1. Hannah Arendt, Eichmann in Jerusalem. Ein Bericht von der Banalität des Bösen (ford. Brigitte Granzow), Piper, München—Zürich, 1986. 54. o. (A német kiadást a szerzô autorizálta.)
2. Id. mû 56. o.
3. Úgy tûnik, hogy Hannah Arendt sohasem hitt ilyennek a létében. Richard J. Bernstein Megváltoztatta-e véleményét Hannah Arendt? A radikális gonosztól a gonosz banalitásáig címû írásában (magyarul l. Heil Tamás fordításában a Café Bábel 1997/4. számában) idézi Jaspers és Arendt levélváltásából a következôket. Jaspers: 1946. okt. 19.: „... a bûn, amely meghalad minden jogi értelemben vett bûncselekményt, óhatatlanul a »nagyság«, a sátáni nagyság benyomását kelti, amit ugyanúgy nem érzek helyénvalónak a nácik esetében, mint az egész szócséplést Hitler ördögi tulajdonságairól stb.” Bernstein szövegébôl nem világos, hogy a következôk Arendt válasza voltak-e Jaspers megjegyzésére, vagy Arendt valahol másutt írta e szavakat, de ezt mondotta: „A gonosznak nincs mélyebb értelme és démonikus dimenziója. Pontosan azért burjánozhat el és mérgezheti meg az egész világot, mert gombaként szaporodik.”
4. Id. mû, 56. és k. o.
5. Igen fontos, hogy mit ért Arendt gondolattalanságon, illetve gondolkodásra való képtelenségen, ami, s ezt újból és újból hangsúlyoznunk kell, nem azonos a „butasággal”. „... képtelensége gondolkodni ... Ez itt azt jelenti, hogy semmit sem képes egy másik ember nézôpontjából ... elképzelni.” (Eichmann in Jerusalem, 126.) S ez sok esetben valóban több mint bûn: hiba.
6. „Eichmann Jeruzsálemben” (Gerschom Scholem és Hannah Arendt levélváltása), ford. Módos Magdolna, Hiány, 1992. február (a továbbiakban „Levélváltás”), 22. o.
7. Uo., 24. o. De még nagyon jó barátja, Kurt Blumenfeld is, akinek Arendt a következôket írta (csak azért idézem ezt, hogy jellemezzem viszonyukat): „Tudod, soha nem voltam képes »tanítvány« lenni, de amennyire erre mégis képes vagyok, a zsidókérdésben és ami még több is, a politikában a tanítványod vagyok” (Hannah Arendt/Kurt Blumenfeld »... in keinem Besitz verwurzelt«. Die Korrespondenz [szerk. Ingeborg Nordmann és Iris Pilling, Rotbuch Verlag, Hamburg 1995., 33. levél, 97. o.], még ô is „meggyanúsította” Arendtet. Ezt írta neki: „Egyre inkább azt a képességet alakítod ki magadban, hogy a negatívumot lássad. „Minden dolognak két árnyoldala van” — mondotta egy nagy-nagybátyám. [...] Akiket azután végképp nem kímélsz, azok a zsidók. Egy rosszindulatú kritikus öngyûlöletrôl is beszélhetne. Egy valaki, Bernard Lazare, magasan lebeg a mérleg serpenyôjében, lent pedig a kiállhatatlan zsidó csôcselék” (uo., 14. levél, 55. o.).
8. Csakhogy ez a természetesen sem mindenkinek olyan természetes: aki „szereti a népét”, az egyáltalában nem teregeti ki a szennyesét, különösen nem egy olyan összefüggésben, ahol „minden idôk legnagyobb gonosztevôjérôl” van szó; s aki mégis kiteregeti, az legalábbis hozzájárul a gyilkosok bûnének relativizálásához — gondolják, mondják is, akik nem szeretik más perspektívából is átgondolni a dolgokat.
9. Merthogy Arendt bizonyos esetekben valóban elmosódni látja a választóvonalat. Arról szól egy helyen, hogy a védelemnek H. G. Adler könyvére (Theresienstadt 1941—1945) történô esetleges hivatkozása nagyon is problematikussá tehette volna a vád által megrajzolt összképet, „amely mindenütt éles választóvonalat húzott üldözôk és áldozatok között, jóllehet a kápórendszer szerepe valamennyi táborban és a zsidó Sonderkommandók funkciója mindenekelôtt Auschwitzban közismert.” Eichmann in Jerusalem, 212.)
10. Eszem ágában sincs kizárni annak lehetôségét, hogy ennek is valamifajta gondolattalanság, a másik perspektívájának teljes elutasítása volt az oka. Nemigen hiszem, hogy léteznék olyan ember, aki sohasem esik a gondolattalanság hibájába.
