Juhász Gyula:

ÁLDÁS A FENYŐKRE

	Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
	Ti mardtatok csak búsnak, hallgatagnak,
	Madár szólt, virág nyílt mindenfelé ágon,
	Ti állottatok csak árván a világon.
    
	De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
	Ti maradtatok csak örök virulóan. 
	Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
	Néma hirdetői örök szerelemnek.


TALÁLKOZÁS

	Amire vártam hosszú éveken:
	Találkoztál velem.

	Kezem fehér kezedben reszketett:
	Ó, mit mondjak neked?

	Künn nyári alkony bíbora ragyog,
	És én - veled vagyok.

	A mély homályban rám villant szemed,
	Szívem emlékezett!

	E percet százszor hiába lestem én,
	És most enyém, enyém!

	Kicsordult szívem, e kristálykehely,
	Élet, most ünnepelj!

	Pár kurta bók, egykedvű felelet,
	Mit is mondjak neked! 

	Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
	Ó, perc, szent, átkozott!

	Éreztem, hogy hazug minden dalom,
	Nem ismersz, angyalom!

	Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
	Az üdvöm nem te vagy!

	Szívemnek hozzád nem lehet joga 
	Soha, soha, soha!


SZERELEM VOLT

	Oly messze, messze, messze már,
	Hol az öröm s madár se jár,
	Hová a vágy is elhervadva ér el,
	Oly mesze, mesze, messze vár.

	Szerelem volt a neve régen,
	Tavaszban, éjben vagy mesében,
	Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
	Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.


KÉRDÉS

	Nagy ismeretlen, ó, mond meg nekem, 
	Magányos-e a szörnyű végtelen,
	Egyedül állasz a világ fölött,
	Mint óriás rab, örök száműzött?

	Mikor teremtő szent láz tüze éget,
	Nem kutatod-e át a mindenséget,
	Hogy valakire lelj, aki megért,
	S veled csodálja lelked remekét?

	Nem dobban-e meg óriás szíved,
	Mikor szavadra egy világ siket,
	S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
	Egek egébe néző örök szikla?

	Talán szíved nincs. Közönyös szemed
	E mély világnak titkára rámered,
	S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
	Hervadt rózsára, eltiport vetésre?


MEGHALNI SZÉPEN...

	Beteg hattyú fürdik fekete tóban,
	A szürke fűzfán őszi szél dalol,
	A kormos, ólmos ég alkonyodóban,
	A tél rebbenti szárnyát valahol.

	A kisírt szemű nap lenyugodóban,
	A szürke fűzfán őszi szél dalol,
	Beteg hattyú fürdik fekete tóban,
	Alkony és este búcsúcsókba forr.

	Beteg hattyú most készül elpihenni,
	A fáradt tájon vár az árva csend,
	A szemhatáron tar fűz árnya leng.

	Beteg hattyú most próbál énekelni.
	A táj halott. Megborzong szép nyaka,
	És átöleli mély, mély éjszaka!


ŐRVÉNY

	Félek. nem a kísértetektől,
	Mert kísértetek nincsenek!
	Félek. A jövendő rémektől 
	Lelkem beteg!

	Fázom. Egy örvény szája rémít,
	Irtózatos. Ott van szívemben,
	Baljósan szédít. egyre szédít,
	És ismeretlen!

	Magamtól kell rettegnem egyre,
	Futnék, de merre, hova térjek?
	Az örvény zúg minden eremben,
	Tőlem ki véd meg?


Ó SZENT GYEREKSÉG...

	Ó, szent gyerekség, hányszor elkereslek,
	Már merre vagytok, boldog szomorúság,
	Ti régi sétányok, ti régi kertek?

	És merre vagytok, első réti rózsák,
	Melyek gyors hervadását elsirattam,
	Hol vagy, te aranyfürtös, bús mennyország?

	S a régi játékokat merre hagytam?
	Mivé lettem? Fakó tükörbe nézek,
	És nem lelem már magamat magamban!

	Elraboltak engem a gonosz évek,
	És ami drága, ami halhatatlan,
	Azok tűnt tájak, fájó töredékek,

	És amik bennem élnek, már nem élnek!


MINDIG

	Mindig reménytelen volt a szerelmem,
	Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
	Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
	Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
	Mindig kellettek eléretlen rózsák,
	Örök talányok, édes szomorúság.

	Mindig nevettek, akiket szerettem,
	Mindig nevettem, aki szeretett,
	Mindig csak vágytam, és sohase mertem,
	Mindig csak vártam én az életet,
	Az élet elment, én is tovább mentem,
	Mindig daloltam, és mindig feledtem.



MÉGIS OLY SZÉP...

	Mégis oly szép az élet. Tört kehellyel,
	Melyből minden öröm s erő kiömlött,
	Tört kardal, mely csúfos kudarcba tört el,
	És ellened fordult, ó, bús legyőzött,

	Mégis oly szép az élet. Tört virággal,
	Mely néked nyílt, s elhervadt, mint a lelked,
	És tört zászlóval, melyre írva: Bánat,
	S mellyel vert életed eseng kegyelmet,

	Mégis oly szép az élet. Mégis oly szép,
	Fölötte kék sátor a csillogó ég,
	Alatta tarka szőnyeg az örök föld.

