Kovács katáng Ferenc:
Ibsen én vagyok
Színjáték két felvonásban

Személyek:
HENRIK IBSEN
EMILIE BARDACH
FRU BARDACH, Emilie édesanyja
Dr. HABERMANN, körzeti orvos
HELENE RAFF, festőnő
SUZANNAH, Ibsen felesége
SIGURD, Ibsen felnőtt fia

I. felvonás

1. szín

(Henrik Ibsen az íróasztalánál ül, szórakozottan nézeget egy fényképet, ír, hangosan olvassa. A háttérben, félhomályban fotószalon, a fényképész éppen beállít egy személyt. Emilie az, akinek fényképét Ibsen nézegeti. Hosszú megvilágítás, blitz.
Elhalványodik a fotószalon.)

Ibsen: – 1889. A nyarat dél-Tirolban töltöttük. Emilie... (a fényképet forgatja) itt tizennyolc éves.
Göndör, fekete haj, fehér szalaggal átkötve. A fülei szabadon, fülbevaló nélkül. Magas homlok a tisztán fénylő szemek felett. Az arc enyhén ovális. (szünet)
Kicsi száj, meglepően vastag ajkak. Ha hinni lehet a tudoroknak, akkor markáns álla kemény akaratú személyiséget leplez. Álla a pont a felkiáltójel alatt. Csak éppen a felkiáltójel felfedezhetetlen az arcon. Inkább két idézőjel az orron kétfelől.
(a háttérben a fényképész kész a beállítással, erős fényfelvillanással exponál)
Ibsen: – Természetesen még félkész arc. Tizennyolc éves. A száj sarkában az a félszeg mosoly az unottság jele. Máris, ilyen fiatalon? Vagy tévednék, az egész csak a rossz beállításnak köszönhető?
(egy másik fényképet emel fel, ezt is alaposan tanulmányozza.)
Ugyanakkor készült, napra, órára pontosan.
Keményen összeszorított ajkak. Egy férfi, aki hisz magában, erejében, vagy inkább csak szeretné, hogy mások higgyék róla, hogy legyőzhetetlen. Ránctalan, nem öreg arc. Eltekintve az orr két oldalán, a száj sarkáig futó mély árkoktól. Az ajkak enyhén legörbülnek. (önirónikusan utánozza magát)
Bánatos pofa. (kényszeredett mosoly)
Ibsen, Henrik Ibsen én vagyok. (feláll, átsétál a múltba, a fényképész szalonjába. Találkozik a műteremből távozó Emilievel, kimért fejbiccentéssel üdvözlik egymást, mint akik most találkoznak először. Villantó, majd teljes sötétség)

Korabeli karikatúra Henrik Ibsenről

2. szín

(Ibsen egy kávézó asztalánál ül, várakozik. Kisvártatva megérkezik dr. Jürgen Habermann, az alpesi üdülőhely orvosa. Vékony, magas, negyvenes éveiben járó, fennkölt tónusban beszélő, a helyi értelmiséget képviselő előkelőség.)

dr. Habermann: – Nem tudtam hamarabb szabadulni a betegeimtől. Egy nehéz esetem is volt, súlyos vérmérgezés. Az itteni parasztok vagy spórolni akarnak pár fillért, vagy nem hisznek az orvostudományban, mindenesetre csak végső esetben keresnek fel. Pedig az én gyógymódom tudományos alapokon áll, nem vajákosság. Az már a múlté. A XIX. század a kutató emberé.
Apropó. Szívből gratulálok. Teret neveztek el önről, nagy megtiszteltetés…
Ibsen: – Valóban? Tudja jól, herr doktor, mit gondolok a formalitásokról.
S ez a polgármester, aki a beszédet tartotta...
dr. Habermann: – Zeisler úr...
Ibsen: – Igen, Zeisler úr, vajon ismeri az írásaimat?
dr. Hermann: – Most őszinte legyek, vagy udvarias? (Ibsen felhúzza a vállát)
Éppenséggel tudom, hogy Zeisler úr egy sort sem olvasott öntől, és még kevésbé látott színházat belülről.
Ibsen: – Vagyis nem az alkotónak, hanem a hírnévnek szólt a mai kitüntetés.
dr. Hermann: – Bocsánat a nyíltságomért, herr Ibsen, valóban nem a munkásságát ünnepelték ma. Kevesen ismerik az ön újszerű irodalmi gondolatait. Még csak nem is a hírneve keltette fel a polgármester figyelmét. (Ibsen egyre kíváncsibban hallgatja a doktort) Az ön értéke, kedves herr Ibsen. Az ön magas piaci értéke.
Ibsen: – Micsoda nyers szavak ezek, doktor...
dr. Habermann: – Az igazság, igen. Az ön írásainak is a veleje, az igazság, nem kellemes a fülnek. A polgármester nem kedveli az irodalmat, való igaz, de van szimata a pénzhez, a kereskedéshez. Ezért szorgalmazta, hogy városunknak Ibsen tere legyen. Reklám a bayeri túristáknak: ,,Ibsen térre, látogasson télre!”.
Ibsen: – Ma különösen cinikus, herr doktor!
dr. Habermann: – Igyekszem, igyekszem. (mindketten felnevetnek)
Ibsen: – Végül is, igaza lehet. A legkülönösebb, hogy én – kissé – mégis örülök az elismerésnek.
dr. Habermann: – Akkor talán annak is örül, hogy a gyerekek ,,Gátőrnek” csúfolják. Az ő szemükben ugyanis a furcsa szokásaival lett népszerű.
Ibsen: – Igen, sokat időzöm a fahídon és a folyóparton. Túl sokat talán?
dr. Habermann: – Ez a táj vízeséseivel, forrásaival, ősi fáival a túristák kedvence. Így július végén minden virágzik, csodálatos.
Ibsen: – És nagyon hasonlít Norvégiára, ahonnan közel huszonöt éve eljöttem. Ide nem azért látogatok évek óta, mert honvágyam van. Ellenkezőleg. Feledni akarom a keserű éveket. Kitörölni apám emlékét.
dr. Habermann: – De az írásai csalhatatlanul a hazájához kötik. A forrás, amiből merít…
Ibsen: – Kedves doktor, a forrásra akkor van szükségem, ha kiapadok, ha… elakadok. Talán ezt a forrást keresem itt, órákon át a hídon állva.
dr Habermann: – A forrás – ha ezt egy természettudós megítélheti – az anyanyelve. Hiszen munkaeszköze, szerszáma az anyanyelv.
Ibsen: – Herr doktor, ma különösen kemény hozzám. Piaci értékemet, munkaeszközeimet emlegeti, még megérem, hogy orvosi szerszámait is elősorolja nekem. Netán ki is próbálná rajtam?
dr. Haberman: – Jó ötlet, herr Ibsen. Egy alapos anyagellenőrzésre szívesen látom.
(fény ki)

3. szín

(kerti pad az üdülőtelep sétányán, közel a patak fahídjához. A padon Emilie ül, naplót ír. A háttérben, a fahídon háttal Ibsen áll.)

