Mihályi Gábor :
Két totalitárius diktatúra között
A magyar progresszió tragikus színjátékai

I. A vészkorszak

A fasizmus

Európa értelmisége a múlt század harmincas-negyvenes éveiben egy olyan jelenséggel találta magát szemben, amire a római vallásüldözések óta csak igen ritkán volt példa, s nem ilyen méretekben. Amikor a hívők a mártíromság reményében égre fordított szemmel, boldogan tűrték, hogy éhes oroszlánok felfalják őket.
Valami ilyesminek vagyunk ma is tanúi, amikor a mohamedán fanatikusok, méghozzá nem is a legszegényebb, tudatlan páriák, hanem középosztálybeliek, tanult emberek robbantják fel magukat az al-Khai-da illetve más hasonló szervezetek ösztönzésére, hogy tönkretegyék az európai kultúrát, civilizációt, vagy akár a velük ellentétes hiten álló eretnekeket.
Tudjuk, a szabad gondolkodás, az élet szépségeinek, örömeinek az elfogadása csak napjainkban diadalmaskodott Európában. Kellett hozzá a reneszánsz, majd a felvilágosodás kora. És végül a huszadik század végének racionalista modernsége.
A most induló huszonegyedik század hozta el végérvényesnek tűnő módon a szabad gondolkodás, a józan ész uralmát, amikor tudni lehet, hogy kétszer kettő mindig négy. Ebből a meggondolásból jutott az amerikai politológus, Francis Fukuyama arra a vitatható következtetésre, hogy napjainkban a liberális piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia világméretű elterjedése és győzelme után a civilizációs és kulturális fejlődés csúcsára jutva bátran beszélhetünk arról, hogy véget ért a történelem.
Az igazság az, hogy az emberek többsége nehezen tűri a szabad vállalkozást, az ebből eredő egyéni szabadságot és felelősséget. Hogy életkudarcaikért is maguk legyenek felelősek, amikor kiderül, hogy nem elég tehetségesek, hogy alulmaradnak az élet versenyében. A versenytársadalomban mindig többen lesznek a vesztesek, mint a nyertesek. Mennyivel kellemesebb, kényelmesebb egy nagy közösség tagjának lenni, közösen hinni valami nagy, nemesnek tekintett célban: Istenben, túlvilágban, nemzetben. Amikor az egyénnek nincs többé felelőssége. Ezt átruházhatja a VEZÉRre, (Duce, Führer), egy választott apafigurára. Az eszme, amivel megnyerték és maguk mögé állították az olasz, a német népet, az a fasiszta nemzet, az árja, a német nép felsőbbrendűségének hite volt. Kellő öntudatot adott azzal, hogy egyszerű olaszként vagy németként tagja lehetett a Róma örökébe lépő olasz nemzet, a német Herrenvolk, az uralkodó nép mitikus közösségének. Nem kellett többé gondolkodnia, döntenie. Rábízhatta magát a csalhatatlan Vezérre és a Pártra, a legjobbak közösségére, élcsapatára. Ennek fejében vállalta a szolgálatot, akár élete feláldozása árán. Mit is számított az ő egyéni kis sorsa, a nagy Ügy, a nagy Közösség, a Führer akaratához képest. Ilyen hatásra, tekintélyre pályázik napjainkban nálunk Orbán Viktor is.
Hannah Arendt 1958-ban A totalitarizmus gyökerei1 című könyvében már arról beszél, hogy a korábbi diktatúrákhoz képest a totalitárius államok kialakulása valami gyökeresen újat jelent Európa történetében. A korabeli antifasiszta mozgalmak ideológusai a diktatúrákról alkotott hagyományos felfogásnak megfelelően még úgy hitték, hogy a hatalomra jutott nemzeti szocialista gárdának sikerült egy olyan kemény elnyomó rendszert kialakítania, ami lehetetlenné teszi a jó érzésű német nép akarat-megnyilvánulásait, Hitler-ellenes indulatainak a megszerveződését. Az antifasiszták felfogása szerint egy törpe kisebbség nyomja el, terrorizálja Goethe népének nagy többségét. Azt hittük, Hitlert csak folyamatos sikerei tartják hatalmon. Az első vereségekkel szétfoszlik a Führer legyőzhetetlenségébe vetett mítosz, és az egész rendszer kártyavárként omlik majd össze.
Azonban nem ez történt. A német nép annyira hitt a Führer és a nácizmus küldetésében, hogy minden vereség ellenére kitartott. A bukást nem a felszabadulás esélyeként, hanem nemzeti tragédiaként élte meg. A német polgárok nagy többsége, anyák és apák, a német kiskatonák úgy vélték, hogy az új német birodalomért, a Vezérért meg kell halni, az utolsó töltényig, az utolsó leheletig harcolni kell. Csak Berlin elfoglalásával, Hitler öngyilkosságával ért véget a háború, a szövetséges csapatoknak is a végsőkig kellett küzdeniük. Sajnos nem igaz, hogy csak az elit SS hadosztályok tartottak ki. A német katonák nem bánták, hogy ellenállásukkal szinte az egész országot romhalmazzá változtatják. Ha bukik az ügy – gondolták –, akkor mit számítanak a német városok, az egyes emberek. A németek látták, hogy mi játszódik le a szemük előtt, tudhatták, hogy passzivitásukkal saját és szeretteik életét is kockáztatják. De nem mozdultak. Nem igaz, hogy a hitlerista terror bénította meg őket, a magyarokon kívül (erről még beszélünk) Európa népei, még az olaszok is, fel tudtak lázadni az elnyomóik ellen.
Emlékszem, 1943. december végén a szilvesztert a kassai család körében töltöttem. Nagybátyámmal arról beszéltünk, hogy már csak rövid idő kérdése a nácizmus veresége, mi megmenekültünk, túléltük a háborút, a zsidóüldözést. Sajnos, rossz jósnak bizonyultunk. A tavaszi, nyári deportálások során szinte az egész kassai rokonság elpusztult. Sem Hitlerék, sem a horthysta, németbarát elit, sem az elvakult tömeg, sem a nyilas szélsőjobb nem adta fel, a végsőkig kitartott, bizony az utolsó töltényig.

Protokoll

A sztálinizmus

Bár nem kívánunk a Gulág tagadói sorába állni, fontosnak tartjuk kimondani, hogy a hitlerizmus és a sztálinizmus közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, bár totális diktatúra volt mind a kettő. A kommunizmus még sztálinista változatában is fennhangon a humanizmus alapelveit, az emberek egyenlőségének az eszméjét vallotta fajra, nemre való tekintet nélkül. Nem más népek leigázásának, hanem – úgy- mond – az emberiség felszabadításának a szükségességét hirdette, és ezt akkoriban sokakkal, sokunkkal el is tudta hitetni. Más kérdés, hogy mi történt a gyakorlatban. Való igaz, hogy később a történelmi korrekciót nem a milliós áldozatokat követelő, háborús erőszakra kényszerülő külső hatalmak vitték végbe, mint ez a hitleráj felszámolásának esetében történt, hanem maga a szovjet párt hajtotta végre saját belső erőire támaszkodva. Bár ezt nem tette radikális következetességgel. De a Párt végül a hozott áldozatok minimalizálásával mégis csak eljutott az önfelszámolásáig.
A nyugati demokráciákban mindig is kemény viták folytak a kommunizmus megítéléséről, hiszen a szabad sajtó állandóan napirenden tartotta, milyen szörnyűséges áldozatokkal jár a szocializmus építése, a véres polgárháború, az ukrajnai éhínség, hogy csak a nagy katasztrófákat említsem. Neves művészek, Sztravinszkij, Chagall nyugati emig-rációja azt tanúsította, hogy a Szovjetunióban nem éppen a szabadság birodalmát építik. Trockij száműzetése majd meggyilkolása, Buharin, Radek, Zinovjev és más régi bolsevik pártember kiátkozása, koncep- ciós pere is számos baloldali értelmiségit késztetett arra, hogy szembeforduljon a Szovjetunióval. Mégis – elsősorban Franciaországban – újra meg újra olyan írók, filozófusok, művészek álltak ki a kommunizmus ügye mellett, mint Anatole France, Romain Roland, Barbusse, Aragon, Paul Eluard, a festő Picasso, vagy Nobel-díjas fizikusok, a Cu-rie házaspár. Simone de Beauvoir egy keményen őszinte regényben, a Mandarinokban örökítette meg Jean Paul Sartre és Camus vitáját arról a nem egykönnyen megválaszolható kérdésről, hogy a Szovjetunióval szövetségben folytatott háború idején szabad-e nyilvánosságra hozni a sztálinizmus megismert bűneit. Beauvoir Camus-vel ellentétben élettársa, férje, Sartre álláspontját osztotta, hogy nem szabad. Az igazságot feltáró regényt mégis megírta, igaz 1954-ben, amikor ezek a viták már javában folytak. Koestler hitét is ezek a perek ingatták meg. Nevezetes regénye, a Sötétség délben, 1938 és 1940 között íródott, amikor Sztálin az antifasiszták felzúdulásával mit sem törődve, a Hitlerrel kötött megnemtámadási szerződés következtében éppen páholyból szemlélhette a II. világháború kitörését, sőt a lengyel hadsereg gyors veresége után még részt is vett Lengyelország lerohanásában és felosztásában.2
Koestler 1933-ban, a nagy ukrajnai éhínség idején járt a Szovjetunióban. A sok millió ember éhhalálát még racionalizálni tudta a maga számára, a Szovjetunióból még kommunistaként tért vissza. Végül a moszkvai koncepciós perek késztették szakításra – igaz, ezek már személyesen is érintették, amikor jó ismerőseit és barátait lefogták és megölték.
Mint oly sok mindenkit abban az időben, őt is izgatta az ön-magukat terhelő vallomások rejtélye, hogy miként lehetett rábírni hétpróbás börtönviselt bolsevikokat, hogy önbecsülésüket, személyes hitüket feladva amerikai kémeknek, jellemtelen gazembereknek vallják magukat. A Sötétség délben erre a titokra próbált racionális, pszichológiailag elfogadható megfejtéssel szolgálni.
Elképzelhető, hogy Sztálin pribékjei közt akadtak ideológusok, akik vették maguknak a fáradságot, hogy rábeszéljék, meggyőzzék a maguk rubasovjait az önelátkozó vallomások szükségességéről. Valószínűbb, hogy igenis léteznek a kínzásoknak, a zsarolásnak olyan teljességgel elviselhetetlen módjai, fokozatai, amelyeknek képtelenség ellenállni. A regényben a bolsevik vezetőt meggyőzik, illetve ő meggyőzi önmagát, hogy ha nem is azért, amivel vádolnia kell önmagát, elkövetett ténykedéseiért megérdemli a halálos büntetést. Valójában azonban az elítéltek teljességgel ártatlanok voltak. A rendszernek, hogy megindokolják diszfunkciós működését, szüksége volt kártevőkre.
A perekre, a vallomásokra, mindarra, ami a Szovjetunióban Sztálin idején történt, a valóságos demokráciákban a szakemberek, a politológusok számtalan kitűnő, meggyőző magyarázattal szolgálnak.
Csak éppen kommunistaként bármiféle racionális magyarázat egyértelmű volt a szakítással. Aki tagadja az Úristen, a Jézus Krisztus létét, aki a Biblia tanaira, a vallásos dogmákra tudományos magyarázatokkal kíván közelíteni, az per definicionem nem lehet hívő, vallásos ember.
A szovjet vezért nem érdekelték az ideológiai viták. Számára tulajdonképpen teljesen közömbös volt, hogy pártbeli ellenfelei, lehetséges ellenlábasai miféle nézeteket vallanak. Tisztában volt az ideoló- giák bizonytalanságával, törékenységével. Mindenki olyan nézeteket hirdet, olyan elveket vall, amelyek éppen akkor megfelelnek a kitűzött célok eléréséhez. Ő maga is így válogatta meg érveit. A hatalom machiavellista politikai doktrinája azt is megkövetelte, hogy valóságos, illetve vélt ellenfeleit ne csak fizikilag semmisítse meg, hanem morálisan is tönkretegye, kivégezze őket. Ezért kellett rájuk bizonyítani, hogy árulók, gazemberek, imperialista ügynökök. Nemcsak őket magukat kellett földbe tiporni, hanem hozzátartozóikat is. Egy időben még azt hittem, hogy a bolsevik inkvizíció világában az eretnek-gyanúsakra vadásznak. Aztán megértettem, hogy az egyszerűség kedvéért azokra csapnak le, akiket külföldi kapcsolataik alapján viszonylag könnyen lehetett ügynöki gyanúba keverni. De az ismertebb befolyásos személyiségeket is előszeretettel pécézték ki, tudva azt, hogy letartóztatásuk alkalmas a pánikkeltésre. A letartóztatás okát sem közölték, higgye mindenki, amit akar, hogy ezzel is növelje magában és maga körül a félelmet.
Sztálinnak már a Trockij elleni harc idején fel kellett ismernie, a Pártot, sőt az épülő szovjet világot vallásos alapra kell helyeznie. A tanulatlan, egyszerű emberek csak fekete-fehér, igen-nem, minden bonyolult absztrakciót nélkülöző válaszok befogadására képesek. Ezen a szinten pedig aligha lehet meggyőzően szólni a szocializmus építésének nehéz ellentmondásairól.
Feltételezhető, Sztálin azt is felmérte, hogy a bolsevik vezérkar szintjén sincsenek visszautasíthatatlan érvei amellett, hogy mert pillanatnyilag reménytelennek tűnik, fel kell adni a világforradalom győzelmébe vetett reményeket, és meg kell kísérelni a szocializmus felépítését egy országban. A különféle forradalmi felkelések sorozatos bukása alapján Sztálin felmérte, és minden bizonnyal igaza is volt, hogy a világforradalom kitörésében nem lehet bízni, sőt a doktriner álláspont erőltetése elszigeteli a mozgalmat, és biztos bukásba rántja. Bár az is kétségtelen volt, hogy az alapdoktrina megtagadását elég nehéz lesz megmagyarázni. Mintha a pápa egyszerre csak kijelentené, hogy a túlvilági lét valójában csak a szenteket illeti meg. Az új doktrina: „a szocializmus felépítése egy országban” maga is nehéz választások, döntések elé állítja a mozgalmat. Sztálinnak nem kellett viszont vitatkoznia, miután a csalhatatlan pápa szerepét vindikálhatta magának.
Bizonyítani kellett az új rend felsőbbrendűségét. Ehhez nagyszerű eredményeket kellett felmutatni. Voltak is szép sikerek, a tőkés rend, a feudális maradványokkal terhes polgári társadalom felszámolása, a jómódúak vagyonának szétosztása a szegények között, a mély szegénység felszámolása, a közoktatás kiterjesztése, egy új, alulról jött, úgynevezett szovjet értelmiség kialakítása, a nagyméretű iparosítás, falun a földosztás, majd a kolhozrendszer megszervezése, a mezőgazdaság nagyüzemesítése. A hatalom ebben a rendszerben sem csak a titkosrendőrségre támaszkodhatott. Volt számottevő népi bázisa. Sokan valóban hittek Sztálin mítoszában. A kialakított terror meg azt a látszatot keltette, hogy a rendszer támogatottsága szinte száz száza- lékos. Az államgépezetet működtető új bürokráciának már elemi érdeke volt a felépült hatalmi rendszer fenntartása. Ki is szolgálta derekasan.
Csakhogy mindezek az eredmények, a hangosan orchesztrált pro-paganda ellenére a maguk pőreségében mégsem voltak elég látványosak és meggyőzőek. A gépezet vészesen csikorgott. Ma már a napnál is világosabb, hogy a szisztéma valódi ösztönzők hiányában nem volt igazán működőképes. Célszerűnek tűnt egy, a valóságosnál hibátlanabb, tökéletesebb Patyomkin-világ kulisszáinak a felállítása. Ami persze azzal a következménnyel járt, hogy meg kellett akadályozni, bárki is a kulisszák mögé lásson. Kellett az inkvizíciós terror, hogy a Patyom-kin-világ valóságában, a Vezér csalhatatlanságában senki se merjen kételkedni. Senki se merjen gondolkodni, mindenki az előírtakat mondja, ismételje. Aki legcsekélyebb mértékben eltért a kinyilatkoztatott szövegtől, az az eretnekség gyanújába keveredhetett, és számolhatott azzal, hogy máglyára kerül. A kollektív hit az istenített Vezér személyére épült.
Döcögős utakon járva nem lehetett elkerülni az időnkénti tengelytöréseket. Adódott a magyarázat, a különféle nehézségeket, többek között a gyötrő hiánygazdaságot az ellenség keze teremti. Megtörtént a teoretikus alátámasztás – a kiéleződő osztályharc körülményei között az ellenség most már arra törekszik, hogy álcázza magát, beépüljön a pártba. De itt a GPU, az NKDV, hogy leleplezze a befurakodókat.
Az osztályharc éber őrei egyre több ellenséget találtak, lepleztek le. Mondják, a vezér agyát megülte a paranoia, s egyre több ellenség leleplezését követelte. A Szovjetunió a bolsevik inkvizíció időszakát élte. Az eretnek-gyanúsakra a Párt ökle folyamatosan lecsapott. Az elfogottakat addig ütötte, amíg minden bűnt magukra nem vettek, és be nem vallották, hogy ősidők óta az imperializmus ügynökei, és azon fáradoznak, hogy aláássák a rendszert. Mehettek kényszermunkára a távoli gulágokba, a szibériai lágerekbe. És még örülhettek, ha nem kerültek azonnal kivégzőosztagok elé.
Amikor 1953-ban Sztálin meghalt, az utódok sürgősen visszavonták az osztályharc fokozódó éleződésének elméletét. Az építmény ugyan még inkább recsegett-ropogott. De a szimpla diktatúrát a vallási hit elpárolgása után majd negyven évig fenn lehetett tartani.
A lassan cserélődő régi elit mindent elkövetett, hogy megőrizhesse privilégiumait.
A személyi kultusszal szemben hangoztatott kollektív vezetés elvét addig lehetett fenntartani, amíg egyiküknek nem sikerült a többiek fölébe kerekedni. Igaz, az egymást követő új főnökökből hiányoztak Sztálin vezéri képességei, ezt puszta propagandával nem lehetett pótolni. A nép ezt hamarosan érzékelte is. Az új főnökök áldozatok helyett életszínvonal-emelést ígértek, csakhogy egyre világosabbá vált, hogy a nyu-gathoz képest behozhatatlan a lemaradás. Ellenség hiányában mind egyértelműbbé vált, hogy a rendszer szükségszerűen újragenerálja a hiánygazdaságot.
Egyedül hatásos ideológiaként a nacionalizmus még működött. Bár ez is vészterhes következményekkel, amikor a határ menti muzulmán köztársaságok megpróbálnak leválni az anyaországról.

