|
Mihályi Gábor:
Színházi törvény és struktúra
Mély egyetértéssel és egyet nem értéssel tűnődtem el Koltai Tamás az ÉS-ben 1 közre adott Az is bolond, aki teátristává lesz Magyarországon címet viselő, színházművészetünket vadul ostorozó elmélkedésein. A régies csengésű teátrista szót a színházi szakirodalom nem igen használja manapság, de ez esetben önjellemzésként elfogadhatónak tetszik, jelzi Koltai sokirányú elkötelezettségét. Minden érdekli, izgatja, ami színházzal, teátrummal kapcsolatba hozható.
Az igazság az, hogy réges régóta többnyire egyet szoktam érteni Koltai vélekedéseivel. Többnyire nekem is az a fajta művész színház tetszik, amit ő is kedvel. Csakhogy tudjuk, ezért az igazi színházért – mint világszerte – nálunk is csak a színházjárók kisebbsége lelkesedik, az igazi értők. Valóban, a művészet világában csak ezek a színházak, csak ezek az értők számítanak, ebben egyetértünk. A többi – a többség – már a szórakoztató ipar híve. Azonban a művészet birodalmában ennek a fajta színháznak nincs igazi relevanciája. (Bár a határok megvonása komoly vitákat kelthet.)
Csakhogy a tömegek színházába is – az Operettszínházba, a Madáchba, a Léner–Koltai vezette József Attila Színházba – derék emberek járnak, akiket – ha lelkünkben demokraták maradtunk – nem illik lenéznünk, utálnunk. Meg az is igaz, hogy a hazai ár-bér viszonyok között ezek a műintézmények sem tudnak fennmaradni állami szubvenció, vagyis az adófizetők pénzéből kapott anyagi támogatás nélkül. Ez kétségkívül szocialista maradvány, ám ez az örökség nem számolható fel máról holnapra.
Gábor Miklós rajza
Koltai Tamásnak lényegében igaza van, amikor azt írja inkriminált eszmefuttatásában, hogy „A magyar színházban nem történt meg a rendszerváltás, megmaradt szocialista állami nagyvállalatnak. Ami gálánsan és óriási ráfizetéssel gondoskodik arról, hogy a közönség hozzájusson a Marica grófnőhöz.” Más kérdés, hogy a mi igazi színházunkban is be lehet mutatni a Maricát, ha azt Ascher rendezi. Máig sem felejtettem el, milyen színházi élményt jelentett a Vígszínházba felhozott Állami áruház, majd több évvel később az Operettszínházban az ugyancsak Ascher dirigálta Luxemburg grófja, ahol a politikai áthallások már nem játszottak szerepet, és csak Ascher szuverén tehetségét és humorát élveztük.
Azért ne feledjük – és ezt a nem kis számban létező jelent utálók miatt újra meg újra el kell ismételnünk –, de időközben a hazai színházi kulisszák között mi is léptünk előre, nem is keveset.
Nálunk is győzött a színházi forradalom. Megszűnt mindenféle politikai és művészi cenzúra. Ez azért nem semmi. A fenntartókat nem érdekli többé, ha „rázósakat” beszélnek a színpadon, nem szólnak bele a műsortervbe, a művészi kísérletezések elé sem állítanak tilalomfákat. Nem kis győzelem, hogy a színház önálló művészetté avanzsált, függetlenítette magát az irodalomtól. Csak a gazdasági fegyelem lett szigorúbb. Ma egy színigazgató belebukhat abba, ha folyamatosan sokkal többet költ a megengedettnél. Megtörténhet, hogy ilyen esetben már a pártkötöttség, pártbarátság sem védi meg.
A közelmúltban velem is elolvastatták a készülő színházi törvény tervezetét. Erről a Színikritikusok Céhe az én véleményemet is kikérte.
Íme.
