A 19. század utolsó harmadában az volt a Salpêtrière, ami mindig — sajátságos nôi pokol, città dolorosa, négyezer bezárt nô, gyógyíthatatlanok vagy bolondok. Lidércálom Párizsban, a párizsi „Belle Époque” közvetlen közelében.
    És éppenséggel itt esett meg, hogy Charcot újra felfedezte a hisztériát. Hogyan?
    Ezt kell megpróbálnunk vonásról vonásra nyomon követni, a klinikai és kísérleti eljárásoktól a hipnózison át a kóros rohamok látványos bemutatásáig az amfiteátrumban, a híres keddi elôadásokon („leçons du mardi”). Charcot-val felfedezi az ember, hogy mire nem képes egy hisztérikus test. Ez azonban a csodával határos; a csodával határos, túlmegy minden elképzelhetôn, mint mondani szokás, „meghaladja minden várakozásunkat”.
    Miféle elképzelhetô, miféle várakozás? Éppen errôl van szó. Amit a hisztériások a Salpêtrière-ben a testükkel bemutattak, az az orvosok és a páciensek közötti különös konszenzusból fakadt. Vágyakból, pillantásokból és tudásból szôtt viszony. Ez az, aminek utána kell járni.
    Ránk maradtak az Iconographie photographique de la Salpêtrière képsorozatai. Minden megtalálható itt: a pózok, a sikolyok, a krízisek, a „szenvedélyes testtartások” („les attitudes passionnelles”), a „keresztre feszülések”, az „eksztázisok”, a delírium megannyi pozitúrája. Mintha mindent összegyûjtöttek volna, a fényképezés szituációja ugyanis eszményi módon kikristályosította a hisztéria fantazmája és a tudás fantazmája közti szövetséget. Kölcsönös vonzás létesült a hisztéria képeire sóvárgó orvosok meg a hisztériások között, akik, orvosaikkal teljes egyetértésben, teatralizálták a tulajdon testüket. Így vált a hisztéria gyógykezelése színjátékká, a hisztéria föltalálásává. Sôt a kezelés titokban valamiféle mûvészetnek hitte magát, mely egészen közel áll a színházhoz meg a festészethez.
    Ám e vonzás egyre tovább és tovább hajszoló ereje paradox helyzetet idézett elô: amilyen mértékben eleget tett a hisztériás az elvárásoknak és hagyta, hogy képpé tegyék, bizonyos tekintetben olyan mértékben fokozódtak a szenvedései. Egy adott ponton aztán megtört a varázs, és az egyetértés átfordult gyûlöletbe. Ezt a fordulatot meg kell vizsgálni.
    Freud zavarodott tanúja volt a hisztéria e végsôkig zárt társadalmának, ennek a képgyártásnak. Nem ok nélkül, nem hiába esett zavarba a pszichoanalízis elôestéjén.

Felszabadítások
   
A szín-játék

    Alapjában véve a következô kérdést próbálom fölvetni: mit jelenthet a „színjáték” szó „a fájdalom színjátéka” kifejezésben? Úgy hiszem, ördögi kérdésrôl van szó; éles, kiáltó, nyomasztó kérdésrôl.
    Aztán felmerül a kérdés, hogy a mûalkotásokkal, a képekkel teremtett kapcsolatunkban mi módon van eleve beállítva egy bizonyos viszonyulás a fájdalomhoz. Hogyan lép mûködésbe a fájdalom, mi lehet felbukkanásának vagy újrafelbukkanásának formája és idôbelisége, mégpedig a szemünk elôtt és a szemünkben? Ez magával vonja azt a kérdést is, hogy milyen kerülôúton juttat el bennünket egy valódi fájdalom, némán és mégis, a formák és a jelölôk problémájához.
    Ezt az eseményt, a hisztériát végül is nem tudom másnak nevezni, mint fájdalomnak. Még akkor is, amikor feltámad szörnyû vonzereje (és kezdettôl fogva ott lobbant fel a kérdés).
    A következô csúf paradoxont fogom megvizsgálni: a hisztéria, történetének minden pontján, fájdalom volt, fájdalom, amit kényszerûen fel kellett találni mint színjátékot és mint képet; e fájdalom egészen addig elment, hogy önmagát találta fel (e kényszere volt az esszenciája), amikor a hisztéria szabadalmazott elôállítóinak tehetsége alábbhagyott. Egy találmány: a jelölôk eseménye. De a fájdalmak, a túlságosan is evidens hisztérikus fájdalmak eseménye helyett extrém láthatóságuk értelmérôl szeretnék beszélni.

Találmány

    Egyszerre három jelentést ölel fel a feltalálni szó: elképzelni; elképzelni egészen addig, míg „meg nem valósul”, mondhatni. Aztán: költeni, ami annyit tesz: a képzeletet eltúlozni, kimeríteni; szóval, rövidre fogva, hazudni — találékonyságból, hacsak nem zsenialitásból. A „költés” szó használható — még ha igazságtalanul is, mint a Littré megjegyzi — ámde mégis használható a „visszavonás” értelmében is. S végül feltalálni annyi, mint találni, váratlanul beleütközni a dologba, rábukkanni „magára a dologra”, találkozni vele, invenire, és, ki tudja, talán leleplezni azt?
    A feltalálás valami csodaféle (mint amikor a Szent Sír fölötti Vénusz-templomból kiásták Krisztus keresztjét, majd Szent Heléna két másik kereszt között „ráismert” — egy csoda, mely liturgikus formában mint „az igazi kereszt megtalálása és felajánlása” vált ismertté. — Amivel a nemi test és a fájdalmas keresztre feszülések között próbálkoznak, éppenséggel egy „krisztusi test” kései újrafelfedezését taglaló paragrafusok törvénybe iktatása...) Egy váltig mérgezett csoda: amit visszanyer, az egyes-egyedül az, amit kreált, amit elképzelt, a képekkel visszaélve koholt és visszavont, egészen addig, mígnem beleütközött magába a dologba.
    Mérgezett, de mitôl? Nietzsche írja: „Még legkülönösebb élményeink során is ugyanúgy járunk el: az élmény legnagyobb hányadát költjük, és alig-alig kényszerülünk rá, hogy ne mint »feltalálók« szemléljünk egy eseményt. Mindez annyit tesz: a lehetô legmélyebben, a lehetô legrégebben — hazugsághoz vagyunk szokva. Vagy, hogy erényesebb és képmutatóbb, egyszóval kellemesebb kifejezést válasszunk: az ember jóval inkább mûvész, mint amennyire tudja.” Négy oldallal odébb azonban „magatartás-javaslatokról” van szó „hozzáigazítva a veszélyességnek ahhoz a fokához, amelyben az egyes személy él önmagával”¹...
    Ezeket a magatartás-javaslatokat és ezt a veszélyességet szeretném megvizsgálni, mert ahol hisztériáról van szó, ott az orvos aligha kerülheti el, hogy ne mûvészként (emfatikus értelemben) asszisztáljon egy önnön tüneteinek kiszolgáltatott test mértéktelen szenvedései mellett. Én sem tudom elkerülni a rettenetes paradoxont: látnom kell magam, amint arra kényszerülök, hogy a hisztériát, abban a formában, ahogy azt a Salpêtrière-ben, a 19. század utolsó harmadában forgalomba hozták, mint a mûvészettörténet egyik fejezetét szemléljem.
   