Emilie: – Bécs egyre távolodik tőlem, pedig csak pár napja hagytuk el anyámmal. Apa gúnyos búcsúszavai még itt csengnek a fülemben: Emilie, Gossensassban végre elszakadhatsz Martha barátnődtől. Annyira megszeretted, úgy összenőttetek, hogy félek, soha nem lesz kedved férjhez menni... Most ért ide Martha levele, öreg férjével Bécstől messzire költöztek. Erről miért nem tudott az apám? Bécs... aranykalitkám, mégsem, inkább sivatagom. Martha otthona oázis volt benne, de elment... (a hídról lejövet közelít felé az idős férfi)
Ibsen: – Szép napot, kisasszony, megengedi, hogy megpihenjek kicsit maga mellett? A csokor, amit a névadó ünnepség után átnyújtott, remélem, nem tévesztem össze valakivel, sajnos elhervadt.
Emilie: – Vadvirág volt...
Ibsen: – Tudom, formalitás... látásból ismerjük csak egymást… az imént beszélgettem az édesanyjával... úgy illik, hogy bemutatkozzam. Henrik Ibsen.
Emilie: – Emilie Bardach.
Ibsen: – Ha emlékszik, pár nappal ezelőtt, a fotószalonban is...
Emilie: – Igen, jól emlékszem. Ön az a híres író.
Ibsen: – A kitüntetéseket, a ceremóniákat nem kedvelem, de a figyelmesség, a kedves virág, főleg egy fiatal olvasómtól, megtiszteltetés. Tudja, a piaci értékem megnőtt az utóbbi időben.
Emilie: – Durva kifejezés!
Ibsen: – De pontos, nem ígér se többet, se kevesebbet, mint ami. Valaminek az az ára, amit a vevők hajlandók megfizetni.
Emilie: – Halpiacon lennénk?
Ibsen: – Kedves Emilie, hazámban a halpiacnak komoly respektje van. És azt is el kell mondanom, hogy valamikor nagyon szegény voltam. (Emilie felszisszen, elcsodálkozik.) Akkoriban nemigen neveztek volna el rólam, felkapott üdülőhelyen, teret. Ha csak az adósok börtönét nem! De ez maradjon közöttünk. (egy nő közeledik festőtáblával a kezében. Mindketten felállnak, Emilie bemutatja Ibsent)
Helena: – Helena Raff festő. Münchenből.
Ibsen (mogorván): – Gyűlölök modellt ülni, s pillanatnyilag pénzem sincs, hogy képet rendeljek.
Helene: – Nem is mertem ilyesmire gondolni..., de jó ötlet. (tanulmányozza Ibsen arcát) Kifejezőek a vonásai, de...
Ibsen (Helena érdeklődése felkelti a figyelmét): – Segíthetek valamiben?
Helena (bizonytalanul): – Igen, de nem képvásárlásra gondoltam. Ön ismert, híres ember. Új személyiségfeltáró módszerekkel kísérletezik. Beszélne az alkotás folyamatáról?
Ibsen (meglepődve): – Csalódni fog bennem. Az ilyesmiről nem lehet beszélni. Én legalábbis nem tudok.
Helene: – Válságba kerültem. Nem haladok a munkámmal, mintha egy lánc kötne gúzsba. Nem ismeri ön azt az érzést, amikor az ember nem képes A-ból B-be érni?
Ibsen: – Kedvesem, semmit sem ismerek ennél jobban… De az igazi művésznek tudnia kell élni ezzel az érzéssel. Beszélni róla, nem segít. Tapasztalatból mondom. A kiút? Kemény, kegyetlen munka.
Helene: – Kegyetlen? Furcsa jelző az alkotásra. Kemény munka.
Ibsen: – Látom, pontosan érti, hogy mit akarok mondani.
(fény ki)

4. szín

(szálloda étterme, benne félreeső étkezősarok, ott ül Ibsen egyedül, újságot olvas, rendel. Az étteremben, a főhelyen, a csillár alatti asztal körül Emilie, édesanyja, dr. Habermann és Helene Raff étkezik, beszélget)

Fru Bardach (dr. Habermannak): – Idén alig kaptunk jól felszerelt lakást. Már szinte mindenhonnan idejönnek nyaralni. Magyar grófok, észak-olasz előkelőségek. És ezek az angolok... Minden téli, nyári üdülőt elleptek már.
dr. Habermann (Helenenek): – Gratulálok a merészségéhez, vagy a bátorságához. Hallom, sikerült szóra bírnia herr Ibsent.
Helene: – Emilie érdeme. Nem hiszem, hogy nagy hőstett lett volna a részemről. Olyan tanácsokat kaptam, amit egy nő kevesektől remélhet.
Fru Bardach: – De kedvesem, miket beszél...
dr. Habermann: – Fru Bardach, bizonyára félreérti a helyzetet. Herr Ibsen tökéletes úriember, különösen fiatal hölgyek társaságában. Sokan félremagyarázzák a műveit, azok alapján, nem szerencsés őt magát megítélni.
Fru Bardach: – Én ugyan nem olvastam, de azt mesélik, hogy... Különben jól teszi, doktor, ha vigyáz a szavaira, nehogy magára ismerjen ,,a mester” következő művében.
(fény át Ibsen asztalára)
Ibsen (a felszolgáló kisasszonynak): – A szokásos italomat kérem. S a hidegtálat csak amikor már a feleségem s a fiam is megérkezett.
(fény vissza a nagy asztalra)
Emilie, Helene (egyszerre, élénken): – Most is ír? Vajon mit?
Emilie: – Olyan tartózkodó! Étkezéskor is félrehúzódik, ritkán társalog. Honnan szerzi az élményeit?
dr. Hermann: – Mintha a fiatal hölgyekkel kivételt tenne...
Fru Bardach (mintegy felháborodva): – De épp az imént említette, hogy talpig úriember!
(Suzannah és Sigurd letelepszik Ibsen mellé, az italos pohár nincs már az asztalon, behozzák a hidegtálat, egyszerű szendvicsek, késsel, villával fogyasztják, nagy adag kávét, tejet isznak)
Ibsen (az újságra mutatva, a levegőbe beszél): – Emelkedik az orosz vasúti kötvények értéke. Hegel úr, Koppenhágai kiadóm előre figyelmeztetett, hogy vásároljak...
Suzannah: – Kár az időt pazarolni rá! Jobban tennéd, ha újra írnál. Nyaralás közben nem találod a helyed.
Ibsen: – Miből gondolod, hogy még valaha is írok?
Sigurd (diplomatikusan): – Manapság hatvanegy év nem kor. A kö-vetkező darabodra se sokat kell várnunk. Hallom, a Nórát nagy sikerrel játsszák Angliában. A fél világ angolul beszél.
Ibsen: – Ó, az angolok... Sosem fogják megérteni a műveimet. Azért tetszik nekik, mert váltókról van benne szó, és mert nem tudják megkülönböztetni a költőt a politikustól.
Sigurd: – De apám, a politika…
Ibsen: – Sigurd, én a költészetről beszélek. Persze, téged a szakmád, pontosabban a diplomácia érdekel. Washingtonból is ezért kerültél ide, illetve Bécsbe.
Sigurd: – Tulajdonképpen a svéd-norvég únió a témám, és…
Ibsen: – Tudom fiam, maradjunk csak a költészetnél...
Suzannah (láthatóan fáradt, beteges, idegesíti a beszélgetés, türelmetlenül hátratolja a székét)
Sigurd (feláll, udvariasan segíti az anyját, távoznak)
Ibsen (újból egyedül marad, int a felszolgálónak, sört rendel)
(a másik asztaltársaság is felbomlik, Fru Bardach és Emilie egy váratlan fordulattal Ibsen asztalához tart)
Fru Bardach: – Önről beszélgettünk, Ibsen doktor, gondoltuk, üdvözöljük, mielőtt visszavonulunk.
Ibsen: – Ó, drága asszonyom, de jó, hogy látom önöket. Osztoznának velem magányomban?
Fru Bardach (leülnek): – Nagy örömmel.
Emilie (anyja rosszalló pillantásaitól kicsit zavartan): – Holnap hosszabb kirándulást teszünk. Velünk tartana? Persze, ha nehezére esne az egész napos túra...
Ibsen (a levegőbe beszél, kiselőadást tart): – A fiatalok természetesen a nap minden óráját a szabadban töltenék... A fiataloknak és az időseknek is lételemük a szabadság, ami tudvalevő, csak a hegyek között található. Norvégiában, sok-sok évvel ezelőtt vad hegyeken, járatlan utakon, viharban, tűző napon barangoltam, lombsátorban, barlangüregben éjszakáztam. Semmi nem volt fontosabb...
Fru Bardach: – Azt akarja mondani, Ibsen doktor, hogy Ön, ilyen primitív körülmények között…
Emilie: – De hát ez fantasztikus! Csodálatos!
Ibsen (Emilie szemébe néz): – Igen, a szabadság, az efféle szabadság fantasztikus és csodálatos.
Fru Bardach: – No, és a felesége?
Ibsen (újra a levegőbe beszél): – Ez még azelőtt volt, hogy megismerkedtünk. Természetesen.
Fru Bardach: – Érthető.
Ibsen: – És nemcsak a friss levegő, de a táj szépsége és változatossága is vonzott. Tudják, festettem, vázlatokat, egyebeket készítettem. Azóta is érdekel a festészet.
Emilie (ironikusan): – Rann kisasszony nem ezt tapasztalhatta.
Ibsen: – Első bécsi látogatásomat is ennek köszönhetem. Egy nagyszabású kiállításon zsűriztem.
Fru Bardach: – Ó, mikor?
Ibsen: – A Világkiállításon.
Emilie (csalódottan): – Még meg sem születtem!
Fru Bardach: – De Emilie! Nem volt az olyan régen... Azt hiszem, Emilie, fölöslegesen zavarod Ibsen doktort a megjegyzéseiddel.
Ibsen: – Tudja, kedves asszonyom, bájos leányával nagyon jól megértjük egymást.
Fru Bardach (meglepődve): – Igen?
Ibsen: – Az önálló vélemény – bizonyos korlátok között – egészséges és természetes. Higgyen nekem.
Fru Bardach (Emilienek): – Ne zavarjuk tovább herr Ibsent.
Ibsen: – Drága asszonyom, rábeszélné a lányát, hogy még egy kicsit maradjon egy öregembert szórakoztatni? Önöknek is jól jön majd hírt vinni rólam a bécsi szalonokba. Téli estéken elmesélni, hogyan ismerkedtek meg a híres, nevezetes íróval.
Fru Bardach (elköszön): – Emilie bizonyosan örömmel bújik ki az anyai felügyelet alól.
Emilie (szemmel követi a távozó anyját, majd durcásan Ibsen felé): – Miért nem látogatott meg, amikor betegen feküdtem?
Ibsen: – Megpróbáltam, de zárva volt a kerti kapu.
Emilie: – Miért nem mászott át rajta? Nem túl magas.
Ibsen: – De nem is alacsony, és hegyes csúcsok védik.
Emilie: – Bekiabálhatott volna...
Ibsen: – Megbocsát, kisasszony, de ez nem illik.
Emilie: – Szóval fél olyat tenni, ami nem illik. Ezt nem gondoltam volna. (Ibsen elterelő mozdulattal sört rendel, Emilie semmit sem kér, de csodálkozik a sörrendelésen)
Ibsen (gúnyosan): – Bécsi körökben nem illik sört rendelni hölgyek társaságában?
(hosszú csönd, fürkészik egymást, mindketten komoly beszélgetésre vágynak) A konvenciók mindannyiunkat szorítanak. De elkerülhetetlen, hogy néha kitörjünk belőle. Erre alapjában véve két lehetőség van. A butaság és az őrültség. Az egyik megbocsáthatatlan, a másik... A másik elkerülhetetlen.
Emilie: – Jól értem? A butaság ellen védekezzünk, s csak a legelkerülhetetlenebb őrültségeket kövessük el?
Ibsen: – Bravó, és még csak tizennyolc éves! Nem csalódtam önben. Amikor a virágot átnyújtotta, ott a ceremónia után... az arcán tükröződő akaratos báj, dacos fejtartás… Sejtettem, hogy ön különb, mint az átlag. Nem is tudja talán, ... hogy mi a különbség a butaság és az őrültség között?
Emilie: – Az majd idővel kiderül.
Ibsen: – Mivel tölti az idejét, ha éppen nem rám pazarolja?
Emilie: – Olvasok, a betegség alatt is ez volt az egyetlen...
Ibsen (gúnyorosan): – Biztosan angol lányregényeket.
Emilie: – Azt is, a nyelvgyakorlás kedvéért. Ezúttal azonban mást. Arról, hogyan törjük át a konvenciókat, hogyan vállaljuk a szerelem következményeit. Meglehetősen morális olvasmány. Azt hirdeti, hogy azok szerelme teljesedik be, akik komolyan veszik.
Ibsen: – De hiszen a szerelmet mindenki komolyan veszi!
Emilie: – Nem igazán komolyan... Akit szeretünk, azzal házasságra kell lépni. Egy komoly ember írta. (mélyen, bátran Ibsen szemébe néz)
Ibsen (fogadja a pillantásban lévő elismerést, halványan elmosolyodik, rábólint): – Készült belőlem, ,,...fru Elida Wangel, A tenger asszonya”...
(fény ki)