Informatika

Az elvtelen kompromisszumok tragédiája

A versailles-i szerződésnek számos olyan pontja volt, amit azért írtak elő, hogy megakadályozzák a német militarizmus újjáéledését. Lett volna ok a közbeavatkozásra, hogy még akkor számoljanak le Hitlerrel, amikor az szinte semmiféle áldozatot nem követelt volna. Az angolok, franciák többsége azonban jól élt, elkényelmesedett, nem figyelt a közeledő vészre.
Thomas Mann nem győzte figyelmeztetni a nyugatiakat, mint azt az Európa vigyázz című essszékötetében kifejtette, hogy mekkora hibákat követnek el, amikor csak némi képmutató tiltakozással veszik tudomásul a Saar-vidék visszacsatolását, a Wehrmacht újrafelfegyverzé-sét, Ausztria annektálását, a háború elkerülése érdekében a müncheni kapitulációt, a Szudéta-vidék bekebelezését, majd Csehszlovákia megszállását. Elhitték, legalábbis el akarták hinni Hitlernek, hogy igaza van, amikor felmondja az igazságtalan versailles-i békediktátumot, amikor a népek önrendelkezési jogára hivatkozva a németek egyesítését követeli, amikor az antikommunizmus nevében a spanyol polgárháborúban teljes katonai erőbedobással a madridi demokrá- ciát leverő Franco fasisztáit támogatja. Csakhogy, amikor a Wehr-macht csapatai bevonulnak Prágába, nem esik szó a csehek önrendelkezési jogáról. Végképp észre kellett venni, hogy a Führer egész Európát le akarja igázni, és ezt már nem tűrhetik el a nyugati kormányok. Nyilvánvalóvá vált, amit addig is tudni lehetett, hogy a magasztos frázisok valójában a nácik világhatalmi céljainak az igazolására szolgálnak. Thomas Mannak igaza lett, bebizonyosodott, amit a józan demokraták mind tudtak, hogy a be nem avatkozási elv betartása csak elodázza az elengedhetetlen beavatkozást – a késlekedés pedig mil- liók életébe került.
Félő, hogy a múlt ismétlődik. Vajon ma is meg kell-e várni, amíg az irániak a Korán igazságát hirdetve a középkorba akarják visszafordítani a történelem szekerét, és igazságuk érvényesítésére az atombomba birtokában milliókat küldenek a másvilágra? Most a palesztinok önrendelkezési jogáról szónokolnak, de ugyanezt a jogot már nem akarják megadni Izrael népének. A szunniták a síitáknak és megfordítva. Holott az is nyilvánvaló, hogy a Közel-Kelet népeinek igazi érdekét a béke, a népek békés egymás mellett élése szolgálná.

A magyar progresszió erőtlensége

A radikális magyar ellenzék, a második reformnemzedék,3 Ady, a Nyugat köre, Bartók, Kodály, a Huszadik Század politológusai: Károlyi, Jászi, Kunfi, Szabó Ervin intellektuális mozgalmának – számottevő tömegtámogatás híján úgy tűnt –, semmi esélye sincs, hogy a történelem aktív szereplője lehessen.
A magyar progresszió elbúsító tragédiája, hogy gyengesége folytán akkor kerülhetett a kormányrúdhoz, amikor az a történelmi viharok eredményeképpen kihullt az addigi uralkodó osztályok kezéből. Ez történt 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban majd most legutóbb 1989-ben.
Az analógiák félelmetesen nyugtalanítóak. Károlyiék azt remélték, a győztes nyugati államok mindent megtesznek, hogy a Nyugattal rokonszenvező polgári demokratikus kormányt segítsék hatalmon maradni. Ehelyett elfogadhatatlannak tetsző területi követelésekkel lehetetlen helyzetbe hozták Károlyiékat, akik erre átadták a hatalmat a magukat a progresszió legradikálisabb csapatának valló kommunistáknak. Ők a világforradalomban reménykedtek, ez azonban elmaradt, a szülési fájdalmakkal vajúdó Szovjetuniótól sem lehetett segítséget kapni. A magyar baloldal a maga eszményeibe bonyolódva nem tudta felmérni cselekvési lehetőségeinek határait. A Magyar Tanácsköztársaságnak valójában semmi esélye sem volt a fennmaradásra. A román csapatok végül is leverték a kommünt, és Horthy különítményeseinek élén, fehér lován bevonulhatott Budapestre. Neki nem voltak gátlásai, és aláírta a trianoni békediktátumot.
A Nyugat végül is örült, hogy a kommunistákat egy, a látszatdemokrácia zsinóros mentéjében cifrálkodó, valójában félfasiszta kormányzat váltja fel. Kun Béláék viszont, részben ideológiájukból következően, részben a helyzet megkövetelte kényszerintézkedések ered-ményeképpen, évtizedekre maguk ellen hangolták az ország közvéleményét.
A magyar progresszió ismét ellenzékbe szorult, de ezúttal viselnie kellett az 1918-as őszirózsás forradalom gyengeségének és az 1919-es kommün fundamentalista erőszakosságainak ódiumát is, ami tovább szűkítette a magyar baloldal mozgásterét. Magyarországon évtizedeken át nem lehetett kiejteni sem a második reformnemzedék, sem a kommün politikusainak a nevét.
Tragédiához vezetett az is, hogy a progresszió tábora az ellenforradalmi Horthy-korszak idején nem tudott számottevő tömegeket maga mögé állítani. Nem tudott hatásosan fellépni a Nem, nem soha dema-gógiája ellen, nem tudta megakadályozni Magyarország hadba lépését, nem tudott kellő erővel fellépni a zsidóüldöző atrocitásokkal szemben, de még komoly méretű tiltakozásra sem futotta erejéből. Még kevésbé volt képes katonai erővel bíró ellenállási mozgalom megszervezésére (a szervezkedőket azonnal lefogták), nem tudta megakadályozni a „kiugrás” meghiúsítását, gyakorlatilag erőtlenül tűrte el a nyilas bandák garázdálkodását.
Az 1940-es évek elején a magyar kommunista párt is súlyos válságba került. Taglétszáma 200–300 főre apadt. A magyar progresszió legfeljebb egyes emberek megmentésére volt képes. Minthogy nem létezett kapcsolat a nyugaton élő, Magyarországon megtagadott emigrációval, fel sem vetődött annak a lehetősége, hogy nyugaton a Szövetségesek által elismert ellenkormány alakuljon.
Az uralkodó Horthy-rendszer viszont számottevő tömegbázisra támaszkodhatott. A dzsentriszármazék keresztény középosztályra, a nagy létszámú hivatalnoki karra, a fegyveres erőkre: a hadseregre, rendőrségre, csendőrségre. Erős ideológiai bázist biztosítottak az egyházak, legfőképpen a katolikus és a református egyház. De számot- tevő befolyással bírt a jobboldali sajtó is, amely szinte egyforma eltökéltséggel támogatta a Hitlerrel kötött szövetséget, a trianoni sirámokat, az antiszemita gyűlölködést és a szovjetellenességet.
A magyar baloldal mindvégig Horthy-fasizmusról beszélt. Rom-sics Ignác nem alaptalanul figyelmeztetett arra, hogy ez az elnevezés egybemossa Horthy autokrata rendszerét Szálasiék egyértelmű fasiszta uralmával. Romsicsnak persze igaza van, a húszas évek első felében Bethlen Istvánnak sikerült konszolidálnia a Horthy-rendszert. Kialakított egy, a Nyugat számára is akceptálható félparlamenti látszat-demokráciát. Működtetett egy vagyoni és világnézeti cenzushoz kötött, nyílt szavazáson alapuló, könnyen manipulálható választási szisztémát, ami eleve garantálta a biztos kormánypárti többséget. Az ellenzéki demokratikus pártok csak éppen mutatóba juthattak be a parlamentbe, ahol még a legcsekélyebb obstrukcióra sem lehetett erejük.
Valóban megjelenhettek ellenzéki napilapok, mint a szociáldemokrata Népszava, illetve néhány liberális szellemiségű újság, a Magyar Nemzet, az Újság vagy például a bulvárjellegű Est lapok
Kormánypárti oldalon azonban azt is bizton tudni lehetett, hogy ez a baloldali sajtó nem befolyásolhatja az olvasókat, akik ezeket a lapokat nem is veszik a kezükbe. Vagy ha mégis, azonnal el is dobják, mert az ő híveik a maguk igazságát akarták olvasni a maguk lapjaiból.
Kétségtelenül elég sokáig, egészen 1944-ig, a nyílt német megszállásig működhetett ez a korlátozott parlamentarizmus. Horthy személye szinte a játszma végéig megakadályozta egy fajsúlyos politikai vezér színre lépését. A hatalom fokozatosan jobbra tolódott. Az 1939-es választások eredményeképpen a kormánypárt már csak a szokásos manipulációknak köszönhette jelentős parlamenti többségét. A bevezetett titkos választójog következtében Szálasi pártja és más kisebb nyilas csoportok a második helyen végeztek. Szociális demagógiájuknak köszönhetően sok munkás, kisember is rájuk szavazott. A baloldali pártok – így a szocdemek is – súlyos választási vereséget szenvedtek. Az eredmény szemléletesen jelezte az ország súlyos fertőzöttségét. Előrevetítette, hogy az akkori politikai elit jelentős népi támogatással hajthatja végre katasztrofális politikáját.
A jobboldali magyar elit mindezen közben erősen tagolt volt, az egymással vetélkedő különféle hatalmi csoportoknak (nagybirokosok, gyárosok, egyházak, tábornoki kar, az államigazgatás vezetői stb.) nagyon is megfelelt ez a fajta államrend, ami lehetővé tette számukra, hogy egymással ütköző érdekeiket az országgyűlésben (igaz, ott is inkább a kulisszák mögött) egyeztessék. Olyan rendeleteket, törvényeket léptessenek életbe, amelyeket valamiféle kompromisszum eredményeképpen fogadtak el. A nagy alapelvekben persze ez az elit egyetértett.
Mindez azt eredményezte, hogy amikor ,,mentsük a menthetőt” alapon végre Horthy és körei is elszánták magukat a kiugrásra (anélkül azonban, hogy ennek a fordulatnak kellően előkészítették volna a katonai előfeltételeit), az ország nem követte az ex-tengerészkapitány kormányzót. Horthy, miután a németek elfogták, nem vállalta a mártíromságot, hanem inkább lemondott, és átruházta a törvényes hatalmat a köztudomásúan korlátolt nyilasvezér Szálasi Ferencre, aki természetesen kitartott a német szövetség mellett.4 Így történt, hogy Magyarország – Európa államai közül egyedül – Hitler utolsó csatlósaként fejezte be a háborút.
Alapjában a baloldalnak mégis igaza volt, amikor az árnyalatokat mellőzve a rendszert Horthy-fasizmusnak bélyegezte. A fasizmusok nem voltak egyformák, lényeges eltérés volt például, hogy sem Franco, sem Salazár nem lépett be a tengelyhatalmak oldalán a háborúba, amit viszont a magyar kormány még Horthy regnálása idején megtett. Horthyék hoztak zsidótörvényeket, aktívan részt vettek a vidéki magyar zsidóság kiirtásában. A magyar országgyűlés aztán egyaránt megszavazta a tengelyhatalmakkal kötött szövetségi szerződéseket, a zsidótörvényeket, sőt a deportálásokat is. Végzetesnek bizonyult a hivatalos rangra emelt irredenta propaganda, az elvesztett területek egy részének visszafogadása Hitler kezéből, ami eleve lehetetlenné tette a közép-európai államok antifasiszta összefogását. De a nemzeti begőzölés azt is megakadályozta, hogy az ország legalább az utolsó percben kiszálljon a nácik süllyedő hajójából.
Ezekhez a kriminális döntésekhez képest a közéleti játékszabályok formai különbségei mellékesnek tekinthetők.
A magyar jobboldal, de főképpen a szélsőjobb, szeretné a Horthy-rendszert, sőt szélsőséges esetekben Szálasiékat is rehabilitálni. A fasiszta, a fasizmus elnevezés azonban még ma is elfogadhatatlan megbélyegzésnek számít, amit még a jobboldalnak is vissza kell utasítania, s ennyiben egyfajta védelmet is jelent a szélsőséges rasszista és nacionalista, árpádsávos zászlókat lengető, turulszobrot állító mozgalmakkal szemben. Amit a jobboldalnak is meg kell, vagy legalábbis meg kellene tagadnia.

II. Az 1945-ös felszabadulás

Az ország népe azt várta, hogy a szovjet csapatok bevonulásának nyomán bevezetik a proletárdiktatúrát. Az emberek nagy meglepetésére nem ez történt.
A felszabadított területeken ideiglenes nemzeti egységkormány alakult, amelynek élén Dálnoki Miklós Béla vezérezredes állt, akit Horthy annak idején a kiugrás, átállás katonai levezénylésével bízott meg. A kormány tagja lett még két tábornok és a horthysta elit még egy elfogadhatónak ítélt politikusa is, Teleki Pál fia, gróf Teleki Géza, akire rábízták a közoktatás ügyét. A parasztpárti, valójában kriptokommunista Erdei Ferenc lett a belügyminiszter, aki maga mellé vette jóbarátját, a jogász Bibó Istvánt, és teljes erővel nekiláttak a közigazgatás minél gyorsabb újjászervezésének. Ez már azért is halaszthatatlan feladattá vált, mert a baloldaliakból, régi kommunistákból spontán módon megalakított nemzeti bizottságok a proletárdiktatúra szellemében kezdtek intézkedni, átvették a helyi hatalom irányítását. Később akadtak olyan sajnálkozó nézetek, amelyek e bizottságokat a spontán demokrácia szerveinek vélték, és ezért nagyon is kárhoztatták ezek feloszlatását.
Kívülálló számára nem volt egykönnyen felismerhető, hogy minden fontos poszt kommunista kézbe került. A pártot magát is azonnal nemzeti színűre festették, a Kommunisták Magyarországi Pártja helyett felvette a Magyar Kommunista Párt nevet. Rákosiék azonnal kinyilvánították, hogy szó sem lehet proletárdiktatúráról, végre a magyar szabadságharcos hagyományokat folytató demokratikus országnak kell felépülnie. Az amerikaiak, angolok, szovjetek még a háború befejezése előtt – úgy átabotában – lefektették a jaltai egyezményben, hogy a felszabadított közép- és kelet-európai államokban általános és titkos választójog alapján kialakított többpártrendszerre épülő demokráciát kell működtetni.
Alapvető feladatnak tűnt a lakosság rokonszenvének a megnyerése. A kommün rossz emlékeket ébresztett. De az új rend a ’18-as októberi forradalom hagyományát sem vállalta fel. E kor emberei, Jászi Oszkár aki még élt, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin még a Horthy-éra alatt váltak „unperson”-né. A kommunista útitárssá vált Károlyi Mihály ugyan hazatért, de nem kívánták „sztárolni”. Nem lett az újonnan megalakult magyar köztársaság elnöke, kifizették egy londoni nagyköveti állással.

Jászi Oszkár hazalátogat

Teljes szellemi frissességben, viszonylag jó egészségi állapotban 1947. október végén látogatott haza Jászi Oszkár. Az amerikai Oberlin egyetem tanáraként vészelte át a fasizmus nehéz éveit, életének második világháborúját. Keserű csalódást jelentett számára, hogy az ország a szovjet befolyási övezet része lett, s ennek megfelelően egy kripto-kommunista rendszer irányítja az országot. Jászi megrögzött liberálisként elfogadhatatlannak tartott bármiféle együttműködést Rákosiékkal. Úgy vélte, a humanizmus és a kommunizmus összeférhetetlen, kibékíthetetlen eszmerendszerek.
Csak látogatóba, három hétre óhajtott visszatérni, hogy megbizonyosodjék, a távolból is jól ítéli meg a budapesti állapotokat. A közeljövőt illetően nem is tévedett, noha 1947 októberében még éppen utolsó hónapjait élte a hazai féldemokrácia. Jászit előzékenyen fogadták, még Rákosi is meghívta a zuglói villájába. De Litván Jászi életrajza5 szerint kísérlet sem történt, hogy bármiféle állásajánlattal megpróbálják itthon tartani. Rákosiék pontosan látták, hogy a történelmi előzmények közt nem vállalhatják fel a magyar októbert. A bekövetkező Rajk-per miatt Károlyival is szakítani kellett. Jászi a maga volt híveit, mindenekelőtt Csécsy Imrét arra próbálta rábeszélni, hogy szakítsanak meg minden együttműködést a kommunistákkal. Erre azonban nem voltak kaphatók, bíztak abban, hogy az 1947-es állapotok fenntarthatók lesznek.
Hazafele jövet Jászi felkereste Prágát, Pozsonyt és Kassát. Először szembesült a deportálások tragédiáival.6
Ekkor fejeződtek be Csehszlovákiában a kitelepítések. A kollektív bűnösség elvének érvényesítése mélységesen felháborította Jászit, aki nem alap nélkül tekintette magát a nemzetiségi kérdések szakértőjének, és aki mindazideig nem adta fel magában egy lehetséges Duna konföderációról alkotott elképzeléseit. Csakhogy, amikor Hitler a népek önrendelkezési jogára hivatkozva kebelezte be Csehszlovákiát és Lengyelországot, a magyarok pedig Szlovákia, Erdély és Délvidék magyarlakta területeinek számottevő részét foglalták vissza, úgy, hogy a helybéli német és magyar lakosság zászlóerdővel, kitörő lelkesedéssel fogadta a bevonuló csapatokat,
A politika rációja ezek után azt követelte a csehektől, lengyelektől, szlovákoktól, szerbektől, hogy szabaduljanak meg az ő államterületükön élő kisebbségektől. A szerbek, mint most napjainkban, vérfürdőket rendeztek, másutt a kitelepítés eszközéhez folyamodtak. A nyugati hatalmak akkor ugyan rossz lelkiismerettel, de beleegyezésüket adták a nemzetiségiek elűzéséhez.

Árpád: Vegyétek tudomásul, eszem ágában sincs sávokra osztani az országot!

A horthysta elit szétverése

Rákosiék úgy vélték, tanulniuk kell a kommün hibáiból. Két dolgot sürgősen végre kell hajtani.
Az egyik: szét kell verni nemcsak a nyilas bandát, hanem az ország tragédiájáért elsősorban felelős horthysta uralkodó osztályt is.
A számonkérést és a leszámolást kétségtelenül igen radikális módon hajtották végre. Nem volt igaza Bibó Istvánnak akkor, ma pedig Romsics Ignácnak, amikor rosszallják a felelősségre vonás gyorsaságát, és aggodalmaikat fejezik ki az ítéletek törvényessége miatt. Ha voltak is formai hibák, a gyilkosok, a háborús bűnök elkövetői és kiszolgálóik elnyerték megérdemelt büntetésüket. Velük szemben akkoriban Európa-szerte igencsak felforrtak az indulatok, és megtörtént a leszámolás. Megeshetett, a népharag nem tartotta magát a jogi procedúrákhoz. Magyarországon azóta sem merült fel komolyan, hogy az akkoriban elítélt személyeket alaptalanul ítélték volna el. Romsics bizonyára jogosan említi, hogy sokan akadtak, akik a pereket a zsidóság bosszújának tekintették, még tiltakozások is előfordultak. Ez azonban – véleményünk szerint – még inkább indokolta, hogy ebben a fasizmustól mélyen fertőzött országban példát kell statuálni. A magyar baloldalnak igaza volt, hogy ezt a leszámolást minél gyorsabban végre kell hajtatni és le kell zárni. Nem célszerű ezekkel a perekkel állandó izgalomban tartani az országot. Végül is a hazai zsidóság maga is egyetértett azzal, hogy az antiszemitizmus, az asszimiláció kérdésköre kerüljön ki a közbeszéd szótárából. Nyilvánvaló volt, hogy érvekkel nem lehet harcolni az antiszemitizmus ellen. Aki elhiszi a vérvádakat, a cionizmus bölcseinek összeesküvéseiről szóló rémtörténeteket, azzal nincs mit vitatkozni. Okosabb az egészre a feledés homályát borítani.
Nem tagadható viszont, hogy ez a hallgatás megakadályozta alapkérdések – nemzeti érzés, magyar antiszemitizmus, asszimiláció, vallási érzések szerepe – megvitatását. De az is valószínű, hogy az adott diktatórikus körülmények közepette ezek tisztességes megvitatására nem is lett volna mód. Így önáltató hazugsággá vált az a hit, hogy a hallgatással végérvényesen sikerült leszámolni a magyar antiszemitizmussal.
Az is igaz, hogy amire az 1945–46-os perek idején nem lehetett számítani, hamarosan újabb hamis perek következtek, amelyek visz-szamenőleg kompromittálták a valóságos népellenes, háborús bűnöket számonkérő pereket. Ezt a veszélyt Rákosiék, de feltehetően Moszkvában is érezhették, mert a Rajk-per után, amelyet Titóék elítélése miatt ország-világ előtt kellett lefolytatni, nem engedélyezték a többi per nyilvános előadását. Mert hogy a nyilvánosság kizárásával megtartották őket. Önmaguknak meg a börtönszemélyzetnek játszották el ezeket a pereket. Szabályos önbecsapás folyt, mert nekik, a nézőknek viszont úgy kellett tenniük, mintha igazi perek nézői lennének. Még egymás közt sem ismerhették el, hogy hamis színjáték nézőinek, tanúinak a szerepébe kényszerítik őket. Párthűségük bizonyítéka volt, hogy úgy tettek, mintha valóságnak hitték volna az előttük bemutatott színjátékot. Az ítéleteket még a családtagok se tudhatták meg, csak amikor évek múltán, már Sztálin halála után, valamiféle enyhülés köveztében nem akartak többé úgy tenni, mintha a lecsukottak nem léteznének többé. Remélni lehetett, hogy valamikor majd kiengedik őket, ha ezt önmaguk veszélyeztetése nélkül megtehetik. Így aztán engedélyezni kezdték az elítéltek látogatását.
A nagy próba maga a Rajk-per volt, amikor lényegében még működött az önszuggeszció. Egyszerűbb volt nem kételkedni. Tudni lehetett, az igazság kimondását csak olyasvalaki engedheti meg magának, mint Károlyi vagy Fejtő Ferenc, aki külföldön másnap emigrációba vonulhatott.
Beszélik, idehaza Máriássy Félix, akit megbíztak a Rajk-per filmezésével, valahogy, véletlenül megkapta előre a másnapi vallomásokat. A felismerés hatására valóban rosszul lett és kórházba vonult. De akkor talán még a feleségének sem merte elmondani, hogy mire jött rá.