Szomorúan konstatáltam, hogy a kormányzat nem mer a bajok gyökeréig nyúlni. Tudható, már aki tudni akarja, hogy a bajok alapvető oka az öröklött színházi struktúra fennmaradása. Ennek kártékonyságáról Koltai Tamással már az átkos időkben2 is szóltunk. Próbáltuk magyarázni, hogy az adott struktúra ugyan jó a színház minden rendű, rangú művelőjének, de nagymértékben gátolja az elmélyült, komoly művészi munkát. Elemzéseink, javaslataink kemény ellenállásba ütköztek, uniszónó lehurrogtak bennünket. Pedig akkor én még nagyvonalúan azt javasoltam, hogy minden főiskolát végzett művésznek járjon élete végéig valamiféle minimális apanázs, de fizetést ne a puszta jelenlétért, hanem effektív munkáért, – próbákért, szereplései, fellépései után – kapjon.
A régi struktúrához mindenekelőtt a hatalom ragaszkodott, hiszen ezzel – nem eredménytelenül – a színházigazgatóra hárította a belső politikai fegyelem megőrzését. Csak Paál István állt fel Szolnokon, hogy nem vállalja tovább ezt az ellenőri szerepet. Igaz, nem ez volt lemondásának közvetlen indoka, de mi, barátok, tudtuk, hogy valójában ilyesmiről van szó. Rosszul döntött, megtette ezzel az első lépést az öngyilkosság felé.
Ez a politikai-hatalmi meggondolás a rendszerváltással – mint már említettük – értelmét vesztette. De a színházigazgatóknak, a társulatoknak továbbra is eminens érdekük a tegnapi struktúra fenn-tartása.
A verseny távoltartása biztonságot jelent, legalább is a következő választásokig. A színigazgató megbízatása idejéig a helyén maradhat, és ez nem is túl nehéz feladat, ha jóban tud maradni a fenntartó szerv felelős színházpolitikusaival. Igaz, nem szabad sértegetni, lenézni őket, mint ezt Székely Gábor, az Új Színház akkori vezetője tette. Azt még elnézték volna, hogy vezetőként nem váltja be a személyéhez fűzött várakozásokat, hogy színházában kínosan sok új bemutató bukik meg, hogy számottevően költ többet a megengedettnél.
A közepes és a gyenge rendezőtársak és színészek számára a társulati tagság legalább egy évadra biztonságot ígér. Állampénzen érvényesülnek a szociális szempontok. Nem tehetjük ki az utcára X. Y-t, mondják, hiszen három gyereket és két nagymamát kell eltartania.
Nem szempont viszont, hogy egyes fontos darabokat azért nem lehet bemutatni, mert a társulatban bizonyos szerepekre nincs színész. Főszerepekre néha még meg lehet hívni egy-egy sztárt, de a többit a társulat tagjai közt kell kiosztani.
A repertoárrendszer fenntartása igen költséges, hiszen megeshet, hogy esténként kell újra díszletezni. Vidéken – egyeztetési nehézségek miatt – egy sikeres bemutatót nem lehet tovább vinni egy másik városba. Minden színház úgy véli, neki az új darabot új rendezésben, új díszletekkel, új jelmezekben, új színészekkel kell színpadra álmodnia. Persze nincs garancia a rossz álmok ellen.
A repertoárrendszer fenntartása azért is sokak érdeke, mert így lehet a színészek haknizását biztosítani, mert nem kell nekik minden este jelen lenniük. Az anyaszínház is jól jár, mert a haknikra hivatkozva alacsonyan tarthatja a fizetéseket.
Vagyis: színházi reformra lenne szükség. Ezen a téren sem kellene semmi eget rázóan újat kitalálni, hanem át kellene venni a nyugaton régen bevált, elsősorban a tehetségeseknek és az igényes nézőknek kedvező modellt. Lehetőleg az egész struktúrát, és nemcsak azt, hogy a taxik számára engedélyezzük a balra hajtást.