   

A bolondok felszabadítása

    Rendkívül pregnáns képekbôl nem volt hiány. Charcot munkájára eleve hatást gyakorolt Fleury festménye, melynek elôterében közszemlére vannak téve azok a bilincsek és vasak, amelyek az ôrült nôknek a Salpêtrière-be való bezárásáról és Pinel általi „felszabadításukról” regélnek. A kép a fordulatot ábrázolja, jobban mondva a döntô kiazmust, ahogy az az ôrület mitológiáját alakította. Ez a kiazmus elôször is része volt az ôrület konceptusának, amint azt Hegel definiálta, mégpedig teljességgel Pinel nyomdokain haladva: az ôrületben nem az ész absztrakt elvesztése megy végbe, hanem csupán egyszerû zavar áll be, „egy egyszerû ellentmondás az ész bensejében”: azaz, írja Hegel, el kell fogadni, illetve fel kell tenni, hogy az ôrült esetében egészen egyszerûen értelmes lényrôl van szó. E kiazmus az ôrülethez való új, filantropikus viszonyulást is kifejezi: a demokratikus felindulást az emberiség ezen szerencsétlen osztályának nyomorúsága, a bolond férfiak és nôk láttán — Fleury festménye is ebben a szellemben fogant. Végül pedig megjelent az ôrület gyógyításának elvi projektuma — ezzel nyílt meg Pinel Salpêtrière-e mint modern értelemben vett azilum, menhely. Sôt, íme a mérhetô gyógyíthatóság: így jött létre egy tudomány, egy terapeutikus tudomány: „...van egy bizonyos valószínûsége annak, mégpedig 0,93, hogy a Salpêtrière-ben alkalmazott kezelés sikeres, amennyiben az elmezavar újabb keletû és máshol még nem kezelték”.
    Nem volt ez más, mint kiazmus: keresztezôdés, mégpedig szimmetrikus.

Széplelkek

    Biztos felszabadította ôket, a Salpêtrière bolond asszonyait, Pinel; megóvta ôket a teljes szabadságfosztástól, rávezette ôket a koegzisztenciára (mármint a munkával); ámde ez a nyitás egyúttal bezárás volt: a menhelyet ô „kis uradalomként” eszelte ki, mint mondta, melynek megvan a maga „bensô rendôrfônöke”, és, továbbra is, a „fülkéi”, „cellái”, „börtönei”, „gumicellái” és „föld alatti tömlöcei”... S amikor Esquirol 1811-ben belépett a Salpêtrière-be, ez felügyelôi, nem pedig orvosi funkciót jelentett.
    Röviden, a filantropikus „kiazmus” más összefüggéseket keresztezett, ugyanis olyan jótékony intézményt hozott létre, mely új módon izolálta az ôrületet. A gyógyításból internálás lesz, azzal a kényelmes igazolással, hogy a beteg nem rendeli alá magát az intézmény rendjének, hanem egészen egyszerûen belép. Belép, mint a mindennapok funkcionálásába, egy infinitezimális és egyúttal határok nélküli mûködésbe. Az állam banális gyöngédsége. E kiazmus különössége számunkra a meghasonlás szimmetrikus permanenciájában rejlik: vajon a „pszichiátriai tudat” nem egy szerencsétlen hasadásban bontakozott ki a közvetlen tudás bizonyossága és e tudás folytonos zátonyra futása között?
    A zátonyra futás oka az, hogy az ôrület változtatja formáját, mégpedig, ha úgy tetszik, 93 százalékban (miként a hisztéria), ámde az ôrületet sem a Salpêtrière-ben, sem másutt, sohasem lehetett eltakarítani.
    Mégis: vajon egy tudománynak, mely az átalakulásaiba roppan bele, nincs meg minden alapja arra, hogy a tudósaiból szorongatott embereket csináljon, mindenekelôtt akkor, ha kutatásuk tárgya az ôrület, ami — bármily konceptet próbáljunk belôle fabrikálni — nem szûnik meg megnyilatkozni, mégpedig mint nyelvi effektus, azaz mint legyôzhetetlen tárgy? Másrészt nem azt szokás-e mondani, hogy a bolond egy kicsit mindig hasonlít ránk? Vonakodhat-e az elmegyógyász attól, hogy a saját tükörképének törmelékét lássa az ôrültben? Ez a vonakodás természetesen bekövetkezett. És vitális, egzisztenciális, episztemologikus. A „pszichiátriai tudat” nem tudott mást tenni, mint elutasítani, hogy szétszaggatott, vagy legalábbis boldogtalan tudat legyen. Ragaszkodott ahhoz, hogy megôrizze bizonyosságának univerzális érvényét, sôt arra törekedett, hogy tagadja az ôrület átfordulásait vagy olyan átfordításokat találjon fel, melyek megfelelnek bizonyosságtudatának; elutasította, hogy a félelem rizikójával elhomályosítsa bizonyosságának és zsenialitásának ragyogását.
    Ebben valóban artisztikusnak bizonyult. Artisztikusnak egy esztétikai vallás, a hegeli értelemben vett „széplélek” szemléletének értelmében.
   

Képmutatás

    Hipokrízisnek is nevezhetjük: képmutatás, mely tanúsítvány, sôt végzés gyanánt voltaképpen egy szimpla ítélettel hozakodik elô, s ennek, még ha titokban is, de tudatában van. Képmutatás, mint többjelentésû eltolódás, Verstellung, egy titkos tudat eltakarása az igazság elôl, mely mindannyiunk épülésére mint az igazság látszata színleltetik — és ebben benne van ennek az eltolásnak a megvetése is. A képmutatás nyilvánvalóan etikai kérdést jelöl, e tágabb értelmezés alapján mindazonáltal rá kell kérdezni: hogyan tudott egy tudomány, mely kétségtelenül biztosítani akarta hatékonyságát, a képmutatásban konstituáló princípiumot találni a maga metodikai követelményei számára is? Azt állítom, hogy minden, ami a Salpêtrière-ben a klinika e nagy korszakában lejátszódott, a képmutatás kifejezôdése — amennyiben hajlunk arra, hogy ezt a szót az ôt jellemzô praktikák teljes komplexitásában értsük, és ha hajlunk arra, hogy ezt a komplexitást ne szedjük szét.
    Képmutatás: a választás, a döntés és a szétválasztás aktusa; annyi mint megkülönböztetni, szétválasztani, megoldani. Annyi, mint megmagyarázni. De mindebbôl csak egy kicsit avagy rejtve (hypo), titokban. Az igazi képmutató (a hypokritér görög tradíciójában) mindenekelôtt az, aki ismeri a szerepet anélkül, hogy ezt valaki látná rajta (a jog területén az, aki a vizsgálatot vezeti), és az, aki megtestesült választ képes adni: mint látnok és terapeuta az, aki meg tudja fejteni álmainkat; alázatosan az igazság hangját kölcsönzi tulajdon személyének és recitál — ô az igazság rapszódosza. Azaz a színésze. A képmutatás görög mûvészet, a színház klasszikus mûvészete, az igaznak színi eszközökkel való recitálása; tény, hamisság és szemfényvesztés tehát egyetlen megtestesült válaszban.
    „Ô egy képmutató, egy szemforgató, kiforgatta a nô szemeit, most kifordított szeme van neki, ez már nem az ô szeme, most más szemekkel látja a világot”, mondta egy nô a szerelmérôl, egy nô, aki a legjobb úton volt ahhoz, hogy megôrüljön.
    Mert a képmutatás mint színház és mint megtestesült válasz tartalmaz egy rendkívüli episztemológiai fogást: a szeretetet. Pinel szabad és nyilvános kicsapongásokat engedélyezett a bolond nôknek, és az ôrült nôk ezért roppant szeretettel tartoztak neki, adósuknak érezték magukat. Az engedély és a tartozás iker-effektusa tette lehetôvé Pinelnek, hogy az ôrületet jószándékúan és széleskörûen elômozdítsa. Ez az a képmutatás, a képmutatás mint szcenírozás, amit Charcot-nál meg fogok vizsgálni: taktikai engedélyezés, olyan válasz, mely megszabja, hogy a másik beszéde az ô ritmusához igazodjék, a válasz pedig eleve értelmez, jóslatszerû tehát. Képmutatás mint módszer, a teátrális ész ravaszsága, amit az igazság feltalálásának dölyfe szít.
   