A Rákosi-korszak

A felszabadulás a kínzó éhezés napjaival kezdődött. Emlékszem, értelmiségi létemre borzasztóan szégyelltem, hogy nem tudok másra gondolni, mint az evésre. Valahogy persze túléltük, nem haltunk éhen, de évtizedekig nem tudtam elfogadni, hogy egy darabka kenyeret is kidobjunk a szemétbe.
Rákosiék rendkívüli dinamizmussal működtek. Nekünk, baloldali fiataloknak úgy tűnt, minden mozgásnak, változtatásnak ők a motorjai. Ők tűzik ki a következő célt, ők mondják meg, mi a következő, elérendő láncszem.
Mindenekelőtt etetni kellet a népet, és be kellett indítani az újjáépítést. Gondolom, szovjet segítséggel, krumplit osztottak. Ment is a propaganda-szólam, hogy ezt Vas Zoltánnak köszönhetjük. Harsogták a plakátok: Éljen Vas Zoltán, a krumplikirály. Majd megépült – gondolom ugyancsak szovjet segítséggel – a felrobbantott Margit híd mellett Manci, a pontonhíd. Az ideiglenes kőhíd is elkészült, és a párt hirdethette: Éljen Gerő, a hídverő!
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés – megint csak kommunista és parasztpárti kezdeményezésre – 1945. március 15-én radikális földreform-törvényt szavaztatott meg. Akkor Nagy Imre volt a földművelődésügyi-, a parasztpártban működö, kriptokommunista Erdei Ferenc a belügyminiszter. Gondolom, akik értettek hozzá, akkor is tudták, hogy a kiosztott kisparcellákon nem lehet modern mezőgazdaságot működtetni. Azonban a földosztás, a félfeudális nagybirtok szétverése őskövetelése volt a magyar parasztságnak és a magyar baloldalnak.
1919 tanulságai közé tartozott, hogy komoly hiba volt a földosztás elmulasztása, ami lehetővé tette a kommün leverése után a régi félfeu-dális rend visszaállítását. Horthyék számíthattak is a magyar arisztokrácia feltétlen támogatására. A katolikus egyház is Horthyéknak köszönhette birtokainak a megtartását. Az ideológiai rokonszenven túl már csak ezért is támogatta minden bűnével egyetemben a kormányzó országlását, a valóságos nemzeti érdekekkel szemben az ősreakciós, soviniszta, nacionalista, klerikális, antiszemita rendszer fennmaradását.

A választások

A teheráni és jaltai egyezményben a Szövetséges Hatalmak megegyeztek a koalíciós kormányzás folyamatos fenntartásában. Sztálin azt remélhette, hogy az angolszász hatalmak az újjáépítéshez is segítséget nyújtanak. Abban is egyetérteni látszottak, hogy amint lehet, Európa- szerte szabad, demokratikus választásokat kell tartani. De az is világos volt, hogy a szovjet hadsereg uralma alá került területeket a Szovjet-unió saját befolyási övezetének fogja tekinteni.
Rooseveltnek és Churchillnek nem is volt elég katonai ereje ahhoz, hogy ne így legyen. Világos volt, hogy különbség van a propaganda- szólamok és a valóságos erőviszonyok között. Mindkét oldalnak volt némi manőverezési lehetősége, többek között abban, hogy ugyanazokat a szavakat (demokrácia, demokratikus választások) másként értelmezték. Ennek megfelelően kötöttek is papíron, írásban nyilvánosságra nem hozott, és valójában egyikükre sem kötelező megállapodásokat. Noha pontosan tudták, hogy Sztálin mást ért demokratikus választásokon, mint ők, Moszkvában mégis remélhették, hogy a kommunistákat magában foglaló koalíciós kormányokat fent lehet tartani. Holott sejthették, az első szabad választásokon a kommunistákat kiszavazzák a kormányzatból. Ami – mint az előre elátható volt – be is következett. De a Kremlnek mégis úgy kellett tennie, mintha a nyugati testvérpártoknak minden segítséget megadna ahhoz, hogy hatalmon maradhassanak.
Végül ennek az egyensúlyozó hatalmi játéknak az eredményeképpen Magyarországon és Csehszlovákiában néhány évig megmaradhattak a koalíciós kormányok, igaz, fenntartva ezekben a kommunista párt némileg elleplezett dominanciáját. Hogy legfelül milyen alkudozások folynak, azt Rákosiék bizonyára tudták. Bár nem volt világos számukra, hogy ezt a népi demokratikus színjátékot meddig kell folytatniuk, egy évig, több évig. Vas Zoltán emlékirataiból az derül ki, hogy 1947-ben még Rákosi sem örült, amikor Gerő azzal tért vissza Moszkvából, hogy vége a játéknak, rá kell térniük a moszkvai útra. Mindnyájan tudták, hogy ez mit jelent. Révai egy kicsit berzenkedett, Lukács megpróbált tiltakozni. De amikor rászóltak, a filozófus is beadta a derekát. Demény Pál és Weisshaus példájából tudták, mi történik azzal, aki akár csak meggyanúsítható azzal, hogy nem követi szigorúan a moszkvai utasításokat. De akkor már 1948-at mutat a naptár.
Emlékezéseimben azonban – mert nem feltétlenül az időrendhez kötődöm, hanem eseménykomplexumok mentén idézem a múltat –, megint csak vissza kell térnem 1945 nyarának dolgaihoz.
A párt – mint már említettem – azt a taktikát követte, hogy bújtatott kommunista irányítás alatt egységes tömegszervezeteket próbált létrehozni. Az akkor még kommunista Jónás Pál vezetésével felállítják a MEFESZ-t, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetét. Én naiv ifjúként és lelkes, hithű kommunistaként Jónás Palinak segédkezem a szervezőmunkában. Így kerülök le Széplakra, ahol a kommunistabarát diákvezérekkel megtartjuk az alakuló kongresszust. Kellemes körülmények, enni is kapunk, fürödni is lehet – bár a fő elfoglaltság az, hogy előadásokat kell hallgatni. A demokratikus pártok vezetői tartják a szpícseket. A szociáldemokratákat Horváth Zoltán képviseli. Révai igen aktív. Észreveszem, hogy amikor a nézők között ül, akkor az előtte ülő Majláth Jolánnal, Erdei Ferenc feleségével egymás kezét szorongatják. Ezt magamban rosszallom, ilyesmi nem felel meg a kommunista erkölcs kiskátéjában lefektetett elveknek. Felfedezésemről nem is szólok senkinek, nem akarom kompromittálni akkori idolunkat.
Este tábortűznél a kommunista fiataloknak Sipos Gyula költő magyaráz. Felolvassa nekünk Illyés Gyula Ozorai példa című versét. Levonja a tanulságot, hogy most mi, kommunisták, még kisebbségben vagyunk, de mint az ozorai honvédeknek, tartanunk kell az állásokat, sőt ide-oda mozgolódva azt a látszatot kell keltenünk, mintha mi lennénk többségben. Mindaddig, amíg meg nem érkezik az utánpótlás, vagyis az ország nem sorakozik fel mögénk. Csillagos, meleg nyár este volt, ropogott a tűz, engem nagyon meghatott a jelenet.
Sipos akkor a bennfentesek körébe tartozott, a Párt álláspontját tolmácsolta. Ha így volt, fent tisztában voltak azzal, hogy kisebbségben vannak. Ha ezt Sipos tudta, akkor Rákosi is tudta. Persze a választások előtt nem mondhatott mást, minthogy a kommunisták 40%-ot fognak kapni.
A kommunista pártvezérnek nem volt választása, a választásokat meg kellett kora ősszel tartania. Ez az ukáz jött Moszkvából, ahol elhitték Rákosi jelentéseit, hogy vezetése alatt milyen eredményesen működik a Párt.
A választási jogszabályokat, mint az Bibó emlékezéseiben elolvasható, Erdei felügyelete alatt ő dolgozta ki. Egyfordulós, abszolút korrekt választásokat tartottunk, ahol pártlistákra adtuk le a voksainkat. Mint ismeretes, a két munkáspárt 17–17%-ot kapott, a Parasztpárt 7-et. Ez a 41% a múlthoz képest óriási eredmény volt, csakhogy a jobboldal – többségükben a régi világ hívei, – egységesen a Kisgazdapárt mögé sorakozott fel, 52 százalékot értek el. Ez azt jelentette, hogy valóban demokratikus körülmények között a Kisgazdapárt egyedül alakíthat kormányt, és átveheti a hatalmat. Ha a szovjetek elmennek, mint azt a nagyhatalmak közti egyezmények előírják – már ha így olvassuk ezeket az egyezményeket –, akkor visszajöhet a régi világ.
Rákosinak nyert ügye volt, az elkötelezett baloldal felsorakozott a Szovjetunió és a kommunista párt mögé. Megalakult a Baloldali blokk és kezdetét vette az úgynevezett szalámipolitika. Először a Kisgazda- pártból szorították ki az úgynevezett jobboldali elemeket. A szociáldemokrata párton belül is megindult a tisztogatás. Mindenekelőtt a következesen antikommunista Peyeréket távolították el, majd a centrumot, Kéthlyt, Bánt és híveiket. Csakhogy, amikor a Marosán György vezette balszárny magára maradt az SZDP-ben, a párt összeomlott. A párttagság nagy része úgy ítélte meg, hogy ez az SZDP már semmiben sem különbözik az MKP-tól, elkerülhetetlen, hogy beolvadjon a másik munkáspártba. Tehát egyénileg, a maga karrierje szempontjából jobban jár, ha még a kollektív egyesülés előtt gyorsan átlép. Csakhogy az átlépés lavinajellegűvé vált. Meg kellett kérni az MKP-t, hogy állítsa le a tagfelvételt. Ez meg is történt, de ezzel viszont végképp elkerülhetetlenné vált a két párt egyesülése.
Rákosiék ezt követően egymás után börtönbe vetették leghívebb szövetségeseiket, egy kivételével (Révész Ferenc) a teljes baloldali szocdem frakciót, Justus Páltól kezdve Horváth Zoltánon át Szakasits Árpádig.
Miért tették?
Működött a kommunisták szociáldemokrata-ellenessége. A nagy schisma kezdete óta folyt az egymást pusztító harc a két párt között, amiben elsősorban a kommunisták jeleskedtek. Katasztrofális következménnyel járt Németországban, ahol közösen elősegítették Hitler hatalomra jutását.
A baloldali szociáldemokraták még a forradalom kitörése előtt szabadultak. November után Justus és Horváth kivételével beálltak Kádár csapatába. Már ez is jelezte, hogy az egyesülés folyamata visszafordíthatatlanná válik. Az 1989-es rendszerváltás után sem sikerült az MSZP-vé átalakuló MSZMP-vel szemben önálló szociáldemokrata pártot létrehozni. Az exkommunista párt döntött úgy, hogy követve az idők szavát, szociáldemokrata párttá alakul át. Fenntartva azt a hagyományt, hogy az ország modernizációjának élharcosa legyen, felesküdött a szabad piacgazdaságra, a többpárti köztársaságra, az emberi szabadságjogok védelmére. Most a koalíciós partner, a liberális párt került nehéz helyzetbe, mert a Nagy Párt fokozatosan átveszi a programját.
De ez már napjaink dilemmája.

Népi demokrácia

A moszkvai függésért – feltételezem –, legbelül Rákosi sem lelkesedhetett. Tudta, mennyivel műveltebb, okosabb, felkészültebb moszk-vai feletteseinél, Sztálin kivételével, akinek nagyságát, vezéri képességeit magában is elismerte. Mint fundamentalista hívő, azt is tudta, tetszik, nem tetszik, minden fenntartás nélkül követnie kell a moszkvai vonalat.
Minden valószínűség szerint az uralomra került többpárti elit is tisztában volt a tényleges hatalmi viszonyokkal, és el is fogadta azokat. Már csak azért is, mert – legalábbis a baloldaliaknak – kedvükre való volt az, ami Magyarországon történik. A hazai értelmiség nagy része, mert baloldali volt, mint azt Illyés még a harmincas évek végén megírta, még az antikapitalizmusra is rá tudott bólintani. A koalíciós kormányzás beszűkítése, az úgynevezett szalámitaktika érvényesítése moszkvai parancsra történt. A baloldali többség nagyon sérelmesnek érezte kiszorítását a hatalomból, hiszen szíve szerint tovább szolgálta volna az ügyet, amelynek alapelveivel akkor még egyet is értett.
A nem kommunista baloldaliak úgy vélték, addig működnek együtt az új hatalommal, amíg nem kerülnek szembe alapvető elveikkel. Második apám, Horváth Zoltán is így gondolkodott. Csak azt nem mérhették fel, hogy a szovjet típusú diktatúrában a kiszállni kívánó politikus, vezető ezt már nem teheti meg önmaga helyzetének, elért eredményeinek kockáztatása nélkül. Kínos helyzetbe került Horváth Zoltán is, amikor a Rajk-per kapcsán letartóztatták barátját, politikai harcostársát, Justus Pált. Önmagát féltve nem mert a feleséggel, Justus Edittel beszélni, aki nyilvánvalóan intervencióra, tiltakozásra szerette volna felkérni. Tudta, már semmit sem tehet. És valóban, néhány nap múlva ő is sorra került. Kétségtelenül, a barátság etikai parancsai szerint, Zoltán akkor nem viselkedett helyesen. Mentségére legyen mondva, hogy ez a letartóztatások kezdetén történt, és nem alakult ki még az ilyen helyzetekhez illő viselkedési norma.
Mindenütt kerestek ellenséget, második apám tehát akkor is börtönbe kerülhetett volna, ha történetesen a politika helyett kitart a történészi, fordítói, könyvkiadói pályán. Bár lehet, hogy csak később kerül sorra, vagy mégis megússza, mert mint tudjuk, 1953-ban váratlanul meghalt Sztálin, és ezzel véget értek a lecsukások.
Az áldozataiknak okozott kínszenvedésekhez képest Péter Gábor, Farkas Mihály és Vladimir olcsón megúszták, csak börtönbe kerültek, ahol végül kesztyűs kézzel bántak velük. Ez már egy másik éra idején volt. Kádár számításba vette, hogy olyan bűnök terhelik lelkiismeretüket, amelyek elkövetésében korábban neki is része volt. Így 1956 után valóságos törvénytelenségek miatt ítéltette el őket. Végül mindhármukat, már szabadlábon, betegség, öregkor vitte a sírba.
Egyes ávós vezetők is kínos helyzetbe kerültek, akik testközelből láthatták, milyen módszerekkel csikarják ki a hamis vallomásokat. De azt is felmérték, ha nem kooperálnak, ők is a kínvallatók kezei közé kerülnek. Az adekvát válasz az öngyilkosság lett volna, de csak igen kevesen tették meg, mert azt is tudták, ezzel a gesztussal mit sem segíthetnek az áldozatokon. Aki el tudta érni, az áthelyeztette magát egy kevésbé exponált helyre. Gondolok Décsi Gyulára, akit az ÁVH egyik vezetőjeként súlyos felelősség terhelt többek között kínvallatások elrendelése miatt a Mindszenty-, illetve a Rajk-perben, jóllehet pontosan tudta, hogy gazemberségek végrehajtásában vesz részt. 1950-ben áthelyeztette magát az Igazságügyi Minisztériumba, itt a miniszterségig vitte. Igaz viszont, hogy ennek következtében most már magasabb szinten is felelősséget kellett vállalnia az elkövetett törvénytelenségekért.7 Az ő esetében a történelem számonkérő széke elég hamar, már 1953-ban benyújtotta a számlát, Péter Gábor tettestársaként egy ellenkező előjelű, de ugyancsak koncepciós perben elítélték. Aztán 1957-ben – most már többé-kevésbé törvényes formák között újra lefolytatták ellene a pert, és megint elítélték. Végül csak leülte a magáét, ha nem is annyi évet, mint amennyit kapott. Hiszen a Kádár-rendszer saját áldozatának is tekinthette. A börtönből kijövet az akadémiai nagyszótár főszerkesztőjeként ment nyugdíjba, majd költözött át az árnyékvilágba 71 éves korában, 1990-ben.

