon mennyire politikafüggő. Gábor Miklós ifjúságát még megszépítette a korabeli baloldali fiatalokkal való szoros kapcsolat, a politikai szerepvállalás. Ahogy háborús naplójában nem retusálta saját magát sem hőssé, sem partizánná, az antifasiszta ellenállással való kapcsolatából sem igyekezett saját feje fölé glóriát vonni. Szentségtörő bátorsággal jegyzi meg – természetesen sokkal később –, hogy ,,a hatalom túl könnyen pótolja a tehetséget”. Gábor barátaira, a Nem-zeti Színházban l945 után hatalomra került baloldali asztaltársaság tagjaira ez nem vonatkozott. Ők valamennyien – Majortól Olthy Magdáig, Gobbitól Gábor Miklósig – valóban tehetségesek voltak. De azután nemcsak a színházban, az országban is történt valami. Erről a politikai fordulatról, a diktatúra térhódításáról és saját fanatizált ,,párttitkári korszakáról” Gábor nem szívesen, de tisztességesen beszél. Nem tudhatjuk, napló híján inkább csak jegyzőkönyvekből, idézett cikkekből sejthetjük, hogyan jellemezte volna – teljes őszinteséggel – önmagát, kényszer nélkül, környezete hatására, de belső meggyőződésből is felvállalt politikai tevékenységét, ha annak idején, 1949 és 1953 között naplója számára fogalmazza meg naivan és ostobán hirdetett, elfogult nézeteit. Csakhogy ezekben az években, az ámítás és önámítás kritikus korszakában – tudtunkkal, saját közlése szerint – Gábor felhagyott a naplóírás szokássá és szenvedéllyé lett gyakorlatával. Nemcsak elfogadható, érthető is, hogy nem tudta, merte, akarta politikai hitvallását és napjai krónikáját írásba adni. Hazudott volna? Vagy csak hitt, mert mások is hittek, és mert ő maga is hinni akart?
A hazugság világában – emlékezik később – azért hagyott fel a napló folytatásával, mert úgy érezte, nem lenne öröme az írásban. Tisztázás helyett, önmagának is jobbára ködösített. De azért a teljes őszinteséghez az is hozzátartozik, és erről Gábor később sem nagyon írt, hogy az ötvenes évek elején még az ünnepelt, Sztálin alakításáért Kossuth díjjal jutalmazott káderben, a sokak által rettegett párttitkárban is ott motoszkálhatott a félelem. Utólag ezt talán még kompromittálóbbnak érezhette, mint szerepként – méghozzá jól megoldott szerepként – eljátszott Sztálin alakítását. Amikor később szemére vetették, ezért, a vezért glorifikáló fellépésért sem mentegetődzött, egyetlen őszinte mentségként azt állította, hogy ő Sztálint is színészi ambícióval, tehát jól játszotta.
Lelkiismereti problémának utólag azt említette – amit annak idején sem lehetett könnyű tudomásul venni – később elviselni Gábornak, hogy kollégái tőle is féltek, és sokan azóta sem felejtettek. ,,Nem szórok hamut a fejemre és nem szaggatom meg a ruhámat – vallotta sokkal később –, de a színészi kudarcok, amelyek ebben az időben értek, figyelmeztetnek.” Lehet, hogy valóban erről volt csak szó? Hogy saját szavával élve, kínjaival, Jágó kudarcával, az élettől kapott szakmai pofonokkal később ,,lekvittelte” bűneit?
Vagy Madáchcsal szólva az derül ki, hogy ,,bűne a koré, mely szülte őt?” A különböző időszakokból származó erkölcsi mérlegek mutatója együtt inog a történelemmel. Tény, hogy jósnak még az illúzióitól megszabadult, okos színész, a politikára szenvedélyesen figyelő értelmiségi sem vált be. De hiszen a hivatásos politikusok sem látták, még annyira sem, mint amennyire láthatták volna, a jövőt. Gábor1955-ben valamit megérzett a közelgő viharból, de a forradalom alatt már nem sejtette, mi következik. De ki vethetné a huszadik század kataklizmáit végigélő kortársunk szemére, hogy – nemzedékével, és a nála fiatalabbakkal együtt – évtizedeken át azt hitte, hogy ,,az oroszokat csak az évszázadok fogják innen kiűzni.” Hogy a rendszer, a kompromisszumok korszaka – örökké fog tartani?
A napló eseménytörténete bizonyítja, hogy 1953-tól, 54-től már Gábor Miklós is azok közé tartozott, akik felismerték saját tévedéseiket, és keserves tapasztalataiból azt a következtetést vonta le, hogy szakítania kell az aktív politikával. A kiábrándulás tisztítótüzén átgázolva is kitart amellett, hogy azért ,,két rossz közül a mi világunk a jobb”, másrészt viszont úgy dönt, hogy semmilyen közéleti szerepet, funkciót nem vállal, mert bukott emberként ,,nem szabad újra politikára vetemednie”. De persze a közös gondok vállalásával nem tudott és nyilván nem is akart szakítani. Művészetével, művészetében továbbra is politizált. Az egykorú feljegyzések alapján rekonstruált, a megjelent naplóban híven nyomon követett történelem, a Petőfi-köri sajtóvita vagy a Rajk-temetés hiteles krónikája – eleve politika. De állásfoglalás a kiábrándult, keserves kötetcím, a Sánta szabadság is. Politikai állásfoglalás a konszolidáció elutasítása a Hamletben, és az önsorsrontó lázadó, Oszlopos Simeon felmentése Sarkadi Imre drámájában. Még azt is megkockáztatom, hogy a művészetek politikumának elutasítása pl. a napló Ruszt színházával kapcsolatos fejezeteiben, viszont inkább szlogen, mint magatartás. Csakhogy a naplóíró – becsületére váljék – ebben sem egészen következetes.
A kronológia megszabja a témák rendjét, de az anyag bőségéből, abból, hogy a szerző saját beismerése szerint is időnként fulladozik a naplóban, az is következik, hogy időnként hiányzik az ereje – vagy a szíve – a szigorúbb szelekcióhoz. Csak most, a kötetek újraolvasásakor válik teljes bizonyossággá, hogy hol keveredik a lényeges és a lényegtelen. De a kompozíció fel-felbukkanó esetlegessége ellenére is izgalmasan érvényesül a kötetekben, az elbeszélésben és az állásfoglalásban is a több szálból szőtt életanyag közlésének ,,kétidejűsége”. Gábor nem is titkolja, hogy az eredeti kézirat átvétele, újraközlése helyett is ,,ollóval dolgozik.” Maga a naplószöveg, tipográfiai eszközökkel is megkülönböztetett idézetek hiteles forrása, esetenként inkább emlékeket ébresztő és asszociációkat idéző támasz, ha úgy tetszik trambulin, amiről a szerző évtizedekkel később, az utólagos feldolgozás idején elrugaszkodik.
Az első kötetek nagyobb súllyal prezentálják a színész megoldandó feladatait, az egyes szerepek megformálásának egyedi történetét, a próbáktól a premierig ívelő színháztörténetet. Gábor színészi életútjából is következik, hogy ennek a tablónak két legplasztikusabban megvilágított főalakja Shakespeare és Moličre, de lazább időrendben sorra kerülnek más, a színészi fejlődése szempontjából lényeges szerzők és szerepek is. Gábor – bár máig emlékszünk vonzó Bicska Maxijára, – nem nevezhető éppen kiemelkedő Brecht színésznek. Mégis, Brecht olvasása közben kerül először szembe a pszichológiai szerepformálás korlátjaival. A próbáktól a premierig tartó folyamat megörökítésére a legalkalmasabb forma a krónika, de az egyes, megoldandó figurák és alakok élveboncolására alkalmasabb műfaj e színháztörténet lapjaira kívánkozó, esszévé kerekített meditáció.

