Horváth Zoltán :
Október és a Tanácsköztársaság*

Kunfi Zsigmond ebben a korban – az 1917 és 1918 közti években – szememben a fenntartás nélkül körülrajongott eszménykép volt. Külseje is lenyűgözött: középtermetű, ideges alkatú, megnyerően szép férfi volt, akinek egész külsején lelkes, tiszta, csaknem gyerekesen lobogó tekintete uralkodott. Gyönyörűen mozgott, behízelgően szép, zengő hangja volt – azóta sem hallottam embert ilyen csengőn, ilyen szabadon nevetni. Aki valaha szónokolni hallotta, soha nem felejtheti el a már-már zsenialitás határán mozgó tehetségét. Soha nem volt demagóg, soha nem használt alantas hordó-szónoki eszközöket – s valósággal fanatizálta hallgatóit.
Ugyanez a képesség mutatkozott meg egyébként publicisztikájában is, amelyet a melléktekintetek teljes mellőzésével, mindig egyetlen eszme, gondolat szolgálatába állott. Ha igaza volt, s ha tévedett is (amint gyakran tévedett) – őszintesége, önzetlensége szuggesztíven mutatkozott meg.
Ilyen sok esztendő távlatából, s ismerve a fejleményeket, persze felvetődik a kérdés: szabad volt-e, helyes volt-e, hogy egy alapjában sokkal inkább művészi, mint politikusi tehetségű ember ilyen vezető szerepet vállaljon a magyar munkásmozgalomban? Mert bizonyos, hogy Kunfi Zsigmondot legeredendőbb hajlamai művésszé, íróvá tették volna, s nem kétséges, hogy kiváló esztéta, kritikus, a szó igazi értelmében vett ,,filosz” lett volna belőle. Részben azonban a körülmények, amelyek eltávolították a tanári pályáról, részben belső morális igényessége, amely a haladás és a munkásmozgalom táborába hajtotta, együttesen szabták meg pályafutását. Ezt a pályát akkor ragyogónak éreztem – alig 10 esztendő leforgása alatt lett a magyar szociáldemokrácia vezető intellektusává –, s csak sokkal később, a vele (és róla) folytatott beszélgetésekből derült ki, hogy ez az utolsó hónapjaiban járó háború légkörében magasra emelkedett pálya egyfelől súlyos konfliktusok közepette alakult ki, másfelől magát Kunfit teljes összeomlása és tragédiája felé vezette.
Kunfi valamilyen értelemben példája lett éppen annak az értelmiségi származású szociáldemokratának, aki nem tudja a szociáldemokrata, de elsősorban a szakszervezeti vezetők teljes bizalmát megszerezni, és ezért félszeg, felemás és alacsonyabb rendű helyzetbe kerül velük szemben.
Kunfi teljesen önállóan gondolkodó, önállóan ítélő, nagyon nagy műveltségű szocialista volt. Mélyen humanista gondolkodású, anyagi tekintetben teljesen puritán erkölcsű, ízig-vérig szellemi ember volt. Mélyen szerette a munkásosztály ügyét, és érezte-tudta, hogy a szervezett munkásságban nagy tábora, sok-sok ezernyi híve van.
Mindennek ellenére fokozatosan rá kellett ébrednie, hogy a maga elképzelte politikai magatartást a Szociáldemokrata Párt vezetőségében nem tudja keresztülvinni. A mozgalom valódi vezetése mindvégig, 1919 márciusáig minden döntő kérdésben Garami Ernő kezében volt, s Kunfi soha nem tudta magát túltenni azon a helyzeti különbségen, hogy Garami munkás volt, míg ő diplomás tanár, tehát polgár. Én Garamit nem ismertem, mégis rendkívül elfogult voltam vele szemben, mert ahányszor csak hallottam róla Kunfitól, mindig az derült ki, hogy a helyzet megítélésében nézeteltérések vannak közöttük – s én természetesen mindig Kunfinak adtam magamban igazat. Mindentől függetlenül gondolkodásomban is közelebb álltam Kunfihoz, mint ahhoz a pártvezetéshez, amely véleményem szerint taktikázott és óvatoskodott.
De azért generációs különbségek Kunfival szemben is megmutatkoztak. Kunfi a közvélemény előtt ugyan a haladó erők szélső baloldalán állott, de ezekben az években már jobbról kifogásolta a Kassák Lajos vezetésével megindult avantgardista lapokat, a Tett-et, majd a Ma-t. A Kassákkal és kétségtelenül erősen háborúellenes, forradalmi szellemű iskolájával szemben a kormányzattól még nagyon is távolálló, de a maguk mozgalmának eredményeit féltő (és nyilván már az oroszor-szági forradalmak hatása alatt elbizonytalanodott) baloldali vezetők – így részben Kunfi is – egyfelől fölényeskedő lenézéssel, másfelől sok aggodalommal viseltettek.
Emlékezetes marad számomra egy ülés a Galilei-körben, amelyen 1918 tavaszán Kunfi Zsigmond előadását hirdették. Kunfi valamilyen politikai tárgyalás miatt lemondott, és helyette Bíró Lajos tartott előadást, vagy mint ő mondta, kezdett szabad eszmecserét a modern irodalmi irányokról és újabbkori irodalmi problémákról. Bíró igen népszerű embere volt a baloldali értelmiségnek, s a Világban írott vezércikkei, a kor legkiemelkedőbb alkotásai közé számítottak. Mai szemmel nézve is nagyszerűek, bátrak és okosak voltak ezek a cikkek, amelyek a rokonszenvező középosztályi értelmiségben nagy visszhangra találtak.
A Galilei-kör említett ülésén Bíró nagyjából azt az álláspontot képviselte, ami megfelelt a már tizedik évében járó Nyugat felfogásának. Ez körülbelül a századforduló utáni, leginkább Anatole France-szal fémjelzett irodalmi és szellemi felfogást jelentette, s a magyar irodalomban fenntartás nélküli hirdetője volt Ady nagyságának. (Ebben a kérdésben egyébként teljes összhang uralkodott radikálisok és szociáldemokrata értelmiségiek között: mindannyiuk szemében Ady volt a zászló és a forradalmi jelkép.) Kassákék élesen elítélték, kinevették, idejétmúltnak nyilvánították a Nyugatot, meglehetős éllel támadták Adyt is, aki szerintük elakadt már a háború kitörésekor, s nem képes a korral együtt haladni.
Bíró Lajos előadásához elsőnek Kassák Lajos szólt hozzá, s nagyon élesen, a maga kicsit mindig kihívóan ható tótos kiejtésével, gúnyolódva szállt vitába Bíróval. Bíró egyre csak azt ismételte: ,,Maga a fiatal ember, bizonyára sok igazság van abban, amit mond, s amit én nem tudok megérteni. A fiataloknak mindig igazuk van.” Ez a fölényes megkerülése a vitának még jobban ingerelte Kassákot, s a dolog vége az lett, hogy az ülésen ellenőrként jelenlévő rendőrtiszt betiltotta az ülés folytatását azzal az indokolással, hogy ,,vitát nem jelentettek be” a rendőrségnek.