III. Az új remények ideje

Az új arisztokrácia

A csatazaj elhallgatott, a Vörös Hadsereg katonáit visszahívták a laktanyákba. A múzsák előbújtak rejtekhelyeikről. Gondolom, először mindenki megtapogatta önmagát, és örömmel észlelte, hogy életben maradt. Ezt tette a magyar szellemi élet vezető gárdája is, a sok magyar író. Majd a veszteségek felmérése után illően elsiratta a halottakat, mindenek előtt Radnóti Miklóst, Bálint Györgyöt, Sárközi Györgyöt, Szerb Antalt, hogy itt most csak néhány írástudó nevét említsem.
Alapvető fordulatot jelentett, hogy a magyar arisztokrácia leszereplésével, eltűnésével a helyüket az írók, művészek vezéregyéniségei foglalhatták el. Amíg – Zelk Zoltán legendateremtő visszaemlékezéseit hallgatva – a Horthy-érában boldogok lehettek, ha a Centrál kávéház pincérei fenntartottak számukra egy törzsasztalt, ahol egy vacak kávé mellett egész nap elüldögélhettek, és fogadhatták íróbarátaikat és tisztelőiket, az új rendben egyszerre csak országos fontosságot kapott, hogy mit írnak, mit mondanak a múlt és jelen közéletének egyes kérdéseiről.
Az új rendszer anyagi helyzetüket is konszolidálta. Ugyan nem örökölhették meg az Eszterházyak, Festeticsek latifundiumait a vele járó jövedelmekkel, a kialakuló egyenlőség társadalmában elfogadható életkörülményeket, tisztes megélhetést biztosítottak a számukra.
Jellemző módon ezt az érintettek magától értetődőnek tartották, Nem is beszéltek róla, nehogy a hatalom lekötelezettjeinek helyzetébe kerüljenek.
Világnézeti, pártrokonszenvek, baráti kötöttségek alapján újjászerveződtek a táborok. A baloldali, kommunista írók csoportjának az élén a Moszkvából hazatért filozófus, Lukács György, illetve némileg hátrább húzódva a tényleges vezető, Révai József, a politikai bizottság tagja állt. A baloldali tollforgatók még Debrecenben a teljes magyar irodalom átfogását célzó folyóiratot is indítottak, Magyarok címen. A szociáldemokraták Kassák Lajost kérték fel folyóiratuk, a Kortárs szerkesztésére. A népi írók Illyés Gyula és Németh László körül tömörültek. Folyóiratuk, a Válasz menedzselését írótársuk, Sárközi György özvegye, Sárközi Márta vállalta el. Alakult még egy csoport, a táborok legszélén, akik a Nyugat legfiatalabb, negyedik nemzedékének tekintették magukat, az ő folyóiratukat Újhold néven jelentették meg. Magukat is újholdasoknak titulálták. Ők még csak most érkeztek, nem is vették őket egészen komolyan. Meg hamarosan polgár-gyanúsokká váltak. A hivatásos polgár, Márai Sándor, egyik körhöz sem csatlakozott. De a többi író is védte szellemi szuverenitását. Kéziratot majd minden lapnak adtak, amelyik nem kívánt tőlük alkalmazkodást a lap vonalához.
Az írástudók örömmel észlelték, hogy Moszkva és a magyar kommunisták az aggodalommal várt proletárdiktatúra bevezetése helyett valamiféle népi demokrácia kialakításáról beszéltek. Bár azt is hangsúlyozták, hogy nem nyugati típusú, kapitalista alapra épített polgári demokrácia bevezetésére gondolnak. A létrehozott médiumok (akkor a sajtó szót használták) birtoklását, irányítását a négy, a korábbi rendszerben ellenzékbe szorított pártra testálták. A kommunista, szociáldemokrata, paraszt- illetve kisgazdapártra hárították a cenzori jogkört is. Ami elkötelezett antifasiszta alapállást jelentett.
Eljött végre a szabadság kora – mondhatták. Mondták is. Akkor ez volt a maistream álláspont.

A szabadság korlátai

Ez azonban csak részben volt igaz. A régi tabuk megszűntek, de jöttek helyettük más tabuk. Például a Szovjetunió, Sztálin bírálhatatlansága. Azonban a Horthy-fasizmust most már szabadon lehetett ostorozni. Kevesen tudták, mert nem lett publikus, de a társulatok főszereplőinek tudnia kellett, hogy a múlt egyik legrangosabb, és tulajdonképen még mindig beavatkozni képes szereplőjét, Bethlen Istvánt az oroszok egyetlen rántással kivonták a forgalomból, és Moszkvába vitték. Ott is halt meg valamelyik titkos börtönben. Kétségtelen, a új történelmi színjáték szereplői ezt nem nagyon bánták, Bethlen veszélyes ellenfél lett volna. Ők maguk viszont tisztában voltak az újonnan kibontakozó demokrácia erőtlenségével. A hazai demokratikus erők rászorultak efféle segítségre, noha ennek szükségét közülük soha senki el nem ismerte volna. Később egy kritikus periódusban a szovjetek így vonták ki a forgalomból Kovács Bélát,8 a Kisgazdapárt kemény szavú vezetőjét, aki komolyan vette, hogy egy igazi demokráciában a parlamenti választásokon abszolút többséget kapott párt jogot formálhat a kormányalakításra.
Rákosiék saját maguk tüntették el a náluk sikeresebb kommunista versenytársakat, Demény Pált és Weisshaus Aladárt. Már említettük, az ő nagy bűnük az volt, hogy Moszkvától nem függő nemzeti kommunista pártokat vezettek, amelyek külön-külön is jelentősebbek voltak, mint a gyakorlatilag alig létező Moszkva-irányította csoportocska.
Az ő eltűntetésük nem vált publikussá, őket is inkább a párton belül ismerték. Akkor még meg lehetett őket gyanúsítani azzal, hogy a Horthy-rendőrség emberei voltak, hogy kapcsolaban álltak szélsőjobboldali szervezetekkel (Magyar Közösség).
Végül is szabályos bíróság ítélte el őket. Kinek lett volna módja, mersze kétségbe vonni a bíróság ítéletének törvényességét?
Az ország úgynevezett demokratizálásának ellenőrzésével megbízott Szövetséges Ellenőrző Bizottság eleve előírta a „fasiszta” sajtótermékek, könyvek szigorú megsemmisítését. A fasiszta kifejezést eléggé tágan értelmezték, mert ideértették a Horthy-világ eszmeiségét propagáló alkotásokat is. Mint Bibó István visszaemlékezéseiből kiviláglik, még azért is küzdeni kellett, hogy a Széchényi Könyvtár zárt osztályán dokumentáció céljából megőrizhessék a máglyára szánt írásművek egy-egy példányát.
A pártokat számottevő vagyonhoz juttatták, hogy eleget tehessenek a rájuk bízott feladatoknak. Az állami stallumok elosztása is a pártokra hárult, ezeket érthető módon a párttagjaik közt osztották el, többé-kevésbé paritásos módon. Hirtelen fantasztikusan fel is duzzadt a pártok taglétszáma. Ugyanakkor mindenki átlátta, hogy az embereket nem az eszme, hanem az álláshoz, lakáshoz jutás reménye terelte be a pártokba. Mindnyájan tudtuk, hogy ennek a struktúrának a kialakulása nem az új demokrácia legrokonszenvesebb vonása volt. Nem is illett erről hangosan beszélni. Csak kevesen engedhették meg maguknak a pártonkívüliség luxusát. Többek között olyan írók, mint Márai, akik már az előző világban is sikeres, népszerű művekkel léphettek a piacra, és ennek megfelelő jómódban élhettek.
Arról sem nagyon lehetett őszintén, teljes nyíltsággal szólni, menynyire lehet komolyan venni az új demokratikus jogrendet illetve bízni ennek tartósságában.
Az egyetlen tényleges hatalmi szerv, a rendőrség az első perctől kezdve kommunista kézben volt. Igaz, a belügy irányítását először a hivatalosan parasztpárti színekben mutatkozó Erdei Ferencre bízták, akiről akkoriban még, az államapparátus kiépítésével megbízott államtitkár, a jó barát Bibó István is csak jóval később tudta meg, hogy titkos kommunista párttag.
Jócskán akadtak kételkedők, Bibó István a Huszár Tiborral folytatott önéletrajzi visszaemlékezésében némi keserűséggel állapítja meg, hogy vele szemben a hitetlenkedőknek lett igaza. Pedig Bibónak lehetett alapja a bizakodásra. Hiszen az államapparátus egyik irányító pontján állva, az ő elképzelései alapján foglalták törvénybe az első, valóban demokratikus választójogot. A demokrácia erői el is vesztették az 1945-ös választásokat.
A demokrácia fennmaradásában a szociáldemokrata Horváth Zoltán és jó néhány elvbarátja is elég sokáig bízott, többek között Ignotus Pál, angliai nagykövetünk is, aki barátai intése ellenére naivan hazajött Londonból, hogy bevonulhasson a Rajk-per kapcsán Farkas Mihály börtönébe.
Horváth Zoltán is csak a börtönben értette meg, hogy valójában mi történik, miféle új rend alakul ki. De akkor már neki sem volt választása, és ő sem tudott mit tenni a manifeszt törvénytelenségek ellen, amelyeknek az elsők közt maga is áldozatul esett. A börtönben jutott arra a következtetésre, hogy nem lett volna szabad a kommunistákkal szövetkeznie. Mint mondta később, „Qui mange du pape, en meurt.” Ez szépen hangzott, de valójában ilyen választása nem volt. Hiszen nem tudhatta előre, mit hoz a holnap. A pápaevést igaz nehezen, de kibírta, noha tévedéséért majdnem hétévi börtönnel fizetett. De az 1956-os forradalom leverése után korábbi baloldali szociáldemokrata elvbarátainak többségével ellentétben – ő meg Justus – már nem léptek vissza a kommunista pártba. A Kádár-rendszernek igen eltökélt ellenzői maradtak.
Jómagam és a hozzám hasonló fiatal kommunisták számára – mint már elmondtam – nem jelentett, legalábbis az elvek síkján problémát a kommunizmus elfajulása. Magam is egyike voltam a Jancsó-film, a Fényes szelek fehéringeseinek. Csak később értettem meg, hogy Zoltán letartóztatása a szellemi szabadság felszámolásának, a proletárdiktatúrára való áttérésnek vészterhes jele volt. Zoltán lecsukása egy életre kettétörte ígéretesen induló tudományos karrieremet.

Amiről viszont vitakoztak

Olvasó értelmiségiként természetesen nagy izgalommal követtem otthon, a barátaim közt, az Eötvös-kollégiumban, a lapokban, a folyóira-tokban, a különféle gyűléseken, ankétokon, baráti összejöveteleken zajló vitákat.
Szinte alig jöttünk fel a pincékből, megindult a felelősségre vonás, hogy a nemzeti katasztrófáért kit, milyen felelősség terhel. Természetszerűleg felvetődött, milyen felelősség terheli a toll embereit. Az ítészek lényegében egyetértettek abban, hogy a fajvédő fasiszta, nyilas háborús uszítók, a szellemi bűnözők, a Dévényi Nagy Lajosok is népbíróságok elé kerüljenek. Viszont megoszlott a vélemény a jelentős tehetségek esetében. Az ő esetükben Lukács György úgy vélte, remélni lehet, hogy előbb-utóbb belátják vétkeiket, jobb belátásra térnek, hamut szórnak a fejükre, és akkor visszatérhetnek az írók közösségébe. Ilyen megbánásra azonban szinte egyedül csak Erdélyi József vállalkozott, akit zsidó vért hörpölő verseiért többévi börtönre ítéltek, s ezek egy részét le is ülte. Igaz, ennek ellenére sem nyert valódi bűnbocsánatot, szabadulása után is az irodalmi lét perifériáján maradt. Becsületes hangvételű verseivel már nem tudott feltűnést kelteni.
Sinka István akkor is a magyar irodalom perifériáján maradt, amikor a maga konszolidációján fáradozó Kádár-rendszer megszüntette a szilenciumi ítéleteket, Szabó Lőrincet azonnal a keblére ölelte, ami annál könnyebben ment, mivel a Tücsökzene költője nem a politika grádicsain lépegetett fel a magasba, és különösebb meggondolások nélkül az írósztrájk ellenére azonnal elfogadta a neki felajánlott publikálási lehetőségeket.
Neki persze jóval kevesebbet kellett megbocsátani. Egy Vezér verset, amiről Illyés, költőbarátját mentegetve ugyan elmondta, hogy még a vezérkultusz előtt született. A baj csak az volt, hogy Szabó Lőrinc ezt a versét később sem tagadta meg. De a hitleri Németországot lelkesen méltató útirajzairól sem lehetett könnyen megfeledkezni. Zelk Zoltán története úgy szól, hogy azt mondta az őt bújtató Szabó Lőrincnek: „ha nem lelkesedsz annyira a Führerért, most nem kellene engem bújtatnod.”
Németh Lászlót sem lehetett rávenni arra, hogy visszavonja mélynagyar ideológiájának igencsak káros téziseit. Aczél György, Kádár főideológusa végül addig mesterkedett, addig legyezte az író mértéktelen hiúságát, amíg Németh megbocsátott a kommunistáknak, és megkötötte a maga különalkuját. Írt egy szovjetellenességet elítélő színművet, és fátyol borult múltra. Az író családjának anyagi gondtalanságáról a pártközpont egy külön osztálya gondoskodott.
De ezek az alkuk már a Kádár-rendszer aczéli kultúrpolitikájának történetei.
A nem kedvelt népi–urbános konfliktust Rákosiék drasztikus módszerrel számolták fel. A népiek legfőbb ellenzői, a szociáldemokrata balszárny dühös emberei, Justus, Horváth Zoltán, börtönbe kerültek. A többieket Zsolt Bélától Németh Lászlóig, Bibó Istvánig meg elhallgattatták.
A viták félbemaradtak.
Még nem szabadult fel az ország, amikor a Debrecenben összehívott Magyar Írószövetség alakuló közgyűlésén, majd ezt követően lapok, folyóiratok hasábjain szenvedélyes vita indult az elkötelezettségről, vagyis az írói hivatás mibenlétéről. Abban lényegében egyetértettek, legalábbis az új demokrácia hívei, hogy elkötelezett ellenségei maradnak mindenféle fajta fasizmusnak, hogy tollukat a szellemi újjáépítés szolgálatába állítják. De Kassák Lajostól Veres Péterig, Komlós Aladártól Illyés Gyuláig abban is közös nyelvet beszéltek, hogy bár az új rendszerben szinte valamennyien pártlobogók alatt hajóznak, nem vállalkoznak a pártkatonák szerepére, mivel ezt összeférhetetlennek tekintik az írói hivatással.
Az igazság az, hogy ezer oka van annak, hogy az író miért ír. Alapjában azért ír, mert belső kényszer készteti az írásra. A végeredmény számít, hogy amit papírra vet, az mennyire közérdekű, illetve az írásbeliségnek milyen művészi szintjén kerül megfogalmazásra, mennyire élvezhető a megírt szöveg az olvasó számára, mennyire gyönyörködtető.
Más kérdés, hogy a szavaknak jelentésük, súlyuk, hatásuk van, s szerzőjüknek felelnie kell a kimondott gondolatok következményeiért. Mint minden más állampolgárnak.
De ez már a köz világa. A közéleti felelősség dolga. És egyéni megítélés dolga.
Hagyjuk most a politikát. Gondoljunk André Gide esetére. Közismert volt, hogy nem igen tudott úrrá lenni pederaszta hajlamain. Többnyire észak-afrikai francia gyarmatokra utazott, ott tudott a következmények veszélye nélkül jó pénzért arab fiúcskákat szerezni, akikkel kedve szerint elszórakozhatott. Corydon címmel – igaz, álnéven – könyvet is írt a pederasztia védelmében, kifejtve, mi mindent köszönhet egy fiúcska a nála idősebb, tanultabb felnőtt tanításainak.
Manapság ilyen nézetekért Gide-et hazájában is kigolyóznák az írói rendből. De Gaulle, akit informáltak az ügyről, köztársasági elnökként úgy vélekedett, hogy nem veszi magára annak az ódiumát, hogy fellépjen a francia irodalom egyik nagy alakja ellen.
És nem is történt semmi.
De ez Franciaoszág volt – akkor.
Déry Tibor hamarosan nehezebb helyzetbe került. De ezt az első menetben Déry még csak halványan sejtette.
1945-ben éppen csak megindulhatott a vita az írói elkötelezettségről, pártosságról. Csakhogy Déry a kommunista párt lelkes tagja és első számú kedvenc írója volt. Az MKP vezetői egy részéhez barátság kötötte. Nem alaptalanul hitte, hogy a legbensőbb család tagjának tekintheti magát, hogy inner party tag. Ezt a fogalmat Orwell akkor még nem alkotta meg, de az is hamarosan kiderült, hogy ez a bennfentesség komoly galibák, bajok, támadások forrása lesz.
Még nem hallgattak el az ágyúk, amikor megjelentetett egy szép esszét Író és párt címmel.9 Kifejti, hogy soha korábban írónak nem jutott eszébe, hogy tollát valamilyen párt szolgálatába állítsa. Most azonban más helyzet van, a kommunista párt nem olyan párt mint a többi. Ez a párt a világ megváltását, az emberiség boldogítását tartja legfőbb céljának. Sehonnai bitang ember, aki ezzel a céllal nem vállal közösséget, írja Déry. Sokan voltunk akkor így. A párttagság gyakorlatilag vallásos hitté vált. Credo, quia absurdum.
Csakhogy 1945-ben Magyarországon még nem igen lehetett tudni, hogy mit tartalmaznak, mit írnak elő a kommunista dogmák. Ezeket csak 1948, a fordulat éve után fekteti le írásban Révai József, a Párt főideológusa. Déry írása több komoly eretnekséget tartalmaz, többek között azt, hogy a kommunista írót a párt egyenrangú társának tekinti. „Író és politikus felosztotta egymás közt a munkát – fejti ki Déry. – Az író tudja, hogy a politikus nem kontárkodik bele a munkájába, a politikus tudja, hogy a közösségük megbízásából milyen reális napi akadályokra kell figyelmeztetnie az írót, s hol a határ, ameddig hozzáértése és szakértelme terjed.”
Aztán Déry néhány év múlva Felelet című regényének Révai megfogalmazta bírálatában azzal kell szembesülnie, hogy a pártember mégsem tudja, hogy nem kontárkodhat bele az író munkájába. Csak időközben már túl vagyunk a fordulat évén, és Déry is megérti, hogy meddig terjed az ő szabadsága. Rezignáltan emlékezhet e cikkének némileg patetikus befejező soraira:
,,Ha mégis bekövetkezik az a tragikus pillanat, hogy szembekerülnek egymással, akkor, tudjuk, többnyire az író húzza a rövidebbet. De ezt a lehetőséget azzal a szerénységgel vegyük szemügyre, amellyel a forradalmár író a maga és a közösség viszonyát szemléli. Igaz, az író maga esetleg belepusztul, de az emberiség előtörténetének nem ő az egyetlen áldozata. Az életöröm jegyében lépett szövetségre elvtársaival, s munkájával arra készül, hogy búcsújakor elmondhassa majd nekik a világirodalom legnagyobb üdvözletét, a sophoklesi köszöntést: élj boldogul, boldogok között.”
Végül – mint tudjuk – Párt és Író konfliktusa másként zárul. Déry arra a következtetésre jut, hogy a párt emberének nincs igaza, amikor beleszól regényírói munkájába. És közli, nem hajlandó regénye átírására. Nem telik bele nagyon sok idő, és Déry rájön, neki sem volt igaza. Rájön, ő maga is tévedett, amikor még hitt az Egyházzá átlényegített Párt igazságában. Hívőből visszavedlett ateistává. De úgy tudjuk, hogy ezt a pálfordulását már nem verte nagydobra. Nagy vonalakban kitartott a HIT alaptételei mellett. Ami végül megengedte számára, hogy ne folytassa a harcot a Párt ellenében, Nem ír semmi olyat, amivel közvetlenül, nyíltan támadná a Párt aktuális kádári, aczéli politikáját, ezzel szemben elfogadja a kormányzat ajnározását. Ez a kompromisszum azt is tartalmazza, hogy megírhatja öregkora jó néhány remekművét.
Igaz, nem hős harcoshoz illő búcsú az élettől. De végül is elfogadható.
Olyan világ persze ekkoriban mifelénk még nincs, hogy nyíltan elemezhetné világnézetének, a Párthoz fűződö viszonyának alakulását. Évek múltán, a forradalom bukása után, a börtönből szabadulva végül időt talált arra, hogy regényforma álruhájába bújva, A kiközösítőben mindent elmondhasson, amit meghurcoltatásáról, az értelmi-ségi ember, az író, a művész és az egyházzá vált párt viszonyáról gondol.
De ekkor már 1966-ot, Kádár uralmának tizedik esztendejét írtuk, amikor az új Atyaúristen már meghirdette, hogy aki nincs ellene, az mellette van. Ami az égi szózatok értelmezői szerint azt jelentette, és ezt a napi gyakorlat is igazolta, hogy áttételes formában már bántódás nélkül elhangozhatnak eretnek nézetek. Odafent ekkor már jól tudták, hogy az értelmiségi agyspekulációkból a nép amúgy sem ért meg egy szót sem. Akkor meg hadd fecsegjenek az írók, ha nem lépik át az előre kijelölt korlátokat.
Aki tudott olvasni, az értette Déry regényét. Örkény István, Földes Anna és mások lelkes méltatásokban jelezték, hogy értik Déry szavait. Akadtak bigott istenhívő papok is, akik teljes tudatossággal félreértelmezték Déry mondatait. Odafent bölcsen somolyogtak, mert a regény olvastán ők is jól szórakoztak, és megállapíthatták, nem érdekük, hogy botrányt csapjanak. Bölcsességükért még jó pontokat is kaptak a lassan megbékélő betűértők körében.
A huszonegyedik század küszöbén már sok mindent tudunk, amit korábban nem tudtunk, értettünk. Tudjuk például, hogy az irodalmi viták, anatémák a maguk idején igen szórakoztatóak lehettek a cirkuszi viadalokban nem közvetlenül érdekelt nézők számára. Bár igen fájdalmasan érinthetik a viadal áldozatait.
Az idő múlásával azonban már csak maga a mű számít. De az érdeklődés köre is változhat, ami igencsak visszahat egy adott mű recepciójára. A huszadik század egyik fontos kérdése volt – különösen Kelet-Európában, a totális diktatúrába torkolló kommunizmus ügye. A világmegváltók fő érve az volt, hogy a társadalmi viszonyok ilyen méretű átalakítása csak erőszakkal hajtható végre. Míg az ellenzők azt próbálták magyarázni, hogy erőszakkal nem szabad az emberiséget boldogítani. Más kérdés, hogy ma már tudjuk, a rosszul feltett kérdésekre, állításokra csak hamis ellenérvek érkezhettek.
Ne siessünk előre.

