Horváth Zoltán :
Az írás hitele (részletek)

Minden alkotás, művészi kifejezés rangjának egyik legfontosabb mércéje a hitelesség. Önmagában attól, hogy valamely alkotás hiteles, persze még nem válik rangossá. De bizonyos, hogy csak sekélyes lehet az, ami nem hiteles, ami nem meggyőző, nem őszinte – ami hamis.

Majdnem megfogalmazhatatlannak tetszik, hogy min múlik ez a hitelesség – s valóban csak körülírással közelíthető meg. A hallás, a látás döntheti el végső fokon, hogy egy írásmű, vagy bármi műalkotás „hiteles”-e vagy sem. Tartalom és kifejezésmód, mondanivaló és stílus, professzionista rutin helyett (olykor mellett) a benső meggyőződés tüze és a kifejezés elemi szükséglete együttesen döntik el a hitelességet.

Nyilvánvaló azonban, hogy ennyi még nem elegendő. Deák Ferenc híres egyszakaszos sajtótörvényét, amely szerint „tilos hazudni”, ki kell egészíteni azzal, hogy „írd meg az igazat”! Értve ezen, hogy mindent meg kell írni, ami igaz, és mint ilyen kifejezésre érdemes, azaz „közérdekű igaz”.

1956 tavaszán a XX. kongresszus után talán az a felismerés volt legmegrázóbb élményem, hogy szellemi közéletünk minden területe milyen nagy mértékben volt telítve hazugsággal: irodalom, sajtó, képzőművészet és zene a hamis alkotások tömegét termelte, és ennek következményeként elveszett a mérték, amely különbséget tudott tenni igaz és hamis, valódi és hazug – értékes és értéktelen között.

(Mert természetesen azért voltak alkotások, amelyeket még ez a hamisítási-terror sem tudott meghamisítani és elrontani.) Maga a felismerés azonban annyira megrázott, hogy nyomát mind a mai napig viselem, holott süketnek és vaknak kellene lennem, ha nem látnám, hogy milyen jelentősen és mélyen gyógyult körülöttünk a légkör. Szemben a múlttal, amikor nem lehetett hazugságtól mentesen alkotni, ma már lehet igazat mondani, s ha lehet, akkor kötelező is! (Hiszen ha igazat nem lehet mondani, akkor felelős ember semmit se mondjon.)

Hitelt érdemlő alkotásnak, komoly írásnak hogyan lehetett volna hitele olyan viszonyok között, amikor egy túlbuzgó szerző nem tartva attól, hogy köznevetséggé válik, leírta (s ki is nyomtatták!), hogy Othello, Desdemona és Jago tragédiája manapság (azaz az ötvenes években) elképzelhetetlen lenne, mert a viszályt „nyilvános taggyűlésen vitatnák meg és rendeznék el”; vagy amikor azt állította, hogy a „magyar lírának Petőfi óta nem volt olyan kivirágzása, mint Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapján”?

Ha ma írna hasonlót bárki, óhatatlanul köznevetség tárgyává válnék. Hiszen ma inkább arról vitáznak, hogy Fejes Endre: Rozsdatemető-je, Ottlik Géza: Iskola a határon című regénye, Déry Tibor és még mások írásai milyen mértékben felelnek meg a legmagasabb művészi igényeknek. Ma lehet arról szó, hogy bárki örvendetesnek tartja-e, hogy ezek a művek készültek és jelennek meg, de hitelességüket, művészi és társadalmi igazságukat senki sem vonhatja kétségbe, bár lehet, hogy Ottlik katonaiskolájában, vagy Fejes Hábetler-családjában nem pontosan így zajlott le az élet. A hitelesség nem ezen múlik, hanem valamin, ami inkább kifejezhetetlen készség az ábrázolásra, azaz azon, amit művészetnek nevezünk.

A valóság pontos másolása a hangszalag és a fénykép dolga: ez reprodukció és nem művészi alkotás. A realista alkotás nem a valóság másolása, hanem azoknak a hatásoknak szublimálása, amelyeket a valóság vált vagy válthat ki. A hiteles alkotás a valóság mélyebb értelmét, lényegét idézi fel – s erre a megjelenítésre csak a művész képes.