A Galilei-körben ekkor történt először, hogy egy ülést betiltottak – alig néhány hét múlva az egész Galilei-kört bezárták antimilitarista propaganda miatt.
Én, ahogy ma visszaemlékszem rá, nem szerettem a Kassák-féle irányt, nem voltam híve ennek a szerintem értelmetlenségbe fajuló formának, de nem helyeseltem sem a fölényes elintézést, lekezelést, sem a Kassákékkal szemben ismételten megmutatkozott adminisztratív rendszabályokat. Kunfival és Szendével is ismételten volt vitám erről, amikor is mindig elzárkóztak annak megértése elől, hogy én miért igénylek türelmet valamivel szemben, amit magam sem helyeslek.
Iskolai barátaim közül Révai József csatlakozott Kassák-iskolájához, sok verse és cikke jelent meg a Ma-ban. Nem szerettem ezeket az írásokat, s ezt – ha olykor véletlenül találkoztunk –, persze meg is mondtam. Révai természetét ismerve nyilvánvaló, hogy ez befolyásolta további kapcsolatunkat is. Én valahol a szociáldemokráciához tartozó értelmiségi (tehát sok tekintetben polgári) világban éltem, míg Révai már akkor egyre közelebb került a későbbi kommunista irányhoz, szenvedélyes és a maga nézetei képviseletében erőszakos volt.
Akkoriban sűrűbben látogattam a Szellemi Tudományok Szabad Iskoláját is, amelynek vezetője Mannheim Károly volt, aki ismert szociológus–kultúrfilozófus hírében állott. Ehhez a körhöz tartoztak sokan, akik később nagy szellemi rangra nőttek fel, és a magyar szellemi élet prominenseivé lettek. Előadott itt Lukács György, Fülep Lajos, Varjas Elemér, Fogarassi Béla mellett Bartók Béla, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Lesznai Anna is. Ez igen szűk körű iskola volt, barátaim közül rendszeresen látogatták Káldor György, Tolnai Károly, Gergely Tibor festőnövendék, Radvány György s olykor láttam itt Révait is, aki azonban teljes mértékben az ellenzékiséget képviselte, mert kevesellte a társaság radikalizmusát és helytelenítette, hogy kifejezetten nemmarxista álláspontot foglalt el.
Szende Pál és Kunfi is ugyanolyan idegenül álltak szemben ezzel a körrel, akár a Kassák-csoporttal. Ezeket kótyagos fiataloknak, amazokat pedig földtől elszakadt, kicsit kékharisnya álmodozóknak vélték, s szinte mulattak rajtuk.
Azért tartom fontosnak mindennek a megemlítését, mert így világosabbá válik, hogy egyidejűleg milyen sok oldalról, milyen sokféle benyomás hatása alá kerültem, nem is említve azt, hogy még folyt és egyre aggasztóbbá lett maga a háború.
Katonai szolgálatból engem, mint már említettem, 1918 nyarán egy évre leszereltek, s akkor a Hadi Termény Rt.-hez léptem be tisztviselőnek, miközben továbbtanultam a gimnáziumi érettségire. 1918 szeptemberében rendkívüli hallgatóként beiratkoztam a budapesti tudományegyetem bölcsészeti fakultására filozófia és történelem szakra. (Akkoriban volt ilyen intézmény, hogy rendkívüli hallgató, ha egy éven belül bemutatta gimnáziumi érettségijét, két félévének beszámítását kérhette, amennyiben kollokvált is.)
Az egyetem valóságos hangyaboly volt, forrongott, sistergett ott minden, mert hiszen a háború legutolsó szakaszába léptünk. Erős volt az agitáció a háború ellen, meglehetősen érezhető volt a szocialista irányú szervezkedés is, ha valódi szervezet nem is jött létre. A Galilei- kör betiltása után még működött az abból korábban kivált Márciusi kör, amely azonban inkább konzervatív szellemű volt, s alapjában a Galilei-kör gyengítésére alapította egy kis csoport, amelynek élén egy dr. Szende Péter Pál jogász (nem rokona a másik Szendének!) állott.
1918 októberében már egyre fokozódó izgalomban éltünk mindannyian. A sokféle társaság között, amelyben megfordultam, a Vágó Józsefék házában megforduló körhöz tartozónak éreztem magam, abban forogtam rendszeresen és igyekeztem, amennyire ez lehetséges volt, kisebb-nagyobb szolgálatokat tenni, megbízásokat ellátni, amit elsősorban Szende vett igénybe.
Október második felében már úgynevezett ,,társas élet” nem is volt – mindannyian napról napra vártuk a forradalom kitörését, a háború végét, bár sem egyikről, sem másikról nem volt reális elképzelésünk. Semmi történetírói elfogultság sincs abban, ha azt mondják, hogy az események maguk szabták meg az előrehaladás ütemét, s hogy komolyan senki sem volt sem képes, sem alkalmas rá, hogy a dolgokat irányítsa, kézben tartsa.
Azt is világosan látom ma már, hogy minél jobban közeledett a teljes összeomlás, annál erősebben kerültek napfényre majdnem mindenkiben azok a kötelékek, amelyek a régi rendben eltöltött élet során létesültek. Ezt elsősorban úgy tudnám megfogalmazni, hogy bármennyire el is ítélték a dualizmus korabeli Magyarországot, bármenynyi harag élt bennük az uralkodó osztályok és államférfiaik iránt, bármilyen gyűlölettel gondoltak is Tisza Istvánra, s mindazokra, akiket a háború kirobbantásának felelőseiként tartottak nyilván – végeredményben valamennyien jobban szerették volna, ha ez a hatalom megnyeri a háborút, minthogy elvesztette. Abban a hitben éltek, hogy a háború következtében amúgy is megváltoznak a belső viszonyok, s nem gondoltak arra a tanulságra, amit a választójog körüli parlamenti vita nyújtott. Az uralkodó osztály hitte azt, amit Tisza, majd Wekerle is hirdetett: a háború mit sem változtat a belső viszonyokon és a belső helyzeten.
Nem érezték továbbá legkisebb mértékben sem a magyar nép egészének fonák helyzetét a nemzetiségi kérdés kapcsán, s nem fogták fel, hogy a következmények elháríthatatlanul elsősorban éppen a magyar nép egészét fogják sújtani.
Bizonyos, hogy mikor Kunfi arról beszélt, hogy a nemzetiségeknek területi autonómiát kell adni, messzebb ment, mint elvbarátai és harcos társai közül bárki más. Jászi sem értett egyet ezzel a koncepcióval, amely persze még mindig az intéger Magyarország elvi alapján állt. Bizonyos az is, hogy a Szociáldemokrata Párt 1918 októberében megtartott rendkívüli pártgyűlése sem engedett semmi kétséget abban a tekintetben, hogy az ország területi integritásának alapjáról nem tért el és nem hajlandó eltérni.
