Európai füzetek

Horváth Zoltán :
Hogy vizsgázott a magyarság?*

Bevezetés

A címben feltett kérdés megmagyarázza e tanulmány témáját, de legyünk vele eleve tisztában, hogy így fogalmazva hibás. Magyarság – ilyesmi, mint egység, amely állást foglalni, cselekedni, felelősséget vállalni tud –, valójában nincs. Vannak a magyar nemzethez tartozó egyének és vannak a magyar társadalmon belül osztályok, amelyek a maguk osztályhelyzete szerint meghatározott szempontok alapján foglalnak állást politikai, gazdasági és szociális kérdésekkel szemben.
A magyar állam, még fokozottabban, mint a többi európai állam, osztályuralmat jelentett. Mint jellegzetes osztályállam, természetesen az uralkodó osztályok politikai akaratának volt alárendelve, s így hamis és hazug lenne az osztályuralom cselekedeteiből az uralomtól távoltartott (s azzal gyakran éles ellentétben álló) többi osztályok magatartását is egységesen megítélni. Mert a közelmúlt nyíltan s az azt megelőző 25 esztendő többé-kevésbé burkoltan fasiszta kormányzatának állásfoglalásából nem lehet a magyar proletár, a magyar paraszt s a magyar értelmiség egy – bár igen kis – részének valódi magatartását megítélni.
A címbeli kérdésre adandó válasz tehát nem lehet egyszerűen annyi, hogy ,,jól” vagy ,,rosszul” vizsgázott. A felelet többféle és bonyolult magyarázatra szorul, s végül magát a feltett kérdést nem is válaszolja meg. Mert rá fogunk ugyan mutatni arra, hogy a magyar állam, mint a magyar nemzeti élet szervezett megnyilvánulása hogyan ,,vizsgázott” az egyetemes emberiség, de különösen az európai kultúra e különlegesen válságos próbatételén, amit a fasiszta–náci uralmak szellemi, politikai és szociális mételye jelent, de ugyanakkor hozzá kell majd tennünk, hogy az egész nemzet egyes osztályai külön-külön, hogy állták meg a helyüket. Sőt ezen túlmenően abból fogunk s abból kell kiindulnunk, hogy milyen volt az osztályok egymásközti erőviszonya, s hogy ez erőviszonyok kialakulásának hol, milyen eredőkben kell keresni az okát. Csak azon az alapon lehet osztályzatot adni a vizsgázónak, ha megállapítjuk, hogy mit tett s szembeállítjuk azzal, hogy mit tehetett volna.
Mivel azonban az osztályok erőviszonyai nem egyszerre s önmaguktól adódnak, hanem messze a múltba visszanyúló történelmi folyamat eredményeként alakulnak ki, a megadott keret határain belül rá kell mutatnunk magára erre a történelmi folyamatra, a történelmi háttérre, amely 1919. augusztus másodikáig vezetett, s amely Magyarországot a világ első fasiszta országává tette, azaz nyíltan beszélve: az első olyan állammá, amelyben a nyílt erőszak, a faji és vallási türelmetlenség, a polgári jogok szemérmetlen, részben általános, részben partikuláris korlátozása, a hatalommal való lelkiismeretlen és gátlást nem ismerő visszaélés, az önző osztályuralommal párosult, proletárüldöző kizsákmányolás diadalmaskodott az emberi jog, a törvény és a szabadság felett.
Már itt az elején kimondhatjuk, hogy abban, ami történt, kétségtelenül arányosan s bizonyos mértékben vétkes a nemzet valamennyi osztálya. Mert aminthogy a válságba jutott házasságban rendszerint kétoldali a hiba, s a házasfelek egyike sem tudhatja magát teljesen ártatlannak, úgy az osztályok kényszerházasságában is valamennyi társ viseli a felelősség bizonyos hányadát. Nagy felelősség terheli azt, aki uralkodik és tevékeny, de nem mentes a felelősség alól az sem, aki passzív és tűri, hogy helyette és nevében (még ha hozzájárulása nélkül is) eljárjanak, cselekedjenek, kormányozzanak. A múlt magyar uralkodó osztályok aktív részesei az elkövetkezett hibáknak – az elnyomott, jogfosztott és kizsákmányolt osztályokat terheli a felelősség azért, hogy megtűrték maguk fölött ezt az uralmat, s nem tudtak vele szemben eredményesen fellépni.