Mindez azonban nem tartozik az olvasóra, hallgatóra vagy nézőre. Rá csak annyi tartozik, hogy hisz-e a műnek vagy sem. Tagadom és mélyen reakciósnak tartom azt a felfogást, amely szerint a közönséggel mindent el lehet hitetni, csak elég sokszor kell ismételni, eltúlozni, s akkor valami megragad, semper aliquid haeret. Hitler és Goebbels hitték csak, hogy a német közvélemény a „rugalmas elszakadás” kifejezésről nem állapította meg hamarosan, hogy a súlyos vereséget takarja – s az ötvenes évek hamisításai sem vezették tartósan félre a közvéleményt – már tudniillik azt az igényesebb közvéleményt, amely szembe akar nézni az igazsággal, hallani akar és tudomásul veszi a valós tényeket. Mert aki nem ezt keresi a művészi alkotásokban, a sajtóban, annak a számára készülnek a sablonok – a Howard-féle kalandregények, az erotikus táncdalok és a kékes hóval fedett erdőrészletet ábrázoló festmények. Ezek azonban nem hazudnak – azt adják, amit ígérnek.

Az igazmondást és igazlátást kell viszont megkövetelni az igényesebb művészettől, s kiemelkedő mértékben a sajtótól (napilaptól és folyóirattól egyaránt). A magyar közönséget ebben a tekintetben a múlt nem nagyon kényeztette el. Az ellenforradalom negyedszázada alatt hazugsággal telítődött meg az ország. Hazug tényeket közöltek, ábrázoltak – a hazugság a dolgok tartalmára vonatkozott. A kor öntetszelgő és mesterségesen is szított sovinizmusa (ez a legveszélyesebb hazugságok egyike) minden területen érvényesült, és meghamisította a tisztánlátást, megcsúfolta a valóságérzéket. Horthy-Magyarországon lehetetlen volt tárgyilagos beszámolót írni a szomszéd államokbeli magyar kisebbség sorsáról – mert ez „hazaárulás” volt, az irredenta-politika hátbatámadása. József Attilától Bartók Béláig diszkrimináltak mindenkit, aki az igazság felderítésének akaratával közelítette meg ezt a kérdést. Hazugság volt a magyar parasztság romantikus-patriarchális ábrázolása, mintha a falun idillikus béke (és nem keserű osztályharc) uralkodnék – s a valóságot feltáró falukutatókat sorra börtönbe zárták. Hazug volt a művészi-színházi világot hamis mázzal, ízetlen romantikával ábrázoló Színházi Élet-Intim Pista hang, amely nemcsak szűk körben maradt, hanem valamilyen értelemben megfertőzte az egyetemes magyar sajtót.

Kaján Tibor: Szabadgondolkodó

1945 után hirtelen és viharos volt a változás. A sajtó egyszerre sokszínűvé lett, a művészi alkotást minden területen áthatotta a régen, talán még soha nem élvezett szabadság, s az alkotók alaposan éltek is a megkapott (nem megszerzett, hanem megkapott) lehetőséggel. Persze, mint minden szabadságnak, ennek is voltak korlátai – hiszen a győztes hatalmak ellenőrzése alatt álló legyőzött ország voltunk. S egyesek elé még korlátot szabott az is, hogy a felszabadulás előtt milyen szerepet töltöttek be, milyen állást foglaltak az akkor hirdetett jelszavakkal, téveszmékkel szemben. Ilyen gátjai voltak a kifejezési lehetőségnek, de ezek sehol és semmiben sem kényszerítettek hamisításra, hazugságra, nem ásták alá a művészi–szellemi kifejezés alig-alig feltámadó hitelét. Az életben, ha ugyan egyáltalán akadt, nagyon kevés volt a titkolni való – az ország anyagi és erkölcsi lerombolása oly nyilvánvaló és oly tagadhatatlan volt, hogy azt leplezni, szépíteni – mai szóval élve: lakkozni – értelmetlen lett volna.