A képek felszabadítása

    Csôd, melyet teljes szigorral kell megítélni, ám a jelenség ettôl nem lesz kevésbé eklatáns és kevésbé hatásos: a képek felszabadítása — nagy hatású és veszélyes folyamat.
    Hangsúlyozom a tényt, hogy Charcot rákényszerült, hogy ezt a módszert alkalmazza: rákényszerült a képzeletére, mindenekelôtt erre a figurális szemléletre, ahogy Kant mondja, mikor is az intuíció a térben átvitel céljából alakot ölt. És ez volt Charcot nagy, újra meg újra megújított klinikai és pedagógiai ígérete:
    „Most úgymond éreztetni fogom Önökkel ezt a fájdalmat; láttatni fogom Önökkel minden tulajdonságát” — hogyan? — „elôvezetek ugyanis Önök elé öt beteget” — és a betegek felléptek amfiteátrumának színpadára.” (Valószínûleg Claude Bernard „szkopikus posztulátumára” emlékezett vissza itt: „Ahhoz, hogy megértsük, hogyan élnek az emberek és az állatok, elengedhetetlen nagy számban meghalni látni ôket”...)
    Figurálissá tenni és színre vinni, de mindig a hamisítás határán: ez maga a kísérleti fabrikáció (a módszer), az újkor szolid eszköze: „megragadni a világot mint képet” — „a világkép kora”. Ám a módszer aligha tudja megkerülni ezt a problémát, a figuráció kérdését, mely minden klinikai orvostudományban ott van: a szövetség problémáját, a látás meg a tudás, valamint a látás meg a fájdalom közti rögeszmés szövetségét. Hogy lehetett lángra lobbantani a fájdalom e figurális tüzét? — Központi fenomenológiai probléma ez, a másik testéhez és fájdalmának bensôségességéhez való hozzányúlás problémája. — Politikai probléma, a spektakuláris érdek problémája, aminek a megfigyelt a „hospitalizációért” adózik (a betegség kapitalizációja), és amit betegként kiélvezhet. — A látás erôszakának problémája a test felderítésének tudományos igényében. Hogy ez a felderítés azért történt, hogy valami láthatóvá váljék a testekbôl, a lényekbôl, az aligha vonható kétségbe. Miért kell tehát Charcot esetében fölvetni, hogy eluralkodott rajta a képek kényszere, az imagináció kényszere?
    Azért, mert a látható kierôszakolt modalitás.
    A láthatónak elôször is megvan a maga sajátos módja arra, hogy a félelmek feloldhatatlan maradékát összefûzze, amennyiben uralja azokat. Továbbá Charcot gyakorlatilag nem volt egyedül a láthatóval folytatott vitájában: a bolond nôknek is megvolt a maguk praktikája a látás elengedhetetlen modalitásában, mely nem volt kevésbé mesterkélt.
   

Az ôrület kristálya

    Úgyhogy a kérdés iszonyúan összetett — sohasem hagyja magát a meglátás és a maga-láttatás közti egyenes viszonyra redukálni. Hogyan férjünk hát hozzá?
    Egy kristályt földhöz vágni?
    A lelki instancia fogalmát vizsgálva kanyarodott Freud az imagináció mezejére, ahol, az ôrület és a tekintet viszonyát illetôen felmerült elôtte valami — hogy is mondjuk — kristályszerû, széthasadt, széttöredezett: „Ahol (a patológia) törésre vagy szakadásra mutat rá, normális esetben feltehetôleg tagoltság áll fenn. Ha földre vágunk egy kristályt, eltörik ugyan, de nem tetszôlegesen, hanem a törésvonalai szerint hull darabokra, melyek határait, habár láthatatlanul, mégis eleve meghatározta a kristály struktúrája. Ilyen repedezett és széthasadt struktúrák az elmebetegek is. Mi sem tagadhatjuk meg tôlük teljes mértékben azt a borzongással vegyes hódolatot, amit a régi népek mutattak irányukban. Az ôrültek elfordulnak a külsô valóságtól, ámde éppen ezért többet tudnak a bensô, lelki valóságról, és elárulhatnak nekünk egyet s mást arrról, ami egyébként hozzáférhetetlen lenne számunkra. E betegek egy csoportjáról azt mondjuk, hogy megfigyeltetési tébolyban szenvednek. Arról panaszkodnak, hogy szüntelen és a legintimebb moccanásaikig ki vannak téve ismeretlen hatalmak — valószínûleg mégiscsak személyek — megfigyelésének, és hallucinatorikus hallomásaik vannak arról, ahogy ezek a személyek jelentést tesznek megfigyeléseikrôl: most ezt akarja mondani, most felöltözik, hogy távozzon stb. Ez a megfigyelés még nem jelent üldözést, de nincs messze tôle, hisz feltételezi a gyanakvást, a tiltott dolgokon való rajtakapás szándékát, amiért büntetés jár. Mi lenne, ha ezeknek az ôrülteknek igazuk lenne...”
    Most nyitva hagyom ezt a különös kérdést, türelem.
   

A játékszer erkölcse

    Még visszatérek erre: a Salpêtrière-ben egy óriási optikai masinériához hasonló valamit konstruáltak, hogy megpillantsák a kristály láthatatlan alapvonalait: a hisztéria nagy, térbeli, experimentális, mágikus gépezete... S ahhoz, hogy megfejtsék, szét kellett törni a kristályt, a töréstôl elbûvölôdni, még egyszer széttörni, gépeket föltalálni, melyek alkalmasak arra, hogy láthatóvá, szabályosabbá tegyék a törést, és ismét széttörni, hogy látni lehessen!
    A 19. század pszichiátriai tudását a saját állításai, célkitûzései és felfedezései túloldaláról kell megvizsgálni, hiszen saját diskurzusa, a gyakran nagyon ellentmondásos magatartásába ütközve figyelemre méltó diffrakciókat mutat; a széplélek zátonyai, meghasonlásai és tudattalan indulatáttételei révén szervezôdik meg. Ha a pszichológia hatékonysága ilyen rosszul van megalapozva, mégpedig módszerének minden részében, ennek oka többek között az, hogy másokkal való kapcsolatában gyakran nem tudott megszabadulni a túlságosan is kíváncsi kisfiú szörnyû, gyilkos gesztusától, akinek természetesen meg kell bocsátani: hiszen ô tudni akart, egyszerûen csak tudni... Mottóként tehát következzen:
    „A legtöbb kisgyerek mindenekelôtt a lelket akarja látni, egyesek miután játszottak egy darabig, mások azonnal. A játékszer életének hosszúsága vagy rövidsége attól függ, hogy elôbb vagy késôbb lép-e föl ez a követelés. Nincs szívem kárhoztatni ezt a gyerekes mániát: ez az ô elsô metafizikai rezdülésük. Amikor ez a követelés eléri a gyermeki agyvelôt, különös fürgeséget és erôt kölcsönöz az ujjaknak meg a körmöknek. A gyerek tekeri-csavarja a játékszerét, kaparja, a falhoz veri, a földre vágja. Idôrôl idôre ismét elôidézi mechanikus mozgásait, néha fordított irányban. A csodálatos élet néma. Mint a Tuileriákat benépesítô tömeg, a gyerek tesz egy utolsó erôfeszítést; végre feltöri a játékot, ô az erôsebb. De hol a lélek? És jön a megdöbbenés, a gyász.
    Vannak olyanok is, akik rögtön eltörik a játékszerüket, még egy pillantásra is alig méltatják; ami ezeket illeti, bevallom, sejtelmem sincs, miféle titokzatos ösztöke viszi rá ôket erre. Valami babonás düh lesz rajtuk úrrá e kicsiny, az emberi világot utánzó tárgyakkal szemben, vagy valamiféle szabadkômûves vizsgálatnak vetik alá a játékszert, mielôtt engedélyeznék neki a belépést a gyerekvilágba? — Puzzling question!”²
    Nem szolgálhatna ez bevezetésül a pszichológia kísérleti módszeréhez?
   
   

A hatékonyság összeomlása

    Szemügyre kell tehát venni a Salpêtrière nagy optikai gépezetének experimentális jegyzôkönyveit. Egyúttal emlékeztetni elhibázottságára s a véletlenek — bármily elenyészô — szuverenitására: rámutatni az összeomlásra, mint hatékonyságának horizontjára.
    Ugyan mi lehetett az a „kegyetlenség csöppje”, mely minden „megismerés-akarásban” ott úszik? A képek vére?
    Figyeljenek csak ezekre a jelentôségteljes borzalmakra: a Salpêtrière, a nôk nagy menhelye — a volt lôportár — az 1792-es történelmi tévedés (a „nôk összesküvése”, ami egy „börtön-összeesküvés” része lett volna) — és „a nôk szörnyû, az egész történelemben példátlan lemészárlása”...
   