5. szín

(az étterem félreeső sarka, Ibsen szokásos helye, reggeli és újságolvasás, ezúttal Ibsen és dr. Habermann ül az asztalnál)

Ibsen (norvég Aftenpostent olvas, felháborodott): – Az újonnan alakult norvég kormány ellenzi az Európához való közeledést. Szerintük anarchizmushoz, erkölcstelenséghez, szociális radikalizmushoz vezetne.
dr. Habermann (tisztelettel, némi iróniával): – És az Európai Út prominens képviselője éppen itt ül velem szemben, békésen reggelizik, s az Alpok friss levegőjét szívja.
Ibsen (tovább olvas): – Operáció mentette meg egy fiatalember szemevilágát... Műtét, a szemben? Késsel, csak közelíteni is a legérzékenyebb érzékszervhez... Belegondolni is szörnyű.
dr. Habermann: – Maga a technika régóta ismert, de eddig nem volt megfelelő anyag a helyi érzéstelenítésre. Most az is megvan. Nem fogja kitalálni, herr Ibsen, hogy mi az!
Ibsen (kíváncsi is, nem is)
dr. Habermann: – A sokat átkozott kokainról van szó.
Ibsen: – A legújabb kábítószer? Ami az alkoholt is és a morfiumot is übereli?
dr. Habermann: – Egyik zsidó évfolyamtársam hírnévre, elismerésre vágyván, barátján kezdett el kísérletezni a kokainnal. Szakmai folyóiratokban publikálta, hogy miként használható a kokain morfium-elvonókúrára. A kísérlet sikerült. A morfinista leszokott a morfinról, viszont az idült kokainmérgezés elvitte.
Ibsen: – Részemről maradok a fehér bornál. Ma talán azt is kihagyom.
dr. Habermann: – A minap felajánlott általános kivizsgálásra találhatnánk egy megfelelő időpontot...
Ibsen: – Nem sokáig tudok már önnek ellenállni. Mintha én is szükségét érzném valamiféle orvoslásnak.
dr. Habermann: – Az ön problémája, hogy is mondjam, ... tulajdonképpen egyfajta, hm... tehetetlenség.
Ibsen (meglepődik): – Mit akar ezzel mondani?
dr. Habermann: – Nézze, herr Ibsen, tudja jól, hogy ismerem a munkásságát, művei németül is hozzáférhetőek. Úgy érzem, ön krízisben van.
Ibsen: – Az öregedés jele?
dr. Habermann: – Nem, nem feltétlenül. Előfordulhat bárkivel. Természetesen korral változik a teljesítőképesség. Egy harminc éves több megpróbáltatást képes legyőzni. De az ön esetében lelki problémákra gondolok. Az írás-zavar, természetesen az írók körében, ismert az orvosi praxisban. Úgy érzik, apadóban a tehetségük. Odáig fajulhat, hogy az íróeszköz puszta látásától is irtóznak. Remeg a kar, a kézfej, estleges görcsök. Nem ismerős?
Ibsen: – Nos, szerencsére idáig még nem jutottam. De van abban valami igazság, amit mond. Időm nagy része üresjárat. Kiírtam volna magam?
dr. Habermann: – Még nincs biztos gyógymódunk rá, talán a hipnózis...
Ibsen (élénken rázza a fejét): – Azt még a legvégső esetben sem...
(a kényelmetlenné váló társalgásnak Sigurd vet véget, letelepedik, dr. Haber-mann elbúcsúzik)
dr. Habermann: – Várnak a betegeim, megbocsát, herr Ibsen és a fiatalúr?
(Sigurd az Aftenpostent olvassa, Ibsen szivarozik, kávézik, ingerelt az előbbi beszélgetéstől, magában beszél, de úgy, hogy Sigurd hallja és reagáljon is rá)
Ibsen: – Gróf Snoilsky nagy politikus és nagy költő.
Ah. Lebeszélném őt is az írásról, napjainkban fölösleges a költészet. Ki olvas verseket?
Sigurd (olvas tovább): – Igen?
Ibsen: – Tudtad, hogy a gróf tíz évig egy sort sem írt?
Sigurd: – A svéd kollégáim, a washingtoni diplomataestélyeken ...
Ibsen: – Megkeseredett.
Sigurd: – Megkeseredett? A legelőkelőbb tisztséget töltötte be az államigazgatásban...
Ibsen: – Költő, nem bürokrata.
Sigurd: – De megint ír, többet s jobbat, mint azelőtt.
Ibsen: – Tudod, hogy mi történt vele?
Sigurd: – Tudom is, meg nem is. Sok mindent összebeszélnek.
Ibsen: – A gróf gazdag, nagyrabecsült, híres. Mégsem volt képes írni. A válságos időszakában mondott nekem valamit, amit nem tudok elfelejteni: ,,Eltékozlom az életemet, és nincs erőm változtatni.”
Sigurd: – Igen, igen, de végül is kilábalt belőle. És nem is lehetett az olyan szörnyű időszak. Az emberek szeretnek túlozni.
Ibsen: – Megtette. Kitört. Erőszakkal. Nagy akarattal.
Sigurd: – Kitört, hát kitört. Végül jóra fordult minden.
Ibsen: – Megmenekült. Megint képes írni.
Sigurd: – Megmenekült, más kárára! Elvált.
Ibsen: -Kénytelen volt, gondolom.
Sigurd: -Kénytelen volt?! Nem volt joga hozzá!
Ibsen: – De volt! Több, mint joga, kötelessége volt. A legalapvetőbb kötelessége önmagával szemben. A gróf igazán nagyformátumú ember.
Sigurd: – Ezt nem is kétlem.
Ibsen: – Rátalált a nagy Ő-re, aki mellett újra írni tudott.
Sigurd: – Az első felesége pedig meghalt.
Ibsen: – Jóságos ég! Az a válás után történt. Tüdőgyulladás.
Sigurd: – Szüksége lett volna lelki támaszra, hogy erőt kapjon a gyógyuláshoz.
Ibsen: – Spekuláció.
Sigurd: – Kár beszélni róla?
Ibsen: – Biztosan jó feleség volt, de a gróf mégis szerencsétlen maradt mellette.
Sigurd: – Eltiltotta talán az írástól?
Ibsen: – Nem, nem, de az alkotáshoz ihletre, szellemi közösségre van szükségem, illetve szüksége a grófnak.
Sigurd: – Az új feleség persze jóval fiatalabb. Ez a szellemi közösség kritériuma?
Ibsen (sértetten, mint akit tetten értek): – Hogy gondolod, Sigurd! Ez vádaskodás! Az életkornak ehhez semmi köze...
Sigurd: – Mondd, apám, komolyan gondolod, hogy a sikerhez egy holttesten át kell vezessen az út?
Ibsen (felháborodva): – Kiforgatod a szavaimat.
Sigurd: – Költő!!!!
(fény ki)

