Mihályi Gábor :
Horváth Zoltán emlékezete 1

Halottidézés

Az ember kétszer hal meg. Először, amikor ő maga hal meg, másodszor, amikor már senki sem tudja, hogy ő ki is volt valaha. Jómagam, Horváth Zoltán nevelt fia, egyike vagyok azon keveseknek, akik őt igen közelről, jól ismerték, már amennyire valaki képes egy másik embertársát megismerni, és már én is a kijárati ajtónál őgyelgek, nem tudva, mikor nyílik ki értem az ajtó. Így aztán sürgősnek és fontosnak vélem, hogy, amíg csak tehetem, felidézzem alakját az utókor, de legalább az unokái számára, akiknek többsége legfeljebb a nagyszabású vasárnapi reggelikre emlékezhet, amikor szülői felügyelet híján azt és úgy zabálhattak, ahogy kedvük tartotta.
Felnőtt kortársai számára Horváth Zoltán formátumos személyiség volt, aki – mint mondják – ha bejött a szobába, bent volt, jelenlétével felfűtötte a levegőt, és figyelni kellett szavára. Széles látókörét, sokoldalú műveltségét, tudását, imponáló okosságát értékelve a magyar szellemi élet kiemelkedő egyéniségei tekintették a magas homlokú, szúrós szemű, zömök, mindig hanyagul öltözött férfit egyenrangú társuknak, és fogadták baráti körükbe. Csak néhány nevet említek, akik Horváth Zoltán életének nehéz éveiben tartoztak ehhez a legszűkebb körhöz. Déry Tiborét, akinél Zoltán letartóztatása napján jártunk látogatóban, Németh Andorét, Szabolcsi Bencéét és Fischer Annie-ét, akik a legkeményebb időkben, Zoltán börtönévei alatt is megmaradtak hű barátnak. Ma már nemcsak a szűkebb, de a szélesebb baráti kör tagjai, – Lukács Györgytől Donáth Ferencig és Illyés Gyuláig – a túlvilágra költöztek. Távozásukkal rangos egyéniségekben gazdag, de fájdalmas tragédiákkal terhelt korszak zárult le. Igaz, ez az élet rendje, de világok eltűnése, a visszavonhatatlan búcsú mindig elfogadhatatlan marad. Már nem várhatom, hogy késő délután hazaérkezve, kemény, sietős lépteivel végighalad a Bajza utcai lakás hosszú előszobáján, és belép a nagyszobába, ahol öblös foteljében üldögélő anyám kitárt karokkal üdvözli őt. Én meg a gyerekszobából berohanok, hogy meghallgassam legújabb híreit.
Édesapám, Mihályi Ödön költő halála után négy évvel költöztünk fel Kassáról Budapestre. Anyám igen szép, okos és művelt asszony volt. Nem volt könnyű döntés számára, amikor elszánta magát, hogy hozzámegy feleségül Horváth Zoltánhoz. Rebesgették, de gyerekként nem tartozott rám, hogy sem ő, sem első felesége, Molnár Ferenc lánya, Molnár Márta, nem tudott a pénzzel bánni, többet költöttek, mint amennyit Zoltán fizetése megengedett volna, és ebből bajok származtak. Zoltán elvesztette az állását, Márta pedig elvált tőle, és Sár- közi György, a népiek sorába tartozó író felesége lett.

Horváth Zoltán, Justus Pál és Szakasits Árpád

Zoltán, mint legkedvesebb regényírója, Jókai, akinek legtöbb regényét betéve tudta, maga is forrón szeretett és gyűlölt. Akiket szeretett, azokat nagyon szerette. Noha kritikus szemmel figyelte ténykedésüket, de még ha olyasmit is tettek, amivel nem tudott egyetérteni, amit elítélt, ez sem változtatott elfogult szeretetén.
Három gyerekét is fenntartások nélkül szerette, holott Eszter lánya első szerelmének hatására a háború vége után mélyen vallásos katolikus lett. Fia Ádám, az akkori idők terminológiája szerint olyan „reakciós” nézeteket hirdetett, hogy ki akarták csapni az agráregyetemről, amit Zoltán letartóztatása után meg is tettek.