Pontosan persze nem emlékszem arra, hogy magamnak mi volt részleteiben az álláspontom, de emlékszem, hogy egy ízben Szende Pál rendkívül felháborodottan leszidott, mert azt mondtam, legjobban azt szeretném, ha a háború után megteremtenék ,,Budapest szabad várost” minden hátország nélkül. Ma úgy látom, hogy már ebben megmutatkozott a magam erősen urbánus hajlama, s idegensége a provinciális életről, amitől viszont például Szende, aki maga is vidéki volt, igazán nem tudott, s nem is akart elszakadni. (Az én eszmém persze gyerekes túlzás volt, ezt beláttam, de azért említem itt meg, mert jellemzőnek tartom a kor légkörére, másrészt arra is, hogy a szociáldemokrata mozgalom nem volt alkalmas arra, hogy a parasztság iránti érdeklődést felkeltse bennem.).
1918 októberének utolsó napjait már teljesen a forradalom légkörében töltöttük, habár – mint említettem már – senkinek sem volt reális elképzelése arról, hogy mi történik majd. Ekkor bizonyosodott be először a számomra annak a felismerése, hogy milyen végtelenül nehéz elhatározás letérni a ,,legalitás útjáról” annak, aki megszokott, polgári keretek között él. A Magyar Nemzeti Tanács tagjai – a szociáldemokraták is – mind polgári életet éltek, mind harcoltak a fennálló rend, vagy legalább is annak számos intézménye ellen, de igazán nem voltak felkészülve az életformák felbomlására. Mint Bíró Lajos írta, megszólalt benne a polgár, a szép ruha, a vékony aranyláncra fűzött óra féltése. Végül is az az igazság, hogy az októberi forradalom vezérkara a magyar államon belül kívánta az átalakulást végrehajtani, s azt várta, hogy majd a kormány – azaz Wekerle és Tisza, a magyar dualista dzsentri – és az idejétmúlt, mandátumától már régen megfosztásra érett parlament teremti meg a háború befejezéséhez szükséges feltételeket.
Szende maga tisztán látta a baloldal helyzetének tragikumát. Azt fejtegette ismételten, hogy végzetes helyzetbe kerülnek, mert a háborúnak katasztrofális következményei lesznek (ő is elsősorban gazdasági bajokra gondolt), s a felelősség rájuk, az új kormány tagjaira fog hárulni. Nekik kell majd kivezető utat találni abból a káoszból, amit a régi, dualista rend hagyott hátra.
Kunfi problémája sokkal elméletibb volt. Ő azt látta, hogy a kibontakozásban nagy szerep vár a Szociáldemokrata Pártra, amely mögött akkor már a többszázezer főnyi szervezett tömegek álltak. Kunfinak nem volt illúziója abban a tekintetben, hogy ezek a szervezett tömegek milyen kevéssé tekinthetők igazán kombattáns elemeknek, s világos volt, hogy a személyes érdekek keresése mellett, a legtöbb embert főként a háborúellenesség vezette a szakszervezetek táborába. Soha nem vált előttem teljesen világossá, hogy a szociáldemokraták akarták-e a hatalmat, vagy hogy csak kívülről kívánták-e befolyásolni a politikai életet.
Kunfinak is, s Rónai Zoltánnak is, akivel szintén sűrűn találkoztam ezekben a napokban, egyértelműen az volt a véleményük, hogy a magyarországi gazdasági helyzet nem érett a szocialista átalakításra. ,,Először kapitalistává kell tenni az országot ahhoz, hogy szocialista politikát folytathassunk.” Ezt sokszor hallottam tőlük, s persze nem is értettem világosan a gondolatmenetet, s nem is értettem egyet vele.
Annyi világos volt előttem, hogy a szociáldemokraták önmaguk lejáratásától tartanak, amikor védekeznek minden olyan koalícióban való részvétellel szemben, amelyben eleve le kell mondani szocialista céljaik megvalósításáról.
1918. október 29-én és 30-án már egész nap az Astoriában voltam, hacsak el nem küldtek valaminek az elintézésére, közvetítésére. Nagyon sok embert láttam ott, sokat nem ismertem közülük, de ez nem is volt fontos – valóságos lázban égtünk, s teljes győzelmet jelentett volna, ha a király akkor, tehát a forradalom előtt, kinevezi Károlyit miniszterelnöknek. Már szétbomlott az egész ország, már nem működött jóformán egyetlen állami szerv sem, s ott az Astoriában tulajdonképpen ezt senki sem tudta realizálni. A legalitás megbabonázott mindenkit, a kormány csak királyi kézirattal alakulhat meg, ez egységesen mindenki szempontja volt.
Az Astoria előtt az utcán állandóan elvonuló tömegek hullámzottak, hangosan éltették Károlyit és a Nemzeti Tanácsot, sehol nem volt semmiféle rendfenntartó erő, karhatalom, s nem volt mégsem semmiféle incidens. Óriási felháborodás tombolt, amikor kiderült, hogy a kormány elnökévé gróf Hadik Jánost nevezték ki, hogy tehát a régi politikai erők még mindig képesek megakadályozni Károlyi kinevezését. Azt hiszem, hogy ha a király október végén kinevezte volna Ká- rolyit miniszterelnökké, a forradalom csak sokkal később, vagy talán egyáltalán nem tört volna ki.
Így óriási volt a felzúdulás a tömegekben. Bent az Astoriában inkább az volt a vélemény, hogy milyen ostobaság így ingerelni a közvéleményt – de még mindig nem volt szó erőszakos fellépésről.
Az erőszakos hatalomátvétel története sok helyen le van írva – én nagyjából ugyanúgy láttam, mint a sok emlékiratszerző, s ma már nem tudnám ezeket a magam emlékeitől különválasztani. Két jelenségre azonban világosan emlékszem.
Az október 31-re virradó hajnalon, amikor már mindenki előtt világos volt, hogy a tömeg szervezetlenül, minden központi irányítás és kezdeményezés nélkül, s úgy hogy sehol sem ütközött ellenállásba megszerezte a Nemzeti Tanács számára a város fölötti uralmat. Reggel 3-4 óra lehetett, amikor kimerülten az izgalomtól és a várakozástól, mindenki elbóbiskolt, leheveredett, leült. Egy első emeleti kis utcai szobában, a földön feküdt Kunfi, feje alatt egy díványpárnával és valaki felé, aki a díványon feküdt (nem emlékszem, hogy ki volt) szinte szó szerint ezt mondta:
,,Csak arra vagyok kíváncsi, ki fog bennünket ezért az éjszakáért felakasztani.”
Engem mélyen megdöbbentett Kunfi kifakadása. Én úgy éreztem, hogy teljes diadalt aratott az ügyünk – s Kunfit, akit bálványoztam, most kishitűnek, hitét vesztettnek láttam. Annyit megértettem, hogy a munka kezdetén állunk – hogy lehet azt majd elvégezni, amikor ilyen kishitűen áll hozzá a legokosabb és legtehetségesebb ember is?! Persze fiatal voltam, s a benyomás inkább pillanatnyi volt, semmint tartós, s a lelkesedés hamar továbbsodort.