Mindenekelőtt azt jelentené a változás, hogy a jövőben ne a színházat, hanem a produkciót szubvencionálják, annyi előadás erejéig, míg a produkciónak nézője akad az országban. Vagyis a jó előadások utaznának a nézőkhöz, és nem fordítva.
A változtatást az is indokolná, hogy a jelenlegi felállásban a fiatal, új tehetségek, főként a színház teremtő, társulatszervező rendezők érvényesülése egyre nehezebbé válik. Elvben ma mindenkinek joga van társulatot alapítani. Jelenleg csak Budapesten majd hetven társulat működik. És mind az államtól szeretne létezéséhez pénz kapni. Ennyi pénz persze nincs. Valakinek, valakiknek azonban el kell döntenie, hogy a sok kéregető közül ki érdemel égi mannát, ki a valódi tehetség, ki az, aki érvényes alkotásokra képes, és ki az, aki már csak a múltjából él. Kinek a kudarcát lehet elnézni, bízva a tehetségében, és abban, hogy a következő alkalommal már újra képes lesz bizonyítani. Vagy az illetőnek csak a szája jár, de egy fikarcnyi talentum sem rejtőzik a zsebében. A bebetonozott színházigazgatóktól meg nem lehet elvárni, hogy maguktól átadják az új aspiránsoknak a helyüket – mint vélik – kiérdemelt hatalmukat.
Valakik persze mégis döntenek. Akik a pályázók közül nem kapnak, nem kapnak eleget, fel is háborodnak, hogy haverság, politikai preferenciák alapján osztják a zsozsót. Az új rendszerben viszont mégis csak lenne verseny. A résztvevőknek a színházak piacán kikerülhetetlenül meg kellene küzdeniük a nézők kegyeiért.
Igaz, fennáll a veszély, az ócskaságoknak nagyobb a közönségbázisa, mint az igazi, nem könnyen befogadható értéknek, Csakhogy a mai gyakorlat is azt tanúsítja, hogy Peter Brooknak Magyarországon sem kellene attól tartania, hogy rendezéseinek nem lenne elegendő nézője. Párizs helyett még a külföldiek is ide zarándokolnának.
Azonban – mint már említettem – nem kell attól tartani, hogy itt most a kormányzat a színháziak ellenében elszánná magát egy újabb reformharcra. A már meghirdetett reformok bevezetése is igen nehéz akadályokba ütközik. A mélyreható változtatások súlyos megszerzett érdekeket sértenének. A sértettek meg – érthető módon – minden erejüket, ravaszságukat igénybe véve kapálóznak, tiltakoznak.
Ismerjük a színháziak aggályait. Még sem vállalkozunk ezek részletes megcáfolására. Nem érdemes vitatkozni a nem létező elefánt talpának az ideális méretéről.
Azzal vigasztalódhatunk, hogy a reformok, mert elkerülhetetlenek, ha nem is előbb, akkor utóbb bevezetődnek.
Addig is meg lesz az ország. A színházi reformokat pláne kivárja.
Hiszen valójában nincs is komoly baj. Színházaink megtelnek. Az átlagnéző, aki nem köteles minden este színházba járni, így is láthat elég ízlésének megfelelő előadást. Még én sem panaszkodhatom.
Végül is tudható, hogy sehol, egyetlen ország színházművészete sem lenne képes minden este a vájtfülűek, a Feinschmeckerek óhajainak megfelelő színházzal szolgálni. Az osztrák színház sem csak a Burgtheater és a salzburgi ünnepi játékok. Párizsban annyi a színház, mint a nyű. De jó színházat ott is nagyítóval kell keresni a La Semaine de Parisban.
Szóval, ne mérgelődjünk fölöslegesen, inkább örüljünk annak, amikor nem is olyan ritkán elmét, szívet gyönyörködtető színházat láthatunk.
1 2007. szeptember 28.
2 Kritika. 1985. és 1986. 5. számok
|