A felelősség mértéke természetesen sokszoros súllyal terheli azokat, akik önmaguk cselekedtek, s akik távoltartottak maguktól s uralmuktól minden, a maguk hatalmi és osztályérdekeikkel ellenkező akaratot. Ennek a tanulmánynak feladata tisztázni a felelősség megoszlását, s rámutatni a múlt ama végzetes hibáira s tévedéseire, amelyek szükségszerűen 1944 gyászos emlékű esztendejének arcpirító eseményeihez vezettek.

Szálasi nyilas kormánya és a Vörös Hadsereg
felszabadító hadjárata

Az október 15-iki események ma már világosan és tisztán állnak mindenki előtt. Ostoba hazugság volt Szálasiék állítása, hogy Horthy fegyverszüneti nyilatkozata kényszerítette rájuk a cselekvést, a kormány átvételét, mert hiszen nyilvánvaló, hogy az ő előkészített puccsuk s a mögöttük álló német erők kényszerítették Horthyt a proklamáció kibocsátására. Mert – s ez csak egy bizonyíték a sok közül –, hogyan képzelhető el a harcban álló ország kormányzója részéről, hogy a harcot beszüntető parancsot akkor adja ki, amikor még a kívánt fegyverszünetre vonatkozó kérelem elintézést nem nyert; de ebben az esetben a tárgyalások valóságban még meg sem indultak. Ezt még lehetetlenebbé teszi az a tény, hogy az addigi szövetséges harci egységei nagy tömegben tartózkodnak itt az országban, tehát mi értelme lett volna ezeket előre figyelmeztetni, hogy eddigi fegyvertársaik ezentúl majd cserbenhagyják őket, sőt ellenük fordulnak? Ez a fegyverszünet létrejötte előtt merőben esztelen lett volna, s így egymagában ebből is világosan kiderül, hogy maga a nyilas puccs váltotta ki a balsikerű rögtönzést.
Németországnak a maga legönzőbb szempontjából kétségtelenül igaza volt, amikor bizalmatlanságot mutatott a Lakatos-kormány s azon keresztül már egyenesen Horthy személye iránt is. Túlságosan szorongatott katonai helyzetben volt már, semhogy még további kísérletezésekre módja lett volna, s nélkülözhetetlenül szüksége volt rá, hogy tökéletesen szolgai, leigázott és megfélemlített ország álljon a közvetlen arcvonal mögött.

A lebombázott Déli pályaudvar romjai, Budapest, 1945

Ami azonban ebből a katonai szükségességből kifolyóan történt, az a magyar társadalom öntudatára, ítélőképességére és jellemére egyaránt minden eddigit felülmúlóan elszomorító képet festett. Százával, ezrével és tízezrével akadtak emberek, akik – magyarok és svábok, nagybirtokosok és hivatalnokok, középosztálybeliek és polgárok – teljes egészében és minden fenntartás nélkül ismét a németek oldalára szegődtek. Ha nem is tekintjük az erkölcsi szempontot, pusztán amiatt, hogy a másik oldalon Horthy állott, egy negyedszázad istenített vezére, a szegedi gondolat megtestesítője, a nemzetgyarapító stb. stb. – már gondolkodóba kellett volna esniük és meghökkenni azon, hogy vajon mi készteti a sok vihar idején nagy rutint szerzett kormányzót ilyen 180 fokos irányváltoztatásra? Mikor Horthy kijelentette, hogy a németek vitathatatlanul elvesztették a háborút, mikor közölte, hogy Németországtól katonai segítséget kapni már nem lehet, mikor utalt rá, hogy csak saját országuk védelmének előkészítéséért a magyar földet utóvédharcokra használják és elpusztítják – akkor mégis meg kellett volna gondolni, hogy ki az, aki világosan látja a helyzetet. Mert nem valószínű, hogy az eddigi bálvány egyszerre ,,hazaáruló és zsidóbérenc” lett, amint ezt Szálasiék plakátja állította róla.
Abban senki sem kételkedhetett, hogy Horthy, aki nemrég még dinasztiaalapítási reményekben ringatta magát, proklamációjával egész kormányzói szereplésének teljes csődjét jelentette be. Ő, aki egész életét a szocialista munkásmozgalomnak vérbefojtásának szentelte, most kénytelen a Vörös Hadseregtől fegyverszünetet koldulni! Horthy, aki az osztrák militarizmus emlőin nőtt fel, kénytelen teljes katonai vereségét bevallani! S félretéve minden eddigi reménykedését, tudomásul vette, hogy pusztulnia kell a magyar közéletből, s szerencsésnek mond-hatja magát, ha ezzel elintézi a maga ügyét.