Természetesen tudnunk kell, hogy az a közönség, amely évtizedeken keresztül az őszintétlenség, a hamisítás és félrevezetés légkörében élt, nem könnyen szokja meg az igazmondást, azt, hogy a leírt kinyomtatott szónak, művészi ábrázolásnak hinni lehet. 1945 és 1948 között fokozatosan megtanulta, hogy a művészet, a sajtó, az egész szellemi közélet tartalmában igazmondóvá, hitelessé vált – bár a stílus tekintetében már akkor kezdődött olyan romlás, amelyre érzékeny szemlélőnek fel kellett figyelni.

A Horthy-korszakban a hazugságokat kezdetben a szavak eredeti értelmét használva fejezték ki. Amint a fasizmus tudatos torzítása elhatalmasodott Európán, a mi országunkban sem maradt érintetlenül a szavak eredeti értelme. Erről a folyamatról írta Thomas Mann a Doktor Faustus-ban, a hallei egyetem magántanára, Schleppfuss előadásai kapcsán: „Nem szeretem, ha valaki mindent magának akar, ha ellenfelének szájából veszi ki a szót, azt megfordítja, és ezzel fogalmi zavart kelt. Ez manapság a legnagyobb merészséggel történik így, és visszahúzódásomnak ez egyik fő oka. Bizonyos emberek ne beszéljenek szabadságról, értelemről, humanitásról, ildomossági okokból kellene erről letenniök.”

Ám tudjuk, hogy a 30-as évek végére a szabadság csak a fasiszták szabadsága, a szocializmus, csak a nácik „szocializmusa” – hiszen még a munkásosztály félszázados ünnepét, a május elsejét is ki akarták maguknak sajátítani.

Senki sem állíthatja, hogy ez a torzítás azonnal lelepleződött, és senkit sem vezetett félre. A széles polgári, kispolgári, sőt munkásrétegeket is csak a második világháború és a fasiszta uralom szörnyűségei ébresztették rá, hogy csúfosan becsapták őket. (Érdekes, és a konzervativizmus védő jellegét is megmutatja, hogy Magyarországon a falu népe hajlott legkevésbé a félrevezetés befogadására.)

A felszabadulás után bekövetkezett változás legfőbb jellemvonása, hogy a művészek, írók mondanivalója tartalmában igazzá lett. Egységesen és őszintén hatott át mindenkit a vágy, hogy az oly sokat szenvedett és kifosztott, idegrendszerében és szellemében is beteg országot segítse a gyógyulásban. Leplezetlenül fel is tárták a múlt minden bűnét és tévelygését; habozás nélkül mutatták meg a hétköznapok és a távolabbi perspektíva nehézségeit, buktatóit. S ekkor ki is derült, hogy az embereket a hazudozás és nem a nehézségek riasztják vissza, mert megismerve azokat, látva a feladatokat, bámulatos, frázismentes és siránkozásmentes lelkesedéssel és elszántsággal állt neki a főváros, az ország valóságos újjáépítésének, lelki rehabilitálásának, szellemi felemelésének.

Természetes, hogy az átmenet a hazugság és ámítás korszakából az igazmondás és igazat-írás légkörébe nem ment simán és zökkenőmentesen. De fokozatosan az írás, az alkotás valamiféle hitelt szerzett magának – s ez forradalmi változás volt.

Ebben az időben inkább fogalmazásban, semmint tartalomban mutatkoztak hibák. Hogy példát említsünk, ilyen volt, ha sajtónkban egy amerikai tőkésről, aki szembeszállt munkásai béremelési követelésével, azt írták, hogy X. Y. „kénytelen volt bevallani”, hogy ellenzi a követelést – mintha az amerikai tőkés a maga kizsákmányolását rossz lelkiismerettel, bűntudattal folytatná.