Másik emlékem (s azt hiszem ez is jellemző) arra vonatkozik, hogy október 31-én délelőttig semmi jele sem volt annak, hogy a megmozdulásnak köztársasági, királyellenes tartalma is lenne. Mikor híre érkezett, hogy a királyi kinevezés Károlyit mégis miniszterelnökké tette, s hogy megalakult az új kormány a Károlyi-, a polgári radikális és a szociáldemokrata pártok képviselőiből, ezt nagy ujjongás és látható megelégedés fogadta.
Október 31-én délelőtt hallottam először olyan kiáltást az utcán, hogy ,,éljen a köztársaság!” Az erkélyen éppen a börtönből aznap kiszabadult Landler Jenő szónokolt. Nem ismertem személyesen, de persze sokat hallottam róla, s az aznapi szabadulás még külön glóriát is vont a feje fölé. Arra a kiáltásra, amely a köztársaságot éltette, Landler kapásból reagált: ,,Úgy vagyunk, mint az egyszeri suszter, aki az inashoz vágta a kaptafát, de mikor az a feleségét érte, azt mondta: így is jó! Mi sem akartuk a királyt bántani, de ha belebukik ebbe, azt mondjuk: Így is jó!”
Nagy sikere volt, nevettek, és már hangosabban és többen éltették a köztársaságot.
1918. október 31-e nagy beteljesülés, nagy emlék és feledhetetlen élmény maradt bennem, amelynek szuggesztiójától mind a mai napig nem szabadultam. Ellenforradalom, kétszeri emigráció, fasizmus és felszabadulás mind óriási keserű és örömteli élmények voltak, de soha, semmi sem tudta bennem az 1918 októberében érzett örömet, azt a tudatot, hogy teljesen és maradéktalanul egybe tudok olvadni az eseményekkel és az azokat hordozó tömegekkel, semmi sem tudta többé visszaidézni, elhomályosítani. Ma is nyugodtan állítom: ezek az októberi napok egész életre szólóan szabták meg magatartásomat, szemléletemet. Nem tettek kritikátlanná azokkal szemben, akiknek közelében ezeket az eseményeket végigasszisztáltam, de soha nem ingott meg bennem a meggyőződés, hogy Magyarországon igazabb, jobbhiszemű, becsületesebb emberek kezébe soha nem volt a kormányzás, s hogy végzetes kár, hogy részben a körülmények infernális mostohasága, az országromlás és széthullás, pusztulás, az erkölcsi züllés, részben talán még saját rátermettségükben mutatkozó fogyatékosságok is a rendszerük csődjéhez vezettek – hogy bekövetkezett az, amit Szende előre látott: az ő nyakukba szakad a felelősség mindenért, ami ellen kétségbeesett erővel küzdöttek.
*
Két nagy tömeggyűlés, illetve összejövetel emléke él bennem nagyon elevenen: 1918. november 16-a, a Népköztársaság kikiáltása és 1919. január 29-e, Ady temetése.
A Népköztársaság kikiáltására kordon-igazolványt kaptam és így jelen voltam a képviselőház és a főrendi ház utolsó ülésein, s végül a kupolacsarnokban, ahol a Magyar Nemzeti Tanács tartotta ülését.
A képviselőház (amelybe már a háború alatt is néhányszor bejutottam) rettenetes szomorú, szürke, gyáva és szánalmas benyomást tett. Az ülés alig néhány percig tartott, s az egy hónappal hamarabb még hangoskodó és legénykedő képviselők, akik nem győzték becsmérelni Károlyit és párthíveit, most megszégyenülten húzódtak meg üléseiken. Nyilván nem mertek távol maradni, mert azt tüntetésnek foghatták volna fel, de itt a szájukat sem merték kinyitni. Soha nem felejtem el azt a megvetést, amit éreztem, mikor kiderült, hogy a t. Házban egyetlen ember sem akad, aki akár egy szóval is vállalkoznék a nemrég még istenített vezér, Tisza István elparentálására. Aljasnak és gyávának tűnt az egész, mint a korbácsütés, úgy hangzott a teremben Fényes László harsány kiáltása: – Saját bűneinek terhe alatt roskad össze ez a képviselőház!
Senki nem felelt egyetlen szóval sem. Az utolsó dualista magyar képviselőház utolsó ülése olyan szégyenletes és sivár volt, mint egész élete.
A képviselőháznál valamivel méltóságteljesebb volt a főrendiházi ülés. Wlassics Gyula báró, akiről tudtam, hogy ő járt el IV. Károlynál, hogy őt lemondásra bírja, az elnöki székből nem azt hirdette ki, amit tőle vártak, hogy ugyanis a főrendi ház önmagát feloszlatva megszűnik, hanem azt, hogy számot vetve az adott helyzettel, a főrendi ház felfüggeszti további munkáját.
De akkor ez az árnyalatnyi eltérés nem sok érdeklődést váltott ki. Mialatt a két búcsúzó testület gyászos hangulatban tartotta ülését, a kupolacsarnokban gyülekeztek a hallgatók, s a Nemzeti Tanács tagjai.
Mikor a főrendiházi ülésről jövet bejutottam a kupola alá, ott már néhány száz ember volt együtt, s a terem jobb sarkában, a ferdén állított emelvényen lévő asztal mögött ültek a Tanács tagjai. Hock János elnökölt, mert Károlyi kormányalakítása óta ő volt a Nemzeti Tanács elnöke. (Akkoriban híre járta, hogy a neki felajánlott váci püspökséget nem fogadta el, mert mint mondta nem kíván politikai érdemekért egyházi kivételezésben részesülni.)
Hock János a képviselőházi ülésről jött át a kupolacsarnokba, ahol Károlyi Mihály a kormány nevében előterjesztette a javaslatot, s azt a Nemzeti Tanács egyhangúan és lelkesen fogadta el: Magyarország megszűnt mint királyság, és a Magyar Népköztársaság nevet vette fel.
Az aktus alatt megrendítő élményben volt részem. A főrendiház felőli szélen álltam, meglehetősen hátul. Egyszerre mögöttem kinyílt egy kis egyszárnyú ajtó és hárman léptek be, jóformán hangtalanul a terembe. Egy asszony és egy férfi támogatott kétoldalról egy harmadik, nagyon roskatag férfit. Alig ismertem rá ebben az elveszetten, tétován maga körül tekintgető férfiben Ady Endrére. Az asszonyban a feleségére ismertem, s a másik férfi, úgy emlékszem Bölöni György volt, de ez nem bizonyos.
Amennyire mély megindultságomban és izgalmamban megállapíthattam, senki sem vette észre a belépő Adyt. Az emelvényen Hock beszélt, mindenki ráfigyelt. Emlékembe vésődött az Adyhoz oly közelálló Hatvany Lajos arca is, aki, mint a Tanács tagja, ott ült az emelvényen és feszülten figyelni látszott Hock szavaira.
Oly nagy volt az izgalom, az öröm, hogy az emberek alig-alig is nézhettek maguk köré.