Én viszont hithű bolsevikká váltam, igaz, némileg anyám hatására, aki azt mesélte nekem apámról, hogy meggyőződéses kommunista volt, és én az ő példáját akartam követni. Az akkori ideológiai kapcsolatok, viszonylatok ennél bonyolultabban lehettek, de ennek tisztázása nem tartozik ide.
Akit viszont Zoltán gyűlölt, azt szenvedélyesen gyűlölte. Zoltán ezt a kétirányú elfogultságát öntudatosan vállalta. ,,Nem kívánom leplezni – írja Szabó Ervint bemutató portréjában – nagy és mély elfogultság tölt el Szabó Ervin iránt, s nem is vindikálom magamnak a jogot vagy képességet, hogy személytelen hidegséggel mérlegre tegyem érdemeit és tévedéseit, erényeit és hibáit.”2
Gondolom, tőlem, Zoltán fiától sem várható el a hideg objektivitás, amikor most megemlékezem róla. Noha anyám kritikus fiaként csak részben osztottam Zoltán elfogultságait, például a népi írók esetében.
1945-ig Horváth Zoltánnak ezzel a Jókaitól átvett, fekete-fehér látásmódjával nem is volt különösebb baj. Valóban egyértelműen lehetett és kellett is gyűlölni Horthyék ellenforradalmi rendszerét, a fasizmust, Hitlertől Szálasiig. Még az antiszemitává lett, illetve az antiszemitizmussal kacérkodó népiesekre is joggal lehetett haragudni, és nemcsak Sinkára meg Erdélyi Józsefre, de Németh Lászlóra és Veres Péterre is, akinek egyik művét Püskiék nyilaskeresztekkel díszített borítóval jelentették meg a nyilas uralom idején. (Feltételezem, hogy ez a kötés nem Veres Péter hozzájárulásával került forgalomba.) A jobboldali szociáldemokratáknak pedig az akkoriban ,,munkásárulásnak” tekintett Bethlen–Peyer-paktumot nem lehetett megbocsátani. Noha a mából visszatekintve – mint az Fejtő Ferenc Szociáldemokrácia, tegnap, ma és holnap3 című könyvében megjegyzi, az akkori idők lehetőségeit mérlegelve a ,,paktum” realitásokkal számoló kompromisszum volt, amely az ellenforradalmi körülmények közepette végül is lehetővé tette a párt működését.
Elgondolkodtató (a magyar baloldal tehetetlenségének jele?), hogy a Horthy-rendszerrel szembenálló magyar szellemi elit kevés kivételtől eltekintve távoltartotta magát az ellenzéki pártoktól. Bár Zoltánt mindig is szenvedélyesen izgatta a politika, jelentős teret foglalt el otthoni, családi beszélgetéseinkben, csak a negyvenes évek elején hallottam Zoltántól, hogy rendszeresen eljár egy körbe, ahol a Népszava újságírói rendszeresen beszámolnak a napilapokból kitiltott politikai információkról. Zoltán ekkor építette ki kapcsolatait a szociáldemokrata párt balszárnyának politikusaival, Mónus Illéssel, Szakasits Árpáddal. Így szinte magától értetődő volt, hogy 1945 után egyik tagja lesz a párt vezető gárdájának.
1944-ben a zsidóüldözések elől családunk illegalitásba vonult, Zoltán hamis papírokat gyártó műhelyt szervezett, ezzel mentve meg önmagát, szeretteit, jó néhány rokont meg barátot. Részt vett a Mónus Illés megszöktetésére szervezett akcióban is, nem a kis csapaton múlt, hogy a mentés nem sikerült.
Mint a baloldali értelmiség nagy többsége, 1945-ben Zoltán is nyakig vetette magát a politikába. Élvezte, hogy részt vehet az ország ügyeinek intézésében. Pártjában szuggesztív szónoknak és kitűnő szervezőnek tartották. Szenvedélyesen járt gyűlésekre, értekezett, vitatkozott, harcolt. Rövid idő alatt a Szociáldemokrata Párt baloldali, a kommunistákkal együttműködő csoportjának egyik meghatározó személyisége lett. Néhány éven át Szakasits titkárságának a vezetőjeként, afféle szürke eminenciásként működött.