Elég sok ilyen ízetlen séma alakult ki, de ez sem változtatott azon a felszabaduláson, ami a szellemi élet minden területén végbement. Persze, bevallom, nem biztos, hogy teljes elfogulatlansággal emlékszem vissza ezekre az időkre, mert hisz magam is részese voltam ennek a felszabadulási folyamatnak. S ha ma sok-sok akkor vallott nézetemről ismertem fel, hogy téves volt, szándékos félrevezetést, szándékos ferdítést ma sem találok akkori írásaimban. Viszont tartozom annak beismerésével, hogy 1948 második felében – tulajdonképpen még nem is érzékelhető külső kényszer nélkül – már magunk gyakoroltunk bizonyos, nem is kisméretű cenzúrát saját írásaink felett. De akkor még minden nagyon biztató volt, az ország az anyagi felemelkedés útján haladt, s a legádázabb ellenségek is elismerték a minden téren elért eredményeket. Ilyen körülmények között, sajnos, könnyű volt szavunk hitelének esetleges némi megingása felett napirendre térni.

A nagy romlás 1949-ben indulhatott meg (ennek már nem voltam szabad tanúja), s éveken át mélyebbre és mélyebbre szállt alá a szó, az alkotás hitele. Egyaránt hazuggá vált tartalom és forma, olvasók és nézők már a legfélreérthetetlenebb igazat sem hitték el, mert feltámadt gyanakvásuk mindent aláásott. Nem kell nagyon okosnak lenni a felismeréshez, hogy a bizalmat elveszteni könnyen lehet, s ha bizalmat szerezni nehéz, az elvesztettet visszaszerezni csak emberfeletti türelemmel és mértéken felüli becsületességgel lehet.

Amellett a szenvedély mellett, amellyel 1956 után neki kellett látni az elveszett bizalom visszaszerzésének, azon kívül, hogy éppen a szenvedély jegyében minden eddiginél magasabbra kellett fokozni önmagunkkal szemben az írástudói felelősség, tehát a hitelesség igényét, azt is vállalni kellett, hogy párhuzamosan szerezzük vissza az írás rangját, a kifejezés árnyaltságát – és vissza is adjuk a szavakat eredeti értelmüknek.

Kíséreljük meg sorrendben visszafelé áttekinteni, hogy hol tartunk, s kimutatni, hogy mi mindent kell még tennünk ahhoz, hogy joggal igényelhessük: vegyék szószerint és higgyék el az igazmondás szándékát, elhatározottságát írásainkban.

A szavak eredeti értelmének visszaszerzése távolról sem oly egyszerű feladat, mint képzelhetnénk. Holott ez rendkívül fontos, mert enélkül nem lehet a nélkülözhetetlen fegyelemre, a kifejezés csiszolására késztetni azokat a fiatalokat, akik az ötvenes években kezdtek írni, és nem látták, nem láthatták maguk előtt az idősebbek ápolt kifejezésre törekvését, nyelv-csinosító akaratát, de még az igazi szabatosságra való törekvést sem. Nem lehet itt, sajnos, a példák teljes listáját nyújtani, mert a számuk végtelen, csak néhány különösen jellemzőt említünk meg.

Gyakran olvassuk cikkekben, bírálatokban a lakonikus megállapítást: antimarxista, antikommunista. Ennek pontos értelme: marxizmusellenes, kommunistaellenes. Alig hiszem, hogy sokan vannak ma nálunk, akik vallanák, hogy a marxizmus ellen törnek. Itt többségben olyanokról van szó, akik nem marxisták, vagy nem kommunisták, s ez távolról sem mindegy. Hiszen akkor mindenkit, aki nem zsidó, antiszemitának lehetne nevezni, ami nyilván jogtalan.

Ne átalljuk, hogy az üldözött spanyol, portugál, görög s más nemzetiségű kommunistákat kommunistáknak nevezzük, s ne írjuk azt, hogy Franco vagy Salazar üldözi a „hazafiakat” – mert ennek így nem lehet hitele. Spanyol, portugál, görög és más kommunisták kétségtelenül a legjobban igyekeznek szolgálni saját népük érdekeit, tehát hazájuk érdekeit is. Alapvető jellemvonásuk azonban az, hogy ők kommunisták, s mint ilyeneket üldözik őket. Ez hiteles és meggyőző, és a maga hitelességében, persze, sokkal felháborítóbb is.

