1. Syberberg másik magnum opusa Wagner Ringjének filmadaptációja. Szintén hétórás, s természetesen négy részbôl áll. A Ring és a Hitler egyes részei megfeleltethetôek egymásnak (errôl majd egyszer részletesebben, nem zárójelben, nem lábjegyzetben). A nem-filmben igen nagy hangsúly helyezôdik a „Wagner nélkül nincs Hitler” gondolatára, maga a rendezô pedig többször úgy nyilatkozott, hogy Hitlert csak Wagner segítségével lehet legyôzni.
2. Erich Fromm egy fontos és alapos tanulmányában egyrészt kitér arra, hogy a „szar”, „szaros” kifejezések használata mennyiben specifikus a nekrofil személyiségeknél, másrészt elemzi, hogy Hitler milyen értelemben nekrofil. Fromm egyáltalán nem esik a pszichológiai redukcionizmus szokásos túlzásaiba; nem éri be annyival, hogy adjon Hitlernek egy pofont: „Bizonyos szempontból Hitler olyan volt, mint a nagyhatalmak sok <normális> vezetôje, és meglehetôsen képmutató dolog háborús politikáját egyedülállónak minôsíteni, mindazt tudva, amit a feljegyzések szerint más hatalmas nemzetek tettek.” Akkor hát? Fromm szerint Hitlerben nekrofíliája egyedülálló, vagyis „esetében az az aránytalanság sajátos, amely az általa elrendelt rombolás és a rombolás valóságos indítékai között van.”
    Ugyanakkor nem véletlenül — na erre majd mindjárt visszatérek — idézném Rüdiger Safranski félelmetesen okos Schopenhauer-biográfiáját. A következô részletet akár Frommnak szóló, kicsit igazságtalan, de feltétlenül jogos oldalvágásként is értelmezhetjük, kirohanásként mindenféle redukcionizmus ellen. „Korunk fejlett magyarázatkultúrája aggasztó szürkezónában operál: a magyarázat és a megbocsátás átmenetei elmosódnak. ... A radikális gonosz létezésénél ma már nem lehet csak úgy egyszerûen megállni. (A Hitler-jelenséget például meg kell magyarázni: mostoha gyermekkor, nekrofília, kispolgári szorongások, tôkeérdekek, modernizációs sokk stb.)” És most a véletlenrôl. „Mindamellett nem új a felmentô magyarázatnak ez a kultúrája. Már korábbi évszázadokban is szívesen fogta össze a metafizikai igény szükségszerû létté, kozmosszá a létezôt. ... Diderot-nak is a legádázabb támadásokat kellett eltûrnie, mert a véletlent a világ közepébe merte állítani. Akkor már szívesebben láttak volna egy ördögöt, mert a maga módján az kiszámítható, szükségszerû, következetes (Sade márki nagyon szuggesztíven fejtett ki egy ilyen <negatív> teológiát). ... A hit a megmagyarázhatóság hipotézisévé szekularizálódott.”
3. Ténylegesen viszont nem ezt teszi, hála az égnek, hanem nem-filmet készít, figyel a beállításokra, a szövegalámondásokra, az offra.
4. No de, újólag: ki Hitler és kié Hitler? Revelatív volt pár évvel ezelôtt arról olvasni, hogy milyen találó Sztálinra Buharin megjegyzése — Dzsingisz kán telefonnal —, míg Hitlerre elég nehéz lenne bármi effélét ráaggatni. Valóban, Hitler sokkal modernebb, elôkép nélkülibb, esztétikailag megformáltabb. Ehhez persze hozzátartozik a banalitás, az annyit emlegetett nyárspolgáriság — bár itt többnyire feledésbe merül, hogy Hitler olyan nyárspolgár, aki elhatározta, hogy soha többé nem lesz az.
5. Szokás megfeledkezni arról, hogy a modernitás többször fejezôdött be; éppúgy, amiként csak többszöri nekirugaszkodásra kezdôdött el. Végállomás Hitler is. Ha feltennôk, hogy a modernitás, mondjuk, végtelen projektum, akkor azon nyomban érdemes rákérdezni (ahogy a projektumgondolat elsô megfogalmazója meg is tette): mennyiben nivellálható a modernség, mennyiben csupán végsô szakasza az archaikus mitologémák felbomlásával elkezdôdött racionalizálódási folyamatoknak?
6. A támadások egy része igen nívótlan volt (Ugye Franz Josef Strauss pénzelte a filmet? stb.). Syberberg odavágta az egyik kiabáló debattôrnek: Ha mindenkiben rejtezik egy kis Hitler, akkor magának jókora jutott.

Crux philologorum:
    Erich Fromm: Adolf Hitler: a nekrofília klinikai esete. In: 2000, 1994. júl. és aug.
    Arbeitsheft Film Hauser 1. Carl Hauser Verlag, München—Wien, 1980.
    Miskolczy Ambrus: Gondolatok a könyvtárról. In: 2000, 1997. dec. és 1998. jan.
    Ormos Mária: Hitler. T-Twins, 1993.
    Rüdiger Safranski: Schopenhauer. Európa, Bp., 1996.
    Valamint Ágoston (Szt.), Kertész Imre, Ernst Nolte, Albert Speer, Szilágyi Ákos, Hayden White, Rainer Zittelmann.
    És sokan mások.
    Ceterum censeo Carthaginem esse non delendam.