IV. NAGY IMRE RÖVID TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

A sztálinizmus vége

Minden véget ér egyszer. Sztálin se bizonyult halhatatlannak. A közölt visszaemlékezések szerint az alvezérek ugyan nem emeltek kezet az egyszerre istenített és rettegett főnökükre, de amikor kiderült, hogy Sztálint gutaütés érte, hagyták békében meghalni. Felmérték, mindannyiuknak ez a legjobb. Nagyszabású temetést szerveztek a tisztele-tére. Bebalzsamozott testét Lenin mellé helyezték, pompázatos beszédek hangzottak el, hatalmas tömeg gyűlt össze. Voltak sokan, akik őszintén siratták. Mások meg csak látni akarták, hogy tényleg elpatkolt-e.
Világszerte azok a kommunisták, akik nem tudták mit takarnak a Patyomkin-kulisszák, őszintén meggyászolták.

Nagy Imre színre lép

Baráti körünket, akkor még hozzánk hasonló híveket, teljes meglepetésként érte, amikor a Moszkvába hívott pártdelegáció 1953. júniusában azzal tért haza, hogy Rákosit az egyik miniszterelnök helyettes, az agrárszakértőként ismert Nagy Imre váltja fel a miniszterelnöki székben. Nagy Imre neve nekünk akkor nem sokat mondott, tudtuk róla, hogy a moszkovitákkal tért haza, belügy meg földművelődési miniszter is volt. Az ő regnálása idején osztottak földet, de a a paraszti padlások lesöprésekor megint ő volt a felelős miniszter. Őt a Párt eleddig nem igen propagálta, nem fűződtek a nevéhez olyan szlogenek, mint Vas Zoltán a krumplikirály, vagy Gerő Ernő a hídverő. Szürke, engedelmes szakértőnek tűnt. Majd meghallgattuk júniusi programadó beszédét. Nekünk – legalább is úgy éreztük – azonnal hályog hullt le a szemünkről. Megértettük, hogy merőben új hang szólal meg, aminek következtében sürgősen revidiálni kell vallási hitté torzult kommunistaságunkat. Meglepetve kérdeztük magunktól, hogy lehettünk ilyen vakok, hogy nem láttuk, mi történik körülöttünk. Szenvedélyes, éjszakába nyúló beszélgetések következtek barátainkkal, mindenek előtt a történész Hanák Péterékkel. Ő mondta, hogy felébredni, kitérni nem lehet egyedül, erre csak együtt lehetünk képesek, amikor van kihez csatlakozni, megőrizve a régi baráti társaságot.
A szomszédunkban lakó Litván Györgyéket nem kellett győzködnünk, ők pillanatok alatt előttünk jártak a felvilágosodásban.
Feleségem, Földes Anna körül viszont nagyot fordult a világ az Irodalmi Újságnál. A főszerkesztő, Molnár Miklós régi Szabad Nép-es baráti köre, Vásárhelyi Miklós, Losonczi Géza, Gimes Miklós, Tardos Tibor mind lecsatlakoztak Nagy Imre mellé. Az Irodalmi Újság Nagy Imre eszméit propagáló, első számú sajtóorgánummá vált.
Valójában persze továbbra is naivak maradtunk, a dolgok lényegéről továbbra sem tudtunk semmit. Sikerrel titkoltál el előlünk, hogy egy nagy birodalom viszonylag kevéssé jelentős provinciájában élünk. Ami történhet, azt legalábbis az alapkérdésekben, Moszkvában, a Kremlben döntik el. Ahogy 1948 végén Sztálin döntése alapján véget ért a demokratikus játszadozás Csehszlovákiában, Romániában, Lengyelországban és nálunk is. A fentről kapott utasításokat a helybeli párttitkárok hajtották végre. Úgy kellett tenniük, mintha belső megvilágosodás hatására maguk fedezték volna fel, hogy véget kell vetniük a népi demokratikus mulatozásnak, hogy be kell vezetniük hazájukban a népboldogító proletárdiktatúrát. Nálunk a fordulat a két munkáspárt egyesülésével viszonylag békésen ment végbe. Csehszlovákiában a polgári ellenzék vezérét, Masaryk fiát úgy dobták ki a Hradzsin egyik ablakából, hogy holtan szedték fel a kövezetről. Moszkva nem volt válogatós az eszközökben, tudták ezt, akiknek tudniuk kellett, és jobbnak látták, ha önként visszalépnek. Grozát, Románia viszonylag liberális miniszterelnökét a román párt tartotta hatalomban. Így aztán nem is tiltakozott, amikor 1952-ben át kellett adnia a helyét a kemény kezű kommnista pártvezérnek Gheorghieu Dejnek.
Ezeket a párhuzamokat nehezen vehettük észre, mert nem volt teljes a szinkronitás. Az összehasonlításokra sem nagyon volt mód.
Ahogy egy szovjet állampolgár is csak engedéllyel szállhatott fel a vonatra, privát kocsija is csak a legkiváltságosabbaknak lehetett, ha egyáltalán volt ilyen. Talán még ígyebbül lezárták, megakadályozták az információcserét, az utazás lehetőségét a népi demokráciák között. Csak Sztálin halála után nyílt meg valamennyire a mozgás lehetősége, ekkor utazhattunk újra Kassára, hogy bemutassam feleségemet a kassai családnak.
Már 1956-ot írtunk, amikor értesülhettünk a lengyel megmozdulásokról, Gomulka küzdelmeiről. Micsoda fordulatot jelentett, hogy október 23-án többek között Gomulkáék támogatására indultunk tüntetni a Bem-szoborhoz! De azért egész pontosan nem tudtuk, hogy mi folyik Lengyelhonban.
Sztálin halála után az uralomra került vezérek eldöntötték, hogy szakítanak Sztálin üldözési mániájával, nem kell egy újabb világháborúra készülni, meghirdetik a békés egymás mellett élés politikáját, kialakítanak valamiféle modus vivendit a nyugati kapitalista államokkal, és sürgősen kibékülnek Titóval.
Vagyis nincs szükség a feszített iparosításra. Megengedhetik maguknak, hogy a nehézipar helyett több pénzt költsenek a könnyűiparra, közszükségleti termékek gyártására és így meghirdethetik az életszínvonal emelésének, az emberközpontú szocializmus politikáját.
Rákosit sürgősen el kellett távolítani a miniszterelnökségből, hogy ki lehessen békülni Titóval és Jugoszláviával. Rákosi ugyan moszkvai parancsra hirdette, hogy Tito az imperializmus láncos kutyája, csakhogy Moszkvának kellemesebb meg diplomatikusabb is volt, ha vele fizettetik ki a számlát. Nyilván megérttették vele, ha engedelmeskedik, és valamelyest hátrébb vonul, még maradhat pártfőtitkárnak.
Elvetették az osztályharc éleződésének elméletét, tehát fokozatosan ki kellett engedniük az ártatlanul lecsukottakat. Ezt meg is óhajtották tenni, csakhogy nem alaptalanul tartottak attól, hogy mekkora botrány lesz abból, ha a nép megtudja az igazat a perekről, a Gulág rémségeiről. Úgy döntöttek, hogy csak lassan, résnyire nyitják meg a kapukat. Egyszerre csak kevesen szabadulhattak, de a távozást a teljes hallgatás fogadalmához kötötték. Nálunk még 1956 elején sem került mindenki szabadlábra.
Az emberek tudták, hogy börtönőreik résen állnak, s ha nem engedelmeskednek, bármikor visszaszippanthatják őket börtönükbe.
A taktika sikerrel járt. A szabadultak hallgattak.
A vezérek a kollektív vezetés erényeit méltatták, és a biztonság kedvéért leszámoltak Berijával, a titkosszolgálatok vezérével, aki egyike lett a legradikálisabb reformereknek. Azt beszélték, az egész NDK-t fel akarta számolni. Mégis, teljes joggal féltek tőle. Lefogatták, amint tehették. Lehetséges, hogy bosszút álltak, ő lett a koncepciós perek utolsó áldozata. Vannak azonban olyan feltételezések is, hogy Beriját Zsukov marsall fogatta le, azt követően, hogy csapataival megszállta Moszkvát. Berija fia szerint nem haboztak, apját még letartóztatásának estéjén agyonlőtték az irodájában. A nyilvánosság kizárásával állítólag lefolytatott, megrendezett per már színjáték lett volna, vagy volt, ha megtartották.

Egy kis magyar párttörténet

A magyar párt két háború közti történetéről szinte semmit sem lehetett tudni. Szinte teljes titok övezte az oroszországi történéseket. Hallottunk a Kun Béla- és a Landler-frakció létéről és ezek harcáról, Kun Béla likvidálásáról a nagy tisztogatások idején. De hogy miféle nézetek ütköztek, milyen harcok folytak, milyen módszerekkel küzdöttek egymás ellen a mostaniak közül, ki melyik frakció tagja volt, és van-e ennek még jelentősége 1950 tájt – efféléket még kérdezni sem lehetett. De azt sem tudtuk, mi is volt az itthoni párttal. Azt mint-ha valamikor maga Kádár feloszlatta volna az illegalitásban. Heves vita robbant ki Déry Felelet című regénye körül, a Párt, Révai az író szemére hányta, hogy 1933 táján, Hitler hatalomra jutásának idején nem léptette be hősét, a 17 éves munkásfiút, Köpe Bálintot a Pártba. Déry, aki maga is valamelyest illegális párttag volt, ebben a különös világban nem tartozott a szűz lánykák közé. Már a gyakorlatból is tudott egyet s mást a szeretkezés titkairól, hogy is megy ez kommunisták között.
E tudás birtokában nem kívánta elsietni ifjú hősének belépését a Pártba. Ifjú munkásalakja ugyan kapcsolatba kerül illegális párttagokkal, akikről inkább csak sejteti, hogy pártmunkások lehetnek, de Déry jóvoltából sem a hőse, sem mi, olvasók, semmit sem tudunk meg a párt valóságos tevékenységéről. Az író – gondolom, – bölcsebbnek látta hallgatni. Nekem is – mint már említettem – eszméletlen szerencsém volt, hogy nem sikerült a Pártba belépnem, így életben maradtam.
A párt idehaza is vallási szektaként működött, s ez is oka volt annak, hogy a törpeségéből nem tudott kitörni, nem is tudott hatást gyakorolni az akkori világ eseményeire.

Nagy Imre a Szovjetunióban

Rainer M. János Nagy Imre könyvéből10 sok minden megtudtató a mártír politikus életéről. Noha az ő tényfeltáró munkáját és szókimondását is gátolja, hogy bizonyos adatokhoz nem juthatott hozzá.
Munkájából kiviláglik, hogy a harmincas éveket Nagy a Szovjetunióban töltötte. Méghozzá a magyar politikai vezérkar munkatársaként. Ő is hithű bolsevik lehetett, de mégsem annyira buzgó, mint párttársai. Volt annyi életbölcsessége, hogy nem érte be a hivatásos forradalmár léttel, és szakemberré, méghozzá mezőgazdasági szakemberré képezte ki magát. A jelek szerint több realitásérzékkel bírt párttársainál, akik ténykedéseik, nézeteik indoklásánál beérték a szentkönyvekből vett idézetekkel. Ő a többiekkel ellentétben hasznos gyakorlati tudással rendelkezett, így minden frakciónak szüksége volt a tudására, megbecsülték és nem igen bántották. Kun Béla is meg akarta őt nyerni a maga frakciója számára. De végül összevesztek. Nagy a proletárdiktatúrába való fokozatos átmenet híve volt. Ez talán életmentő álláspontnak bizonyult. Mert amikor Kun és köre a nagy tisztogatások során az elpusztítandók listájára került, Nagy Imre a másik oldalon állt.
A mezőgazdaság átalakításról vallott nézetei igen közel álltak Buharinéhoz. Ez már nagyobb bajba sodorta. Az OGPU letartóztatta, és be akarta őt vonni a Buharin-perbe. Feltehetően csak a Komintern közbenjárására szabadult, amely meg tudta munkatársát védeni. Viszont, ha hihetünk az úgynevezett Vologya-dossziénak, Nagy SZ–122 számon ügynöki munkát vállalt a GPU számára. Akikról jelentések keletkeztek, azok nem is úszták meg élve. Csakhogy a GPU gyakorlatában a jelentések nem jelentettek semmit, hiszen azok maximum a jelentők gyanúját tartalmazhatták, a GPU pedig képtelen, kitalált vádak alapján végzett áldozataival.
Nem kétséges – írja biográfiájában Rainer M. János –, hogy jószerivel valamennyi kommunista emigráns kapcsolatban állt az állambiztonsági szervekkel, egyrészt, mert ha együttműködésre felszólították, nem nagyon tehetett mást, másrészt a kért „információk” megfelelő megadását mindannyian nagy kommunista kötelességüknek tartották. Ezeket természetesen felhasználták a törvénytelen eljárásokban, de hogy egy-egy letartóztatás egyetlen jelentésen múlott volna, azt túlzás lenne állítani.”11 Rainer szerint Nagy Imre felmérte, politikai elképzeléseivel csak Sztálin halála után állhat elő, de addig is a hatalom közelében kell maradnia. Feltehetően valamilyen formában tartotta kapcsolatát az állambiztonsági szervekkel. Álláspontja a párton belül eléggé ismert volt,
Így történhetett, hogy Berija azonnal rátalált Nagy Imrére, amikor Rákosit meneszteni kívánták. Nagy korában sem tartozott Rákosi bizalmi embereinek sorába, aki már korábban is szabadulni szeretett volna mezőgazdasági miniszterétől, majd belügyminiszterétől, miniszterelnök helyettesétől, de ezt vetélytársa erős moszkvai kapcsolatai miatt nem tudta megtenni. Illetve csak azt követően, hogy Beriját letartóztatták, majd a régi szokás szerint likvidálták. Illetve a másik hatalmas pártfogó Malenkov is bukott emberré vált.
Csakhogy Rákosi számításai nem jöttek be. A politikai realitásokat az új vezér, Hruscsov sem hagyhatta figyelmen kívül. Ő is módus vivendit keresett a nyugati hatalmakkal, a hidegháború korszakából ő is át kívánt evezni a békés egymás mellett élés vizeire. Canossát járt Belgrádban és kibékült Titóval, aki továbbra is Rákosi menesztését követelte.
Hruscsov megtartotta a XX. kongresszuson leleplező beszédét az úgynevezett személyi kultusz törvénytelenségeiről. Rákosinak hamut kellett szórnia a fejére, és ezt követően még örülhetett, hogy felülhetett egy Moszkvába tartó gépre
Ezek immár javarészt ismert tények. Valójában azért tartottuk fontosnak összegzésüket, hogy jelezzük Nagy Imre szoros moszkvai kötöttségeit, hogy megértsük, milyen nehezére eshetett felszámolni ezeket. Vagy talán éppen fordítva, a nehéz múlt taszíthatta előre a végső, a teljes szakításhoz vezető úton.