Ady és kísérői talán hat percig tartózkodhattak a teremben, amikor ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy bejöttek, ismét elmentek, anélkül, hogy bárkihez szóltak volna, vagy bárki megszólította volna őket.
Ezt a jelenetet azért is tartom fontosnak, mert utóbb ismeretlen forrásból terjesztették azt a legendát, hogy Ady az előtte tisztelgő küldöttségnek azt mondta: ,,Ez nem az én forradalmam.”
Aki látta Adyt ezekben a napokban, aki felmérhette egész állapotát, az egy percig sem adhatott hitelt ennek a híresztelésnek. Ady olyan megtört és már-már nem is élő állapotban volt, hogy nem ilyen egyértelmű állásfoglalásra, de még egy összefüggő mondat megfogalmazására sem volt képes.
Lesznai Anna mesélte, hogy ezekben a napokban fennjárt Adynál, aki a Halottak élén egy példányát akarta neki dedikálni, de egymásután 8 példányt vett elő, s nem volt képes egy sornyi dedikációt leírni, amíg végül lemondóan legyintve, abbahagyta a kísérletezést.
A kupolacsarnoki határozat után a Nemzeti Tanács kivonult az Országház térre. Én egy emeleti erkélyre furakodtam ki és onnan olyan látvány tárult elém, amihez hasonlót, azt hiszem, Budapesten sem az előtt, sem azóta nem láthatott senki, aki nem volt itt. Egykorú újságok szerint félmilliónyi ember gyűlt össze. Én csak annyit láttam, hogy az egész tér zsúfolásig tele volt, de tele volt valamennyi környező útvonal is. A velem szemben nyíló Alkotmány utcán végig feketéllett a tömeg, s minden mellékutcában ezer és ezer ember tüntetett, lobogtatott, ujjongott a hírre: megalakult a Magyar Népköztársaság.
Megvallom, úgy emlékszem, ez is volt az októberi forradalom korszakának utolsó nagy öröme – ettől kezdve egyre romlott és pusztult minden körülöttünk – magának a kormánynak a népszerűsége is.
Mégis talán meg kell említeni, hogy a Károlyi-rendszer mellett tett hitet – bár gyászos hangulatban – az a legalább negyedmilliónyi ember, aki a Nemzeti Múzeum körül vonult fel Ady Endre temetésére. Minden rendezés nélkül, sem karhatalom, sem más rendfenntartó közeg nem jelent meg – el sem lehetett képzelni, hogy egy költő temetése január végén, fagyban és havazásban, szélviharban ilyen tömegeket visz ki az utcára.
A Károlyi-rendszer, a hőskorabeli Nyugat, a társadalomtudományi társaság – az egész haladó magyar értelmiség vonult fel itt utoljára, hogy tüntessen és hitet tegyen tulajdonképpeni életre hívója és mindvégig hűségben megmaradt prófétája, Ady Endre emléke mellett.
Eszembe jutott ezen a temetésen az alig négy hónap előtti temetés: Szabó Erviné, amelyen csak néhány százan jelentünk meg a Farkasréti temetőben, de a szomorú esemény alkalmából valamennyi magyarországi ipari üzemben tíz percre szünetelt a munka, több százezer munkás tett hitet egyik leghűségesebb harcosa emléke mellett.
Most úgy tetszett, az egész nemzet tesz hitet nagy forradalmi igehirdetője, az oly sokat támadott, félreértett és megtagadott Ady Endre mellett.
*
A forradalmak hónapjai alatt teljes egészében egyetemi tanulmányaim-nak szenteltem figyelmemet. Letettem a gimnáziumi érettségit a Tavaszmező utcai gimnáziumban, s ezzel az egyetem rendes hallgatója lettem.
Szende Pál miniszter lett, Kunfi szintén, Rónai Zoltán államtitkár, s maga Vágó József, akinek házába tovább is sűrűn jártam, a központok felszámolásának kormánybiztosa.
Olyan találkozásokra, mint október előtt, csak ritkán került a sor, s ritkábban folytak olyan beszélgetések is, amilyeneket korábban oly nagy figyelemmel kísértem.
Az egyetemi hallgatóság körében újra találkoztam többekkel azok közül, akiket középiskolás koromban baráti köröm tagjaként említettem. Az egyetemen ezekben az őszi hónapokban kezdődött meg az ellenforradalmi szellemű mozgolódás, amely érvként az ország területi megcsonkítására és a nemzeti érdekek védelmére hivatkozva, alapjában élesen ellenforradalmi és antiszemita szellemű volt. A baloldali diákság viszont – teljesen félreérthetetlenül – erősen tolódott bal felé. Úgy vélem, a balratolódásban nem annyira a forradalmi szellem erősödése, fejlődése volt a döntő, nem is valami ideológiai előhaladás, hanem inkább valami mély csalódás a kialakult helyzettel szemben. Voltak, akik élesen támadták a Károlyi-kormányt, mások egyik vagy másik minisztert hibáztatták – a lényeges az volt, hogy mindenki elégedetlen volt, mást akart – s ezt balra kereste. Mély benyomást tett persze a világpolitikai alakulás is és a mi köreinkben nagyjából elterjedt az a meggyőződés, hogy a világforradalom elkerülhetetlen szükségszerűség és mindegy, hogy tetszik-e nekem, vagy sem – tudomásul kell venni a dolgok alakulását, és a fejlődést inkább segíteni, semmint akadályozni kell.
A budapesti egyetemen – amelynek kapuit tágra nyitották a hallgatók előtt – ezekben a hónapokban olyan komoly munka folyt, mint talán soha azelőtt. Mikor Kunfi lett a közoktatásügyi miniszter, kinevezett vagy egy tucatnyi egyetemi tanárt, s teljesen figyelmen kívül hagyta a régi professzorok tiltakozását. A legnagyobb felháborodást Babits Mihály kinevezése keltette, mert Babits annak idején, az egyetem elvégzésekor nem szerzett doktorátust. Világosan emlékszem egy igen éles vitára, amelyben radikális-párti emberek, Varró István, Dániel Miklós, Harrer Ferenc élesen támadták Vágóéknál Kunfit az erőszakolt kinevezések miatt, amire Kunfi fölényesen nevetve közölte: nincs szándékában meghátrálni az egyetemiek előtt, és akkor bejelentette, hogy Jászi Oszkárt nevezi ki egyetemi kormánybiztosnak, az autonómiát pedig felfüggeszti. A vitából persze Kunfi került ki győztesen – a barátok elhallgattak, s röviddel utóbb az egyetemi kar is meghátrált. Ismeretes, kik lettek akkor egyetemi tanárok. A bölcsészeten én a következő kollégiumokat hallgattam: Fogarasi Béla: A történelmi materializmus; Varjas Sándor: Formális logika; Mannheim Károly: Kultúrfilozófia; Babits Mihály: Dante; Benedek Marcel: A francia naturalista regény stb.
A legnagyobb hallgatósága Mannheimnek volt, aki mindig a Gólya-várban adott elő, s igen sokan hallgatták Fogarasit is.