A hűtlen hűség dicsérete

Olvasás közben mindvégig nyomon követhető a naplóban a szerző szakmai- és magánélete. A sikerek és kudarcok néha hivalkodóan szigorú önkritikával kialakított mérlege és élete fontosnak ítélt döntései-nek és kapcsolatainak krónikája. Már ma sem lehet a korszak színháztörténetét úgy megírni, hogy ne kövessük nyomon, hogyan értékeli Gábor a korszak – és saját pályája – meghatározó rendezőit, Major Tamástól Ruszt Józsefig. Ha nyomon követhetjük szakmai hűségének és hűtlenségének mozgató rugóit, személyes döntései mögött fellelhetjük a közös motívumot, az önmegvalósítás feltételeiért vívott, tudatos küzdelmet. Gábor Miklós bevallottan büszke arra, hogy mindig a megfelelő pillanatban tudott hűtlenné válni. Major Tamást, aki ifjúkora társa, példaképe és mestere is volt, később úgy ítéli meg, hogy nemcsak politikailag, szakmailag is zsákutcába csábította. Ennek tudatában, 1954-ben, a játék örömétől megfosztva, művészi krízisben szakít a Nemzetivel, de ettől még a megtagadott ,,szörnyetegben” is tiszteli a tehetséget.
Ádám Ottó, választott új otthona, a Madách Színház rendezője és későbbi direktora kezdetben jó barát, beszélgetőpartner és elmélyült munkára ösztönző főnök, de szoros kapcsolatuk megszakad, amikor kettőjük színházeszménye egyre jobban eltávolodik egymástól. Gábor már úgy érzi, nem lendíti, inkább visszafogja őt a fejlődésben. Akkor, tekintetét saját, tartósan soha meg nem valósított színház eszményére szegezve, a színészi kiszolgáltatottság ellen lázadva is, (a lehetőségek határain belül) vállalja a változtatás egzisztenciális kockázatát. Nem egy épülethez, mesterhez vagy baráti körhöz – önmagához igyekszik hűséges maradni.