Újságírói pályája is ekkor kezdődött, előbb a Népszava külpolitikai rovatát, majd főszerkesztőként a Világosságot, a párt délutáni lapját irányította. Publicisztikai írásaiban a radikális felelőségre vonás követelőinek a sorába tartozott. Ekkor jelentette meg Hogy vizsgázott a magyarság? című politikai röpiratát4, amelyben az általa feltett kérdésre egyértelműen negatív választ adott. Nemcsak a háborús bűnösök bíróság elé állítását helyeselte, támogatta (el is vállalta az Imrédy-per civil ügyészének a szerepét), hanem legalábbis önvizsgálatot, önbírálatot követelt azoktól az írástudóktól, akik tollukkal közvetve is hozzájárultak az ellenforradalmi ideológiák, többek között a vezérkultusz, a fajgyűlölet eszmei igazolásához. Vérbeli újságírónak bizonyult, aki könnyen, gyorsan, nyomdakészen fogalmaz. Világos, logikusan okfejtő, a politikai bikkfanyelvet kerülő, egyenesen gépbe diktált cikkei szinte változtatás nélkül mehettek a nyomdába.
Számára is ópiummá vált a politika, olyan kábítószerré, amely el is vakítja azt, akit rabjává tesz. Ebben a kábulatban meg volt arról győződve, hogy minden ténykedése a lehető legetikusabb. Ezekben az időkben mindenki az etikára, természetesen a maga etikájára esküdött. Azonban a meggyőződéses hit többnyire pótolta annak mérlegelését, vajon a meghozott ítéletek arányban állnak-e az elkövetett vétségekkel.
Mint a magyar progresszió híveinek, harcosainak többsége, ő is elhitte (mint én magam is), hogy a szocializmus jelenti a jövőt, gyógyír az ország évszázados, már-már elüszkösödött sebeire. Elhitte, hogy a kapitalizmus, a nagytőke a főellenség, az Őskaján, akivel Ady is küzdött, akit le kell győzni, meg kell semmisíteni. 1945 után lehetségesnek látszott annak a programnak a megvalósítása, amelyet először Kossuthék, Petőfi és a márciusi ifjak fogalmaztak meg, majd az elmúlt század elején a Huszadik Század társasága, a Galilei-kör fiataljai, Kunfiék időszerűsítettek, és amelynek Ady Endre lett a zászlóvivője, nagyhatású szószólója. Úgy véltük, mint azt Horváth Zoltán is hinni akarta, hogy végre felszállott a páva a vármegyeházára, másképpen lesz holnap. Végképp eltüntetjük a hárommillió koldus országát. Lelkesen ünnepeltük a földreformot, majd a tőkés rend, a kizsákmányolás felszámolását ígérő államosításokat. Nem értettük Illyés aggódását, hogy itt nem a nép országa, hanem börtön épülhet fel.
Horváth Zoltán is elfogadta, hogy a nagy nemzeti célok megvalósítására szövetkezni kell a kommunista párttal. Szakasits álláspontját képviselte ő is: ,,széles az út, elférünk rajta ketten.” Megkönnyítette az együttműködést a kommunista párttal, hogy Rákosiék akkor maguk is többpártrendszeren alapuló demokratikus programot hirdettek meg, és hangosan tagadták, hogy 1919-hez hasonlóan proletárdiktatúra bevezetése lenne a céljuk.
De az is igaz, hogy Magyarországon 1945-ben, sőt még 1947-ben is az antikapitalizmus és szocializmus igenlése olyan ideológia premisszák voltak, amelyeknek nyíltan vallott elfogadása nélkül a szellem embere nem léphetett ki a közélet porondjára. Voltak cinikusak, karrieristák, akiknek legkevésbé sem esett nehezére, hogy egyszerűen eldarálják az imamalmok szövegeit, voltak Antall Józsefek, akik lemerültek, és a háttérben egy jól fizető stallumba húzódtak vissza, jobb időkre várva. Zoltán azonban barátaihoz hasonlóan a legkisebb mértékben sem volt cinikus, ő az új rendszert magáénak vallotta, és tenni is akart érte. Gondolom – noha ilyesmikről soha sem beszélt –, sok mindent tudnia, látnia kellett, de barátaihoz hasonlóan ő is meggyőzte magát, hogy ahol fát vágnak, ott hull a forgács. 1945 és 1949 között lehetetlen helyzetbe is került volna, ha kellő elfogultsággal, nem a jó és rossz dichotómiájában látja a világot.