Az oktatás igen magas színvonalú volt – a hallgatók közötti légkör rendkívül feszült.
Ady halála után az egyetemen rendezett gyászünnepély majdnem verekedésbe fulladt, mert a közben megalakult Ébredő Magyarok Egyesülete mindenbe belekötött és megpróbálta lehetetlenné tenni a Diáktanács munkáját, amely a szociális ügyeket intézte.
Én ugyancsak csalódott voltam, mert hiszen a rendszer jóformán semmit nem tudott megvalósítani programjából, erélytelenül viaskodott a jobboldali támadásokkal szemben és a polgári kézben lévő sajtó természetesen a kommunista veszélyt hangoztatta. Magam nem léptem át a kommunista pártba, nem is voltam kommunista, bár meggyőződésem volt, hogy hatalomra jutásuk csak rövid idő kérdése. Barátaim és mentoraim, elsősorban Szende, nagyon elégedetlenek voltak velem.
Szendével hosszan beszéltem 1919. március 15-én, amikor a nemzeti ünnepről jövet (a Vígszínházban beszélt Szende a Liliom előadása előtt) Vágóéknál találkoztam vele. Súlyos szemrehányást tett azért, hogy visszahúzódtam, de amiatt is, hogy hallomása szerint ,,beálltam bolsinak”. Ezt persze cáfoltam, de kifejtettem véleményemet, s ezt Szende még rosszabbnak ítélte, mert úgy vélte, hogy az ilyen nézetek destruálják a közvéleményt. Nagyon számított rá, hogy a három hét múlva megtartandó választások szilárd alapot teremtenek a kormány számára, s akármilyen áron megkötött békeszerződés alapján el lehet kezdeni az újjáépítést.
Március 21-én az egyetemi aulában voltam Lukács György előadásán, amikor híre érkezett, hogy a Tanácsköztársaságot kikiáltották. A gyűlés az aulából majdnem szótlan csendben oszlott szét – senki sem tudta, mi következik most.
Engem otthon családom teljes letörtséggel fogadott. Apám olyan állapotban volt, hogy öngyilkosságtól féltettem. Anyám kétségbeesetten könyörgött, hogy ne vegyek semmiben sem részt, s hiába nyugtattam őket, hogy eddig sem tevékenykedtem politikai téren, és ezután sincs szándékomban – jóformán a tanácskormány egész ideje alatt élt bennük a félelem, hogy valamibe belesodródom – s ők, a radikális érzelmű polgárok, valósággal gyűlölték a kommunista rendszert, sőt rettegtek tőle. Mikor május végén lakásunk egy szobájába beköltöztettek egy munkás-házaspárt (egyébként igen csendes és szolgálatkész embereket), anyám úgy érezte, hogy az élet végleg elviselhetetlenné vált. Bizonyos, hogy ez az otthoni atmoszféra is hatott rám, s befolyásolta gondolkozásomat, de igazán mélyen alighanem az a magatartás irányított, amelyet ,,károlyi-kormánybeli mentoraim” tanúsítottak.
*
1919. március 30-án, vasárnap szokás szerint kirándulni mentünk a budai hegyekbe. Vágó József családja, Szende Pál, Kunfi Zsigmond és Rónai Zoltán felesége volt velünk, akik arra számítottak, hogy Kunfi és Rónai is majd később utánunk jönnek, ami meg is történt. Az én társaságom hangulata majdnem olyan levert volt, mint az otthoni. Vágó elmesélte, hogy felajánlottak neki valamilyen magasabb hivatalt egyik népbiztosságon, de ő persze semmit sem vállalt, s azonnal lemondott addigi kormánybiztosságáról is. Szende nagyon keserűen és pesszimistán nyilatkozott. Véleménye az volt, hogy a párizsi négyek tanácsa semmi esetre sem fogja eltűrni a kommunista rendszert Európa szívében, s hogy ez azzal a következménnyel jár majd, hogy a területi kérdésekben minden eddig elképzelhető, kedvező fordulat végképp lehetetlenné vált. Tőle hallottam – ezen a napon – először azt, hogy ellenforradalmi veszély fenyeget, mert a magyar reakciósok felhasználják majd az alkalmat uralmuk visszaszerzésére. Nyíltan szólt arról is, hogy alighanem kénytelen lesz egy időre elhagyni az országot, mert a várható ellenforradalom első haragjában nyilván mindenkire lecsap majd, akinek vezető szerepe volt októberben.
Ebéd után találkoztunk Kunfival és Rónaival. Rónai Zoltánnak sokkal keményebb, ellenállásra képesebb idegrendszere volt, mint Kunfinak, (aki sógora volt) és szenvedélyessége, szubjektivizmusa is elmaradt Kunfié mögött. Nagyon okosan, higgadtan beszélt – rám mindig kissé a szenvtelen jogászi értelem benyomását keltette – sokkal idegenebbül álltam vele szemben, mint Kunfival vagy Szendével.
Lehet, hogy emlékezetemben némiképpen összezavarom a dátumokat, de úgy emlékszem, hogy már ezen a napon beszéltek Smuts tábornok budapesti útjáról. (Miután Smuts csak 5 nappal később, április 4-én érkezett ide, alighanem ezt a napot összekeverem az április 6-án tett kirándulás emlékeivel, de bennem úgy él, hogy már ekkor szóba került valamiféle entente-küldöttség érkezése és az a közlés, hogy a Vyx-jegyzékben kitűzött határok nem prejudikálnak a leendő végleges határok megállapítása tekintetében.)
Rónai józanul és tárgyilagosan beszélt: szerinte a Kormányzótanács eddigi rendelkezései elfogadhatók, megnyugtatóak és nem kell tartani attól, hogy a diktatúra elfajul. Persze kétségei voltak életképessége tekintetében, de fenntartotta azt az álláspontját, hogy március 20-án nem lehetett egyebet tenni, mint amit a szociáldemokrata vezetőség tett, mert egyébként teljes anarchiába fulladt volna az ország. Szerinte lehetetlen lett volna a választásokat megtartani, mert a Vyx-féle határokon belül megtartott választások nem csak de facto, hanem – a megszállott területeket illetően – de jure lemondásnak is értelmezhetők lettek volna.