Utolsó (s nem is különösebben lényeges, csak a kifejezés pongyolaságát illusztráló) példánk az a gyakori forma, hogy X. Y. külföldi vendég „találkozott az üzem dolgozóival”. Sokkal tisztább és hívebb azt írni, hogy X. Y. részt vett a gyári gyűlésen. Találkozni csak egyénekkel lehet és egyénien használható kifejezés. Erről szó sem lehet néhány száz vagy néhány ezer ember esetében. S a hangzás félrevezető hatása a hitelesség csökkenése.

Mindezek nem rosszindulatból, rossz szándékból fakadnak, hanem hanyagságból, gondatlanságból, az árnyalatok iránti érzéketlenségből erednek.

Az ilyen hanyagságot, ápolatlanságot mutató fogalmazásoknál veszélyesebb, ártalmasabb és bántóbb az az eltolódás a mértékekben, amelynek nyomán összetévesztik az erélyességet, határozottságot a gorombáskodással.

Ösztönösen kételkedő vagyok az olyan vitacikkel szemben, amely nem a vitapartner, az ellenfél állításáról, hanem „fecsegéséről” ír. Ingerlő, ha érvek helyett „képmutató” jelzővel intézünk el olyan magatartást, amelyet a sematikus: jelzőkkel egyébként nem tudnánk magyarázni. Az amerikai publicista, aki a békéről ír, nem képmutató, azaz tudatosan hazug, hanem – s ez a döntő – más békét akar, mint mi; s az írónak, újságírónak az a feladata (nem is nehéz, csak éppen munkával járó feladata), hogy bizonyítsa: a mi elképzelésünk a jobb, igazabb, emberségesebb.

*

Csupán annyit akartam mondani: nevezzük a dolgokat a maguk nevén, használjuk a szavakat, a jelzőket a maguk valódi értelmében, s ne féljünk sem a jó, sem a rossz igazságot nyíltan és egyszerűen vállalni. Higgye el mindenki, akinek beleszólása van a dolgokba, hogy az uniformizálásnál nincs nagyobb ellensége a hitelességnek. Ha az óvodások unisono –„köszönjük a mesét” – köszönik meg nap mint nap az elhangzott mesét, senki sem hiszi el, még ők maguk sem, hogy valóban köszönik.

Az írás, az alkotás hitelének fokozása és védelme végül rendkívül fontos az ifjúság belső tartása, emberré alakulása, humánus értékeinek kifejlődése szempontjából. Rengeteg szó esik manapság a fiatalságról, neveléséről, s a rájuk legjobban ható eszközökről. A fiatalok megítélése tekintetében alighanem eltérek a többségtől: nem hiszem, hogy a huliganizmus, a cinizmus, a züllöttségre való hajlam ma érdemlegesen túlszárnyalná a múlt hasonló jelenségeit. Úgy hiszem, ez a fiatalság se nem jobb, se nem rosszabb, mint a mi fiatalságunk idejében volt. A cinizmusuk (a nyegleség mindig a fiataloknál mutatkozott leginkább) és züllöttség (mindig a fiatalok joga volt a kicsapongás) sem aggasztóbb, mint a mienk volt. Csak éppen más, szerencsére jobb körülmények között, tehát kissé felelőtlenebbül, féktelenebbül fiatalok. Nem vagyok pedagógus-természet, de régi meggyőződésem, hogy gyerekeknek, fiataloknak az elemi viselkedésre, civilizált modorra való oktatásán kívül csak egyet lehet nyújtani: tiszta légkört. Ha a gyermekem azt látja, hogy én magam szilárd talajon állok, akkor számítani is mer rám. De ha azt érzi, hogy a levegő körülötte – otthon, iskolában, mindenütt – hazugsággal van tele, amint az ötvenes években ilyesmit érzett, akkor a legjobb szándék ellenére maga is hajlamos lesz a hazugságra.

Megjelent: Irodalom és történelem, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1968.