Nem tudom, mikor ébredt rá Zoltán arra, hogy baj van? Valószínűleg 1949 nyarán, amikor elkezdődött az inkvizíciós boszorkányüldözés. Amikor Justust letartóztatták, Zoltán is elkezdett félni, sejtette, hogy ő is sorra kerülhet. Otthon voltam, amikor késő este megérkezett érte az ÁVH. Tessék-lássék házkutatást tartottak, és elvitték azokat az iratokat, amelyek éppen a kezükbe akadtak. Szörnyűséges éjszaka volt.

Rákosi foglya

Zoltán letartóztatása pörölycsapásként ért. Éjjel, ágyban fekve végiggondoltam, most mit tegyek. Milyen következtetéseket vonjak le a történtekből, hogyan egyeztessem ezt össze a magam kommunista világnézetével. Mit mondok holnap?
Ugyan hithű bolsevik voltam, de azért tudtam egy s mást a sztálinizmusról, Koestler könyvét, a Sötétség délbent is olvastam. Tudtam a Szovjetunióban dúló terrorról. Tudtam, hogy a SZU-ba emigrált rokonomat, egy fiatal képzőművészt és feleségét lecsukták, és soha többé nem kerültek elő. Két gyermeküket pártkáder nagynéném hozta haza, és fogadta őket örökbe. Némi sejtelmünk is lehetett a kinti állapotokról. A felszabadulásunk azzal kezdődött, hogy Zoltánnal együtt elvittek bennünket malinki robotra, megtapasztalhattuk, hogy bánnak a szovjet katonák hadifoglyaikkal. Szerencsénk volt, kimaradtunk a menetből, és visszatérhettünk a rommá lőtt szabad országba.
Mi azonban örülni akartunk az előttünk kibontakozó szabad életnek, egyáltalában, hogy a Vörös Hadseregnek hála, életben maradtunk. Hallottuk, hogy Erdei Ferenc az új kormány belügyminisztere. Szinte az utolsó percig Erdeiék bújtatták Ádámot, Zoltán édes fiát. Minden rossz tudásunkat elfojtottuk, mielőbb be akartunk kapcsolódni az alakuló új világ építésébe. Zoltán politikusi karrierje felfelé ívelt. Hamarosan szürke eminenciásként a Magyar Szociáldemokrata Párt egyik vezető politikusa, a kialakult frakciók közül a balszárny oszlopos tagja lett. A két munkáspárt egyesülése után a Népszava főszerkesztője, az új központi bizottság tagja, országgyűlési képviselő.
A terror jelentkezését már tapasztalhattam, Rajkék letartóztatása a hangosan dobra vert vádakkal közismertté vált. Justust is lefogták. Mindezek ellenére én és fiatal elvbarátaim még mindig elhittük, hogy az embereket valóban elkövetett vétségekért csukják le. Zoltán lefogásával ez a vélemény egyre kevésbé volt tartható. A néhány nappal később kiadott kommüniké, hogy Zoltán a jugoszláv titkosszolgálat ügynöke lett volna, hihetetlennek tűnt. Hiszen Zoltán Titóékkal semmiféle kapcsolatban nem állt.
Letartóztatása másnapján annyit mondtam, nem tudom, mi történt, de elképzelhetőnek tartom, hogy Zoltán az egyesülés után sem adta fel kapcsolatait a Labourral. (Én ebben olyan nagy kivetnivalót akkor sem láttam.) Ezt a választ az egyetemi pártbizottság és kommunista elvbarátaim is elfogadhatónak tartották. Nem zártak ki a pártból, egyetemi tanulmányaimat is befejezhettem, ami akkor létfontosságú volt számomra.
Ugyanakkor, ami nagyon fontos volt önmagam számára, ezt a magyarázatot, ami nyitva hagyta a kétely lehetőségét, de legalább is közvetve elismerte Zoltán letartóztatásának jogosságát, a magam kommunista hite számára is elfogadhatónak tartottam. Borzalmas morális válságba kerültem, de – bár hajszálon múlt – mégis csak elkerültem a tragédiát. Anyám ugyanis nem tudta elfogadni, hogy nem állok ki ugyanúgy mint ő, teljes mellel, Zoltán mellett. Én viszont azon az állásponton voltam, hogy az én esetemben az ilyen kiállásnak semmi értelme sem lenne. Zoltánon nem segítek, én meg lehetetlen helyzetbe kerülök.