A júniusi program

Mi persze a baloldalon örvendeztünk, hogy legalább van remény Horváth Zoltán hazatérésére, igaz, erre 1956 nyaráig kellett várni. De már tudtuk, hogy életben maradt, látogatást is engedélyeztek, és várható volt, hogy egyszer csak mégis hazaengedik. Ő milyen nehezen viselhette, hogy rehabilitációs eljárása csigalassúsággal folyik, amíg mel-lette mások már szabadulnak.
Kétségtelenül megint lett annyi levegő, hogy a szellem szabadabban lélegezhetett, magasba emelkedhetett, körülnézhetett, és magába szívta a jót-rosszat, amit megtapasztalhatott.
Értettük is, meg nem is, amit az új művek mondanak,
Boldogságunk jelképe lehetett Fábri 1954-es filmje, a Körhinta. Mi is önfeledten lebegtünk, forogtunk körbe-körbe, mint Törőcsik Mari és szerelmese, Soós Imre a körhintán. Ugyan csodáltuk, de nem értettük meg, mert múltat idéző történelmi filmnek láttuk a mester következő, ’56-os filmjét, a Hannibál tanár úrat, amelynek látomása szinte másnap már igazzá vált. A forradalom lázas, tragikus napjaiban, igaz, eszünkbe sem jutott a filmre gondolni. A forradalom drámáját sem értettük meg a maga teljes bonyolultságában.
Meghatott bennünket Déry Szerelem című elbeszélése. A hazatérő rab győzelméről tudósított bennünket, holott eljövendő dühök előhírnökeként Déry a szabadulás megalázó, felháborító körülmé-nyeit is megörökítette. Nem gondoltunk arra, hogy ez a történet nem arról szól, hogy mint a legendában, a szabadság boldogságának örvendő nép Budára megy, hogy kiszabadítsa hű fiát, Táncsicsot, a börtönből. A nép rémületünkre Mindszentyt hozta ki a börtönből. Nem mintha az ártatlanul bebörtönzött hercegprímást nem kellett volna kiengedni zárkájából, de mi akkor az adott körülmények közepette nem alaptalanul, nagyon megijedtünk.
Nagy még miniszterelnök volt, de kemény verekedésébe került, hogy megvalósítsa a Moszkvában támogatott programját. Rákosi erősen kötötte magát a párt főtitkári székéhez. Gondolom, magában dühöngött, hogy ő is moszkvai, sztálini utasításra cselekedett, most meg a történtekért őt teszik felelőssé. De azt is tudhatta, nem hivatkozhat a „parancsra tettem” szindrómára. Ezt annak idején a baloldal sem fogadta el, amikor jobboldali politikusokat küldtek az akasztófára. A főtitkár persze még bizakodhatott, tudta, a harc a Kremlben még nem dőlt el. Legfőbb ellenzőjét, Beriját már másvilágra küldték. kérdés, Malenkov meddig tartja magát. Hruscsov – gondolta Malenkov – mindig is bohóc volt, azt teszi, amit a keményvonalasok diktálnak. Prágában, Berlinben a régi főnökök még tartják magukat.
A harc idehaza a nyilvánosság előtt a publicisztika csataterein zajlott. Nagyot a reformkommunista politikusok, közgazdászok, politológusok, újságírók, írók pártolták.
Az Írószövetség pártszervezetének taggyűléseit a párt alapszabályának megfelelően rendszeresen, havonta össze kellett hívni, ahol a pártdemokrácia szabályai szerint a kommunista írók viszonylag szabadon beszélhettek, ahol a szablyákkal szabadon lehetett hadonászni. Ez a fórum, ez a lehetőség eleve meghatározta, hogy a csatározások élvonalában a kommunista írók álltak. A legemlékezetesebb publicisztikákat – A tenger vize sós – Miért nem szeretem Kucserát? – Nyílt levél Nagy Imre elvtárshoz – írók fogalmazták, Tardos Tibor, Háy Gyula, Déry Tibor. De a népi írókról szólva említsük meg Csoóri Sándor, Nagy László, Illyés Gyula nevét.
Igaz, a népi írók többsége nem szólalt meg, a pálya széléről figyelt, ahogy ezt az újholdasok is tették, most, hogy megszűnt a rájuk rótt szólás tilalma. Ők egészen más paraméterekben gondolkodtak. Írá-saik – mert távol tartották magukat a közvetlen politikai küzdelmektől, – a Kádár-korszakban váltak népszerűvé. A kormányzat – igaz indirekt módon –, de támogatta őket. A nagy többség kommunista belügynek tekintette Nagy Imre és Rákosi viadalát. Mi meg a baloldalon nem vettük észre, hogy a nép nem az Irodalmi Újságot olvassa, hanem a Szabad Európát, a londoni rádiót hallgatja. Washingtonban és Londonban – ebben igaza volt Charles Gátinak, 1956 legújabb kutatójának –, csak igen késve értették meg, hogy mi folyik itt Budapesten.
Bár azt felfogták, hogy mennél nagyobb a kavar Magyarországon, mennél erősebb a represszió, annál hatásosabban bírálhatják, támadhatják a nyugat-európai baloldalt, a kinti kommunista mozgalmakat, illetve a hozzájuk csapódó útitársakat. Az antikommunista propaganda szempontjából mennél több vér folyt a pesti utcákon, annál sikeresebbnek mondhatták magukat. Teljes rosszhiszeműséggel lázították az országot, ígértek fűt-fát, katonai beavatkozást, holott jól tudták, erről szó sem lehet. Nekik persze nem fájt a pesti srácok értelmetlen halála, a budapesti házak szétlövése.
Gátival ellentétben nem hisszük, hogy a State Departement-ben hozzá nem értő dilettánsok intézték volna a kelet-európai politikát. Nagyon nem volt érdekük, amit Gáti szeretett volna, hogy a forradalmárok és a szovjetek valamiféle bölcs, humánus kompromisszumra jussanak, és november 5-én megindulhasson a békés munka. Amiben mi reménykedtünk, hogy bal- és jobboldal végre egymásra talál, és fennmarad a nemzeti egység. Ez sajnos rajtunk, naiv baloldaliakon kívül senkinek nem volt érdeke. A nyugati fővárosokban is ,,szerették”, hogy Kádár akasztat, micsoda protesztmozgalmak szervezésére adott ez lehetőséget! Pláne, hogy elsősorban ellenálló kommunistákat küld a másvilágra. Az ő haláluk igazán csak a baloldalnak fájt.
De térjünk vissza 1956 nyarára. Moszkvában végre elszánták magukat Rákosi menesztésére. Helyére azonban nem Nagy Imre, még csak nem is Kádár János, hanem a Rákosi-klikk második embere, Gerő Ernő került. Tehát teljes erővel folyt tovább a desztalinizációs harc.

A Petőfi-körtől a Rajk-temetésig

Kora ősztől újra folytatódtak a Petőfi-köri gyűlések, amelyek komoly szerepet játszottak a gondolat szabadságának tágításában. A sajtóvitának volt szerepe abban, hogy a lapok bátrabban vállalkozhattak kellemetlen információk közlésére, a megjelent hazugságmennyiség is csökkent. Egyre többen jöttek el a vitákra, már nem fértünk el a kijelölt egyetemi tanteremben, lelkesen ballagtunk át egy nagyobb terembe, de rendszerváltó áttöréshez még mindig kevesen voltunk. Október 6-án került sor Rajk László és kivégzett társai újratemetésére. A párt vezetői beszéltek, és megfogadták, hogy soha többet nem fordulhat elő ilyen politikai justizmord. Sokan gyűltünk össze a Kerepesi úti temetőben, a temetés már-már fenyegető jelleget öltött. A gyászolók közt elhangzott a bonmot – „szegény Laci, ha azt látná, de közénk lövetne!”
A borongós, esőre hajló időben még békésen hazamentünk.
Valamelyik este kisebb társaság gyűlt össze nálunk, Nagy Imre visszatérésének az esélyeit latolgattuk. Egyszerre csak megszólalt köztünk a szépséges, szőke egyetemi hallgató Lutter Éva, aki legnagyobb megdöbbenésünkre azt közölte velünk, hogy fogalmunk sincs, mi van az országban, miféle indulatok feszülnek az emberekben. Itt hamarosan vér fog folyni a pesti utcákon. Éva egzaltált leányzó hírében állt, le is intettük, hogy bolondokat beszél. Pedig ő tudta jól, neki lett igaza.
Észleltük, sajnáltuk, hogy mozgolódásunk a fiatal baloldali értelmiségre korlátozódik. 30 000 példányban jelent meg az Irodalmi Újság, több példány is elfogyott volna, de nem adtak több papírt. Ha ezt a számot hárommal megszorozzuk, még mindig közel százezer olvasóval számolhatunk. Tudhattuk volna, de nem tudtuk, hogy ez még mindig nem jelent komoly tömeghatást.
Október elején megmozdult valami az egyetemeken, ahol megkezdődtek az előkészületek egy nagyobb tömegtüntetésre. A diákok megfogalmazták, pontokba, tíz-tizenkét pontba szedve követeléseiket. Ezek közt minimum két olyan akadt, ami nyilvánvalóan túlment az elfogadhatóság határán. Az egyik a szovjet csapatok kivonása, a másik a szabad, demokratikus választások megtartása lett volna.
Nem kellett túlzott politikai érettség ahhoz, hogy az ember felfogja, a szovjetek egy talpalatnyi elfoglalt földet sem lesznek hajlandók feladni. Megzavarhatta a tisztánlátást a megszállt osztrák területek kiürítése. Csakhogy innen az oroszok maguk akartak távozni, az ottlét igen költségesnek bizonyult. Távozásukat nem egy felkelés, hanem a felek számára kölcsönösen előnyös deal előzte meg. Amiről Magyarország esetében szó sem volt. Ugyan tudni lehetett, hogy a Kremlben kemény hatalmi harcok folynak, a vezérek egymás kijátszására is törekszenek. A kérdés nem az volt, hogy meghozzák-e a döntést, hanem az, hogy ki vállalja a felelősséget a katonai intervencióért, az ezzel járó esetleges kudarcokért. Az nem volt vitás, hogy a szovjet csapatok helyre tudják állítani a rendet, de azt nem lehetett előre látni, hogy ez mibe, mennyi áldozatba fog kerülni. Előre látható volt, hogy valamiféle békét akarnak, vagy kell kötniük a nyugatiakkal. Ebben az árban benne lesz a jóvátétel Magyarországért. Az világos volt, hogy Magyarországot nem adják fel, de egy-két fej lehullhat a Kremlben. Hruscsov a végén meg is szabadult a maradék sztálini gárdától De már az is „forradalmi” újításnak számított, hogy a leváltott nagyvezírek magas nyugdíj birtokában sínylődhettek elegáns dácsáikban életük végéig. Mint tudjuk, később Hruscsovnak is kijárt ez a nyugdíjas „tengődés”.
A szabad választások követelése még képtelenebb gondolat volt, ezt még Tito sem fogadhatta el. Mindegyik vezér tudta, hogy szuronyok, tankok védik a hatalmát, sőt feltehetően a személyes életét is.
Józan perceinkben ezt mi is tudtuk itt a baloldalon.

,,Nem vagyunk elvtársak!”

Október 23-án feleségemmel és Háy Gyulával ott toporogtunk a felvonulás befejezése után a beláthatatlanra duzzadt tömegben, és vártuk Nagy Imre megjelenését. Mint később elmondódott, elvbarátainak, Donáthnak, Vásárhelyinek nagyon kellett őt kapacitálniuk, hogy kimenjen a térre.
Jól ismert az indítás: „Kedves elvtársak!” szólította meg a tömeget a Parlament egyik szélsőbaloldali erkélyéről vagy ablakából. Mire a tömeg visszazúgott: „Nem vagyunk elvtársak!”
Nagy Imre beszéde arról szólt, hogy az ellenzék a nép oldalán áll. A konfliktusnak békésen kell megoldódnia, most már mindenki menjen haza aludni.
Nagy Imre beszéde nem aratott sikert, a sokaság nem megnyugtató szavakat várt. A tömeg elindult a Belváros irányába. Kitört a forradalom. Az ellenzék kezéből is kicsúszik az események irányítása.
Háy dermedten annyit mondott: „ez az ellenforradalom.” Majd elbúcsúzott tőlünk és besietett az Írószövetségbe. Valami ilyesmit gondoltam én is, de mi hazamentünk újonnan kapott rózsadombi lakásunkba.
Az esti fejlemények jól ismertek. A Gerő-beszéd olaj a tűzre, a Sztálin-szobor ledöntése, a Rádió fegyveres ostroma. Az első halottak.
Másnap megtudtuk, Horváth Zoltán is bement a Bajza utca Gorkij fasor sarkán őrködő székházba. A jelenlevők, felteszem, egyöntetűen úgy döntöttek, hogy a nép forradalma mellé állnak.
Nem tudták, hogy a forradalomnak semmi esélye sincs a győzelemre?
Elhitték, hogy a pesti srácok legyőzhetik a szovjet tankokat?
Hittek-e abban, hogy a nyugati hatalmak megkockáztatnak egy atomháborút a magyarok kedvéért?
Nagy Imre és köre nem mérte fel, hogy a kilépés a Varsói Szerződésből, a semlegesség bejelentése, a többpártrendszer engedélyezése túllép a realitásokon?
Nem, nem mérte fel, nem gondolta végig a reális lehetőségeket. Valóban nem konzultáltak – Kogutowitz Manóval, nem vették elő map-páját, hogy megnézzék a méretkülönbségeket és levonják ebből a logikus következtetéseket.
Hogy lehet ez, hiszen józan, művelt férfiak kerültek a döntések elé?
Lehettek-e ennyire vakok?
Igen, lehettek.
Miért? Hogyan?
Iszonyú a kísértés a jóra – írta Brecht.
A jóra vágyó, a tisztességes magyar írók, dalnokok, gondolkodók már ősidők óta gondolkodás nélkül a forradalom oldalára álltak.
A pogány kobzosok elsőként rohantak Koppány seregébe. Mind kipusztították őket, nem is maradt fenn az ősmagyar költészetnek egy sora sem. Mikes Rodostóig kísérte bukott fejedelmét, Petőfi a segesvári csatatéren követte a sírba az elbukó forradalmát. Adynak csak annyi adatott meg, hogy sírba hullása előtt még üdvözölhette rövid életű forradalmának győzelmét. 1956 tizenhárom napos forradalma mellett szinte a teljes magyart irodalom felsorakozott, jó néhányan börtönbe is kerültek helytállásuk miatt.
De még nekik sem kellett lángsírba menniük. Ennek megfelelően egy sem akadt köztük, aki bírta volna mondani: ,,Éljen Eduárd.”
Aki mégis bírta mondani, az nem is tekinthette magát igazi bárdnak.

A forradalom veresége

Meg kell vallanom, engem, 1956. október 23-án megdermesztett a tömeg viselkedése a Parlament előtt, Nagy Imre beszédének visszautasítása. Hajlamos voltam egyetérteni Háy Gyulával, aki azt, ami történik, az ellenforradalom kitöréseként értékelte.
Frusztrálhatta őket, hogy ami eddig történt, eladdig értelmiségi mozgalom maradt. Végre megmozdult az utca, a nép, s ők megpróbálhatnak egy igazi forradalom élére állni. Ugyanúgy, mint azt az 1848-as forradalomban Petőfiék és a márciusi ifjak tették. Hasonlóan vélekedett körülöttem az egész baráti kör. Minden okom megvolt arra, hogy utáljam Rákosiékat, tehát, ha nem is minden kétely nélkül, de osztozni akartam barátaim reményeiben.
Azt kezdettől fogva tudtam, hogy a forradalmárok követelései alapvető kérdésekben túlmennek azon, amit a reformkommunisták eddig megfogalmaztak. Mi a 23-i tüntetéstől azt reméltük, hogy Nagy Imre visszakerül a miniszterelnöki székbe. Hogy befejezhesse a júniusi prog-ram megvalósítását, hogy megszabaduljon a rákosista gárda maradványaitól, és Kádár kerüljön az első titkári székbe.
És még ez sem tűnt könnyen elérhető célnak.
A forradalom győzött, vélte a pesti utca. A Sztálin-szobrot, a kommunista rendszer jelképét ledöntötték, fegyveres harccal elfoglalták a Rádió épületét. A megmozdulások leverésére az Akadémia utca kérésére behívott szovjet csapatokat a pillanatok alatt felfegyverkezett utca népe, jobbára fiatal munkások, gyerekek, pesti srácok meghátrálásra kényszerítették. A fővárost elöntötte az eufória, a pes-ti srácok hősi harcait zengte a város. Kényes kérdéseket senki sem vetett fel. Hogy például meddig tűrik ezt Moszkvában. Pesten minden ember számára magától értetődő volt, hogy mi diktálunk a Kremlnek. A hagyományos ,,magyar éleslátás” megint diadalmaskodott.
Nagy viszont reálpolitikus volt. Amennyire világnézeti korlátai engedték, igyekezett a realitás koordinátai között mozogni. Pontosan tudta, hogy nem lehet Somogy megye tanácselnöke, Budapest hozzájárulása nélkül. A forradalmi mozgalom szigorú fegyelmet követelt, s ezt minden bolsevik, Nagy Imre is tudomásul vette. Azt is, hogy a helyi viszonyok engednek némi mozgásteret, de ez nem mehet szembe a központ akaratával. Sztálin halála némi bizonytalanságot gerjesztett, akkor éppen nem lehetett pontosan kiszámítani, meddig terjednek a határok. Mi történik, ha átlépik őket?
Meg is hívták Moszkvából a PB két tagját, Szuszlovot és Mikojant. Az utóbbit Nagy Imre saját legfőbb patrónusának tekintette. Tudta, hogy meg kell kapnia a hozzájárulásukat ahhoz, hogy visszatérjen a hatalomba, és elfogadtassa velük a nép követeléseit.
Nagy Imre számára sem volt kétséges, hogy mindenek előtt vissza kell állítania a központi hatalom, a kormány cselekvőképességét, amely elvesztette uralmát az ország felett. Kínos felismerés lehetett, hogy az erőszakszervezetek nem működnek, nem vállalják a rendteremtést, az egyre gyorsabban szaporodó, a kormánnyal szembenálló fegyveres csoportok leszerelését, feloszlatását. A rendőrök, katonák joggal tartottak attól, hogy ha közbelépnek, a kormány nem lesz képes megvédeni őket a feldühödött tömeggel szemben. Tehetetlenségében még el is árulja őket. Ahogy ez megtörtént a Köztársaság téri pártház védőivel.
Így aztán hiába követelték az Akadémia utcában a Parlamentbe átköltöztetett Magyar Rádió adásaiban a fegyverek beszolgáltatását, hirdettek kijárási tilalmat, vezettek be statáriumot, ezekre nem reagál az utca. Nem teszik le a fegyvereiket, fütyülnek a statáriumra, a kijárási tilalomra.
Október 27-én Nagy Imre néhány napos vívódás után belátja, hogy a rendteremtésnek azt a módját, hogy szovjet segítséggel kíméletlen vérfürdőt rendezve állítják helyre a rendet, nem tudja emberileg vállalni. Anginás rohamot kap, elájul, majd barátai tanácsát megfogadva úgy dönt, hogy elfogadja a forradalom követeléseit. Ezek élére állva próbálja helyreállítani a kormány tekintélyét.
Sajnos kiderül, hogy ezen az úton járva is megoldhatatlan nehézségekbe ütközik, szinte minden vonatkozásban tehetetlen. Végképp nincs fegyveres erő, ami érvényesíteni tudná az Akadémia utca akaratát. Sőt, már a központot is csak a proskribált ávó védi, amely felett Kádár rendelkezik valamelyest. Az ávósok viszont önmagukat védik. Nem óhajtják megvárni, amíg a tömeg kicsavarja kezükből a fegyvert, és kiteszik magukat annak, hogy felkoncolják őket. El is dördülnek a sortüzek. Ártatlan emberek halnak meg, azt sem lehet tudni, kinek a golyójától.