Gábor Miklós rajza Major Tamásról

Színházeszménye nyomában

Írásomban magam is talán a megengedettnél többször hivatkoztam Gábor Miklós színházeszményére. Csakhogy a napló erre a szakmai kulcskérdésre eléggé hézagos választ ad. Egyértelmű, hogy a hazai hagyományoknak megfelelő, korábbi, irodalomcentrikus színházzal szemben Gábor egy korszerűbb, nyíltan és vállaltan színészcentrikus teátrumra esküszik. Ugyanakkor nem szakad el a hagyományoktól, amikor vallja és vállalja, hogy a színész a rendező által értelmezett drámai szöveg előadója.
A maga korában eretnek módon hangsúlyozza, hogy ,,Egy színházat elsősorban nem a műsorpolitikája határoz meg, hanem az, hogy hogyan játssza el a műsorra tűzött darabot.” Jogos és folyamatos elégedetlensége az egész hazai színházi életet érinti, és nemcsak a pályatársak munkáit. Kollégáinál nagyobb figyelemmel olvassa és mérlegeli a kritikákat. Kárpáti Aurél és mások Hamlet bírálataiban is felleli a megszívlelendő gondolatokat.
Pedig a próbák kezdetétől tudja, hogy Hamletje a pálya – addigi – koronája. A Tollal című kötetében két esztendő naplóbejegyzéseit követhetjük a szerepről, 1960 májusától 1962 májusáig. A premier előtt szorongó boldogsággal vallja be: voltaképpen azt szeretné, hogy a világ összes rádiói hirdessék: itt látható a világ legjobb Hamletje, maga Hamlet személyesen! Arra vágyott, arról álmodott, hogy Hamlet lelkével együtt átvegye Shakespeare lelkének háborgását is. Reményei nem is kis mértékben teljesültek, amikor maga Füst Milán állította, hogy az általa itthon és szerte a világon látott Hamletek közül – Gáboré az első. Babérkoszorúján nem hervadó levél, hogy J. C. Trewin, a neves angol kritikus terjedelmes budapesti beszámolójának azt a különös címet adta, hogy ,,Hamlet – magyar királyfi”. Az Illustrated London News-ban Olivier után a legjobb Hamletnek, életre szóló élménynek nevezte a Madách Színház előadását.
Gábor maga is tudatában volt annak, hogy alakítása olyan kegyelmi pillanatban született, amikor Shakespeare kezét fogva élvezhette a játék szabadságát és örömét. A modern, szőke királyfi minden előző Hamletünknél egyszerűbb volt gesztusokban, de bonyolultabb gondolatokban. Olyannak mutatta fel Shakespeare hősét – ahogy ezt egy vele készített interjúmban kifejtette, – mint aki abban rendkívüli, hogy ,,képes minden ember gondolatának átélésére és kifejezésére.” Őszintén hitt saját Hamletjében, mint ahogy mi hittünk nemzedékünk dán királyfijában és az által képviselt igazságban, amit ugyancsak életre keltőjeként fogalmazott meg: ,,Hamlet olyan helyzetbe került, amilyenbe sok-sok ember kerül élete folyamán: sorsa tettre kényszeríti, méghozzá olyan tettre, amelyre jelleme és kedve szerint soha nem vállalkozna. Ebbe a helyzetbe az író belesűríti az emberi érzelmek és élmények teljességét.” (Nők Lapja, 1962. február 3.) A színész szerette Hamletet és a maga Hamletjét akkor is, amikor a négy esztendős sikersorozat és a majd félezer előadás után, önmaga kritikusaként is szembesült saját, a korabeli jelenhez szorosan kötődő, eleven Hamlet szobrával. Más alakításait – például a Mizantróp Alceste-jét – Gábor saját ítélőszéke elé helyezve, nem egyszer szigorúbb sok hivatásos bírálónál is. Ebben a szellemben fogalmazza meg a sok társulatra és előadásra jellemző problémát, hogy a művész olykor ,,pokolgépet készít, és házi-tűzhely lesz belőle.” A modern színház mellett – elvben is – mindenkor kiálló művész még azt is tudja, és – ami még nagyobb bátorságra vall – nem is titkolja, hogy neki Zsámbéki, Ascher színházában lenne a helye. Ha szubjektív fenntartásokkal is, de az ő előadásaikban ismeri fel leginkább a vállalhatóan értékes, korszerű kezdeményezéseket és színészi teljesítményeket. Csakhogy annak is tudatában van – ő maga túlságosan szuverén ahhoz, hogy alávesse magát egy másik művész megfellebbezhetetlen akaratának. Kurtán-furcsán, de félreérthetetlenül kimondja, hogy ő valójában egy nem létező színház oldalán áll a vitákban.

Önarckép a Kos a mérlegen borítóján