6. szín

Ibsen (a sétány padján, majd séta közben, szinte csak magának): – Költő!!! Másodszor hallom ezt a szót – így – a fiam szájából. Nem talált illőbb szitkot a fejemhez vágni.
Emilie: – Ugye, nem kell egyetértenem a fiával?
Ibsen: – Nem találom a helyem Grossensassban. Talán idén Berchtesgadent, vagy Davost kellett volna választanom.
Emilie: – És a megtiszteltetés, az önről elnevezett tér? Nem olyan jók itt az emberek, mint máshol?
Ibsen: – Ellenkezőleg, itt kevésbé ismernek, mégis kitüntettek. Nincs ez mindenütt így.
Emilie: – Hazájában, a távoli északon népszerűbb?
Ibsen (élénken reagál): – Tudja, mi kell ahhoz, hogy valaki ismert legyen Norvégiában? Átsíelni Grönlandot, az az igazi teljesítmény, nem pedig színházasdit játszani! Akiben van egy kis tálentum, azt azonnal kiüldözik a bürokraták, a rendezőcskék, az irigyek...
Emilie: – De Nansen, Amundsen, ők nemzeti hősök?
Ibsen: – Ők igen. Tudománynak álcázva hőmérsékletet mérni Grönlandon, ez tipikusan norvég. De próbálja csak meg rávenni őket, hogy megértsenek egy nüanszokkal megírt drámahőst. Nem megy, köszönik szépen. A szereplők legyenek tipikusak, mindvégig problémamentesek az egész darab során.
Emilie: – Norvégia mégiscsak az ön hazája. Gyakran hazalátogat?
Ibsen: – Szinte soha.
Emilie: – De akkor a rokonai, a gyermekkori barátai...?
Ibsen: – Erről végképp nem szeretnék beszélni. Norvég vagyok, természetesen. Norvégnak lenni: elvágyódni. Ez vagyok én.
Emilie (másra tereli a szót): – Azt mondják, ön világszerte ismert.
Ibsen: – Túlzás.
Emilie: – Megfordulnak Ön után az utcán?
Ibsen: – Megtörtént már... Münchenben különösen sokan ismernek.
Emilie: – Előkelő társaságokba hívják, díszelőadásokat tart...
Ibsen: – Ez az, amitől a legjobban undorodom.
Emilie: – De ha a király hívná?
Ibsen: – Hát... Kong Oscarral, a svéd–norvég únió királyával beszélő viszonyban vagyok…
Emilie: – Miről lehet egy királlyal beszélgetni?
Ibsen: – Szeretné tudni? Na, mit gondol?
Emilie: – Ellentmondani semmiképpen. Legalább is szemtől szembe nem.
Ibsen: – Nem illik, valóban.
Emilie: – Én nem lennék alkalmas királyi társalkodónőnek.
Ibsen: – Ebben igaza lehet.
Emilie: – Utazni, utazni… szeret?
Ibsen: – Most, hogy a feleségemnek nehezére esik a járás, kevésbé.
Emilie: – Én nem tudok egy helyben maradni. Jó itt a természetben, de én a nagyvárost, az emberforgatagot szeretem.
Ibsen: – Akkor nagyon szerencsés, kedves kisasszony, hogy Bécsben lakhat. Európa szívében, egy világvárosban. (bánatosan) Beleszületni egy kultúrközpontba...
Emilie: – Árulja el nekem az őrültségeit!
Ibsen: – Szóval nem jött még rá?
Emilie (halvány mosoly az arcán): – Az írásai, ha jól sejtem.
Ibsen: – Természetesen.
Emilie: – És hogy hisz nekem. Ez is felér egy őrültséggel?
Ibsen: – Ha egy művész már nem hisz többé a fiatalságban, jobb, ha feladja.
Emilie: – Én arra gondolok, hogy bennem hisz-e?
Ibsen: – Az önben rejlő fiatalságban, igen.
Emilie: – Mit gondol, felnőtté válnék egy jó tanítómester mellett?
Ibsen: – Elképzelhető.
Emilie: – De ki vállalna magára ekkora terhet? Ekkora felelősséget?
Ibsen: – Ezt komolyan vegyem, kisasszony? Nem mutat túl sok hajlandóságot a tanulásra.
Emilie (nevetéssel leplezi csalódottságát)
(fény ki)

7. szín

(rendelőintézet, az egyik fal plafonig megrakva könyvekkel, orvosi műszerek)