Feltételeztem, érvelhetek azzal, hogy én Zoltánnal ellentétben mindig is kommunista voltam, és kommunista hitemet őrizve őszintén az is akarok maradni.
Mire anyám, hogy kommunistaságomnak ne álljon útjába, öngyilkosságot követett el. Szerencsém volt, időben hazaérkeztem, és meg tudtam őt menteni. Nem tudom, hogy viseltem volna el azt a tudatot, hogy felelősség terhel anyám haláláért.
A családi drámát Nagy Imre színrelépése oldotta fel. Anyám bemehetett Zoltánhoz a börtönbe, én megbizonyosodhattam Zoltán ártatlanságáról. Barátaimmal bekapcsolódtunk az antisztálinista, antirákosista küzdelembe. Igaz, még három évig tartott, amíg Zoltánt végre kiengedték.5
Mint azt számomra most a Történelmi Levéltárban kutathatóvá tett anyagok tanúsítják, ezt a következtetést az ÁVH is levonta, és Zoltánra alapították a tervezett szociáldemokrata pert.
Bűnjelként megtalálták Zoltánnak egy Ignotus Pálhoz intézett levelét, amelyben Ignotus kérésére, aki akkoriban a a londoni magyar követségen dolgozott, egy hosszabb levélben – a tényeknek megfelelően – beszámolt többek között az 1947-es kékcédulás választásokról. Kétségtelen kínos lett volna, ha az a magánlevél megjelenik valamelyik angol lapban, amint az nem is történt meg. (A levelet lásd a Dokumentumok részben.) Ezt a levelet azonban csak szemen szedett rosszindulattal lehetett kémjelentésként olvasni, és arra a következtetésre jutni, mint azt az ÁVH tette, hogy Ignotus és Horváth az angol Intelligence Service ügynökei.
A börtönben a polarizált igen-nem látásmód újra jogosulttá vált. A rabok voltak a tiszták, a jók, és velük szemben álltak a gonoszok, a börtönőrök, a rendszer, Rákosiék.
A börtön fordítóirodájában, ahol Zoltánnal egyidőben sok idegen nyelvet beszélő értelmiségi raboskodott, munkaeszközük az írógép volt. Zoltán azért, hogy rabtársainak legyen mit olvasnia – irigylésre méltó memóriájára támaszkodva –, emlékezetből megírta többek között többszáz oldalon a Doktor Faustust. Írt egy regényt és írt egy Teleki-drámát is. Tömörebbet, izgalmasabbat, mint az Illyésé.
1956 tavaszán szabadult, rehabilitálták, újra elfoglalhatta a Népszava főszerkesztői székét. A visszakapott nyilvánosságot arra használta fel, hogy lapjában vehemens támadásokat indítson Rákosi ellen. Később pedig lelkesen támogatta az 1956-os forradalmat. Megint minden a jó és rossz kettősségében tündökölt számára. Noha sejthette, hogy a Szociáldemokrata Párt újjáalakulása után ellene is megindulnak a támadások. Talán ezt megelőzendő döntött úgy még november 2-án, hogy jöjjenek a fiatalok jelszóval, visszavonul az aktív politizálástól. Ez az elhatározása azonban mindössze néhány napig volt érvényben. Amikor a történelem fordult, november 4-e után többször is felszólalt az Írószövetség taggyűlésein, és heves kirohanásokat intézett az újjáéledt ÁVH ellen.
Az aktív politizálással azonban mégis fel kellett hagynia. Nem követte szociáldemokrata barátai – Marosan György, Nyers Rezső, Révész Ferenc, Schiffer Pál, Szakasits Árpád és Vajda Imre – példáját, akiket korábbi pártbéli ellenfeleiknek, az újjáalakuló szociáldemokrata párt vezetőinek az ’56-os színrelépése Kádár mellé állított. Zoltán tudomásul vette a barátok döntését, nem is szakított velük, de úgy vélte, a beállás olyan politikai kompromisszumokat követelt volna tőle, amit nem óhajtott vállalni. Erkölcsi radikalizmusával ez akkor már nem fért volna össze. Ezt az etikai radikalizmust még a mai ex-kommunisták sem bocsátották meg neki. Az ő számukra is unperson maradt. Ugyanakkor a beállókat Kádárék keblükre ölelték, vezető pozíciókba helyezték, sorozatosan kitüntették. Róluk a média többnyire ma is a legnagyobb tisztelet hangján beszél. Nyers Rezső derék férfiú. Nincs okom rá haragudni. Vezető pozícióban volt, amikor Zoltánt állítólagos izgágaságáért rendőri felügyelet alá helyezték. Meg is próbált interveniálni a feloldás érdekében, bizonyára nem is eredménytelenül. Azonban még sem tudom elhallgatni, hogy a mércékkel mégsincs minden rendben.