   
   

Klinikai tudásformák

A bûnözés színháza

    A Salpêtrière: a nagy bebörtönzés fennkölt helye, a „kis arzenál”, így nevezték. Franciaország legnagyobb kórháza. A „mészárlás udvarával”, a „megátalkodott nôkkel”, a saint-médardi rángógörcsösökkel, az „alkati anormálisokkal” és más „született bûnözôkkel”, akik mind be voltak ide zárva: második Bastille. A nôk általános kórháza volt ez, avagy inkább a nôi hulladék gyûjtôhelye; „a Hoˆtel-Dieu orvosainak egyenesen meg volt tiltva, hogy felvegyék és ápolják ôket”: mert csak a Salpêtrière-ben lehetett például „kiszûrni” a nemi betegeket; a felvételnél vizsgálatot tartottak, kitöltötték a „bizonyítványt” és internálták ôket. Franciaország legnagyobb kórháza, a nôk kórháza. Föl kell fogni, legalább meg kell próbálni fölfogni, hogy a Salpêtrière Párizs városában a nôiesség valószínûtlen helye volt — akarom mondani, a nôk városa, a gyógyíthatatlan nôk városa.
    1690 óta háromezer nô! Háromezer ínségben szenvedô, csavargó, koldusasszony, „bukott nô”, „vénkisasszony”, epilepsziás, „gyermeklány”, „eldobott, torz ártatlanok”, javíthatatlan kis ringyók — bolondok. Aztán 1873-ban: 4383 személy, ebbôl 580 alkalmazott, 87 „lábadozó”, 2780 „polgárnô”, 853 „bomlott elméjû”, 103 gyerek. A nôi halál fennkölt helye 275 448 négyzetméteren, középütt egy pompás, kereszt alaprajzú templommal.
    1863-ban Monsieur Husson, directeur de l’Administration Générale, Monsieur Dupont prefektus úr elé tárta nagyszabású jelentését: „Rapport sur le service des aliénés du département de la Seine pour l’anée 1862”. Ebben az évben lépett be Charcot a Salpêtrière-be. Érdekes statisztikák: félezer betegre egy orvos. Három étkezési elôírás: elmebetegek napi két étkezéssel, elmebetegek egy étkezéssel, elmebetegek diétán. Évente százötvenhárom epileptikus roham. Felbecsült gyógyulási kvóta: 9,72 százalék. 1862-ben kétszázötvennégy nôi haláleset, nyilván „elmebaj okán”. Milyen okból is, pontosabban? Monsieur Husson hatvanat sorol fel: harmincnyolc fizikai okot (közöttük: önkielégítés, görvélykór, ütések és sérülések, szexuális kicsapongás és libertinizmus, kolera, erotománia, alkoholizmus, nemi erôszak), és huszonegy morális okot (közöttük: szerelem, kéjelgés, „kártékony olvasmány”, honvágy és elnyomorodás...), és még egy rubrika, mely az „ismeretlen okokat” könyveli el.
    Ebben a szótárban a hisztéria még nem bukkan fel.
    A Salpêtrière infrastrukturális fejlesztése Monsieur Huston által 1862-ben: az udvar egy részét kertté alakították, és beszereztek egy zongorát.
   

Pokolraszállás

    Mindazonáltal olyan volt, mint a pokol.
    A képi ábrázolások ebben nem csalatkoztak; Charcot irodalmár csodálói viszont, akik meg-meglátogatták a Salpêtrière-t és részt vettek a híres keddi elôadásokon, könyörületességüknek adtak hangot — így például Jules Clarétie (aki nem volt akárki: a Francia Akadémia tagja): „E falak mögött egészen különös népség él, imbolyog, vonul: öreg emberek, szegény asszonyok, akik nyugalmi állapotban egy padon a halált várják, ôrültek, akik a nyüzsgô udvaron vagy a cella magányában kiordítják dühüket vagy eljajgatják bánatukat. E città dolorosa vastag, szürke falainak ünnepélyes rozzantsága mintha egy XIV. Lajos korabeli negyed fejedelmi megjelenését ôrizné, ami az elektromos villamosok korának Párizsában feledésbe merült. Olybá tûnik, mint a fájdalom Versailles-a.”
    Az ilyen szöveg (mely a Charcot, a vigasztaló címet viselte) voltaképpen a következôre akart kilyukadni: ebben a fájdalom városában Charcot nemcsak Napkirály és császár, hanem emellett még apostol is, aki a maga korában „uralkodott és vigasztalt”. Még Bonapartéhoz is hasonlították.
    Mindenekelôtt azonban: „szép, gondolkodó homlok”, „sötét orca”, „szigorú szemöldök”, „mélyen ülô, árnyékos, kutató szempár”, „hallgatáshoz szokott ajak”, „antik formájú fô” — mindenekelôtt Dantéval azonosították, mégpedig a pokolra szálló Dantéval... „Lasciate ogni speranza, voi ch’entrate”... „Mély álmom durván szakította széjjel / egy súlyos dörgés, úgy hogy fölütôdtem, / mint akit erôvel fölráznak éjjel: // s szemem pihenve, föltárul elôttem / a táj, s bámulni fektembôl felültem, / hogy lássam a helyet, hová vetôdtem. // És ím, valóban part mögé kerültem: / partjára a fájdalmas völgyû mélynek, / mely dörgéssé gyûjté a jajt körültem.” Elsô kör, a pokol tornáca.
    Charcot-ról szólva a hagiográfusok sosem hagyták említés nélkül a tényt, hogy évekig szemtôl szemben állt a pokol asszonyaival, csupasz mellükkel és szétnyílt szoknyájukkal, a pokoli asszonyokkal, akik úgy követték, mint az áldozati állatok csordája, elnyújtott jajszót küldve utána — mindenekelôtt azonban azt hajtogatták, hogy ô nem tehetett róla, Charcot-nak, anélkül, hogy akarta volna „egészen alá kellett merülnie a hisztériába”; micsoda adminisztratív véletlen! (Melynek konzekvenciái azonban hamarosan sorsdöntônek bizonyulnak...). „A véletlen úgy hozta, hogy a Saint-Laurent épület a Salpêtrière-ben oly roskatag állapotba került, hogy a kórházi igazgatóságnak rendbe kellett hozatnia. Az épület doktor Delasiauve pszichiátriai rendeléséhez tartozott. Elmebetegek lakták epileptikusokkal és hisztériásokkal vegyesen. Az igazgatóság kihasználta az épület renoválásának alkalmát arra, hogy végre elkülönítse egymástól az elmebetegeket, a nem elmebeteg epileptikusokat meg a hisztériásokat. Mivel az utóbbi két kategória egyaránt konvulziós kríziseket mutatott, logikusnak tûnt, hogy egyesítsék ôket, és egy speciális osztályt rendezzenek be számukra, »Egyszerû epileptikusok részlege« néven. Mivel Charcot volt a Salpêtrière két orvosa közül az idôsebbik, automatikusan ôt bízták meg az új munkakörrel. Így történt, hogy Charcot-nak, anélkül, hogy akarta volna, a dolgok menetébôl kifolyólag egészen alá kellett merülnie a hisztériába.”
   