Kunfi állapota megdöbbentett. Világosan emlékszem rá, hogy oly kétségbeesett volt, amilyennek talán még soha senkit sem láttam. A máskor oly derűs ember teljesen összetört volt, s egyre azt hangoz- tatta, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófáért egyedül őt terheli a felelősség. Hangoztatta, hogy még Károlyival is éles ellentétbe került (akit pedig szeretett és nagyra becsült), mert mikor rábízta a kormányalakítást, ő, Kunfi nem informálta arról a szándékáról, hogy kiegyezik a bebörtönzött kommunistákkal és velük együtt alakít kormányt. Nem, mondta határozottan, de azt éreztette, hogy ő nem így képzelte a megegyezést, hanem úgy, hogy megmaradnak a polgári demokrácia formái, s hogy megtartják a választásokat is, amelyeken valami szociáldemokrata–kommunista együttműködés jönne létre. Azután kiderült számára, hogy ilyen megoldás lehetetlenség, abba a kommunisták sem egyeznek bele, s így ,,sodorták el” (így fejezte ki magát) az események. Csak azon törte a fejét, hogy miképpen lehetne békésen felszámolni a diktatúrát, és nem megvárni, amíg fegyveres beavatkozással törik le, amikor is az ország még az eddigi helyzethez képest is még tehetetlenebb lesz. Kétségbeesetten szidta a párizsi négyhatalmi tanácsot, amely mintha előre megfontolt szándékkal fojtotta volna meg a Károlyi-rendszert – s utalt még arra is, hogy ebben alighanem szerepet játszik az emigrált magyar arisztokrácia is. Hiszen nem volt titok, hogy a budapesti entente katonai misszió tisztjei is elsősorban a magyar arisztokratákkal barátkoznak, és hogy Károlyi szerint Bethlen István és Mikes Ármin gróf hamarabb tudott a Vyx-jegyzékről, mint maga a kormány.
Vagy ezen, vagy a következő vasárnapon mondta az egyre romló állapotban lévő Kunfi, hogy minden befolyását latba veti a Kormányzótanácsban és a pártvezetőségben is annak érdekében, hogy valami megegyezés alapján számolják fel a diktatúrát és a békekötésig állítsanak fel valami hivatalnok-kormányt, amely levezeti a választásokat, de egyben azt is tudta, hogy ez a javaslata reménytelen: senki sem fogja támogatni.
Nagyon leverten beszélt Garamiról, s arról, hogy a kormány anyagi támogatását igénybe véve elutazott külföldre, s ezzel jóformán minden felelősséget ő rá hárított.
Nagyon élénken él bennem az a rémület, amivel Kunfi önmarcangoló, kétségbeesett és mindent csak a legsötétebben látó állapotát szemléltem – hiszen valóságos roncs lett rövid néhány nap alatt. Felelevenedett bennem az október 31-i éjszaka, amikor arról morfondírozott, hogy ki fogja felakasztani mindezért – s az volt az érzésem, hogy ő maga nincs messze attól, hogy saját maga akassza fel magát. (Néhány héttel később már a felesége panaszkodott, hogy szándékkal sétál gyalog olyan helyeken, ahol azt reméli, akad majd valaki, aki lelövi.)
Még egyszer láttam azután Kunfit olyannak, amilyennek régebben ismertem: május 2-án (úgy emlékszem a Budapesti Munkástanács ülésén), amikor is mozgósításra szólította fel a budapesti proletariátust a fenyegetően előrenyomuló román katonaság visszaverésére. A szó legszorosabb értelmében vett forradalmasító beszéd volt és úgy látszott, döntő szerepe volt abban, hogy a budapesti munkásság megmozdult, megindult és átmenetileg győzött is.
Ezt követő napon, május 3-án reggel hívott magához Szende Pál a lakására (ahol csak nagyon ritkán fordultam meg) és ott bizalmasan közölte velem, hogy aznap este hajón Jászival, Bíró Lajossal és még egy-két barátjával Bécsbe utazik. Kisebb megbízásokat adott, megkért néhány függőben lévő dolgának elintézésére, arra, hogy időnként menjek fel a lakására (a Markó utca és akkor Váci körút – ma Bajcsy-Zsilinszky út – sarkán lévő házban), gondoskodjak házvezetőnője esetleges ügyeiről, stb. Rendkívül felizgatott ez az utazás, bár eszembe sem jutott, hogy itt hosszú távollétre kerülhet sor. Mikor Szende azt mondta, hogy esetleg fél esztendőbe is beletelik, amíg hazajöhet, majdnem kinevettem. Késő délutáni órákban én kísértem le Vágó Józseffel együtt a hajóállomásra, mert a hajó látszott a biztonságosabb közlekedésnek. Legközelebb már csak november közepén láttam Bécsben, ahol már nem rövid hetekre, hanem – mint az emigráció legsötétebben látó tagja – egy-két évre rendezkedett be.
A tanácsköztársaság hátralévő idejében magam csak az egyetemre jártam, a diáktanácsi összejöveteleken vettem részt. Nagyon vegyes érzelmek közepette éltem. Tagja voltam a szakszervezetnek és az egyesült pártnak is. Ennek ellenére tele voltam viszolygó érzésekkel a rendszerrel szemben, és sehogy sem tudtam magamban megbékülni a diktatúra tényével.
De amikor június közepén kitört a dunai monitorok ellenforradalma, akkor mélyen megrökönyödtem azon, hogy mindenfelé, ahol megfordultam, otthon és Vágóéknál leplezetlenül kívánták és remélték az ellenforradalmárok győzelmét. Az a felemás érzés vált úrrá rajtam, hogy nem kívántam a diktatúra fennmaradását, megingott bennem az a biztonság, amellyel néhány hónap előtt azt állítottam, hogy a világforradalom elkerülhetetlen, viszont elemi erejű undort éreztem az ellenforradalom lehetősége, a gyűlölt dzsentri-Magyarország visszatérésének gondolatával szemben is. a valóság az, hogy elvesztettem a helyemet, orientációmat és a tanulás sem tudott kellőképpen lekötni.
Az egyetemen egyre feszültebb lett a helyzet, nagyon sokan bevonultak katonának, s akik visszamaradtak, azok túlnyomó részben ellenséges érzelműek voltak. Megcsappant az előadások látogatottsága is, mert hiszen Budapesten napról-napra nehezebb lett az ellátás, és aki csak tehette, vidékre költözött. Júniusban ott voltam mint hallgató a pártgyűlésen is, s a szovjet-kongresszuson is. Félig-meddig józan ember számára akkor már nem lehetett vitás, hogy a tanácskormányzás napjai meg vannak számlálva. A nemzetközi helyzet olyanná lett, hogy csak a vak nem látta az egyértelmű elhatározott szándékot a Magyar Tanácsköztársaság megbuktatására. A pártgyűlésen ehhez még hozzájárult az, hogy félreérthetetlenül kirobbant a mély ellentét a volt szociáldemokraták és a kommunisták között. Kunfi sokkal erősebben exponálta magát ebben a vitában, mint amennyire erejétől elvártam volna, de a kívülálló néző előtt is világos volt, hogy idegállapota valósággal tragikus irányba sodródott – elvesztette ítélőképességének biztonságát és már maga sem tudta mit akar: irtózott a reakció győzelmétől és teljesen idegenül állt szemben a diktatúrával is, amelynek hangja, gyakorlata mélyen idegen volt tőle.
Annál is inkább értettem Kunfi állapotát, mert bár egészséges és fiatal voltam, magam sem voltam nagyon más nézeten mint ő, akivel ekkoriban már nemigen találkoztam.
