Az írás figyelem
Jon Fosse norvég drámaíróval Kovács katáng Ferenc, az író több drámájának fordítója beszélget

Kovács katáng Ferenc (KkF:) – A mindig kicsit pontatlan statisztikai adatok szerint darabjaidat több mind harminc nyelvre fordították le, és ennél is több országban játsszák. Az 1994-ben írt első drámád (Og aldri skal vi skiljast, És soha el nem válunk) óta évente jelentkezel 1–2, néha több darabbal is. Hol tartasz? Ki tudnál-e emelni közülük olyat, ami különösen fontos Neked?
Jon Fosse (JF:) – Ha a kisebb lélegzetűeket is beleszámoljuk, akkor már 30 felett járok. Különösebben nem szeretek egyes írásokat kiragadni, a másik elébe helyezni. De ha például az eddigi drámaíró tevékenységemet három szakaszra osztanám, akkor az elsőből a Valaki jönni fog (Nokon kjem til ĺ komme, 1996) és a Névadás (Namnet, 1995) címűt emelném ki. A középső korszakból a Vinter (Tél, 2000), s a legújabbak közül a Svevn (Lebegés, 2005) és az Eg er vinden (Én vagyok a szél, 2007) darabokat. (Érdekességként megjegyezhetjük, hogy a felsoroltak közül két dráma szinte azonos időben jelent meg könyvalakban Norvégiában és Magyarországon. KkF megj.)
KkF: – Van-e olyan darabod, amelyik szerinted fordulópontot jelentett a drámaírói működésedben?
JF: – Az Őszi álom (Draum om hausten, 1999) talán ilyen. Előre is, vissza is utal a drámafolyamban.
KkF: – Mi számodra a drámaírás, önkifejezési forma vagy üzeneteid közvetítésére szolgáló csatorna?

Korabeli rajz Henrik Ibsenről

JF: – Nem érzem szükségét a magamutogatásnak, annak, hogy drámáimban önmagamat propagáljam. Olyasmit szeretnék írni, ami sokkal, de sokkal több, mint ami én vagyok részben vagy egészben; több, mint esetleg bárki más élete vagy annak egy szelete. Véleményem szerint az írás figyelem. Nem magunkra, hanem a valóságra irányuló.
KkF: – Ki beszél a drámáidban? Az adott színészek vagy a fantázia szüleményei?
JF: – Egy néma hang szólal meg bennük. Semmiképpen sem az enyém, sem a konkrét színészeké, de mégcsak nem is egy általános hang... Ez maga a misztérium. Egész egyszerűen az…
KkF: – Nem kaptál kedvet, hogy magad is rendezz?
JF: – Nem, nem. Én író vagyok, többé-kevésbé. S főként azért nem, mert rendkívül idegenül mozgok társaságban, elképzelhetetlen, hogy színpadon instruáljak.
KkF: – Százával jelennek meg ismertető és elemző cikkek rólad és írásaidról. Életműved immár középiskolai feladatok, egyetemi szakdolgozatok, doktori disszertációk témája. Hogyan tartod számon mindezt? Minden a helyén van? Mindenről tudsz, hallasz?
JF: – Az ilyesfajta rendszerezés nem erősségem, sőt, kifejezetten távol áll tőlem. Az írásban, az alkotás folyamatában nagy a rend, a stabilitás bennem és körülöttem, de azon kívül nagyon elkelne nálam egy rendszerező elme. Viszont mindent eltettem, megtartottam, amikhez az évek során hozzájutottam vagy amit hozzám eljuttattak. Mindent bepakoltam egy nagy hajókofferbe. Ez, és jónéhány csordultig telt papírdoboz most már az Ivar Aasen intézetben van Voldában (az intézet az újnorvég nyelv – nynorsk – hagyományait, rekvizítumait hivatott gyűjteni, tudományosan feldolgozni. KkF megj.), ahol az oslói Norvég Színház és a norvég kiadóm (Det Norske Samlaget) egy Fosse-archívum létrehozását tervezi. Az előkészületi munkálatok már javában folynak.
KkF: – Ha nem írnál, mit csinálnál legszívesebben?
JF: – Jó kérdés. Nagyon nyugalmas úton jutottam el idáig, anélkül, hogy másvalamivel is kellett volna foglakoznom. Elképzelni sem is tudom, mihez kezdenék/kezdhetnék írás nélkül.
KkF: – Tanítottál a felsőoktatási intézménynek számító úgynevezett Íróiskolában. Szerinted lehetséges írókat képezni, nevelni?
JF: – Senki sem úgy születik, hogy tud írni. Mindenkinek meg kell tanulnia. Ez természetesen különböző fázisokban és nívókon történik. A fogalmazáskészség elsajátításához is az egyszerű, majd a bonyolultabb feladatokon át vezet az út. De a legutolsó darabka, az az aprócska valami, ami íróvá tesz valakit, a szó nemes értelmeben ÍRÓVÁ, az nem tanítható, nem adható tovább. Különben, ha csak valamiféle módszeren múlna, kihalna az irodalom. Módszer lenne, vagyis ellentéte az irodalomnak.
KkF: – Az utóbbi tíz évben nagyon népszerűek lettek ezek az Íróiskolai kurzusok. Van értelmük?
JF: – Van, akinek segít, és van, akinek nem. Egyeseknek kifejezetten káros. Én például diákként soha nem tettem volna be a lábamat ilyen helyre, ahhoz túl bátortalan vagyok.
KkF: – Az alábbiakban olvasható a 2004-ben készült Suzannah című darabod. Volna kedved egy bevezetőféléhez?
JF: – Semmi sem áll tőlem távolabb, mint saját írásaimat kommentálni, bevezetni. De a kérdéseidre továbbra is szívesen válaszolok.
KkF: – Kinek volt az ötlete, hogy Ibsenről írj darabot, még ha közvetve, a feleség háta mögé bújva is?
JF: – A norvég közszolgálati televízió (NRK) drámai osztályának a vezetője kért fel. Egy feltételes igennel válaszoltam. Nem volt kedvem tévéfilm forgatókönyv írásához. Helyette lett ez a mű. (2004 szilveszterén adta a közszolgálati TV 1-es csatornája. KkF megj.)
KkF: – Milyen forrásokat használtál fel ehhez a „háromszemélyes monológhoz”?
JF: – Az Ibsen bibliográfiákban nagyon kevés adatot találtam Suzannahról. Szerintem minden akkor fellelhető anyagot elolvastam.
KkF: – Fikció vagy dokumentum született?
JF: – Az a kevés anyag, amihez hozzájutottam, még az sem mind került bele a drámába. De olyan szituációkba helyeztem az alakokat, amik megtörténtek vagy megtörténhettek volna. S nagyjából olyasmit mondanak, ami annak idején elhangzott vagy elhangozhatott volna. Végülis nem egy dokumentumdrámát írtam, hanem drámát.
KkF: – Hozzásegít ez a darab Ibsen alaposabb megismeréséhez?
JF: – Nem hiszem ... talán egy kicsit.
KkF: – Kiemelnél, ajánlanál egyes részeket, részleteket az olvasóknak? Vagy adnál egyfajta használati utasítást, hogyan olvassunk színpadra szánt szöveget?
JF: – Ha ezt megtenném, azzal elismerném, hogy ez „csak” egy dráma. De szerintem a Suzannah tekinthető egy nagylélegzetű költeménynek is. Pontosan! Jó olvasást!