   

Veni-vidi

    Charcot tehát pokolra szállt, ámbár nem érezte túlságosan rosszul magát ottan.
    Ugyanis e négy-ötszáz pokol asszonya anyag volt a számára: amikor Charcot 1862-ben pokolra szállt, azt a kellemes és tudományos (ahol is a „fique” képzô a francia scientifique szóban itt egy nagyon erôltetett kauzális levezetés) — szóval azt a kellemes benyomást szerezte, mintha egészen egyszerûen egy múzeumba lépne be. Mint maga mondta: egy élô patológiai múzeumba, melynek van „régi állománya” és van „új állománya”...
    Ha ezt a múzeumot mégis „az emberi nyomorúság nagy empóriumának”, vásárterének nevezte, azért tette, hogy — fáradozásainak hála — katalógust lehessen csatolni hozzá, s hogy az empórium, ez a raktárház — gondoskodásának hála — „elméletileg és klinikailag valóban hasznos tanítás” pódiumává váljék.
    Mert az ô erôbedobása a tudás erôbevetése. 1872-ben Charcot-t az anatómiai patológia professzorának nevezik ki, de ez még nem elég egy valóban új tudás megalapozásához: ehhez még szüksége volt barátjára, Gambettára is, aki 1881-ben a parlamentben megszavaztatott egy kétszázezer frankos hitelt a célból, hogy a Salpêtrière-ben létrehozzák a „klinikai idegbetegségek” tanszékét, Charcot találmányát. Nem nagyobb léptékû befektetés ez, mint egy zongora beszerzése vagy mint egy kerthitel?
   

Empórium-impérium

    „Cézárizmus az egyetemen”, ezzel a kifejezéssel vélte a legtalálóbban jellemezni Léon Daudet Charcot pozícióját, akihez pedig családi kötelék fûzte, természetesen apai ágon, Alphonse révén. Charcot-val tényleg egy jövendô, nagyon makacs orvosfigura magasztaltatott fel: a patrónus figurája, mely akkortájt talán csak az immanens orvosi hatalom (ami többek között az 1892-es törvény révén majd monopóliumra tesz szert az orvostudományi praxisban) látványos dimenzióját jelentette. Ebbôl mindenekelôtt az bizonyult maradandónak, amit éppen a felmagasztaltatás tussolt el.
    Az orvostudomány nagy korszaka ez, melyet sajátos stílus jellemez (amit meg kell vizsgálni); a Belle Époque orvostudománya.
    Felmérhetetlen, csodálatos területeken vágtatott keresztül Charcot: krónikus reumatizmus, köszvény, öregkori betegségek, járási ataxia, a rákbetegek fájdalmas lábbénulása, agyvérzések, farpörkösödés, exophtalmikus golyva, laterális, amyotrophikus szklerózis, amit Charcot-betegségnek neveznek, az amyotrophia, amit Charcot-Marie-nak neveznek, a részleges szklerózis, a gerincvelô-sorvadás és a sorvadásos ízületi megbetegedések, a gerincvelô lokalizációi, afázia, az agyi funkciók lokalizálásának elmélete, egy figyelemre méltó elômunkálat az anatómiai patológia terén... Villámgyorsan klasszikus szerzôvé vált: 1887-tôl az oxfordi diákok, saját kezdeményezésre, a vizsgán megadták neki a „Degree of Bachelor of Medicin”-t, azt a rangot, mely Hippokratészt és Paracelsust illette meg.
    Mûveit minden nyelvre lefordították, angolra, oroszra, németre (nevezetesen Freud, aki 1886-ban és 1892-tôl 1894-ig foglalkozott ezzel), portugálra, hogy csak néhányat említsünk.
    Nagy diagnoszta. Nemzetközi privát pacientúra, nem akárkik: orosz nagyhercegek, a tuniszi bég fiai, egy brazil uralkodó, egy pénzügyminiszter (Fould bankár, 1853-tól 1855-ig az elsô fontos kliense) — hogy ismét csak néhányat említsünk.
    Egy iskola és egy irányzat, a „L’École de la Salpêtrière” megalapítója, számtalan tanítvány! — Tanár és fogékony kritikus: „Nem volt diákja, aki anélkül publikálta volna bármely fontosabb dolgozatát, hogy ô át ne olvasta és saját kezûleg ki ne javította volna azt. És mennyit tanult az ember a javításaiból!”
    A pénteki fôelôadások, a keddi elôadások. A keddi soirée-k egy bizonyos hotelben a Boulevard Saint-Germain 217. alatt. Természetesen válogatott társasággal: az orvosi világ, politikusok (Waldeck-Rousseau), a legismertebb festôk és szobrászok (Geroˆme, Roche-grosse, Dalou, Falguière), építészek (Charles Garnier), literátorok (a Daudet-k, Mistral, T. de Banville, Burty, Clarétie), mûgyûjtôk (Cernuschi), rendôrprefektusok (Lépine), sôt bíborosok (Lavigerie).
    Charcot mindenekelôtt a neurológia megalapítójának számított. Századik születésnapjára négyszázhatvanegy oldalas hommage született, és még 1955-ben is a mai pszichiátria úttörôjeként tisztelték: „Terapeutikus álláspontból kiindulva, korunkat megelôzve hangsúlyozta a betegek izolációját, a meggyôzéses terápiát, a fizikai faktorokat, az elektrizációt”.
    És miközben mindezt tette, újra felfedezte a hisztériát.
   
   

Megnevezni a hisztériát

    1893-ban írt nekrológjában Freud különös módon egy szoborhoz hasonlítja Charcot-t, mégpedig Cuvier Jardin des Plantes-i szobrához (talán mert szoborrá válva állt az elôtt, akit ô maga emelt rangra?). Majd, tovább követve a különösség logikáját, újabb hasonlattal folytatja: Charcot olyan, mint Ádám, egy Ádám, aki elôtt Isten fölsorakoztatta a nozológiai létezôket, hogy nevet adjon nekik...
    Charcot minden bizonnyal újra felfedezte a hisztériát (és ebbôl a szempontból opusa valóban alapvetô, alapnak alap, de mié? Ezen múlik minden.) Nevet adott a hisztériának. Elkülönítette, elsôsorban az epilepsziától és minden más elmebetegségtôl, röviden: izolálta mint tisztán nozológiai tárgyat. Azt jelentené ez, hogy felfedezte hajtóerejét, s ebbôl levezetett egy terapeutikus eljárást? Nem feltétlenül. — Akkor mi az, amit inkább tett vagy tenni akart — mit csinált a hisztériából? Másként szólva: mi történt azon példaértékû pillanat között, amikor Charcot kijelenti, hogy a „hisztéria” szó végül is semmit sem jelent, és a hisztéria „szétszabdalása” között, ami mindenekelôtt a szó meghalasztásának kísérletét jelentette, a mester halálakor, saját tanítványai részérôl?
   
   

A tények foganatosításának mûvészete

    Nem vagyok igazságtalan? Charcot opusában, ezt meg kell adni, félelmetes erôvel mûködik a hisztéria megértésének kísérlete. Ez a kísérlet módszeres volt, s a módszer helyes.
    Amikor a módszer mégis zátonyra futott (mert túlságosan is funkcionált, túl rosszul vagy túl jól), a kísérlet fanatikussá változott, majd bizonyos tekintetben aljassá. Azonban, elôször is: mi volt a módszer? Mit akart Charcot, mit várt el alapvetôen a módszertôl? — Azt akarta, hogy egy eszme bontakozzék ki számára belôle, egy eszme a valódi „patologikus életrôl”, adott esetben az idegrendszerrôl. Joggal emelte ki Pierre Janet azt a körülményt, hogy Charcot „legalább annyira gyürkôzött az elmélettel, a tények értelmezésével, mint azok leírásával”. És hogyan remélte életre segíteni ezt az eszmét? — úgy, hogy provokálta a megfigyelést: annak rögzíthetô láthatóságát.
    Szigorúan véve ez a kísérleti módszer definíciója, ahogy azt Claude Bernard meghatározta. Visszatérek tehát hozzá. A kísérleti módszer, írja, nem megfigyelés, hanem „provokált” megfigyelés: azaz egyrészt a tények érvényesítésének, másrészt azok foganatosításának mûvészete. Amennyiben a megfigyelés „foganatosítás”, annyiban megtapasztalás. És nem szabad másban hinni, írja Bernard, csakis a tapasztalatban, mert az kívül áll minden doktrínán.
    Ellenben én itt éppen a doktrinér peremkerületet fogom érinteni, tehát e módszer bemutatása során cáfolom, hogy csupán tényeken alapszik, sohasem szavakon; hogy mentes lenne minden eszmétôl és hogy „mindig ki tud térni a rögeszmék elôl”; és végül, hogy biztosítékkal szolgál az „ellentmondásos tények” apóriája ellen. Cáfolatról beszélek, mert Charcot klinikáján, ami a hisztériát illeti, minden rögeszmés jellegû, és talán egy kétségbeesett pörrôl tanúskodik: a testekrôl való tudás, a cselekedetek és a „megfigyelés” heves vitájáról, mely utóbbi, habár „foganatosították”, ellentmondásoktól hemzseg.
    Kétségtelen, hogy a kísérleti módszert azért találták ki, hogy ezen ellentmondásokkal dacoljon, és hogy „a tények foganatosításának mûvészete” a tény esztétikájának, valamint etikájának is alá van vetve.
   