Ennyi megalázó tartalma volt Horthy proklamációjának, s a magyar ,,úri” társadalom nagy tömegei mégis feltételezték róla, hogy nem ő, hanem a ,,vérrög és talajgyökér” alpári őrültje ítéli meg helyesen a helyzetet, és átálltak a nyilas–náci csőcselék oldalára.
Ennél a pontnál már valóban megszűnik az ítélkezés, a bírálat ereje – ezen a határon túl a józan ész már nem tudja követni a magyar társadalom állásfoglalását. Mert amit addig vétkezett, azt önzésből, haszonlesésből, tudatlanságból és elvakultságból tette, s abban az önáltatásban, hogy zsákmányával együtt önmagát is megmentheti, s hogy arra az oldalra állt, amelyikben a győzelmet remélte. De amikor a Vörös Hadsereg elérte a Tisza vonalát és Kecskemétig jutott előre, amikor a németek arcvonalai keleten és nyugaton csakúgy összeomlottak, mint a Balkánon és Itáliában – akkor vajon miben bízott ez a társadalom? Mi volt, mi lehetett az a diabolikus erő, amely a rossznál is rosszabb, a feltétlen pusztulást jelentő oldalra sodorta őket?
A kérdésre nincs válasz és nincs magyarázat, csak a puszta tényből kell levonni a következtetést, és ennek alapján kell ítélkezni. A tunyaság és önállótlanság, párosulva a jellemtelenséggel és gyávasággal, arra késztette a magyar ,,úri” osztályokat, hogy azok előtt hajoljanak meg, akik itt vannak a helyszínen, s akikkel szemben csak nyílt harc formájában lehetne fellépni.
Nem hihető, hogy ezeknek az osztályoknak kedvükre való lett volna a nyilas alvilág; bizonyos, hogy nem is volt az. Ám tudjuk azt is, hogy katonaság és rendőrség, csendőrség és hivatalnoki kar csaknem teljes létszámában letette az esküt Szálasi Ferencre. Elenyészően csekély azoknak a száma, akik a hűségeskü letétele elől megszöktek. De akik itt maradtak, azok mind beálltak a sorba, s fejet hajtottak a ,,Kárpát–Duna nagyhaza” eszelős apostola előtt.
Elenyésző csekély számban akadtak csak katonák, akik olyan földrajzi helyzetben voltak, hogy Budapesttől távol lévén, szabadon meg tudták gondolni teendőjüket és átálltak az oroszokhoz. Ezek is végigszolgálták az elmúlt kormányzatokat – de Szálasi, mint legfelsőbb hadúr – ez már nem felelt meg nekik. Ezek száma oly csekély, hogy az ő – egyébként korábbi hibáikat és vétkes toleranciájukat semmiben sem enyhítő – lépésüket nem lehet az egész magyar középosztály viselkedésére jellemző tünetnek tekinteni. A magyar uralkodó osztályok lényegében teljesen Szálasi mögé álltak, s inkább elnyomták magukban az undort, az ágaskodó ellenszegülést, s beálltak kopóknak a falkavadászat rohamába.
Ezekben az utolsó hetekben, a reménytelen és kétségbeesett végküzdelemben önként fölvetődik a kérdés: gonoszsággal párosult vakság és ostobaság, vagy az életképtelenség határán mozgó gyávaság váltotta ki a magyar uralkodó osztályok magatartását. Fél esztendő távlatából, az azóta szerzett tapasztalatokból következtetve azt kell gondolnunk, hogy a gyávák száma jelentősen felülmúlta az egyszerűen ostobákét. S ne higgyük egy pillanatig sem, hogy ilyen kegyetlenül sorsdöntő helyzetben kisebb bűn gyávának lenni, mint vaknak és ostobának.
Szálasi híveiről a nyilaskeresztes korszak őszinte támogatóiról és részeseiről külön beszélni alig érdemes. A magyar uralkodó osztályoknak csak kétfajta embere tartozik ezek közé. A beszámíthatatlanságig buták fajtája, amilyen elsősorban maga Szálasi, báró Kemény Gábor és hasonlók, akik telve szadizmussal, hatalmi mámorral s ítélkezésre képtelen tompasággal, mohón rohantak rá a kínálkozó alkalomra, s anynyira nem tudták mérni a valóságot, hogy talán még komolyan hittek is a győzelmük lehetőségében. Ezek önmagukban inkább klinikai eseteknek tekinthetők, semmint jellegzetes embereknek. Hozzájuk csatlakozott azután egy fosztogató, éhes, állati, alvilágból kikerült csürhe, amely a gyilkolás és emberkínzás vérgőzös légkörében találta meg a maga kiélési formáját.