11. Id. mû 209. o.
12. Máig élénken él emlékezetemben az az ügybuzgalom, melyet szüleim tanúsítottak, amikor be kellett szolgáltatnunk kerékpárjainkat vagy a rádiónkat. Vajon miért tették? Azt hitték, hogy ettôl nagyobb a sansza annak, hogy túléljük? Nem nagyon hiszem. Sejtésem szerint nem tettek mást, mint amit egy normális államban is tettek volna: végrehajtották a kormányrendeletet. Jó állampolgárok voltak, ami az adott körülmények között talán nem volt erény.
13. L. Richard J. Bernstein idézett írását.
14. Richard J. Bernstein írása amellett érvel, hogy jóllehet Arendt azt írta Scholemnek, hogy nem használja többé a radikális gonosz kifejezést, A totalitarizmus gyökereiben képviselt idevágó felfogását sohasem adta fel.
15. „Es reicht sowieso bei mir schon aus.” Eichmann in Jerusalem, 177. o.
16. L. ezzel kapcsolatban Braun Róbert, Holocaust, elbeszélés, történelem, Osiris-Gond, Budapest, 1995. 160—204. o.
17. Ez esetben ahhoz, hogy az ilyesmi megismétlôdését elkerülhessük, csak a közöttünk bujkáló gonoszokat kell lelepleznünk. „Ne vígy minket a kísértésbe, és szabadíts meg a gonosztól!”
18. Persze nem olyan egyszerû átlátni, hogy mit jelent a nemet mondás. Sok esetben talán egyszerûen csak azt, hogy megjelenik a Másik szempont. Karl Pfeffer von Wildenbruch SS-tábornok, akinek életemet köszönhetem, „mikor Budapest keleti városrészének a feladását készítette elô, valami véletlen folytán megtudta, hogy a nyilaskeresztesek elôzôleg még likvidálni akarják a két pesti gettó lakóit. A parancsnok a vérfürdôt az utolsó pillanatban meg tudta még hiúsítani. Erôs ôrséget állítottak a gettó kapuihoz, hogy az elûzze a gyilkos csôcseléket. Csak akkor vonta vissza az ôrséget, amikor január 17-e táján a másik oldalon megjelentek már az elsô vöröskatonák. — A háború után a parancsnok így magyarázta meg eljárását, írja Gosztonyi: »Rendôr ezredes voltam, mielôtt a Waffen-SS-hez kerültem volna. Belém oltották, hogy mint rendôrtiszt, felelôs vagyok a civilek életéért és vagyonáért. Ezért hát csak-csak nem nézhettem ölbe tett kézzel végig, hogy bizonyos kerületben idôs férfiakat, nôket és gyerekeket lemészároljanak, csupán azért, mert zsidók voltak!«” — írtam Gosztonyi Péter tudósítása nyomán a Leopold Blum 2. számában. Számomra a kurzivált rész a fontos. Nem tudom elhinni, hogy egy SS-Obergruppenführer, aki végigharcolta a háborút, szemben állt volna a náci ideológiával. Egyszer csak azonban bekattant neki valami. A másik szempont, amelyet ugyancsak belé oltottak...
19. Eichmann in Jerusalem, 400.
20. Id. mû, 249.
21. „Most saját szemével látta, saját fülével hallotta, hogy nemcsak Hitler, nemcsak Heydrich és Müller, a »szfinx«, nemcsak az SS és a párt, hanem a régi jó államhivatalnokok elitje is... »Ebben a pillanatban valamifajta pilátusi elégedettség lett rajtam úrrá, minden bûntôl mentesnek éreztem magam.«” Eichmann in Jerusalem, 205. o. A Wannsee-konferenciáról mondotta ezt Eichmann. Arendt könyvének legmegdöbbentôbb adata: a konferencia, ahol a végsô megoldás elfogadtatik, egy vagy másfél óra hosszat tartott.
22. Id. mû, 171.
23. Nagyon-nagyon fontos, amit Arendt az Eichmann in Jerusalem 194—195. oldalán mond: „Normális emberek voltak, s a probléma nem annyira abban állott, hogy miként altathatnák el »normális lelkiismeretüket«, hanem hogy miként »szabadíthatják meg« magukat a szinte animális együttérzés reakcióitól, amelyek a normális emberre a fizikai szenvedés láttán rátörnek. ... Úgyhogy a gyilkosok, valahányszor csak tetteik szörnyûsége rájuk támadt, nem azt mondták maguknak: Mit is cselekszem!, hanem: Mennyire szenvedek szörnyû kötelességem teljesítésekor, milyen súllyal terheli meg ez a feladat vállaimat!”
24. S vajon az maga megtestesülése-e a gonosznak, aki quasi megteremti a radikálisan gonosz világot? Nem hiszem, hogy erre a kérdésre általános érvényû választ lehetne adni. E rövid írás keretében semmiképpen sem vállalkozhatom arra, hogy a Hitlerek, Leninek, Sztálinok személyiségét elemezzem.