   

Patologikus élet, halott természet (nature morte)

    A kísérleti módszer számára problémát jelentett, hogy a „patologikus élet” csak hulla-dék formában ismerhetô meg, s ismerjük a döntô választ, amit Claude Bernard adott e kérdésre: „Ha meg akarjuk ismerni az emberek és a magasabb rendû állatok életmegnyilvánulásainak pontos elôfeltételeit, nem a külsô kozmikus területen kell kutakodnunk, hanem a belsô szervek terén [...] Hogyan lehetne azonban ezt az embernél csakúgy, mint a magasabb rendû állatoknál oly összetett területet, az organizmust kutatni anélkül, hogy bizonyos értelemben bele ne gyalogolnánk és bele ne hatolnánk olyan kísérletek segítségével, melyeket élô testeken végzünk? Ami azt jelenti, hogy az élet jelenségeinek elemzése megköveteli az eleven testbe való behatolást az élveboncolás eljárásainak segítségével”.
    Ahhoz, hogy megismerjük az életet, elevenen fel kell boncolni azt. Charcot a maga részérôl sokkal szörnyûbb problémába ütközött: hisz nem lehet, valóban nem lehet egy idegbeteg minden idegét a szétszakadásig megfeszíteni, hogy meglássuk, miként mûködik; és még kevésbé lehet behatolni a bomlott elme agytekervényeinek „patologikus életébe”, anélkül, hogy elpusztítanánk ezt az életet. Az érintés nélküli megfigyelésre kellene tehát szorítkozni, a felszín megfigyelésére?
    Bizonyára nem, a patológiának mindent meg kell tennie, hogy meghaladja a tünetek egyszerû azonosításának, csakúgy, mint a tiszta anatómai patológiának a nézôpontját: az idegrendszer megbetegedéseinek tanulmányozását elôször is a „funkcionális regulációk patológiájának” formájában kell nyélbe ütni. Ami nem azt jelenti, hogy az egész patológiát alá kellene rendelni a fiziológiai vizsgálódásnak, hanem: „a klinikai megfigyelésnek szövetkeznie kell az egyetemes tudománnyal, és fokról fokra felzárkózni az élettanhoz, hogy hozzájáruljon egy valóban racionális orvostudomány megszületéséhez”. A funkcionális nézôpont alkalmazása, az abból fakadó neuro-motorikus sémák és a fiziológiai regulációk kiterjesztése lehetôvé tette, hogy a pszichopatologikus terület elôtt a reprezentáció lehetôsége is megnyíljék: „Lehet, hogy magyarázatom nehézkesnek és a hajánál fogva elôrángatottnak tûnik Önöknek. Megértem, hogy a szellemi emberek többé-kevésbé elmélyült tanulmányokat várnak el, melyek azonban csak kevesek számára hozzáférhetôk. Talán némileg hozzá kell szokni ehhez, hiszen az idegbetegségek esetében a pszichológia illetékes, s amit én pszichológiának nevezek, az az agykéreg racionális fiziológiája”.
    Húsz évvel korábban ez még így hangzott: „Uraim, nem marad más, mint hogy meghatározzuk a patológia és a fiziológia közti szükségszerû kapcsolódásokat [...] Habár felismerték, hogy az élôlények olyan jelenségeket mutatnak, melyek a holt természet esetében nem találhatók meg, az új patológia abszolút tartózkodik attól, hogy az életet titokzatos vagy természetfeletti, sajátszerû és minden törvényen kívül álló befolyások eredôjeként szemlélje. Sôt egészen ama feltevésig elmegy, hogy az eleven tulajdonságok egy napon a fizikai tulajdonságok rangjára jutnak.”
   

A tünetben anticipált halottszemle

    Charcot valóban arra kényszerült, hogy idealizálja, azaz bizonyos tekintetben valótlanítsa módszerét: habár az idealizáció rokon a szublimációval, mégis különbözik tôle; ugyanis kompromisszum. És Charcot „anatómiai-klinikai módszere” ilyesmi volt:
    Kompromisszum az idegbetegségek tanulmányozásának fiziológiai és esszencialista célkitûzései között: az agy mûködését ugyan nem láthatjuk, ámde testi tünetek formájában felszínre hozhatók olyan hatások, melyeket e mûködés anomáliái idéznek elô; lehetôség nyílik tehát a prejudícióra.
    Kompromisszum a foganatosított megfigyelés idejét illetôen; mert épp erre kényszerült Charcot: a beteg által produkált tünetek („módszeres”, „precíz”) tanulmányozására, hogy aztán (ami annyit tesz, hogy az illetô beteg halála után) tanulmányozhassa a megállapított károsodás „székhelyét”; továbbá ezeknek a tanulmányoknak nagyszámú eseten való megismétlésére és összevetésére, hogy biztonsággal rögzíthesse azoknak a károsodásoknak a „reális székhelyét”, amelyek következményei voltak azok a bizonyos tünetek. Az „agyi lokalizációk” doktrínája, Charcot dicsô bizonyítványa.
    A módszer tehát a klinikai pillantás paradox temporalizálásáról tanúskodik: ez a pillantás az eleven emberen a halottszemle eredményeit anticipálja. Teszi mindezt esztétikusan, önmagát „az élô anatómiájának” (anatémnein: testet szétszaggatni, megnyitni, szétszedni) keresztelve.
   

A klinikai begyakorlás

    Nos, a klinikához alapvetôen hozzátartozik, hogy „az orvostudomány egyesítette az igazságot meg az idôt”: a klinika az orvostudomány „abszolút korszakaként”, az abszolút tudás korszakaként tételezte magát. Ugyanakkor Charcot felismerte korlátait: a klinika tiszta praxis, tiszta begyakorlás. Ámde lényegi értelemben az: hisz magának a „mûvészetnek” a begyakorlása, és az orvosi meg a terapeutikus „hatalomnak” a begyakorlása: „Ellenben amit én képviselek, az az, hogy a vezérszerep, a legfelsôbb döntés ebben az együttmûködésben mindig a klinikai megfigyelésnek jusson. Ezzel a francia iskola legnagyobbjainak védelme alá helyezem magam, mert ôk a legközvetlenebb tanáraink, kiknek tevékenysége ragyogó fénybe vonta a párizsi Orvosi Egyetemet, melyhez én is tartozom.”
    („Ellenben amit én képviselek...” — vajon nem annak képlete ez, amit én kompromisszumnak neveztem?)
    Annyi biztos, hogy az említett módszertani nehézség a klinikai protokollformák elképesztô bevetéséhez vezetett, és így lett kordába szorítva. Ez a bevetés nemcsak a hagyományos keddi és pénteki elôadásokból állt; egy „poliklinika” is létesült, afféle tanácsadó szolgáltatás a „külsô” páciensek számára, mely „napról napra jelentékenyen bôvült, és M. Georges Guinon számításai alapján 5000-re tehetô az ott megejtett konzultációk száma”.
    Egy protokoll pedig így néz ki: rostálás, felsorakoztatás, rostálás, összehasonlítás, rövid szemrevételezés, diagnózis, terápiás utasítások: „Helyet foglal egy üres asztal mellett, és berendel egy megvizsgálandó beteget. A beteget teljesen levetkôztetik. A belgyógyász felolvassa észrevételeit, a mester figyelmesen hallgatja. Eztán hosszú hallgatás következik, miközben, tenyerével az asztal lapján dobolva, nézi, szemrevételezi a pácienst. A csoportba verôdött asszisztensek szorongva várják a megvilágító szót. Charcot továbbra is hallgat. Aztán felszólítja a beteget, hogy tegyen egy mozdulatot, szóra bírja, reflexvizsgálatot, érzékenységi tesztet rendel el. Majd ismét hallgatás következik, Charcot titokzatos hallgatása. Végül behívat még egy beteget, megvizsgálja, miként az elôzôt, berendel egy harmadikat is, és, még mindig egyetlen szó nélkül, összehasonlítja ôket.
    Ez az aprólékos, mindenekelôtt vizuális megfigyelés áll Charcot minden felfedezésének kezdetén. A mûvész, aki az ô esetében az orvossal vetekedett, tetemesen hozzájárult a látleletek kialakításához.
    Delet harangoznak, Charcot feláll. Néhány instrukció a belgyógyászainak, majd személyzetének kíséretében apró lépésekkel visszatér kocsijához, megpaskolja a bérelt landauer elé fogott lovakat, s egy kurta köszönéssel búcsút vesz alkalmazottaitól. És elhajtat”.
   