Az írástudó

Hatvanéves korában úgy döntött, pályát módosít. Történészként megvalósítja régen dédelgetett tervét, megírja a második reformnemzedék történetét, tragédiáját. A Magyar századforduló című könyvében (1961) szinte enciklopédikus teljességű körképet fest az 1896 és 1914 közti időszakról, e korszakban végbemenő társadalmi és gazdasági változásokról, a politikai pártok törekvéseiről és harcairól, az akkori munkásmozgalom, elsősorban a szociáldemokrácia szerepéről. Átfogó képet rajzol a korabeli sajtóviszonyokról, az akkori lapok, újságírók nem ellentmondás nélküli közvéleményformáló hatásáról. Elevenebb képet fest a tudomány, az irodalom, a művészetek csak a reformkorhoz hasonlítható új felvirágzásáról, a Társadalomtudományi Társaság megalakulásától Adyig és Bartók Béláig. Monográfiájában azt bizonyítja, hogy az Ady Endre, Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin, Szende Pál nevével fémjelzett mozgalom Kossuthék első reformnemzedékének szellemi örökségét vállalva újra megkísérelte, hogy a valódi progresszió, a nyugat-európai liberalizmus útjára vigye az országot, és elejét vegye a többé-kevésbé sejtett katasztrófának. Horváth Zoltán fájdalmas következtetése szerint a magyar polgári radikalizmus mögött elsősorban a szellem ereje állt, ez azonban kevésnek bizonyult az üdvözüléshez. Az 1918-as októberi forradalom tiszavirág életű győzelme is azt igazolta, hogy nincs mögöttük elegendő tömegerő, amely hatalmon tudná tartani a nemzet akkori legjobbjait.
A könyvet megjelenésekor elismerő kritikák sora méltatta. Elismerték, hogy a szerző elévülhetetlen érdeme a ,,második reformnemzedék” fogalmának megalkotása, valamint a már-már elfeledett nemzedék nagyjainak hiteles bemutatása, történelmi szerepének meggyőző értékelése. Kritikusai azonban 1961-ben – érthető módon – nem beszélhetettek arról a fájdalmasan aktuális párhuzamról, miszerint nagyon is félő, hogy az ’56-os harmadik reformnemzedék emberi és szellemi teljesítménye ugyanúgy évtizedekre feledésbe merülhet, és a nemzet tudata alá szorulhat, mint a másodiké. Ami azután be is következett.
Több mint két évi intenzív kutatómunka után 1964-ben Horváth Zoltán történetírói pályájának újabb mérföldkövéhez ér, közreadja kétkötetes nagy monográfiáját Teleki Lászlóról, a reformnemzedéknek arról a romantikus hőséről, aki a szabadságharc bukása után is kitartott eszméi mellett. Aki az öngyilkosságot választotta, amikor azt tapasztalta, hogy az ország már nem kapható egy újabb forradalomra, inkább a megalkuvást, a kiegyezést választja. A téma akkori időszerűsége nem szorul magyarázatra. 1956 forradalmárai számára mélységes csalódást jelentett, hogy a magyar értelmiség java némi háborgás után fokozatosan megbékélt a kádári ellenforradalommal. Zoltán a ’68-ban szárnyra kapott új ellenzéki mozgalmak első diadalait és kudarcait már nem élhette meg.
Ez a kötet nemcsak a Teleki életét és munkásságát feldolgozó máig legteljesebb, legalaposabb monográfia, de mementó is, amely túlmutat Teleki korán és személyén. Ma már nyilvánvaló, hogy hosszú időre megkerülhetetlen alapműve az első reformnemzedék történetének. Érdeme, hogy azzal a közkeletű nézettel szemben, amely a kiegyezést követő évtizedekben kibontakozó gazdasági fellendülést állítja előtérbe, Horváth Zoltán – Bibóhoz hasonlóan – arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a felemás kompromisszum elfogadása szükségszerűen vezette az országot az újabb tragédiába, a világháborúba.