Csapdában

A szovjet delegáció ugyan fokozatosan rábólintott a reformokra, tudomásul veszi Nagy Imre visszatérését a miniszterelnöki pozícióba, a kormány átalakítását, a ’45-ös koalíció pártvezéreinek a bevonását a kormányba. Még a szovjet csapatok kivonásáról is hajlandónak mutatkoznak tárgyalni. De október 31. után, amikor Moszkvában eldöntik a magyarországi intervenciót, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy már csak az időt húzzák. Szükségük van néhány napra az intervenció előkészítéséhez. Áltatják Nagy Imrééket, miközben már özönlenek az országba az új hadosztályok.
Mindezen közben Nagy Imre folyamatosan tárgyal a fegyveres csoportok vezetőivel, ezeknek azonban eszük ágában sincs letenni a fegyvert. Mérhetetlenül túlbecsülik ellenállási képességüket, fanatizáltak, hajlandók az utolsó csepp vérig harcolni. Nem érdekli őket, hányan fognak meghalni, hogy a harcokban újra szétlövik Buda- pestet.
Meg bíznak is a nyugati felszabadító seregek érkezésében.
A nyugatiakat – mint már említettük – csak a minél nagyobb felfordulás érdekli. Már évek óta zajlik a nagy antikommunista ideológiai harc. Magyarország, 1956, egyik csatatere ennek a világméretű ideológiai küzdelemnek.
Nagy Imre nem tud önmagával szakítani. November 2-án, 3-án már sejthető a vég. Mégis azzal áltatja magát, talán meg lehet egyezni a moszkvai főnökséggel. Holott neki akkor már az emigráció útját kellett volna előkészítenie. Vagyis azt, hogy Rákóczi illetve Kossuth példáját követve nem engedi magát elfogatni, nem áll be az aradi vértanúk utódai közé.
De ezt ő nem tehette meg, a maga etikai kódexe szerint nem állhatott át a burzsoázia oldalára. Az utolsó, vagy az utolsó előtti percben dőlt el, hogy a jugoszláv követségen kaphatnak menedéket. Kérdés, miért nem repültek egyenesen Belgrádba, ahonnan feltehetően nem vitt volna út Snagovba? És onnan az akasztófához.
Úgy hisszük Charles Gátinak nincs igaza, amikor Nagy Imrét erélytelenséggel, politikai kétbalkezességgel vádolja. Valóságos hatalom híján vált tehetetlenné. Ha látta is a bekövetkező eseményeket, nem változtathatott rajtuk. És az sem feledhető, hogy az alapvető döntéseket nem egyedül hozta meg, hanem a már említett politikus barátaival közösen. Egyúttal tudták, hogy nincs választásuk. Abban reménykedhettek, hogy ha engedik őket, lesz idejük Maléter és Kopácsi segítségével egy ütőképes hadsereg és rendőrség kiépítésére. Csakhogy Moszkvában is mérlegelték az eshetőségeket, és nem hagytak időt.
Feltehető, hogy Münnichék már korábban tárgyaltak Titóval, ők javasolták neki, hogy Kádárt ajánlja Hruscsovnak. Akinek tehát tudnia kellett az intervenciós döntés meghozatalának órájában, hogy Kádár kapható lesz a neki ajánlott szerep elfogadására. Amikor Hruscsov megkérdezte Titót, Münnich vagy Kádár, és Tito az utóbbi nevet ajánlotta, világosnak kellett lennie, hogy az átállás döntése már korábban megtörtént.
A jugoszláv követség csapdáját valószínűleg szintén Münnichék készítették elő. Jó előre. A budapesti követ ezt a döntést hajnali ötkor nem vállalta volna el a maga szakállára.
Nagy Imréék viszont azoknak az embereknek a helyzetében voltak, akik legbelül tudják, hogy adott esetben – a szovjet intervenció esetében – már nincs lépésük. Tehát hagyták magukat sodortatni az események lehetőségeinek engedve.
Ez magyarázná az utolsó pillanatok képtelen döntéseit: Nagy Imre bejelentését, hogy a kormány a helyén van, csapataink harcban állnak. Majd gyors és váratlan, előkészítetlen bemenekülését a jugoszláv követségre.
Végezetül azonban le kell szögeznünk, hogy az elhangzott kritikai megjegyzésekkel szemben a történelem Nagy Imre és írástudó társainak a forradalom ügye melletti elkötelezettségét igazolta. Az 1968-as prágai tavasz bukása azt bizonyította, hogy Hruscsovék Moszkvában, és a szocialista tábor többi pártjai a magyar forradalom szelídebb követeléseit sem fogadták volna el. Arról nem is beszélve, hogy a minden valóságos hatalmat nélkülöző helyzetben, a radikálisan megosztott országban Nagy Imrééknek nem volt lehetőségük a gomulkai példa követésére. Akkor már bölcsebbnak bizonyult, hogy az utolsó pontig következetesen teljesítsék a forradalom akaratát. A hatalmi harcban alulmaradtak, de az övék lett az erkölcsi győzelem.
A forradalom mozgató ereje kétségtelenül a budapesti utca volt. Azok a fiatalok, egyszerű emberek, akiktől nem is lehetett elvárni, hogy felfogják a világpolitikai összefüggéseket. Az események napjainkig ható mélyebb történelmi összefüggéseit átlátó, a mártíromságot is vállaló Nagy Imre és bajtársai voltak, akik megértették, hogy a nagy népmozgalmakkal, forradalmakkal járó, nem szerethető túlkapások feledhető akcidenciák maradnak ahhoz a történelmi tetthez képest, amit az 56-os szabadságharc jelentett a demokráciák és a diktatúrák egyes országokon és évtizedeken túlmutató, győzelmes háborújában.
Az ötvenedik évforduló alkalmából, Nagy Imrééknek köszönhe-tően mégsem a magyar szélsőjobb, hanem a magyar demokrácia, a magyar baloldal hivatott képviselői fogadhatták teljes joggal a Magyar Országház előtt a világ szabadságszerető népeinek rangos küldöttségeit.

V. A KÁDÁR-VILÁG

A legendateremtés nehézségei

Némi meglepetést okozott, hogy a rendszerváltozás után a magyar nép nagy többségét milyen mérsékelten foglalkoztatják az 1956-os forradalom és szabadságharc történései. A szenvedélyes, elkötelezett hívek a jobb és baloldalon egyaránt kevesen vannak. Hiába született könyvtárnyi irodalma 1956-nak, ’56 legendája csak nem akar megszületni, mint azt Kende Péter az Eltékozolt forradalom?12 című okos könyvében sajnálattal megállapítja.
Nincs kultusza Nagy Imrének13, azt tapasztaljuk, hogy az évfordulókon még a mártírok sírjainál is kevés a zarándok.
A többség máig úgy érzi, a Nyugat becsapta az utca akkori fegyveres harcosait, akik a nyugati adókat hallgatták, a Szabad Európát meg az Amerika Hangját. A felkelőknek azt ígérték, hogy jönnek, és ágyúik-kal, tankjaikkal elkergetik az oroszokat. Lelkesen dicsőítették, bíztatták őket, hogy még néhány napig tartsanak ki. Aztán nem jöttek. Elterjedt annak a híre, hogy a nyugatiaknak valójában eszük ágában sem volt jönni. Ahogy annak idején is az oroszokkal tartottak a nemzetgyarapító németekkel szemben, most meg titokban megsúgták Hruscsovnak, ne tartson tőlük. Nekik elég a vihar, mennél több ,,forradalmár” pusztul el, annál nagyobb tam-tamot lehet csapni. Az exbolsi Nagy Imre végül is tisztességes ember volt, mártír lett, de tehetetlen politikusnak bizonyult. Kádár az más – véli ma is – a nép nem kis része. Rendet teremtett, aztán vigyázott a magyarjaira. Ebben a szegény országban ugyan nem tudott nagy jólétet teremteni, de nagy szegénység sem volt. Mindenkinek akadt munkája, még a cigánynak is jutott a közösből. Kádár nem engedte, hogy az ügyeskedők a nép rovására megszedjék magukat. Kétségtelen, volt bizonyos egyenlőség, senki sem érezte magát alábbvalóbbnak a másiknál. Igaz, akadtak még egyenlőbbek a fejesek közt, azért voltak ők a fejesek. De nem szúrt szemet, mennyivel több jutott nekik. Kádár még a hadügyminiszterére is rászólt, amiért a katonáival az illendőnél mutatósabb villát építtetett magának. Ócska viskó volt ez a maiakhoz képest.
Nem csoda, hogy Kádárnak lett legendája. Mondják is sokan, hogy ő volt a legnagyobb magyar politikus.
Csodálkoztunk, hogy 1957. május elsején újra luftballont eregető, nyakukban gyereket cipelő tömegek vonultak el a Dózsa György úton felállított tribün előtt, s éljenezték meg Kádár beszédét. Majd kiballagtak a Városligetbe sört inni, virslit zabálni.
Hová tűntek a forradalom napjaiban tüntető tömegek?
Akkor már az újonnan szervezett karhatalom szétlőtte volna az ellenzéki tüntetőket.
Pedig Kádár megtette azt, amire Nagy Imre nem volt kapható. Tudomásul vette, elfogadta, hogy Moszkva véres elszántsággal leverte a magyar forradalmat, majd visszakapva a kormány irányítását, kemény kézzel segédkezett minden ellenállás letörésében. A teljes rendcsináláshoz négy évre volt szüksége.
Érdemes megjegyezni, hogy a „munkás ököl, vasököl” részben a fegyveres ellenállókra, részben pedig a Nagy Imre-kör ellenálló tagjai-ra csapott le. Nem nyúltak sem a népiesekhez, sem a korábban polgár-ként stigmatizált újholdas gárdához.

A Ferenc József-i fordulat

Több mint két és félszáz forradalmárt kivégeztek. Nagy Imrét és néhány legközelebbi hívét, akik töretlenül kitartottak a forradalom eszméje mellett, ugyancsak akasztófára küldték. Még többet bebörtönöztek.
Az országot elborító forradalmi lázhoz képest meglepően gyorsan megtörték az ellenállás gerincét. A tízezreket érintő drasztikus ítéleteket az ország különösebb ellenállás nélkül tudomásul vette. A halálra ítéltek mentőakciói mindinkább arról szóltak, hogy az illető forradalmár tevékenysége valójában a forrongás lecsillapítását célozta.
A konszolidáció alapját a milliókat érintő azonnali életszínvonal- emelő intézkedések sora teremtette meg. Ezek anyagi fedezetét a szovjetektől és a kínaiaktól kapott nagyobb pénzügyi támogatások, kölcsönök tették lehetővé.
Így például falun eltörölték a kötelező beszolgáltatást, felemelték a felvásárlási árakat. A dolgozók 18%-os béremelésben részesültek, a kisvállalatok adóját 20%-kal csökkentették.14
A helyreállított totalitárius diktatúrában az értelmiségi ember különösen védtelennek bizonyult. Hiszen be kellett látnia, hogy az igényei-nek megfelel értelmiségi létét csakúgy tudja megőrizni, ha ambícióinak megfelelő pozícióban, állásban tud maradni, vagyis vállalja a hatalom kiszolgálását, és lemond bármiféle ellenállásról. Az ötvenes évek végére fordult a helyzet, nem a hatalom könyörgött az értelmiséginek, hogy dolgozzon, hanem fordítva, az értelmiséginek kellett Canossát járnia azért, hogy engedjék dolgozni, írni, publikálni. Aczél György gyakorolt kegyet, amikor több évi fizikai munkás lét után végre megengedte Darvas Ivánnak, hogy előbb egy évig Miskolcon szerepeljen, majd a József Attila színházban tanúsítsa, hogy lojális híve lett a kádári rendszernek. S csak ez után tette lehetővé Darvas Ivánnak, hogy az ősbaloldali Várkonyi Zoltán védőszárnyai alatt a Vígbe szerződve, színészi rangjához méltó szerepekben léphessen fel.
Hasonló módon bántak többek között Örkény Istvánnal is, aki a le nem csukott volt kommunista írók közül az utolsók között kapta vissza publikálási lehetőségét. Dérynek, aki novemberben a szellemi ellenállás egyik vezéri posztját vállalta, még több éves börtönbüntetést is el kellett szenvednie, amíg megregulázva a hatalom vissza nem fogadta kegyeibe.
A értelmiség beállását megkönnyítette Kádárék, a korábbihoz, a Rákosi-időkhöz képest liberálisabb uralma. A nagyfőnök bejelentése, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, azt jelentette, hogy a beállás a vállalt pozíció rangjától függően nem követelt durva, nyílt behódolást. Így aztán nem kis meglepetésemre, fokozatosan majd mindenki beadta a derekát.

Nagyváros

Fából vaskarika

Különféle kutatóintézetekben, de elsősorban az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében működő közgazdászok már az ötvenes évek elején belátták, hogy a szigorú centralizáció, a tervutasításos rendszer igen rossz hatásfokkal működik.15 A rendszer végéig folyamatosan tartottak a viták, amelyek valamiféle fából vaskarika megoldást kerestek, miként lehet a szocialista tulajdonviszonyok, a társadalmi egyenlőség megőrzése mellett átvenni a piacgazdaság dinamizmusát biztosító ösztönzőket, úgy, hogy az egypártrendszer irányító mechanizmusát is fenntartsák. Ugyan nyilvánvaló volt, hogy ez megvalósíthatatlan, de ez sem zárta ki, hogy stagnáló periódusokban gazdaság-élénkítő rendszabályokat léptessenek életbe, amelyek azzal is jártak, hogy egyes rétegek életszínvonala az átlagost meghaladóan emelkedett. Ez viszont megijesztette az Akadémia utcát, és gyorsan leállították a reformokat.
Eléggé ravaszul különválasztották az egyetemi oktatást és a tudományos kutatást. Az egyetemi oktató gárdába a megbízható káderek kerültek, akik elvben a párt által szentesített katekizmust oktatták, míg a kutatóintézetekbe száműzték a nyugtalan, újító gondolkodókat, akiknek viszonylagos publikációs szabadságot engedélyeztek. A kis példányszámban megjelenő szakfolyóiratokban közreadott tanulmányok meg is feleltek a tudományosság igényeinek. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a kutatóintézetek többsége számottevő tudományos műhellyé válhatott. Megjelenhetett Kornai János Hiány (1970) című könyve, amely azt bizonyította, hogy a szocializmus körülményei között az áruhiány nem rossz szervezés, trehányság kiküszöbölhető következménye, hanem inherensen magából a rendszerből következik.
A szellem lassacskán mégis csak kiszivárgott a palackból.
Újabb forradalom mégsem tört ki. Az emberek tudomásul vették, hogy az adott helyzetben ennyi szabadságot lehet elérni, kiküzdeni. Megértették, a legvidámabb barakk kiváltságos helyzetét nem szabad kockáztatni. A tábor más országainak polgáraihoz képest, mi magyarok könnyebben utazhattunk – még nyugatra is. A hiánygazdaság nem szűnt meg, de az áruellátás mégiscsak jobb volt. A publikációs szabadság is nagyobb volt, mint másutt. A szocialista viszonyokat bíráló magyar vígjátékok a többi szocialista országban is eladható exportcikkekké váltak.
Valamit viszont nekünk is szigorúbban tiltani kellett másoknál. Aczélék a formai kísérletezések engedélyezésében mutatkoztak merevebbnek, nemcsak a lengyeleknél, de még a szörnyű Ceausescu diktatúra uralmát nyögő románoknál is.
A történelemtudomány is fontos eredményeket mutatott fel. Szembeötlően módosította múlt-képünket. Az Akadémia Történettudományi Intézetében különös hangsúlyt kapott a kiegyezés és következményeinek kutatása. Jó barátunk, Hanák Péter e vizsgálódások egyik legmarkánsabb egyénisége társaival arra a következtetésre jutott, hogy az emigráció Kossuthjának álláspontjával szemben, amely egyetemlegesen elutasította a kiegyezést, el kell ismerni a polgári fejlődésnek azt a hatalmas előrelépését, ami 1867 után a millennium idején bekövetkezett. Mondanunk sem kell, hogy a kiegyezésnek ez a méltatása a Kádár-rendszer burkolt apológiáját jelentette. Ki is érdemelték a felsőbb hatóságok jóindulatú támogatását. Jó téma volt, a szabad kutatást semmi sem gátolta. Bécsben is örömmel hallgatták a Várban meghúzódó kutatóintézetből érkező dallamokat. Együtt lehetett működni Béccsel, még a szükséges útlevelet is megkapták a kutatók, akik elég ügyesek voltak ahhoz, hogy munkájukat némi ellenzéki ködbe burkolják. Kádáréknak ez is kapóra jött, megint csak bizonyíthatták szellemi függetlenségüket Moszkvától. Arról senki sem beszélt, hogy ezek a tagadhatatlanul magas szintű kutatások minden bizonnyal a moszkvai jóváhagyást is megkapták. Ez a kétkulacsos tudományosság végül is mindegyik fél számára előnyösnek tetszett.
Tagadhatatlan fiúi elfogultságtól vezérelve, hadd emlékezzek itt meg Horváth Zoltán két történelmi munkájáról.
Teleki Lászlónak szentelt vastag kétkötetes monográfiája mindenekelőtt a nemzetiségi kérdés problémájára világít rá.
Az 1848-as szabadságharc idején kínos meglepetés erejével hatott, hogy a Nagy-Magyarország területén élő nemzetiségek a magyarokéhoz hasonló autonómiát, önrendelkezési jogot követeltek. E követelések elfogadására 1848-ban még Kossuth sem volt képes, külföldre utazva az európai látókörű Teleki sem tudott a nemzetiségek vezetőivel egyezségre jutni. A kötet másik centrális kérdése Teleki öngyilkossága. A hagyományos állásponttal szemben, amit a maga drámájában Illyés is követ, Zoltán úgy véli, Teleki azért lép le a színről, mert felismeri, az általa javasolt új forradalmat kezdeményező útnak nincs igazi tömegtámogatása, csak újabb katasztrófába vinné a nemzetet.
Ennek a konklúziónak lehetett némi aktuálpolitikai utalása is. A szerző felismerhette, hogy 1956 után nincs esélye egy újabb felkelésnek.
Múltképünk jelentős bővülését segítette elő Zoltán Magyar századforduló16 című munkája.
Horthyék ellenforradalmi rendszere sajnálatos módon sikerrel irtotta ki a magyar történelmi tudatból az Ady körül kialakult második reformnemzedék emlékét. Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Szende Pál hosszú évtizedekre szinte elfelejtett nevekké váltak. A felszabadulás idején e névsorból már csak Jászi és Ká-rolyi élt. Mint már szóltunk róla, 1947 végén Jászi Amerikából rövid időre hazalátogatott, éles szemmel észrevette, hogy az országban valójában bújtatott kommunista diktatúra működik, mire felháborodottan visszatért amerikai professzúrájához.
Horváth Zoltán átfogó és erősen kritikus képet fest a 19.-ből a 20. századba forduló kor világáról. Egyrészt azt tanúsítja, hogy a korabeli hazai szellemi élet olyan virágzását produkálták ezek az évek, amely joggal mérhető az első reformkor immár klasszikussá vált alkotásaihoz. Fantasztikus portrésorozatot fest a legnagyobbakról, Ady Endrétől Kernstok Károlyig és Bartók Béláig, de számon kéri rajtuk, hogy a döntő pillanatokban rosszul döntöttek, hogy a magyar jövőt meghatározó nemzeti kérdésben maguk sem tudtak szakítani az ezer éves előítéletekkel, az ezeréves haza elavult víziójával.

A diktatúra paradoxonja

Az írók, művészek a szabadság híveinek vallják magukat, meg is követelik a maguk számára az alkotás szabadságát. A gyakorlat mégis bonyolultabb.
Konstantyn Puzynától, a Dialog című lengyel színházi folyóirat néhai főszerkesztőjétól származik a következő szellemes megállapítás a színház és a hatalom viszonyáról: ,,Nem jó, ha a hatalom nagyon gyenge, fél a színháztól, és mindent betilt. Az se jó, ha a hatalom olyan erős, hogy fütyülhet a színházra. Bármi is történik Thália templomában, nincs súlya, jelentősége. Minden megmozdulás érdektelenné válik. Az a jó, ha a hatalom középerős, mert akkor tart a színháziaktól, nagyon is figyel rájuk. De nem gátolhatja meg végképp a munkájukat.”
Ma a demokráciákban a hatalom olyan erős, hogy cseppet sem kell tartania az íróktól, művészektől, színházaktól.
Valójában mégsem közömbös, hogy mit írnak, alkotnak a művészetek porondján, csak a verseny jóval nehezebb. Nagyon nem könnyű olyan témákat, olyan mondanivalót találni, és ezt a megformálásnak olyan magas művészi szintjén megjeleníteni, hogy az általános érdeklődést, közfigyelmet keltsen. Ma éppen az a helyzet, hogy bár minden eddiginél több mű jelenik meg, szellemi életünket mégis bizonyos pangás, az érdektelenség jellemzi. Hiába jelentkezik újabb kötetekkel Esterházy Péter, Nádas Péter, Konrád György, ezek már nem váltanak ki a korábbi művekhez hasonló érdeklődést.
Meglepő módon a kádári konszolidáció, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek, minden cenzori tilalom ellenére jó korszaka volt a magyar kultúrának. A tiltó táblák által behatárolt terület jelentős mértékben kibővült. A tiltás, a harmadik T elsősorban a nyíltan antikommunista művekre vonatkozott, de a szocialista prüdériát borzoló, a sze-xuális aktust, s ezen belül a homoszexuális kapcsolatokat nyíltan ábrázoló jeleneteket tartalmazó művek megjelentetését sem engedték. Aczél a realizmus hívének vallotta magát, s ezen az alapon nem lelkesedett az avantgárd művekért. Vitakérdéssé vált, hogy a formabontó művek közül mi és mennyi engedélyezhető.
A non-figuratív festmények propagálásának a tilalma például a rendszer végéig fennállt.
Azonban kétségtelen, mindenki által észlelt eredmény volt, hogy a Rákosi-érához képest a kulturális piac kínálata jelentős mértékben kibővült. Kedvező helyzetet jelentett az írók számára, hogy az állami könyvkiadók nem az eladott példányszámok, hanem a megalkotott művek terjedelme alapján fizettek. Ami különösen előnyösnek bizonyult a kis és közepes írók esetében, akiknek érdektelen műveit így mindenképpen megfizették.