A jelenségek dramaturgiája

    Egy pillantás, mely megfigyel és óvakodik attól, hogy beavatkozzék, vagy úgy tesz, mintha óvakodna. Egy néma pillantás, semmi más. Tisztaságot színlel — ez az eszményi „klinikai pillantás”, mely csak egyet akar: a színjátékban, amit a patologikus élet „kínál fel” számára, észrevenni egy nyelvet. Van-e azonban színjáték szcenírozás nélkül?
    Ha létezik is határ a klinika és a kísérletezés között, azt Charcot de még mennyire, de még mily gyakran áthágta, ugyanis gondolatilag összemosta a kettôt. Még mindig hallani: nem az ô hibája volt, hiszen betegségekkel, mi több, neurózisokkal! kellett meggyürkôznie; olyan betegségekkel, melyek a testtel „kísérleteztek” egy „rögeszme” szolgálatában, mint mondták. A „klinikai pillantás” tehát, ahogy azt Charcot praktizálta, mintegy a tulajdon tárgya miatt kényszerült arra, hogy ne legyen mentes a kísérleti intervencióktól? Charcot személy szerint semmit nem tett hozzá?
    Souques és Meige tudósításából kiderül, hogy Charcot szinte a klasszikus kérdésektôl — „Mi a panasza?” — „Hol érez fájdalmat?” — is megtartóztatta magát, és ez elgondolkodtató. Mert úgy volt vele mindig, mint aki már látta.
    Szófukar, mégis milyen hatásos: visszapillantva a tünetek nagy rendezôjének tûnik, s ezek a tünetek maguktól beszéltek hozzá! E hallgatag dramaturgiában a tünet jellé lett: úgy látszik, elég volt „felszólítani a beteget, hogy tegyen egy mozdulatot” vagy még egy beteget rendelni mellé, meg egy harmadikat, hogy a páciens megjelenésének teljes láthatósága a magyarázat szemmel láthatóságává változzék át. Egy jel. Jel, azaz a tünet bizonytalan, szeszélyes titkosírásának egyidejûsítô átírása. „A jel azt jelöli, ami be fog következni, ami megelôzte és ami éppen lejátszódik; a jel prognózis, anamnézis és diagnózis” (Foucault).
   
   

Esetek

    És hogyan írható körül pontosan az aktuális tünet? A tünet jelene? Hogyan jelenetezhetô katasztrofikus, tehát egyedi megjelenése? — úgy, hogy elôször is esetbe foglaljuk.
    Az „eset” a klinika elsô számú „mûfaja”, melyben kirajzolódik egész „stilisztikája”. Elsôsorban az integritásról való gondoskodásról tanúskodik: meg kell hagyni a beteg test individualitását mint olyat, és sohasem szabad figyelmen kívül hagyni egy mindig lehetséges ellenbizonyíték értékét! — ámde ez csak az ész csele! Mert a klinika, akarom mondani Charcot mindig elvárással fordul oda mindenhez, megköveteli magától, hogy mindent el tudjon várni, beleértve saját nozológiai megdöbbenését is! Elôre akarja látni, hogy egy kivételes esetnél sincs kivétel, nincs „még-visszatérünk-erre”, és úgyszólván — vagy éppen ezért — elôhívja, meginvitálja azt. Ez így tudományos. A tudomány kihívja és kiköveteli a kihívásokat a tudomány számára: „Az esetek között van egy, mely külön figyelmet érdemel, s ez lesz elsô összejövetelünk tárgya: ha nem tévedek, kiválóan példáz egy ritka, nagyon ritka affektust, melynek létezését még az orvosok többsége is vitatja. Azonban, Uraim, nem szabad lebecsülni a rendhagyó esetek vizsgálatát. Ezek mindig csupán csalétkek a hiú kíváncsiság számára. Néha tényleg megoldást kínálnak a nehéz kérdésekre. Ennyiben azokkal az elveszett és paradox lényekkel vethetôk össze, amelyek után a természettudós kutat nagy igyekezettel, mert összekötô kapcsot képeznek a zoológiai osztályok között, vagy mert hozzájárulnak az anatómia vagy az élettani filozófia sötét pontjainak tisztázásához.”
    (Rendhagyó és paradox, mégis legitimált — természetesen egy hisztériás esetrôl volt szó itten...)
    A klinika tehát meginvitálja a rendhagyót, ekként gondoskodva az integrációról csakúgy, mint az „integritásról”, mivel a sokféleség, hogy ha egyszer végigszánkázunk rajta (ez az ideális célkitûzés), magától megszûnik sokféleség lenni és elveszti kontingenciáját: magától beleolvad a nyomokba, amelyeket a „szánkázás” hagyott. Az eset barokkos kibontakozása sem egyéb, mint a klasszifikáló ész ravaszsága. Stíluskérdés marad csupán.
   
   

Tablók

    A klasszifikáció fomát ad a rendetlenségnek és az esetek sokféleségének; tablókat csinál belôlük. Micsoda is egy tabló? (A tablónak nincs lényege, csupán kvázi-lényege; de nincs is szüksége ilyesmire... — Ez nem válasz.) — A tabló pótol. És gyarapít. Mégis válasz olyasvalamire, mint a szimultaneitás organizációjának problémája; az orvostudomány már régóta körözött egy tabló-nyelvezet fantazmája körül, egy sajátságos nyelv körül, hogy az „esetet”, annak szukcesszivitását s mindenekelôtt idôbeli szétszórtságát integrálhassa egy kétdimenziós, szimultán térbe, egy táblázatba, a karteziánus koordináták alapján meghúzott vonalak hálójába. Ez a betáblázás aztán kiadja „a” betegség egzakt „portréját”, olyan mértékben, amennyire láthatóvá teszi azt, amit a betegség története (a maga idôszakos jobbulásaival, egymással versengô és egymást ütô okaival) leplezni próbált.
    És miközben arról álmodott, hogy képi nyelvvé válik, az orvostudomány egy tervnek, egy vágynak szentelte magát, hogy megoldja a kettôs apóriát: elôször is a formák formájának apóriáját. A „típus”, Charcot szerint, mindazon tünetek formája, melyek révén egy betegség, mint nozológiai konceptus létrejött. A típus „tünetegyüttes, egymástól kölcsönösen függô és hierarchikusan rendezett, bizonyos csoportok szerint osztályozható, természetükbôl és mindenekelôtt kombinációs lehetôségeikbôl fakadóan a szomszédos betegségektôl megkülönböztethetô tünetek együttese”. A hisztériát illetôen döntô fontosságú, hogy Charcot minden erôfeszítése arra irányult, hogy Briquet híres (Galentól és Sydenhamtôl átvett) hisztéria-definícióját kategorikusan megcáfolja, hogy megvétózza azt, miszerint „a hisztéria Próteusz, mely ezer formában mutatkozik meg, ám egyetlen formába sem foglalható bele”.
    Aztán az idôbeli lefolyás apóriája. Ha ebbe a látható grammatikáját álmodták bele, azért tették, hogy a tünetet teljesen jellé olvasszák, pontosabban egy valószínû jellé, mely a szétszórt idôbeliséget térbelileg organizálja. Az „eset” bizonytalan ideje így bagatellé vált egy nagy, narratív-tabellázó eljárásban, melyben a történet, a diagnosztika, a prognosztika szimultán konfigurációt alkothat: valódi álom à la Condillac...
    Nem elképesztô ez a formába vetett bizalom?
   