A Tanácsköztársaság utolsó napjaiban már semmi kétség sem fért ahhoz, hogy a forradalom a végső pusztulás szélére sodródott. A városban meglehetősen anarchikus viszonyok uralkodtak, az emberek a lehetőséghez képest igyekeztek lakásaikban maradni. Megérkeztek Szegedről az első rémhírek: a fehérterrorista tiszti csoportok tömegesen végeztek ki embereket, akik valahogy gyanút keltettek. Így már nem tudom hogyan, megtudtam, hogy Herz György nevű osztálytársamat, aki rettenetes kommunista-gyűlölő volt és átszökött a fehérekhez, Szegeden Héjjas Iván (ekkor hallottam először a nevét) mint zsidót felakasztottak.
A tanácskormány lemondását, majd a Peidl-kormány megalakulását is lényegében már apatikusan fogadták mindenfelé – nagyon kimerültek, fáradtak és éhesek voltak az emberek. Igazán mély megrendülést tulajdonképpen csak a románok bevonulása váltott ki. Ezt valahogy mindenki méltatlannak, megérdemeletlennek és szégyellnivalónak érezte. Mély felháborodást váltott ki az emberekből, hogy a kaszárnyákból kihallatszott a botbüntetést szenvedő katonák fájdalmas üvöltése. Sokat fosztogattak is az amúgy sem érintetlen városban, magánlakásokban, s ez csak fokozta az elkeseredést és bizonytalanságot. A Friedrich-kormány létrejöttét már valóságos pánik fogadta: egyre másra érkeztek a rémhírek a Dunántúlról, a Duna–Tisza-közéről. A sorozatos terrorcselekmények megdermesztették az embereket, senki nem volt többé biztonságban.
Óriási (és szégyenletes) feljelentési hullám öntötte el az országot és a várost is – mindenki úgy érezte, hogy van valami oka a félelemre, s ezt azzal lehet a legjobban paralizálni, ha ő maga mást vagy másokat jelent fel. A Zrínyi utca, s a Conti utcai fogház, a Markó utca és a Toloncház megteltek bezsúfolt és nagyrészt embertelenül megkínzott foglyokkal.
Az egyetem nem nyílt még meg, de egyébként is kétséges volt, hogy lehet-e majd továbbtanulni. Én ugyan nyilvánosan nem vettem részt semmiféle politikai akcióban, de persze évfolyamtársaim tudták rólam, hogy kikkel barátkoztam, kikhez tartoztam, s hogy dolgoztam a Diáktanácsban. Ezen felül azonban még az is szempont volt, hogy a Károlyi-kormány és a Tanácskormány által kinevezett tanárokat azonnali hatállyal megfosztották tanszéküktől, s a megmaradt tanárokat hallgatni nem volt semmi kedvem.
A román hadsereg kivonulását és a magyar katonaság bevonulását november 16-ra tűzték ki. Ez volt a köztársaság kikiáltásának évfordulója. Bizony aligha voltak sokan ott azon a népgyűlésen; akik elképzelték, hogy éppen egy esztendő múltán majd véreskezű különítményesei élén Horthy Miklós vonul be az Országház térre.
1919. november 15-én mintegy 200 baloldali érzelmeiről ismert személyt vettek túszként őrizetbe. Közöttük volt Vágó József is, akivel, s akinek családjával ezekben a nehéz napokban még szorosabb lett barátságom.
Nagyon nehezen sikerült annyit megtudni, hogy Vágót vasra verve, Varró Istvánnal együtt kísérték be a budai Pálffy-laktanyába. Azonnal megkíséreltük, hogy kiszabadítsuk. Móricz Zsigmond öccse, a közelmúltban elhunyt Móricz Miklós és felesége, továbbá Székely Imre dr. ügyvéd és én láttunk neki az akciónak. Én mentem fel a Pester Lloyd szerkesztőségébe Vészi Józsefhez (mert Vágó akkor már egy hónapja ennél a lapnál dolgozott, mint rovatvezető közgazdász), de Vészi mereven elzárkózott minden intervenció elől. ,,Nem kellett volna elmenni kormánybiztosnak” – mondta s egyébként sem ér, rá mert az esti lapot kell megcsinálnia. Teljesen tanácstalanul álltam ezzel a válasszal szemben, s alig mertem Vágónénak elmondani. De azután fel kellett keresnem Fenyő Miksát, aki már újra a GyOSz-ban ült, s még több helyen jártam én, de a döntő sikert Móricz Miklós érte el, aki beszélt Polányi főügyésszel és ígéretet kapott tőle, hogy másnapra Vágót is, s a többi ,,ártatlan” túszt kiengedik. Hogy kit fogadnak el a különítményesek ártatlannak, azt persze nem lehetett tudni.
Móricz Miklós engem kért meg, hogy értesítsem Vágó családját, s én persze rohantam oda a jó hírrel. November 16-a volt. Röviddel azután, hogy meghoztam a hírt, valóban nyílt az ajtó és belépett Vágó. Megviselten, piszkoson, rettentő izgatottan ért haza, s én persze azonnal eljöttem tőlük. A Honvéd utcán átmentem a Belváros felé, amikor az Alkotmány utca sarkán rám kiáltott egy rendőr, hogy álljak meg. Teljesen magamba merülten jártam és nem vettem észre, hogy abban a pillanatban lovagolt el előttem Horthy. Nagyon kevés ember állt az utcán, senki sem éljenezte, vagy üdvözölte őt. Engem valami éktelen és embertelen düh fogott el. Hazarohantam, s megmondtam szüleimnek, hogy nem akarok tovább itt maradni, és két nap múlva már úton is voltam Bécsbe.
Útlevelet már hamarabb váltottam, s most apám, ismeretlen összeköttetésekkel szerzett osztrák vízumot is.
Az utazás rendkívül bonyolult volt, mert zsúfolt kocsikban mentünk reggeltől késő délutánig, amíg megérkeztünk Királyhida állomásra. Ott le kellett szállni és gyalog átmenni az osztrák oldalon lévő Bruck a/L. állomásra. Közben volt a vámvizsgálat és útlevélellenőrzés, ami meglehetős gyakorlatlanul, tehát gorombán, idegesen és lazán folyt. Mint kiderült, többeknek sikerült átcsúszni osztrák területre, pedig eléggé vigyáztak arra, hogy magyar politikai menekültek ne jussanak át a határon.
Késő este érkeztem meg Bécsbe, ahol egy iskolatársamnál kaptam szállást.
Másnap délben a belvárosi Peterskirche mögött, egy első emeleti helyiségben, a Bécs város által fenntartott vegetarianus népkonyhába mentem. Nagyon elhanyagolt, bűzös étkező volt ez – ott találkoztam több hónapi megszakítás után Szende Pállal, Jászi Oszkárral, Kunfi Zsigmonddal, Böhm Vilmossal és még sok más magyar menekülttel.
Annak ellenére, hogy ellenem Magyarországon nem folyt semmi eljárás (amire csak erősen szégyenkezve tudtam gondolni), így önkéntesen bekapcsolódtam az akkor még nagyon népes magyar emigráció életébe.
Közel négy esztendeig maradtam Bécsben.

Jegyzet:
* Részlet Horváth Zoltán önéletrajzából. A gépiratot a Politika Történeti Intézet levéltára őrzi.