Két nagy munkájának a megjelenése után – meghurcoltan, betegen – már csak arra futotta erejéből, hogy sajtó alá rendezze az 1961 és 1966 között született, többnyire polemikus jellegű tanulmányait.
A kötet megjelenését – gondolom – hátráltathatta Az írás hitele című esszéje, amelyben hitet tesz az igazmondás parancsa mellett. Vallja, a toll emberének nem szabad hazudnia, vagy – árnyaltabban fogalmazva – legalábbis hinnie kell abban, hogy legjobb tudomása szerint igaz, amit ír. Az írást az olvasó akkor fogadja el hitelesnek – magyarázza –, ha érzékelhető, hogy a tollforgató a tisztesség belső igényétől vezérelve, tiszta meggyőződésből fogalmazza meg mondatait. Hasonló gondolatokat sugall a tudományra vonatkozóan a Megjegyzések a tudományos viták módszeréről, illemszabályairól és a ,,voluntarista történetírás némely csökevényéről” című vitairata. Az eljövendő magyar sajtótörténetek nem kerülhetik meg A nagyvárosi magyar sajtó története című tényekben gazdag, hiánypótló írását, e kötet egyik legterjedelmesebb tanulmányát.
Visszatekintve saját írásaira, arra a következtetésre jut, hogy lecsukásáig, 1949 nyaráig mindig azt írta, amit igaznak tartott, és kiszabadulása után is vigyázni tudott tolla becsületére. Megállapítja, hogy 1965-ben már senki sem kénytelen meggyőződése ellen írni. Feltéve – de ezt már csak én teszem hozzá –, ha nem pályázik újságírói karrierre, főszerkesztői stallumra. Ha ezt is leírta volna, amit – minden bizonnyal – ő is gondolt, akkor kötete azokban az időkben biztosan nem remélhette volna, hogy nyomdába kerül.
Igaz, megjelenését már így sem érte meg, 1967-ben örökre itt hagyott bennünket – abban a tudatban, hogy elvégezte, ami tőle tellett, ami rábízatott, amit kötelességének érzett. Nem látott már újabb célt, feladatot maga előtt. Engem meg is döbbentett, amikor kérdésemre azt válaszolta, hogy nincsenek további tervei.
Ránk maradt az emlékezés kötelessége, hogy megóvjuk alakját és életművét a méltatlan feledéstől.

Jegyzetek:
1 Horváth Zoltán születésének századik évfordulójáról 2000. október 25-én kellett volna megemlékezni. Barátai, akik tollat ragadhattak volna, már maguk sem voltak az élők sorában. Szerető fiaként, szellemi örököseként végül én ültem le a számítógép elé. Az elkészült főhajtást eredetileg az Élet és Irodalom szerkesztőségének szántam, azonban sajnos, csak az évforduló múltával derült ki, hogy a cikket nem óhajtják leadni. A Népszavával sem jártam jobban, ahol elfogadták, csak éppen nem közölték. A mai napig nem derült ki, hogy miért. Ez a szerkesztői indolencia sajnos nem egyedülálló, ezért tartom fontosnak szóvá tenni. Végül is egy szerkesztőségnek joga van bármelyik írást visszautasítani, csak a kézirat elfektetéséhez nincs joga. A visszautasítást is illik időben a szerző tudomására hozni. De ezúttal a cikkíró sérelménél lényegesebb Horváth Zoltán emlékét ért bántalom... Egyébként nem olyan nehéz kikövetkeztetni, miért húzódoztak még 2000-ben is egy emlékcikk megjelentetésétől. Akkoriban és talán mind a mai napig tartja magát az a vád, hogy a baloldali szociáldemokraták, mindenekelőtt Horváth Zoltán felelősek a szociáldemokrata párt felrobbantásáért, a bekövetkezett fúzióért. Én pedig azt írtam meg, hogy a dolgok másként történtek.
2 Irodalom és történelem. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968. 10. o.
3 Belvárosi Könyvkiadó, 1996.
4 Szocialista könyvtár, Népszava kiadó, 1945.
5 Zoltán szabadulása után azonnal helyreállt köztünk az apa-fiúi kapcsolat. A Magyar századforduló című kötetet 1961-ben a következő dedikációval adta át nekem és feleségemnek, Földes Annának:

Dedikáció