A másik résztvevő fajta a tudatosan hazaáruló, rosszhiszemű brigantik fajtája, mint Rajniss Ferenc, vagy Jaross Andor, és nem tagadható, hogy ezeknek a száma igen jelentős. Írók, újságírók és színészek valóságos tömege állott be Szálasi soraiba, s nem lehet szégyentelenül gondolni rá, hogy olyan kiváló művész, mint például Dohnányi Ernő, nem átallotta belekapcsolódni Szálasi rendszerének kultúrintézményébe. Ez az intellektuális fajta, ez a tudatos hazaáruló csoport, a Fedák Sárik, Kiss Ferencek és Milotay Istvánok csoportja, éppen az a métely, az a kóranyag, amit kíméletlenül ki kell metszeni egy nemzet testéből, ha azt életben akarjuk tartani. Ez a lelkiismeretlen, felelőtlen és züllött csoport lélegzetvételével is terjeszti a maga mindent megölő cinizmusának, lelki anarchiájának infekcióját, egyetlen nemzet sem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy megtűrje önmagán ennek a roncsoló rákos fekélynek létét.
Ám itt van most a számban legnagyobb csoport. Azoknak a tömege, akik világosan látták, tudták, hogy a főváros és az ország egyenesen rohan a végső pusztulásba, akik undorral és megvetéssel nézték a nyilas vérengzést, emberkínzást (ami már az ő antiszemitizmusuknak, az ő antibolsevizmusuknak is sok volt), de mégsem tettek ellene semmit, – még annyit sem, hogy nyíltan függetlenítsék magukat. Azon a jogcímen, hogy életük veszélyben forog, gyáván meghúzódva igyekeztek észrevétlenül megmaradni, szürkén viselkedni, nem kiállni a sorból, nehogy fanyar arckifejezésük, megvető pillantásuk elárulja igazi érzelmüket. Siettek letenni az esküt Szálasira, siettek ellátni a munkájukat a hivatalban, s gondosan kerültek mindenkit, aki valamilyen okból gyanússá, gyanúsítottá tehette volna őket. A végleges kényszer perceiben, mikor határozni kellett, hogy elmennek-e nyugatra Szálasiékkal, csak igen kevesen tudták magukat rászánni az itt-maradásra, s gyávaságból, opportunizmusból a hivatalnoki kar legnagyobb rész Szálasiékkal együtt távozott.
Nem hiányoljuk őket, s nem érezzük veszteségnek távozásukat, távolmaradásukat az ország újjáépítésének nagy munkájából. Nem ez az érzés mondatja velünk, amit mondunk. Meg kell állapítani, hogy az erkölcs mértékével mérve ez a gyávaság mindennél nagyobb bűn, s minden másnál mélyebben, súlyosabban kompromittáló az egész nemzeti társadalomra. Mert gazemberek és őrültek, szadisták és ostobák tucatjával akadnak minden országban. De az, hogy egy társadalom egész vezető rétege ilyen gyáva legyen, példátlan a világtörténelemben. Ez azt bizonyítja, hogy ez a társadalom nem képvisel államalkotásra alkalmas nemzetet – nem érett rá, hogy független országban a szabad emberek életét élje.
Hiába hivatkoznak a gyávák az életveszélyre, s arra, hogy egy-egy ember hiába fejt ki ellenállást. Az életveszélyt ilyen helyzetben vállalni kell – ez nem oktalan hősködés, hanem egy nemzet élni akarásának egyetlen megnyilvánulása. S hogy nem adódtak önmaguktól olyan közösségek, amelyek máris harcosan, szervezetten felveszik a küzdelmet a nemzet hóhérai ellen: ez már tökéletesen jellemző az egész országra.
Mert tudjuk, hogy ez átkos korban Európa kontinensének csaknem valamennyi országa végigszenvedte Hitler durva katonacsizmájának eltaposó erőszakát, s mind e szenvedő népek a maguk jellegzetes módján reagáltak a brutalizálásra.
Tudjuk, hogy Norvégia békés lakosságának színe-java beállt a német elnyomók elleni harcba, s német katonának tilos volt egyedül járni az utcán, mert lépten-nyomon rájuk támadtak a máskor békés élethez szokott polgárok. Magyarországon a 10 hónapos megszállás alatt egyetlen merényletet sem kíséreltek meg a németek ellen.
Dániában a polgári lakosság nyíltan szabotálta a náci rendeleteket, vasutakat robbantott, hajógyárakat gyújtott fel a német hadigépezet akadályozására. Magyarországon az ellenszegülő, a gyárak berendezését védő munkásságnak a magyar hatóságok végrehajtó szerveivel, saját hivatalnoki karával kellett harcolnia minden egyes visszatartott gépért.