A konszolidáció

A hatvanas évek derekán már minden író szabadlábra került, sőt publikációs jogát is visszakapta. Ez nem változtatott azon a tényen, hogy minden valamire való író ellenzékinek vallotta magát, legalábbis szűk baráti körben. Megjelentetni csak azt lehetett, ami a hatalom köreit nem zavarta. Mint már említettük, azt, hogy mi zavarja, mi nem – ezt nem lehetett pontosan tudni, Viszont növelte a mű ázsióját, ha a megjelenés akadályba ütközött, de az adott regény, verseskötet mégis a boltokba került és beszédtéma lett.
Az író ír, mert író és írnia kell. Az átkosnak gúnyolt harmincegy-néhány évben számtalan mű jelent meg, köztük fontosak, remekművek. Ennek ellenére mindvégig keveselltük a rendelkezésre álló írói szabadságot. Joggal, hiszen a rendszert érintő alapvető kérdésekben csak nagyon közvetve, szőrmentén lehetett megszólalni.
Kétségtelen viszont, hogy a megnövekedett tér belakása, kitöltése még éveket vett igénybe. Még számos új téma akadt, amiről végre szólni lehetett.
Mégis, a fordulat éve után az derült ki, hogy jelentős mű nem került elő a fiókokból. Ha voltak is nehézségek, akadályok a megjelentetés útjában, végül minden komolyabb irodalmi rangot elért, elkészült mű megjelenhetett.
Más kérdés, hogy a kritikának módjában állt-e teljes mértékben dechiffrírozni a nagy feltűnést keltett művek tartalmát, valódi mondanivalóját. A kritikus az írói szabadság őreként, nem egyszer cinkosi szerepre kényszerült, mellébeszélt, nem tárhatta fel a bírált mű valódi tartalmát. Ebben nem egyszer még a hatalom hallgatólagos támogatására is számíthatott, amely örült, ha nyugat felé nagyvonalúan liberálisnak mutathatta magát.
A hatvanas évek során kialakult a hatalom és az irodalom békés egymás mellett élése. Ennek alapját az biztosította, hogy Aczélnak sikerült a három íróvezérrel, Déry Tiborral, Illyés Gyulával és Németh Lászlóval valamiféle ki nem mondott alkut kötnie, vagyis, hogy tudomásul veszik a status quo-t. Aczélt elfogadják szellemi partnernek, akivel kialakult valamiféle összejáró viszony, működött a telefon mindkét irányban. Még kis személyi szívességeket is elfogadnak tőle. Fügefalevélként a megengedőbb feleségek közvetítésével. Ennek fejében a vezető írók nem igen voltak kaphatók komolyabb tiltakozó akciókra.
Úgy vélték, megharcolták a magukét. Öregkorukat most már békében, nyugalomban, kényelemben óhajtják eltölteni. Ennek meg is voltak az anyagi feltételei, szép lakás Budapest elegáns villaövezetében, nem akármilyen, saját pénzen vásárolt vagy örökölt balatoni nyaraló, Arácson, Tihanyban. Még autó is akadt, amit a feleség vagy valamelyik gyerek vezetett.
Könyveik megjelentek, ha darabot írtak azonnal bemutatták. De nem is írtak semmi olyat, ami a „nem létező” cenzúrán fennakadhatott volna.
Említettük már, hogy Örkény egyike volt az utolsóknak, akit visszaengedtek az irodalom sáncai közé. Egyperceseinek, valamint a Tóték sikere a magyar irodalom csúcsaira emelte őt, bár főként színműveinek a bemutatása állandó konfliktusforrás volt. Igaz, ezek a csaták sorra egyezséggel értek véget. Örkény úgy vélhette, hogy kitartott elvei mellett. A hatalom alsóbbrendű-, rangú korifeusai is úgy vélhették, megvédték az államrend biztonságát. A bemutatók rendre lezajlottak, nemhogy az ország, de még a színház sem dőlt össze, az előadások még zajosabb tüntetésekre sem adtak alkalmat. Örkény komolyabb gondolkodó volt annál, hogy ne lássa a dolgok színét és fonákját. Alapjában szocialistának gondolta magát, és így nem is kerülhetett feloldhatatlan konfliktusba Aczélékkal.
A Kádár-rendszert erősítette, hogy az amerikai emigrációban élő, baloldali érzelmű Lesznai Anna hazalátogatott, és elmondott néhány valóban jogos dícséretet az általa tapasztaltakról. És találkozhatott néhány régi baráttal, Lukács Györggyel, Horváth Zoltánnal. Kétségtelen volt, hogy egy családba tartozunk. Kornai pozitív kapcsolatokról beszél, még ha a normatív kapcsolatokban sok volt a ki nem mondott ellentét, a tisztázatlan, kibeszélhetetlen régi harag és ellentét. De megjelenhetett Lesznai Anna végre befejezett nagy regénye, a tolsztoji méretű-igényű magyar Háború és béke, a Kezdetben volt a Kert. Protokollárisan Lesznai Anna megkapott minden elismerést. Második visszatérése alkalmából még kezébe is vehette a kötetet. A rendszer már Horváth Zoltán kötetének, a Második századfordulónak a kiadásával is felvállalta a rokoni kapcsolatokat a második reformnemzedékkel. Anélkül persze, hogy tisztázódtak volna a komoly ideológiai ellentétek, amelyek mindig is súlyosan megrontották a szorosabb kapcsolatokat, egész odáig menően, hogy évtizedeken át szóba nem álltak egymással. Aczélék Moszkva miatt nem is engedhették meg maguknak, hogy őszintén beszélhessenek a régi ellentétekről. Kár persze, hogy a kommün összeomlásával záruló regény az utolsó nehéz évet – feltételezem a hazai megjelenésre gondolva –, már szinte csak epilógusszerűen zárja le. Valószínűleg regényírói energia sem maradt a széthulló kapcsolatok részletesebb bemutatására. Az igazságot persze – elsősorban Jászi és Kunfi vonatkozásában – így is megírta. A Kert a Vasárnapi Ujság világát, amit mi későbbi nemzedékek nem ismerhettünk, mégis csak megörökítette számunkra.
A monopolizált állami könyvkiadásnak tagadhatatlanul előnyei is voltak. Az eladhatóság kérdése, az üzleti szempont nem merült fel. A kiadót nem izgatta, hogy az általa megjelentetett könyvet megveszik-e a boltokban, tehát eljut-e az olvasóhoz. Szerencsére, és ebben Aczél keze is benne volt, a könyvkiadók élére idővel olyan, a korábbinál alkalmasabb emberek kerültek, mint Illés Endre a Szépirodalmi, és a merészebb döntésekre is vállalkozó Kardos György, volt ávós-főnök a Magvető élére. Köpeczi Béla és Tóth Dezső a Kulturális Minisztériumban nem bátorságukkal tűntek ki, de volt eszük és értéktudatuk ahhoz, hogy a jelentősnek ítélt művek kiadásra kerüljenek, méghozzá olcsó áron. ott legyenek a könyvtárak polcain, és még kellő hírverés is fogadja őket. A rendszer nem működött hibátlanul, de a kulturális támogatás mai rendszerét sem lehet hibátlannak hinni. Akkor a dogmatikus pártvonallal szemben kellett némi umbulda, hogy kieszközöljék az új gondolatokat tartalmazó, számottevő művészi értékkel bíró művek megjelentetését, ma az állami támogatás védi meg az értékes irodalmat a kiadás üzleti számításaival szemben.
Terjedelmi okoknál fogva itt nincs módunk arra, hogy számba vegyük a Kádár-korszak három, ellentmondásokkal terhelt évtizedének kimagasló kulturális eredményeit. A számtalan tiltó tábla ellenére vagy talán ezek kikerülésének ösztönző hatására, újabb virágkorát élte a magyar próza, a dráma, a líra, a színház, a film, a piktúra. Csak a magyar építészetben uralkodott tovább a középszer.
A regényírók szabad utat kaptak azon az alapon, hogy egyszeri történeteket beszélnek el, a kritika – cinkosságot vállalva a kedvelt, elismert szerzőkkel – óvatosan tartózkodott a kínos következtetésekre jutó általánosításoktól. Könnyítette a helyzetet, hogy ezt a taktikát a hatalom is jó néven vette. Pórul is jártak a túlbuzgó tollnokok, akik kegyeket keresve feljelentéseket publikáltak.
A tisztelt öregek még befejezhették az oeuvre-jüket lezáró opu-szokat. Déry szatirikus írásaival még vissza óhajtott ütni a sztálinizmus idején elszenvedett sérelmekért. Kádár és Aczél, akik néhány kemény évet töltöttek Rákosi börtöneiben, úgy vélhették, Déry a szívükből beszél. Noha folyamatosan tartva a budapesti sztálinistáktól és a nem könnyen kiszámítható, viszont befolyásolhatatlan moszkvai változásoktól, nem mertek mellette teljes nyíltsággal kiállni.
Örkény István egyperceseivel és abszurd komédiáival ekkor emelkedett a magyar irodalom élvonalába. A hatalom az ő esetében is szükségesnek érezte a tartózkodást.
Az újholdasok, Ottlik, Mészöly, Szabó Magda nem érintettek kényes témákat, a fiatalabb realista prózaírók, Fejes Endre és mások viszont népszerű regényeikben a munkásosztály nemzetirányító osztályharcos forradalmiságát kérdőjelezték meg, de ezt a bírálatot viszonylag könnyű volt kimagyarázni. Kétségtelen, 1956-ban nem az elvárt módon tündöklő munkásosztály szereplése a kínos témák sorába tartozott, és ezért a téma nyílt elvi megvitatását nem is engedélyezték.
Története folyamán a magyar dráma ekkor jutott fel az irodalmi műfajok legfelső emeletére, ahol ezt a pozícóját azóta is őrzi. A kultúrpolitika félelmeinek köszönhetően színműirodalmunk java alkotásai éveket előszobáztak, várakoztak, hogy végre színpadra kerülhessenek. A kétfejű fenevad, Weöres Sándor nemzeti komédiája és Örkény néhány tragikomédiája mind a mai napig nem találták meg azokat a rendezőket, azokat a színészeket, akik ezeket a darabokat jelentőségükhöz méltó szinten tudták volna bemutatni. Pedig a hetvenes évektől kezdődően a magyar színház is felkapaszkodott a csúcsokra. Legelőbb az Ádám Ottó, Pártos Géza, Vámos László triumvirátusa által vezetett Madách Színházban. Gábor Miklós kompromisszumokat nehezen tűrő Hamletje az elbukott forradalom utáni ország lelkiismeret-vizsgálatával szembesített.
Európa ekkor kezdett el figyelni egyes magyar amatőr együttesek előadásaira, Ruszt József, Paál István, Halász Péter, Fodor Tamás rendezéseire. Az ő színpadjaikon elhangzó kritikus hang annyira éles volt, hogy a hatalom, amilyen gyorsan csak tehette, felrobbantotta a külföldre járogató csoportokat. Ezt követően néhány, Kaposvárott, Szolnokon, Kecskeméten működő társulat biztosított otthont a magyar színház forradalmi megújítására törekvő fiatal rendezők számára. Nem is eredménytelenül. Sorozatban prezentáltak ellenzéki szellemű izgalmas előadásokat. Az olcsó benzin időszakában karavánokban járt le a fiatalság ezek megtekintésére. Bizonyára túl is becsültük társadalom-átalakító szerepüket.
Azt azért ma is elmondhatjuk, hogy fontos szerepük volt a szürke hétköznapok színesítésében, a remények fenntartásában. A mozgalom a Zsámbéki Gábor vezette Katona József színházban tudott kiteljesedni, elsősorban az ő és Ascher Tamás rendezéseiben. A társulat áttörte a hazai korlátokat. Amire nem volt eddig példa a magyar színház történetében, része lett a nemzetközi repertoárnak. Noha még kevéssé vesszük tudomásul, ezzel valahogy nem illik hivalkodni, magyar rendezők ma már keresett vendégei a nevesebb külföldi színházaknak.

Jancsó és köre

Az egyes művészeti ágak közül cenzúra szempontjából a film volt a legkönnyebb helyzetben. Jancsó a Szegénylegényekkel világhírű lett. A hazai művészfilmek sorra nyerték a különböző fesztiválok díjait, az értők, filmesek és nézők szűk köre nagyra becsülte őket. A hatalomnak csak arra kellett ügyelnie, hogy a rendezők tartózkodjanak a direkt politizálástól, amire a politikát elutasító filmeseket nem is kellett nagyon rábeszélni. A filmek olyan részleteket sem tartalmazzanak, amelyeket közvetlenül kommunistaellenesnek lehessen minősíteni. De ha a szigorú ellenőrzést kijátszva, létre is jött néhány ellenzéki sugallatú áthallásos film, az sem érdekelte a szélesebb közönséget. Külföldön meg végképp nem értették, miről van szó.

A magyar demokratikus ellenzék

A puhuló Kádár-diktatúrában a magyar demokratikus ellenzék egyre szabadabban mozoghatott. Beszélő címmel illegális folyóiratot és több, más lapot jelentethetett meg, sokszorosított nyomtatványokat terjesztett, sőt a külföldön kiadott zsebkönyvei átcsusszantak a határokon. Ugyanakkor időnként a rendőrség házkutatásokat tartott, különösebb erőfeszítések nélkül feloszlatta a nem engedélyezett tüntetéseket, amelyekre sajnálatosan kevés embert sikerült mozgósítani. A résztvevők megúszták kisebb veréssel, gumibotos ütlegekkel, a lecsukásokat igyekeztek mellőzni. A kapott nyugati segélyek, kölcsönök, gondolom, nyíltan ki nem mondott feltétele volt, hogy az ellenzéknek nem esik nagyobb bántódása. Fellépésük, kiállásuk így is tiszteletre méltóan bátor dolog volt. A kockázat komoly volt, hiszen nem lehetett előre tudni meddig tart a hatalom türelme, elnézése.
A magyar ellenzéknek nem volt egy Walesája, a magyar szakszervezeti mozgalom szilárdan kommunista kézben maradt. A magyar munkásokat nem érdekelték a demokratikus szabadságjogok. A szakszervezeti kérdések viszont a demokratikus ellenzéket hagyták hidegen. Kádárék vigyáztak arra, hogy elkerüljék a szociális feszültségek kialakulását. Az utolsó években a Szovjetuniót kivéve, viszonylag könnyen utazhattunk a többi népi demokráciába, és némi büszkeséggel érzékelhettük, hogy életszínvonal és áruellátás dolgában csak az NDK előz meg bennünket. Hozzájuk képest viszont mi a szabadság honában éltünk.
Ma már tudjuk, meglepve is tapasztaltuk, hogy tömegeket nálunk elsősorban nacionalista és rasszista jelszavakkal lehet mozgósítani, mint azt az 1986-os ellenzéki tüntetések tanúsították. A szabadságjo-gok Európájában azonban erre nem igen akadnak vevők, úgy, hogy idehaza is rendre elhalnak az efféle mozgolódások. Már a „Vesszen Gyurcsány!” tüntetés résztvevőinek száma is száz fő alá zsugorodott.
Annyi tény, hogy a hazai diktatúrát végül nem a demokratikus ellenzék buktatta meg.
Az amerikai külügyminisztériumban feltehetően megfogadták Charles Gáti tanácsait, és a budapesti követséget ezúttal kivételesen egy hozzáértő diplomata-arc, Mark Palmer vezette, aki ugyan szintén nem beszélt magyarul, de alaposan kiismerte magát a széljárásokban. Akkoriban vezető diplomaták számára már kötelező volt a magyar nyelv tanulása. Hogy mennyire tanultak meg, az más kérdés, a mi politikusaink viszont valamennyire tudtak németül, angolul. Tolmácsokban sem volt hiány, így kielégítően tudtak kommunikálni egymással.
Gorbacsov hatalomra kerülésével a mi MSZMP-politikusaink gyorsan felfogták, hogy újabb felkelés esetén már nem számíthatnak elvtársi segítségre. Maguknak kell boldogulniuk.
Felmérték, hogy a legokosabb, amit tehetnek, hogy nyugati kikötőbe irányítják az ország hajóját. Azt remélték, ha időben, elsőként érnek célba, igen kedvező fogadtatásra számíthatnak.
Kádárt már sikerült korábban nyugdíjba küldeni, az őt követő ifjú törökök meg úgy vélték, az átállás érdekében tett szolgálataikért pozíciókban maradhatnak.
Ez a számításuk azonban – mint tudjuk –, csak részben jött be. Az átállás forradalma kétségtelenül elmaradt. Ahogy a nagy tisztogatás is elmaradt. A diktatúra gyorsan és szerencsére vértelenül összeomlott. A tegnapi rendszer politikusai inkább holnapra, mint mára, de eltűntek a süllyesztőben A lift azonban úgy állt meg a földszinten, hogy senkinek semmi bántódása nem esett. A talpraesett ügyesebbek az üzleti életben busásan megjutalmazták magukat, a kevésbé ügyes idősebbek meg kiemelt nyugdíjakkal vonulhattak vissza. Az ügyetlenek után meg senki sem ejtett akár egy könnycseppet is.
A szocializmus birodalma mindnyájunkat meglepve kártyavárként omlott össze. A többi volt csatlósállam is gyorsan felzárkózott mellénk.
Tizenhét év után mindkét lábbal beértünk Európába a schengeni határok mögé.
Ez már egy másik történet.
Végül is sikerült egy nagyobb, kényelmesebb hajóra átszállnunk.
Panaszkodni itt is van módunk. De mivé is lennénk a panaszkodás, sírás lehetősége nélkül.

Jegyzetek
1 Európa Kiadó, 1992.
2 Sztálint a lengyek gyors veresége akkor még némi elégtétellel tölthette el. A német– szovjet paktumnak az volt az előzménye, hogy vég nélküli tárgyalás folyt a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között arról, hogy az utóbbi mint siethet megtámadásuk esetén a lengyelek segítségére. Akik viszont hallani sem akartak arról, hogy a Vörös Hadsereg csapatai őket megsegítendő, még békeidőben bevonuljanak Lengyelországba. A lengyelek – ha lehet – jobban féltek Sztálintól, mint Hitlertől. Így viszont a Szovjetunió segítsége lehetetlenné vált.
3 Lásd: Horváth Zoltán: Magyar századforduló, Gondolat kiadó, 1961.
4 Jellemző a magyar országgyűlés akkori tagjainak szellemiségére, hogy megszavazták Szálasi beiktatását.
5 Litván György: Jászi Oszkár, Osiris, 2003.
6 Elvált felesége, Lesznai Anna első házasságából származó fia, Karcsi özvegyével is találkozott. Karcsi tartotta kézben Körtvélyes gazdasági ügyeit. Amikor a németek közeledtek, menekülnie kellett, de a kezük közé szaladt, akik azonnal kivégezték.
7 Közelálló személyes közlése, bár a tényeket magam is kikövetkeztettem.
8 Neki szerencséje volt, mert kibírta a moszkvai fogságot. Hazakerült, majd a forradalom bukása után még időben nyugatra távozott.
9 Déry Tibor: Útkaparó, Magvető, 1956. Gondolom volt oka az írónak, hogy ezt a régi írását újra publikálta. Déry egész rövidesen már a pártja börtönébe kerül.
10 Rainer M. János: Nagy Imre, Vince kiadó, 2002.
11 Id. mű: 27.
12 Eltékozolt forradalom? Új Mandátum Könyvkiadó, 2006.
13 Ezt állapította meg Gyurcsány Ferenc Nagy Imre kivégzésének 50. évfordulója alkal-mából mondott beszédében is.
14 Romsics Ignác: Gazdasági reformok a Kádár-korban, Élet és Irodalom, 2007. 06. 22.
15 Kornai János: A gazdasági vezetés túlzott központosítása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1957.
16 Gondolat, 1961.