dr. Habermann (körülvezeti Ibsent a rendelőben): – A tizenkilencedik század temploma, a tudomány, a felvilágosodás, a haladás szentélye: az orvosi rendelő. A misztikum, a kuruzslás a múlté. A jövő és a jelen az elméleté, a kísérletezésé.
Ibsen (szkeptikusan): – Az elméletet, a tudományos vizsgálódást támogatom, de a kísérleteket... Hát ne rajtam, ha lehet... A távoli Norvégiában, amikor megszülettem, az ilyen szavak, mint szeptik, mikróba, anesztézia, teljesen ismeretlenek voltak.
dr. Habermann: – A bécsi iskola, mint szerencsém volt megtapasztalni, a modern orvostudomány bölcsője. Az orvosi hivatás pedig – érdemén felül is – megbecsült. A műszerek garmada, mint látja, egy eldugott üdülőfaluban is rendelkezésünkre áll.
Herr Ibsen, lássunk hozzá. Meséljen a fizikai állapotáról!
Ibsen: – Jól kezdődik! Mit hasznosíthat a tudomány az én szubjektív megfigyeléseimből?
dr. Habermann: – Ezt pont ön kérdi?
Ibsen: – Azt hittem, ragaszkodik a méréseihez, számításaihoz.
dr. Habermann: – Nem ön az egyetlen, aki félreértés áldozata. De mondja csak, a hősei nem maguk leplezik le gyengeségeiket a kinyilatkoztatásaikkal?
Ibsen: – ... és legtöbbször azzal, amit elhallgatnak. Kezdem érteni... Le akar leplezni?
dr. Habermann: – Korántsem. De ön is tudja jól, hogy a megoldás kulcsa a saját kezünkben van. Lásson hozzá bátran!
Ibsen: – Nem olyan egyszerű. Minden út bezárult előttem. De erről már beszéltünk egyszer. Semmi kézzelfogható okot nem találok. Elgyengülés? Félelem az elgyengüléstől?
dr. Habermann: – Fél, hogy nem képes többé írni?
Ibsen: – Talán.
dr. Habermann: – Orvos vagyok, jogom van, nem is jogom, kötelességem, akár nem ideillő kérdésekkel is, hogy zaklassam. Az ön egészsége fontosabb számomra, mint a tapintat. Miért olyan fontos, hogy folytassa az írást?
Ibsen: – Mert drámaíró vagyok. Mert erre vagyok alkalmas. Lassan már csak erre.
dr. Habermann: – Az ön korában a kereskedő, az építési vállalkozó, a hajótulajdonos már visszavonul. Élvezi a megszolgált szabadságot anélkül, hogy félne a napi megpróbáltatásoktól, a kudarcoktól, a feltörekvő fiataloktól.
Ibsen: – A Szirének hangja.
dr. Habermann: – Az lenne?
Ibsen: – Igen. Iró vagyok, írnom kell.
dr. Habermann: – Nincs elég bevétele korábbi műveiből?
Ibsen: – Nem a pénz kedvéért. Habár... Sokan megélnek a színházból... színészek, rendezők, díszletezők, még a takarítók is, de a szerzők!
dr. Habermann: – Most túloz, ugye, herr Ibsen!
Ibsen: – Soha nem túlzok fölöslegesen, csak amennyi az igazság feltárásához szükséges, kedves doktor! Új és új könyvek a kereskedések polcaira, ebből lehet megélni, nem a színházból. Az egyik színdarab fizet, de rosszul, a másik sehogy sem.
dr. Habermann: – Ha nem is kell éheznie, azért értem az aggodalmát. De nézzük a masinát, a termelőeszköz állapotát.
Ibsen: – Különös szavakat használ, doktor.
dr. Hermann (a megnyitott ingen keresztül sztetoszkóppal hallgatja): – Biztosan ismeri ezt a szerszámot. Lehallgatja az emberek legbensőbb titkait. Magának való! Sóhajtson! Mélyebben! Tartsa vissza! Ennek az eszköznek is megvan a maga története. Egy fiatal orvos, aki nem tartotta illőnek fiatal hölgyek fedetlen keblére szorítani a fülét, tölcsért formált egy papírlapból, s úgy végezte el a vizsgálatot. A szemérem vezetett a felfedezéshez. A tölcséren át felerősítve hallotta a szívdobogást. Ez itt még tökéletesebb, de az a papír és az a hölgy lehetett az igazi...
Ibsen: – És ön mit hallott most?
dr. Habermann: – Semmi különöset. De nézze csak, ezek a gumicsövek, az a falon lévő üvegcső és ez a párna a karra, leleplezik az ön vérkeringését.
Ibsen: – Ez a kínzóeszköz?
dr. Habermann: – Nem sokan dicsekedhetnek ehhez hasonlóval. S nekem már gyakorlatom is van a kezelésében, az eredmények kiértékelésében. Egyáltalán nem okoz fájdalmat.
Ibsen: – Akkor sem valami bizalomgerjesztő.
dr. Habermann (vérnyomást mér, közben magyarázza a technikáját): – Most pedig, ha megkérhetném egy kis produkcióra (pohárfélét nyújt át), ott a függöny mögött. Egyszerű kémiai vizsgálattal új információkhoz jutok.
Ibsen (zavarban van): – Nincs különösebb gondom ezen a tájékon...
dr. Habermann: – Az eddigi vizsgálatok alapján, mondhatom, hogy kiváló formában van, herr Ibsen. Fizikai állapota egy ötvenévesé.
Ibsen: – Ennek örülök, de...
dr. Habermann: – A gépezet kiváló, de a termeléshez nyersanyag is kell, ott mi a helyzet?
Ibsen: – Meg kell mondanom, kellemetlen számomra az ön szóhasználata. Idegen, rideg és rémisztő.
dr. Habermann: – Bocsásson meg az orvosnak. De pont ön nehezményezi az újszerű szófűzéseket, ön, a paradoxon-gyártó, aki a fél világot új fogalmakkal sokkolja? Bagoly mondja verébnek... Figyelmeztettem, kötelességem a bajok forrásáig leásnom. Jól ismerem a munkásságát, fussunk végig a főbb szakaszokon. Segítsen, és ne a nyersességemen morfondírozzon.
Ibsen: – Az első munkáimat talán hagyjuk...
dr. Habermann: – Rendben, de megjegyzem, a nyersanyag akkoriban a történelmi dokumentumokból származott. Aztán jöttek a filozófikus művek...
Ibsen: – Többek között Kirkegaard hatására.
dr. Habermann: – Aztán a társadalmi drámák, amik a legfelsőbb rétegekbe emelték önt. Csodálatosak. Magasztosak. Helyettünk, értünk gondolkozik. Olyan dolgokat feszeget, amiket mi csak félig, vagy egyáltalán nem gondolunk át. Ön a mi lelkiismeretünk, az öntudatos polgárok lelkiismerete. A legégetőbb társadalmi kérdéseket boncolgatja. És a nyersanyag? Itt van körülöttünk, a levegőben, az újságokban, az asztaltársaságok beszédtémáiban.
Ibsen: – Ilyen megvilágításban még nem gondoltam a darabjaimra...
dr. Habermann: – De a java csak most jön. A legutóbbi műveiben, amikben mélyen a lelkekbe hatol, az igazi valónkat veszi bonckése alá. Az individumot helyezi piedesztálra. A költészet legmagasabb foka. Becsülöm érte. De ennek ára van...
Ibsen: – Nocsak?
dr. Habermann: – Ehhez csak egy nyersanyagraktár áll a rendelkezésére, önmaga.
Ibsen (kisvártatva, elgondolkozva): – Nem tudom, de nem tetszik nekem ez az egész. Termelőeszköz, nyersanyag, masinéria, gyári modell... Piaci értékem, termelékenységem. Az ön termeléséért, bocsánat, kivizsgálásomért mit kell fizetnem?
dr. Habermann: – Nagy árat! Dedikálja nekem a legutóbbi művét, A tenger asszonyát.
Ibsen (cinkosan elmosolyodik, ír, hangosan olvassa): – ,,Kedves doktorom-nak köszönettel e munkadarab legyártója, Henrik Ibsen.”
(fény ki)