Hollandiából ezrével hurcolta haláltáborokba öregeket és fiatalokat, mert a zsidócsillag bevezetésekor ők maguk is feltűzték a sárga foltot, hogy tüntessenek az üldözöttek mellett. Magyarországon feljelentették azokat, akik kétségbeesetten igyekeztek fejüket kihúzni a hurokból.
Belgium kétnyelvű országában a német-rokon flamandok megbékéltek a francia vallonokkal, hogy együtt szálljanak szembe, közösen szervezzék meg a földalatti mozgalmat a betolakodók ellen, Magyarországon a magyarok gyáván meghunyászkodtak a svábok előtt, s saját országukban nekik adták, nekik engedték át az ország legfontosabb kulcsállásait.
Franciaországban maguk a németek panaszolták, hogy milyen megvetéssel, milyen elutasítóan bánnak velük a franciák, akik titkon szervezkedve, az adott jelre önmaguk erejéből verték ki a németeket Párizsból. Magyarországon az emberek nem tudtak elég alázatosak lenni a németekkel szemben, s Budapest kéthónapos példátlanul kegyetlen ostroma idején nem akadt egyetlen ember, egyetlen kísérlet sem arra, hogy hátba támadja a város teljes pusztulását, céltalan feláldozását okozó német hordákat.
Jugoszlávia példájával már valóban arcpirító lenne összehasonlítani a magyar polgárság magatartását. A délszláv népek államának legkülönb rétege, ügyvédek, orvosok, egyetemi tanárok, tudósok, írók és művészek éveken át viselték az erdőbehúzódott partizánélet szörnyű megpróbáltatásait, de nem nyugodtak bele nemzetük megaláztatásába. Magyarországon a németek, s a rendszer legádázabb ellenségei sem voltak hajlandóak a maguk hite és meggyőződése képviseletében a legkisebb kényelmetlenséget is vállalni.
Azok az összefüggéstelen, rosszul szervezett ellenállási kísérletek, amelyek napfényre kerültek, s amelyek irányítói a náci banditák bosszúvágyának estek áldozatul, telve voltak árulókkal, és soha meg nem közelítették a szervezett erő olyan mértékét, hogy az ellenszegülés akárcsak egyetlen esetben is nyílt harcban kirobbant volna. S nem véletlen, hogy amíg Jugoszlávia egy Broz-Tito tábornagyot termelt ki a maga ellenállási mozgalma megszervezésére, akinek vezérlete mellett valóban súlyos csapásokat tudott mérni a náci hadviselésre, addig nálunk egyetlen puskalövés eldördüléséig sem tudott fejlődni, megszerveződni az ellenállás.
Nem jutottunk el idáig a fővárosban, s nem jutott el ehhez a Dunántúl sem, amikor pedig már tudták, látták, hogy mi történt az ország nagyobbik felében, hogy mit pusztítottak, romboltak és raboltak Szálasi hóhérlegényei a németek fedezete mellett.
Túlnő már ez áttekintés határán az a kép, amelyet a felszabadított ország társadalmának magatartásáról mondhatnánk. De ha végigtekintünk a visszataszító nyüzsgésbe, önigazolásba, tolakodásba merült magyar társadalmon, úgy csak megerősítve látjuk végső és szomorú ítéletünket: a magyar társadalom volt uralkodó osztályaival még az együttműködés lehetőségének reménye sem áll fenn. Az a sértődött leereszkedés, amivel a demokrácia egy-egy figyelmeztető intését fogadják, az a hangos követelőzés, amivel elismerést kérnek azért, mert nem gyilkoltak saját kezűleg, az az önérzet, amivel hangoztatják, hogy mindig ,,németellenes” érzelműek voltak – émelyítő és egyben leverő is.
Ez önmagában is elegendő bizonyíték arra, hogy az ország ebben a szerkezetében nem életképes, nem államalkotó s nem államfenntartó. Ez a nemzet, ha úgynevezett történelmi osztályait magával kell cipelnie a jövőbe, úgy aligha érheti el, aligha értheti meg a demokrácia, az igazi szabadság lényegét. Új nemzeti öntudat, új levegő és új erkölcs kell ahhoz, hogy valóban európai, valóban szabad és valóban művelt nemzet éljen majd itt a Duna-medencében.
Most csak Petőfi komor szavait lehet felette elmondani:
,,Élt egy nép a Duna táján
Századokig lomhán, gyáván.”

Jegyzet:
*A kötet első és utolsó fejezete.