   

Megfigyelések, leírások

    Csak csodálkozhatok azon (mondta Freud), hogy hogyan is tudtak a szerzôk oly folyékony és pontos kórtörténeteket kiszedni a hisztériásokból? „A betegek valójában képtelenek ilyenforma tudósításokat adni magukról. Életük egyik-másik idôszakáról ugyan bôségesen és összefüggôen tájékoztatják az orvost, ezt azonban egy másik periódus követi, mikor is híradásaik ellaposodnak, lyukakat és talányokat hagynak maguk után, aztán megint koromsötét, semmiféle használható közléssel meg nem világított idôszak elôtt találja magát az ember. Az összefüggések, még a látszólagosak is, többnyire tépettek, a különbözô események sorrendje bizonytalan.” Az idô ugyanis ragaszkodik a tünetek titkosírásához; mindig meghajol, meg- és elhajlik, bizonyos értelemben azonban megmakacsolja magát. A hisztériában aztán igazán — méghozzá hogy!
    A tabló-nyelv arra való, hogy félreértse ezt a makacsságot is, meg az elhajlások értelmét is. Az eset meg a tabló a megfigyelésben, a felügyelet aktusában — e roppant pszichiátriai tehetségben — érik be. Charcot-nál azonban a megfigyelés nem annyira a patologikus történet intim elbeszélésére irányult, mint inkább a testi állapotok ügyes leírására. Természetesen sorrendbe rakva, ámbár implicit módon beismeri hipotetikus dimenziójukat, lévén hogy újra feltalálja azokat.
    A forma volt az, amit mindenáron meg akart menteni. Ami az esetbôl kiindulva feljegyzésre került, azzal a szándékkal, hogy végül egy egész kerekedik belôle, nem más, mint a látható testi jelenségek ábécéje. Mindent látni, mindent tudni. (Tout voir, tout savoir.) Körülírni (nem pedig megírni). A tekintetet lebegtetni (és nem beszélni, még csak oda sem hallgatni igazán): ez a kimerítô leírás eszménye.
    „Mint tudják, egy jó leírás egészen különös erôvel vonja magára a figyelmet. A tárgyra bocsátott fény egyszeriben megvilágosító erejûvé válik, úgyhogy minden szem látni kezd, még a legfelkészületlenebb is; ahol azelôtt a semmi volt, hirtelen megered az esô és megindul az élet, és mint mindig mondom, roppant nagy érdem megajándékozni a patológiát egy új, eladdig ismeretlen betegségtípussal”.
   

Kíváncsiságok (kuriózumok)

    Ebben a szövegben lopva egy új lépésre került sor: a klinikai tapasztalat elkezd valamiféle „szép érzékiséggel” azonosulni; de még hogy. Valamiféle „konkrét” érzékiség, vagy ha úgy tetszik, „szenzoriális” tudás: mindenesetre esztétika, pallérozott esztétika (mint a fentebb említett szépléleké) kerekedik ki belôle.
    És nincs olyan biográfusa Charcot-nak, aki ne hangsúlyozta volna ki mûvészi „ízlését” és „jártasságát”, sôt festôi elhivatottságát.
    1893-ban írt cikkében Freud is kiemelte ezen figuratív tehetségét: „Nem volt töprengô fajta, nem volt gondolkodó, hanem mûvészi tehetséggel megáldott természet, mint maga mondta, visuel, látnok. Ô maga mesélte nekünk a munkamódszerérôl a következôket: az volt a szokása, hogy a számára ismeretlen dolgokat újra meg újra szemügyre vegye, hogy napról napra mélyebb benyomást hagyjanak benne, mígnem hirtelen megszületett benne a megértés. Lelki szemei elôtt elrendezôdött a káosz, melynek látszatát az egyforma tünetek ismétlôdése keltette fel [...] Sokszor hallottuk tôle, hogy a legnagyobb kielégülés, ami egy embert érhet, az, ha meglát valami újat, azaz felismeri benne az újat, és ismételten visszatért e látásmód nehézségeire és érdemeire. Miért van az, hogy az orvostudományban az emberek mindig csak azt látják, amit már megtanultak látni, milyen csodálatos lenne, ha az ember végre új dolgokat — új betegségeket — láthatna meg, melyek valószínûleg mégis oly vének, mint az emberiség...”
    Szakadatlanul valami újat meglátni: lankadatlan kíváncsiság. A kíváncsiság (mellékesen mondva) Burke szerint az elsô lépés a fenséges felé vezetô úton.
    A kúra és a kíváncsiság (cure és curiosité) a franciában egyazon szótôbôl fakad. Úgy tûnik, mintha valami értelmi fúzióban megragadnák Charcot-nak a hisztériával folytatott csatározását. Ne feledjük el, hogy a „kúra” bizonyos mértékben a pszichiátria alapító szava: a kúra ápolást jelent, gondviselést, kezelést; ám épp annyira megbízást, vezérlést, ennélfogva hatalmat. A kúra éppen ennek az orvosi gondoskodással szövetkezett hatalomnak a hatása. Megtisztítás tetôtôl talpig (a latinok erotikus nyelvében a cura a gondviselés, a kíváncsiság, sôt a tisztogatás tárgyát is jelöli, azaz a nemiséget.) Létezhet-e nagyobb indiszkréció ennél a hatalommá transzformált kíváncsiságnál?
    Nos, én azt szeretném megvizsgálni, ami a kúrában (cure) és a kíváncsiságban (curiosité) egy alapvetôbb értelemrôl tanúskodik: a cura mint aggódó nyugtalankodás. A kérdésem így hangzik: miféle nyugtalanság táplálta Charcot-nak és az egész Salpêtrière-nek ezt a kényszerét, hogy „mindig újat” lásson? Mi volt ennek az idôbeli duzzasztója? És attól, amit láttak, ami Charcot szeme elôtt volt nap mint nap, titokban mit követelt meg ez a duzzasztó?
   

Pillanatok, kattintások

    „Újat látni”: ez a látás idôbeli kiterjesztése; épp annyira tanúskodik egy eszményrôl (a betanult látnokság, a klinikai prognosztika: amikor a látás egyúttal elôrelátás), mint, véleményem szerint, egy rejtett nyugtalanságról, melyben a látás egyúttal sejtelem. A Schaulust alapvetô bizonytalansága, a megôrzés és a fenyegetés között.
    A voajôr eszménye a bizonyosság: a látás idejében, mely mindig interszubjektív, ez úgy valósul meg, mint lopás, mint anticipáció. Ami annyit tesz, hogy az idôt, amit felölel, meg is tagadja, megtagadja azt, amit ôriz és fenyeget, kitalál magának valamiféle gyôzelmet az idô felett (mint a fentebb említett széplélek).
    Feltalálja magának a pillanatnyiságot és a látás hatékonyságát, miközben a látás tartama szörnyû idô, a hatékonyság szempillantásnyi megrendülése.
    És mi ennek a találmánynak a gyümölcse? — A látás egyfajta etikája. Kezdetben van a pillanat, mely még arról a „szép érzékiségrôl” tanúskodik, mellyel a klinikai pillantás azonosulni fog; aztán az „érzékek gyakorlata” — gyakorlat, átmenet a látás aktusába: pillanat, diagnózis, kúra, prognózis. A klinikai pillanat tehát máris kontaktus, egyszerre eszményi és átütô, egy sugár, mely egyenesen a beteg testére irányul és majdnemhogy letapogatja azt.
    Nos, Charcot még messzebre ment. Azon túl, hogy meghúzta az egyenes vonalat, megteremtette az ideális kontaktust és a szemsugár pillanatnyiságát, a pillantását egy még finomabb, kevésbé taktilis letapogatásra is felfegyverezte. Hisz ô csatába szállt a neurózissal, a mélység és felszín ezen intim és különleges szövevényével.
    Felfegyverezte magát a fényképezéssel.

Fordította Radics Viktória