8. szín

Emilie (a sétány padján, naplót ír, később Ibsen érkezik): – Elfog a félelem. Senki nem tud segíteni rajtam. Néhány elkapkodott sort írok, anyám után kell mennem a szalonba – de végre egyedül vagyok. A hangulatom leírhatatlan, úgy érzem magam, ahogy egy hosszú, lázas betegség után várható: végtelenül gyengének. Az együttérző, bíztató szavak sem vidámítanak. Legalább a Cranach család is itt lenne még, de egy hete elutaztak. A betegség soha vissza nem térő gazdag napoktól fosztott meg. Számít ez most valamit? Hétfőn sétálhattam először. Ibsen doktor korlátot is mászott, hogy velem találkozhasson. Itt maradt egy darabig. Megkapóan szeretnivaló, drága ember. (felnéz a naplójából)
A naplóm csak arra jó, hogy papírra vessem a gondjaimat. Megoldást találni nem segít. (elgondolkodva tovább olvas, belejavít, tovább ír) A múlt héten rossz idő volt. Reggelre ébredve havas lett minden hegycsúcs. Ibsent olvastam – csodálatos, de most nincs időm erről írni. Újra találkoztunk, és sokáig beszélgettünk. Meghat az előzékenysége. (a távolba mered, leír még egy mondatot) Leírhatatlan a hangulatom. (lapoz az Ibsen műben, felolvas egy mondatot) ,,Az én hivatásom, a nemkívánatos harmadiknak lenni az asztalnál.”
Ibsen (a padhoz érkezik): – Kisasszony, elfogadja egy öregedő író unalmas társaságát?
Emilie: – Ha nem fél, hogy felbosszantom.
Ibsen: – Vigyázzon, a szemeim villámokat szórnak!
Emilie: – Fenyeget?
Ibsen: – Ne féljen, ha néha kimondom, amire gondolok.
Emilie: – A férfiak tehetik!
Ibsen (barátságosan megpaskolja Emilie kezét, pillanatig rajta is felejti, majd zavartan visszahúzza): – Ön se féljen véleményt nyilvánítani. (zavartan más témát keres) Éles ez a hegyi levegő. Különös erőt ad.
Emilie: – Engem legyengít. Ön sem szokott sétálni ebben a napszakban...
Ibsen: – Nem függhetünk a szokásainktól. A szokások arra valók, hogy időnként felrúgjuk őket. Ma, és ebben a kivételes időben itt ülök maga mellett.
Emilie: – Önök, északi emberek másként reagálnak, mint én, mint...
Ibsen: – Kisasszony... Olvasott valami érdekeset mostanában?
Emilie: – Túl sokat is. Mind ugyanarról szól. Legyünk hűek önmagunkhoz... meneküljünk a bezártságból...
Ibsen: – Ki a nagy, veszélyes, csodálatos világba.
Emilie: – Valami ilyesmi.
Ibsen: – Érez elég erőt hozzá?
Emilie: – Én? Nem... Nem is tudom igazán.
Ibsen: – Ön, aki vadász lenne inkább, mint zsákmány.
Emilie: – Mondtam én ilyet? Nem kell mindent elhinni nekem.
Ibsen: – Ezentúl ne higgyek magának?
Emilie: – De, de... De sokszor magam sem tudom, hogy mit beszélek. Ön mindig tudja?
Ibsen: – Igen, azt hiszem.
Emilie: – Most bosszús?
Ibsen: – Nem, de a zárkózottság egészségtelen.
Emilie: – Viszont biztonságos. Magunkra zárhatjuk az ajtót, behúzhatjuk a függönyt. Kirekeszthetjük a harsogó fényt, a kíváncsi tekinteteket, s magunkban lehetünk.
Ibsen: – És várakozunk, várunk valakit, aki soha nem jön? Eltékozoljuk az életünket? Látja, én is tékozlom!
Emilie: – Jóságos ég, miket beszél?
Ibsen: – Idéztem valahonnan, nincs jelentősége...
Emilie: – Ma különösen komor a kedve, herr Ibsen!
Ibsen: – Általában. Nekem már nincs időm a butaságokra. Ne kérje, hogy ne higgyek magának. Hiszek önben, bízom önben.
Emilie: – A bennem lévő fiatalságban!
Ibsen: – És az önben rejlő nagy lehetőségekben is.
Emilie: – Hiba lenne.
Ibsen: – Nincs időm hibázni... Mesterre lenne szüksége. Említette...
Emilie: – Mondtam volna?
Ibsen: – Tudja, kisasszony, mire lenne nekem szükségem? Munkatársra.
Emilie: – Titkárnőre gondol?
Ibsen: – Hogy gondolja?
Emilie: – Egy ügyes titkárnő levélírásra, kéziratmásolásra?
Ibsen: – Ó nem, kisasszony, a világért sem. Senki nem érintheti a kézirataimat, amíg teljesen készre nem formáltam. Micsoda gondolat, egy idegen kéz... A megbízható titkárnő egy vagyonba kerül.
Emilie: – Akkor nem értem.
Ibsen: – Kedves kisasszony, olyan valakire gondolok, aki merész, nyitott, őszinte velem. Akinek élvezhetem a bizalmát, magasba röpít, kibillent a holtpontról, aki mellett újra írni kezdek.
Emilie: – Túl sok áldozatot remél egy munkatárstól!
Ibsen: – Én is mindent feláldoznék...
Emilie: – Mindent, herr Ibsen? Drága mulatság lenne.
Ibsen (indulatosan): – Talán az. De elkerülhetetlen!
Emilie: – Kérem, beszéljünk másról.
Ibsen: – A munkatársammal sokat utaznánk…
Emilie: – Ismeri a hegycsúcsok nevét, ott fenn?
Ibsen: – Elkísérne az előkelő vacsorákra.
Emilie: – Hosszan elhúzódik idén a nyár?
Ibsen: – Kérem, hallgasson végig! Úgy húsz évvel ezelőtt színdarabot írtam két emberről. Mindkettő király akart lenni.
Emilie (érdeklődve): – Folytassa!
Ibsen: – Az egyikük nagyon tehetséges volt, de magányos. Csak az udvari költővel osztotta meg gondját, baját.
Emilie: – Egy költővel?
Ibsen: – Ne csodálkozzék, a költők erre is jók. Egyszer tanácsot kért tőle a király, hogyan szerezhetne egy önzetlen, kitartó társat, aki jóban, rosszban követné, aki fényt és melegséget áraszt, s aki képes lenne vele halni.
Emilie: – Csodálatos történet. Mit válaszolt a költő?
Ibsen: – Vásároljon felséged egy kutyát!
Emilie: – Kiábrándító válasz!
Ibsen: – Pontosan!
Emilie (durcásan): – Miért mesél nekem ilyeneket?
Ibsen: – Mert hallani akarta, gondolom.
Emilie: – Tényleg azt hiszi, hogy akadna olyan, aki megfelelne a királynak?
Ibsen: – Talán.
Emilie: – És a királynő?
Ibsen: – A király már nem szerette.
Emilie: – S a vége?
Ibsen: – Megölték a királyt. A trón, a hatalom, a dicsőség másra szállt.
Emilie (felugrik a padról, elmenekülne)
Ibsen (megfogja a kezét, de másfelé néz): – Legyen a munkatársam, Bardach kisasszony!
Emilie: – Azt nem, nem tehetem.
Ibsen: – Már hogyne tehetné?
Emilie: – Túl fiatal vagyok hozzá!
Ibsen: – De pont a fiatalságára van szükségem.
Emilie: – Túl sokat kér, lehetetlent.
Ibsen: – Nyugodjon meg, kérem! Kezdetben csak társalognánk. Csak nem terhes önnek?
Emilie: – Ellenkezőleg.
(fény ki, függöny)

– szünet –

II. felvonás

9. szín

(az étterem félreeső sarka, Suzannah és Ibsen ebédel)

Ibsen: – Illik ez a bor a mai ebédhez.
Suzannah: – Te midenhez találsz megfelelő bort.
Ibsen: – Nem hiszem, hogy szakértő lennék.
Suzannah: – A jóég tudja. A fogyasztásában mindenesetre jeleskedsz!
Ibsen: – Te pedig a csípős megjegyzéseknek vagy a mestere.
Suzannah: – A borbarátok elterelője inkább...
Ibsen: – A barátok elmaradtak mellőlem, Suzannah, sokan.
Suzannah: – Csak a hamisak. Az ivás eltereli a figyelmedet...
Ibsen: – A mértéktelen ivás, kedvesem. Az önmérséklet erős jellemre vall.
Suzannah: – Akár csak az apád!
Ibsen: – Nem kértelek, hogy az apámat ne hozzuk szóba? Semmi közöm hozzá. Elhagyott bennünket.
Suzannah: – Mert ivott.
Ibsen: – Nem érted a lényeget! Azért ivott, mert elhagyott bennünket. Meg kell ígérned, hogy nem beszélsz róla többet! Könnyen felizgatod magad.
Suzannah: – Ellenkezőleg, te vagy túlérzékeny. Még hogy nem tudsz többé írni, kiapadt a tehetséged. Az öregedésre gyanakszol, pedig így volt ez minden darabod megírása után.
Ibsen: – Talán.
Suzannah: – Azt hiszed, a bor segít?
Ibsen: – Badarság.
Suzannah: – A mulatozás, az őrültségek...
Ibsen (fenyegetően): – Mire célzol, Suzannah?
Suzannah: – Mi történt Berlinben a gyalázatos Julius Hoffroy társaságában?
Ibsen: – Suzannah! Nagyobb tiszteletet kérek! Professzor Hoffroy egy zseni! Őrült szerencse, hogy ő a fordítóm.
Suzannah: – Alkoholista.
Ibsen: – Esztelenség.
Suzannah: – Talán nem voltatok együtt abban a bizonyos étteremben?
Ibsen: – A legkevesebb, amit becsületre méltó fordítómmal tehettem, hogy meghívtam vacsorázni. De ettől nem válik alkoholistává.
Suzannah: – Leittátok magatokat. Rosszul tudom?
Ibsen: – Igen.
Suzannah: – Csak jókedvetek volt?
Ibsen: – Az igen. Hoffroy jókedélyű, a társaság kedvence.
Suzannah (meglepően hangosan): – Részeges disznó!
Ibsen (lopva körülnéz): – Halkabban, Suzannah! Számomra ő felbecsülhetetlen kincs...
Suzannah: – A nőket hajkurássza.
Ibsen: – Ellenkezőleg, a nők keresik a társaságát.
Suzannah: – Azért utaztál Berlinbe, hogy együtt mulatozz egy nő-csábász alkoholistával?
Ibsen: – Nahát, Suzannah. Hoffroy magánélete lehet zavaros, de akkor is zseni.
Suzannah: – Gondolod? Jellemző a naívságodra. Minden értelmes ember látja, hogy Hoffroynak vége, kész, kiégett.
Ibsen: – Miért foglalkoztat téged ennyire ez a Hoffroy?
Suzannah: – Mert csodálod, mert isteníted.
Ibsen (hosszú szünet): – Belátom, érdemein felül becsülöm túl ezt a nőcsábász alkoholistát. Megérdemlem, hogy kioktass.
Suzannah: – Ilyen könnyen nem szoktad megadni magad. Ismerlek. Ami téged illet, ritkán tévedek.
Ibsen: – Julius Hoffroy mint modell érdekel.
Suzannah: – Minek neked modell, drámaíró vagy, nem fényképész.
Ibsen: – Elapadt a forrás. Doktor Habermann azt monta...
Suzannah: – Majd pont egy vidéki felcser fog diagnosztizálni téged. A modelled, hírlik, dáridózás közben elvesztette a kéziratát. Másolat sincs róla.
Ibsen: – Igen. Hallottam róla.
Suzannah: – Több éves munkája bánja... S ha a te kéziratodról lenne szó?
Ibsen: – Az kizárt. Megőrzöm a piszkozatot, a feljegyzéseket, bármikor újra írhatnám...
Suzannah: – De nem írsz! Zsörtölődsz, kötekedsz. Öregszel...
Ibsen: – Ellenkezőleg, jó fizikai állapotban vagyok. Megkérdezheted doktor H…
Suzannah: – Igen, igen, ő bizonyára jobban ismer téged...
(fény ki)

10. szín

(Emilie és Helene Raff)

