Mihályi Gábor :
Számvetés újrakezdés után

Önmagában nem érdem, hogy az embernek jó egészségben hosszú élet adatott. Sok szerencsével átvészelhette a súlyos tragédiákkal terhes 20. század több mint kétharmadát, és e sorokat írva még a 21. század nyolcadik évének küszöbéig is eljutott. Mégis remélhető, hogy e hosszú távon szerzett tapasztalatok mérlegelése nem magánügy.
Emlékszem, élete alkonyán1 Hock János, az aranyszájú pap, az 1918-as októberi forradalom idején a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, családunk régi barátja nálunk járt, és azt mondta anyámnak: ,,Tudod lányom, olyan vagyok, mint az egyszeri paraszt, aki kis földjének végére érve visszatekint a felszántott barázdákra, és elégedetten állapítja meg, hogy eredményesen bevégezte földi dolgát.” Visszapillantva a magam megtett útjára, ezt én nem merném így állítani. Mióta eszemet tudom, mindig baloldalinak, a progresszió hívének vallottam magam, és mindig reméltem, hogy az országra szakadó nehéz idők után végre igazabb, szebb éveknek kell következniük. A hozzám hasonlóan gondolkodókkal együtt mindig görgettük hegymenet felfelé a nehéz sziklát, és amikor az újra meg újra kiszakadt a kezeink közül, és visszafelé gördült, kezdtük a nehéz próbát elölről. Igaz, Sziszüphosztól eltérően alkalmanként nem legalulról kellett kezdenünk. Úgy dönthettünk, hogy valahol eltévesztettük a felfelé vezető utat és most új irányba indulva próbálkozunk tovább.
Kétségtelenül sokat tévedtünk, alapvetően abban tévedtünk, hogy a szocializmus, a kommunizmus eszmerendszerében bízva eljuthatunk a gondtalanság paradicsomi mezőire. Végülis be kellett látnunk, hogy efféle megváltás nem létezik. Marad a képviseleti demokrácia és a piacgazdaság rögös útja, amelyről már Churchill is elmondta, hogy tökéletlen, de legalábbis jelenleg nincs jobb. Ezzel kell beérnünk. Igaz, ameddig ehhez a felismeréshez eljutottunk, még sokat tévedtünk, tanácstalankodtunk.
Az ország, s ezen belül az egyén számára mindig volt választási lehetőség, s ennek megfelelően mindenki – bárhol is helyezkedett el a ranglétrán – felelőssé vált a döntéseiért és a tetteiért. Csak éppen nem volt könnyű előre látni, hogy az egyes döntéseknek mi lehet, mi lesz a következménye. A biztos előrelátás tudományával senki sem rendelkezhetett. Aki ma azt állítja magáról, hogy mindig mindent jól látott előre, és ennek megfelelő judíciummal cselekedett, annak azt mondanám, hogy valójában szerencséje volt, jól töltötte ki az ötös lottót.
A mozgástér amúgy is igen kicsi volt. És még be is szűkítették az egyéntől függetlenül adott körülmények. Az illető származása, osztályhelyzete, családi és baráti köre, képességei, fizikai és lelki állapota, emberi habitusa, egzisztenciális lehetőségei.
A magam múltján elmélkedve úgy látom, tettem, amit tettem. Mai fejjel se cselekedhettem volna másképp. És úgy vélem, legalábbis történelmünk ismertebb személyiségeinek sorsát figyelve, az ő döntéseik okait is érteni vélem.
Más kérdés, hogy mai tudásom birtokában már olyan függetlenséggel és persze előrelátással írhatok a múltról, ahogy akkor erre nem lettem volna képes, és ahogy – hitem szerint – a múlt mai kutatói sem látják még ma sem.
Ez a mai másképp vélekedés késztet az alábbi, egyeseknek talán botrányosnak tűnő következtetéseket is tartalmazó fejezetek közreadására, amelyek szándékom szerint egy eljövendő terjedelmesebb kötet kimunkáltabb részei lehetnek.

1 Valamikor a harmincas évek derekán.

Égi és földi mértékrendszer