Helene: – Legyünk barátnők, szólítsuk egymást keresztnéven. Kibírhatatlan több hónap barátnők nélkül egy csendes nyaralóhelyen.
Emilie: – De neked ott van a festés. Nem elég érdekes?
Helene: – Érdekes? Nem tudom. Az egyetlen dolog, amihez kedvem van. Így hát időnként érdekes is.
Emilie: – Nekem egyik dolog sem érdekesebb, a másiknál. Mi kell ahhoz, hogy valaki művész legyen?
Helene: – Munka. Kemény munka.
Emilie: – Unalmasnak hangzik...
Helene: – De igaz.
Emilie (elsétálnak a közeli kávézóteraszig, leülnek): – Jól fog esni egy kis frissítő. (isznak) Helene, másképp festesz, ha szerelmes vagy?
Helene: – Nem hinném.
Emilie: – Úgy képzelem, hogy a szerelem, ha kicsit is igazi, megváltoztatja az ember gondolkodását is.
Helene: – Nem tudom, ritkán vagyok szerelmes. Más dolgok kötik le a figyelmemet.
Emilie: – A fiatalok nem a szerelemre találás reményében érkeznek az amúgy isten háta mögötti üdülőhelyekre?
Helene: – Lehet. Engem jobban érdekelnek a fákról, az elhagyatott zugokról, az emberi mozdulatokról készített vázlataim. És isteni a hegyi levegő.
Emilie: – Vagy úgy. Neked a természet és az ember csupán vázlat, nyersanyag?
Helene: – Brutálisan, de lényegre törően fogalmazol. Neked nem unalmas itt a hegyek között? Csak nem... ?
Emilie: – Unalmas?
Helene: – Érdekes emberekkel találkozhatsz, igazi hírességekkel.
Emilie: – Igazán?
Helene: – A Gátőr, vagy minek csúfolják, már nemcsak a hídon álldogál...
Emilie: – Csak nem herr Ibsenre gondolsz?
Helene: – Állandóan együtt látni benneteket.
Emilie: – Nekem nem úgy tűnik, hogy állandóan. Ibsen doktornak akad fontosabb dolga is, mint csak velem társalogni.
Helene: – Azt mondják, elvesztegeti az idejét, nem ír.
Emilie: – Velem szívesen beszélget.
Helene: – Beszélget, de nem ír. Mi érdekelheti annyira?
Emilie: – Ami a szívemet nyomja. Beszéltet, kikérdez. Nagyra tartja a véleményemet.
Helene: – Az öregedő férfiak általában...
Emilie: – Tulajdonképpen nem is olyan öreg...
Helene: – Híres ember. Egész München a lábainál hever.
Emilie: – Engem nem érdekel, hogy híres. Jól érzem magam a társaságában. Kedves, figyelmes, segítőkész.
Helene: – És persze minden hátsó gondolat nélkül ilyen.
Emilie: – Ezt megmagyaráznád?
Helene: – Úgy beszélsz herr Ibsenről, mint egy jóságos nagypapáról. Pedig hát... Egyáltalán olvastál tőle valamit?
Emilie: – Nem mindent...
Helene: – A Kísérteteket?
Emilie: – Anyám ezt nem tartotta...
Helene: – Nem csodálom. München radikális művészköreiben kö-telező olvasmány. A konzervatívok szerint utálatos, beteges iromány, a társadalom alapját képező erkölcsi normák kicsúfolása. Fertő.
Emilie: – El sem tudom képzelni.
Helene: – Arról szól..., amit az ember nem mond ki hangosan. Egy betegségről.
Emilie: – Betegség mindenütt van, ez nem elég indok.
Helene: – De erről nem illik beszélni. Férfiak kapják, akik olyan nőket látogatnak.
Emilie: – Szóval nemibetegség?
Helene: – De Emilie! A Mi köreinkben nem illik ilyesmiről beszélni! Herr Ibsen rádásul papírra vetette. Azt mesélik, hogy egy svéd színházban az anyát alakító színésznő elájult az olvasópróbán. Hogyan írhat ilyet egy tiszteletre méltó ember?
Emilie: – Nem értelek, Helene. Te magad mondtad, úgy nézel a dolgokra és az emberekre, mint modellekre, vázlatokra, amit majd felhasználsz a munkádhoz. Herr Ibsen nemibetegségről írt, ez volt a témája. Nem ő maga, nem is te, nem a mi családunk a témája, hanem ez esetben a vérbaj. Helene, ez ...
Helene: – Vigyázz a szavaidra, a sajátjaid legyenek. A gondolataidat is kontrolláld! Meghallgathatsz bárkit, kikérdezheted akár a cselédeket is, de a gondolataid, a szavaid a sajátjaid legyenek! Mit érzel Emilie, mióta megismerted ezt a híres embert? Boldog vagy?
Emilie: – Boldog? Inkább kiválasztott.
(fény ki)

11. szín

Emilie (a sétány padján ül, utcai lámpa alatt írja a naplóját, hangosan olvassa): – Kétségbe ejt a megválaszolatlan levelek halmaza. Csak apámnak és a bátyámnak van erőm írni. Tegnap rengeteg pókot láttam, a szerencse jele.
Egyre hamarabb sötétedik... Az utóbbi időben mind jobban érdekel a festés. Azt hajtogatom magamban, ne erőltesd magad – de nehezen hagyom abba...
Ibsen (az étterem sarkában ül, bort rendel, iszik, a poharának beszél): – Képtelen vagyok leírni akár egy sort is: se levelet, se jegyzetet. Az ősz csalhatatlan jegyei a fákon és a vendégeken; hervadoznak. Csak Emilie ragyog. Naponta találkozunk, hosszan kérdezem, hébe-hóba válaszol. Ha fest, a színekkel beszél hozzám. Mögé állok, nézem. A keze bizonytalan, de színkeverése határozott. A fiam néha elkísér... Túlontúl megkedvelte Emiliet. Suzannah teljesen visszavonult, alig érintkezik valakivel. A betegsége...
dr. Habermann (egy betegéhez tart, meglátja Emiliet a padon, üdvözli): – Kisasszony, ilyen késői órában, egyedül a parkban? Megfázik, belázasodik megint. De azért irigylem ezt a szabadságot. Ibsent olvas?
Emilie: – Azt mesélik, a környéken ön az egyetlen, akinek jelentős könyvtára van.
dr. Habermann: – Csak nem kölcsönözni szeretne? Lányregényeket, talán megérti, nem remélhet tőlem.
Emilie: – Akkor ki kell bírnom, míg visszautazom Bécsbe. De nem választhatnék mást...
dr. Habermann: – Egy újabb Ibsent? Miért is ne, gyakran látni önöket együtt. Herr Ibsen csak a saját világában megközelíthető. Ismerkedjen csak a drámáival. Ajánlom a ...
Emilie: – A kísérteteket?
dr. Habermann: – Azt nem, kisasszony. Fejest a mélyvízbe? A korához sem passzol, no és mit szólna az édesanyja, ha pont tőlem, egy orvostól...
Emilie: – Nem vagyok már kislány, nem ijedek meg egykönnyen.
dr. Habermann: – Hazakísérem, kedves kisasszony, s útközben megkapja tőlem azt a bizonyos könyvet. (mindketten el)
Ibsen (a poharának): – Szerelem, ostobaság. Nem vénembernek találták ki. Ha összeomlik a világ körülöttem, ám legyen. Csak nem hagyom leláncolni a gondolataimat? De elhagyni Suzannaht? Elvesztegetni mindenünket? És Sigurd megvető pillantásai? Mégis megteszem, meg én… Suzannaht a halálba kergetem… megvető tekintetek. Megöregedtem… Gondolataim csak Emilie körül kavarognak.
Emilie (a szobájában a Kísérteteket olvassa, lázasan jegyzetel): – Hiszen ez csodálatos.... Amit erkölcstelennek állítanak be, az nagyon is erkölcsös... erkölcs az erkölcstelenségben? Osvald kapcsolata a féltestvérével, ez nem lehet igaz... (izgatottan olvas tovább, naplójába ír) Belém égnek ezek a szavak, az ő szavai. Húsomba vájnak, egyre mélyebbre. Milyen kishitű vagyok, hogy nem merem magamhoz láncolni! Félek. Múltja, felesége, fia, mind, mind elválaszt tőle. Muszáj ilyen messzire menni? Nem találok szavakat, leírhatatlan. A könnyeim mesélhetnének. Ennyi ajándékért mit adhatok én cserébe? Nem merek a jövőbe látni, a jelen is túl sok nekem. Mit írjak még?
Ibsen (a poharának, iszik): – Úgy látom, nincs józan megoldás. Fiatalsága tüzében vele élni? Képtelenség. (a felszolgáló levelet nyújt át neki, hangosan olvassa) Nincs sok időm az írásra, anya vár. Holnap reggel meg kell látogatnia! Emilie
(fény ki)

12. szín

Emilie (Emilie szobája, kopogtatnak): – Jöjjön be kérem!
Ibsen (belép, nyitva hagyja maga mögött az ajtót): – Üdvözlöm, Bardach kisasszony. Meglepett az üzenete.
Emilie: – Nézzen körül, így élek itt. (becsukja Ibsen után az ajtót, lesegíti a kabátját, kalapját)
Ibsen: – Hogy van az édesanyja, kisasszony?
Emilie: – Megígérte, hogy Emilienek szólít.
Ibsen: – Igaz is...
Emilie: – Anya, köszönöm, jól van. De hiszen én hívtam meg önt.
Ibsen: – De kedves Bardach kisasszony...
Emilie: – Emiliet akart mondani?
Ibsen: – Igen, de miért ilyen csipkelődő ma, Emilie?
Emilie: – Bocsásson meg…, kitől is tanultam? Leesett a hó. Hamarosan elutaznak. A felesége nem kedveli a havat, megértem. Kis sétáinak vége... a háta, a lába...
Ibsen: – A hidegre nagyon érzékeny.
Emilie: – Remélem, ma már nem havazik többet. Anyának sötétedés előtt vissza kell érnie Innsbruckból.
Ibsen: – Tehát elutazott… szeptember végén lehet még néhány szép napunk.
Emilie: – Néhány... Emlékszik, megkért, hogy legyek a munkatársa.
Ibsen: – Nagyon jól emlékszem.
Emilie: – Bíztatott az előnyeivel...
Ibsen: – Igen, emlékszem.
Emilie: – Utazások, fogadások… cserébe beszélgetni, inspirálni...
Ibsen: – Inspirálni, beszélgetni…
Emilie: – Valóban csak beszélgetni, herr Ibsen? Hiszen szerelmes belém. Számtalan jelét mutatta. Csak beszélgetni? A szerelmesek nemcsak…
Ibsen: – Nem, nem, dehogy… Emilie, állom a szavamat, csakhát...
Emilie: – Ki kellene használnia a fiatalságomat.
Ibsen: – Hova gondol, a világért sem, Bardach kisasszony.
Emilie: – Ezek az Ön szavai.
Ibsen: – Nem szerencsés tálalásban.
Emilie: – Nem mindegy, hogyan tálaljuk? A gondolat…
Ibsen: – Fontos a megfogalmazás.
Emilie: – Nem lehet, hogy önnek beteges lelkiismeretfurdalása van?
Ibsen: – Beteges lelkiismeretfurdalás? Hogy mondhat ilyet?
Emilie: – Lepkefinom, nem bír a viharral.
Ibsen: – Milyen legyen a lelkiismeret?
Emilie: – Az öné? Robusztus.
Ibsen: – Az öné talán az?
Emilie: – Igen, az.
Ibsen: – Gondolom, nem volt még próbára téve.
Emilie: – Meséljen a feleségéről. Segíti, inspirálja önt?
Ibsen: – Józan, gyakorlatias. Távol tartja a hitelezőket, az ivócimborákat.
Emilie: – Ön nélkül hiábavaló lenne az élete. Most mindketten boldogtalanok, de leginkább én… azzá tett engem is…
Ibsen: – Emilie kisasszony! Tudom a kötelességem. Az én hazámban, azzal a megkötéssel, hogy a feleségem megélhetését biztosítom, csak néhány év a válás.
Emilie: – Képes lenne rá, herr Ibsen?
Ibsen: – Talán.
Emilie: – Ó, kedves… herr Ibsen! Szeret és másokra gondol! Elsősorban magunkkal szemben vannak kötelességeink. Nem az ön szavai ezek véletlenül?
Ibsen: – Valóban mondtam ilyet.
Emilie: – Leírta.
Ibsen: – Figyelmeztettem, őrültségem az írás.
Emilie: – És bennem nyomtalanul vesszenek el a szavai? Nem érez felelősséget az olvasójáért? Csak magunknak tartoznánk felelősséggel? Nem erről mesélt nekem.
Ibsen: – Talán többet beszéltem a kelleténél... De ettől még igaz, Emi-lie, minden szó igaz. Nehezemre esik az elválás. Meggyőződésem, hogy csodálatos munkatársam lett volna.
Emilie (kisvártatva, nyugalommal): – Herr Ibsen... szeretem önt.
Ibsen (felpattan ültéből, zavarodottan): – De Bardach kisasszony! Hogy mondhat ilyet? Természetesen joga van szabad akaratából kifejteni a véleményét, de az érzések, kérem...
Emilie: – Nem szabad kimondanunk?
Ibsen: – Alapjában véve igen, vagy mégsem?
Emilie: – Üljön le kérem, biztosítom, herr Ibsen, hogy megfontolom a kijelentéseimet. Vaggy azt várta tőlem, hogy kifogásokat találjak, nemet mondjak önnek, s akkor sajnálkozva bár, de elszakadhasson tőlem?
Ibsen: – Kegyetlen hozzám, de belátom, igaza lehet.
Emilie: – Azt akarom hinni, és ezért hiszem is, hogy nem nyári kaland voltam csupán. Mindössze azt kérem, hogy szerethessem önt.
Ibsen: – De kedves gyermek, ezt nem teheti!
Emilie: – Megtiltja, de szeretné? Miért olyan nehéz bevallania? Csak azt kérem, hogy szerethessem.
Ibsen: – Meg kell akadályoznom, minden áron!
Emilie: – Most már én kérem, hogy lehessek a munkatársa.
Ibsen: – Végképp nem értem.
Emilie: – Elutasított. Most hát szabadon, én dönthetek, önszántamból, akarok-e a munkatársa lenni.
Ibsen: – Teljesen szabadon, hogy értsem ezt?
Emilie: – Ahogy szabad volt ön fiatalon, ott fenn a hegyekben. Most újra feljuthat a csúcsra. Találkozott velem. Mindent megadok, amire vágyik, nem kell válnia, felrúgnia a múltat. Nem kell butaságokat elkövetnie.
Ibsen: – Lenyűgöz a bátorságával, Emilie. Feltételek nélkül munkatársam lenne, minden..., minden feltétel nélkül?
Emilie: – Szerethessem önt, egyedül ezt kérem.
Ibsen: – Emilie! Két szabad lélek szövetsége, földi gondok nélkül. Tündér teremtmény! Úgy érzem, újra írni tudnék, előttem áll, vagy sétál a kertben...
Emilie: – Mint nyersanyag?
Ibsen: – Ejnye, Emilie! Mint inspiráció. Mi adhat többet egy öreg írónak, mint a fiatalok csodálata, szerelme?
Emilie: – Szeptember tizenkilencedike van.
Ibsen: – Emilie, ön a szeptemberlét májusi sugara.
Emilie: – Követelőző, de szép. Teremtő fényt, napsugarat, reményt szeretnék nyújtani.
Ibsen: – Nem mindennapi lény, Emilie.
Emilie: – A mai nappal szövetségesek vagyunk. Szerződés nélküli szövetségesek. Egymásért. A pecsét rá, csókoljon meg!
Ibsen: – Ez nem ildomos, kisasszony!
Emilie (átkarolja Ibsen nyakát, hozzásimul, végtelennek tűnő percekig állnak így)
Ibsen (homlokon csókolja Emiliet)
Emilie (kézen fogja Ibsent, az ágyhoz vezeti)
Ibsen: – Ezt nem, Emilie, nem tehetem.
Emilie: – Nem ezt akarta?
Ibsen: – Hogy feltételezheti rólam?
Emilie: – Talán nem érzem a bőrömön simogató pillantásait?
Ibsen: – Egészen más az, amit legbelül érzünk, gondolunk, és esetleg álmodunk.
Emilie: – Talán éppen én vagyok az, aki az ön álmait beteljesítheti.
Ibsen: – Az álmoknak nem kell mindig beteljesülniük!
Emilie: – Butaság! Beteljesíthető álmainkat nem dobhatjuk el. (kigombolja a blúzát, bátorítóan néz Ibsenre)
Ibsen: – Kérem, Emilie, tisztelettel kérem!
Emilie (tovább vetkőzik)
Ibsen (leemeli a fogasról a felöltőjét, Emiliere teríti, kalapjával a kezében távozik)
Emilie (fájdalmasan, élesen felvisít)
(fény ki)

13. szín

Ibsen (a dolgozószobájában, íróasztala mellett ül, egy fényképet nézeget, levelet forgat a kezében, majd ír): – Emilie. Köszönöm tartózkodóan kedves levelét. Életem legszebb, legboldogabb nyara volta grossensassi önnel. Visszagondolni sem merek rá, de lehetetlen. Újra és újra lepereg előttem minden perc, amit…
(fény ki, függöny)

– vége –