	Oly szép az élet! És oly bő kegyelme,
	Enged, hogy élj, szegény, szomorú ördög,
	Ég a pokol reményétől elesve.


A CSILLAGOK  SZERELME

	A vágyak hervadt levele
	Tétova hull a földre le,
	Avarja sápad, egyre nő:
	Dérverte szemfedő.

	Csak hulljatok, ti levelek,
	Bús vágyaim, ti betegek.
	A fám azért az égre nő:
	Bár földje temető.
	
	Csak szálljatok, ti madarak,
	Örömök, messze ég alatt,
	A fám azért tavaszra lel,
	Ha egyszer kitelel!

	Csak hullj, levél, és szállj, madár.
	Csak tűnj tavasz, és múlj, te nyár.
	A csillagok, szűz csillagok
	Szerelme rám ragyog.


Ó, EMBER!

	Az Embert én sajnálva szeretem,
	A gyűlölet nem borom, kenyerem.

	Mert jó az Ember, csak a sors gonosz,
	Az bujtogat, sebez és ostoroz.

	Mert szent az Ember, nagyra született,
	Hogy lássa, élje e mély életet,

	Mely fönséges csuda, dicső titok,
	És áldottak a bitók és sírok,

	Mert szent a szenvedés, szent a halál,
	S a hantok ormán nincs vég, nincs határ.

	Rögtúró férgek, fényes csillagok,
	Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok.

	Ó, Ember, búsan, alázatosan
	Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan,

	Az örök törvény mint áll és ítél,
	Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér;


AZ IVÓ

	Kivert a végzet. Ideballagok
	Mellétek, boros, piros asztalok.

	Élet szegénylegénye, bús betyár,
	Itt rám felejtés édes mérge vár.

	Sötét az élet, de piros a bor,
	Boros bíborban az öröm dalol.

	Fekete éjben, lelkem éjjelén,
	Ez öröm lángját élesztgetem én.

	Tudom, hogy éget és eléget ez,
	De egyszer így is, úgyis vége lesz.

	Ó, addig forrjon, mint a must, szívem,
	Édes vadul és édes szelíden.

	Villogjon billikomom fenekén
	A rubin vágy és a smaragd remény!

	A borban régi őszök fénye ég,
	Szüreti tűznek önti melegét.

	És néha mézes, mint a régi csók,
	És fanyar, mint a tűnt illúziók.

	És keserű, mint sorsunk, a cudar,
	És néha furcsa vágyakat sugall:

	Szeretni újra, élni újra még,
	És ekkor érzem, hogy már itt a vég.


IMÁDSÁG

	Szeretlek forrón, mint eddig soha,
	Te mindig áldott, mindig mostoha,
	Élet!

	Szeretlek fájón, égőn, mint a seb,
	Minden gyönyörnél mélyebb, édesebb,
	Halál!

	Szeretlek boldog és reménytelen
	Halálos vággyal én egyetlenem,
	Isten!


TEMETŐK

	Szeretem és keresem őket,
	A gyönyörű, víg temetőket.

	Mert csak az élők sírnak, búsak,
	A temetők mind koszorúsak.

	Ott a virágok dúsan nőnek,
	Poraiból a szeretőknek.

	A ciprusok úgy integetnek:
	Térj meg közénk, fáradt eretnek.

	A gondolat itt sarut oldva
	Fölnéz a hívó csillagokba.

	Királyi bíbor itt elvásik,
	És rongy lesz a föltámadásig.

	Szeretem és keresem őket,
	Az igazságos temetőket.

	A sírokon úgy elmélázom,
	Mint nyájai fölött a pásztor.

	És furulyám szelíden várja,
	Míg szól az angyal trombitája.


MÁJUS

	Vén harcos, én, ma békét hirdetek,
	Virággal verve meg a szíveket.

	Egy új kiáltványt írok, s érzem,
	Hogy ez az ige egyszer tett lészen:

	Ember, légy végre ember újra már,
	Ne ordas farkas és halálmadár!

	Nem bús robot, de boldog munka kell,
	Melynél a szív bízó taktusra ver.

	Új szent szövetség kösse össze mind
	Embertestvérek jó reményeit!

	Ez áldott föld ne temető legyen,
	De kert, amely több jóságot terem!

	Ember, magyar, ma még elő halott,
	Legyen majális minden napod!

	Vén harcos, én, ma békét hirdetek:
	Legyen szerelmünk már a szeretet!


BETEG KUTYA

	Úgy néz reád, mint szótlan fájdalom,
	És vánszorog a ragyogó napon.
	
	Szeméből csöndes panasz sír feléd,
	Keresi részvéted tekintetét.
	
	Tebenned bízik, úrban a hívő,
	És kínjait eléd teríti ő.
	
	A mindenség poklában didereg,
	Oly nyomorult, akár az emberek.
	
	A megváltó halált nem ismeri,
	Nem tudja, hogy enyhet ad neki.
	
	Csak nyöszörög, sírása könnytelen,
	S az égre szűköl árván, csöndesen.
	
	Testvéred ő is és osztályosod,
	A nap alatt egy a ti sorsotok,

	Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
	Ártatlan ő, szegény és védtelen.
	
	Mégis embernek ember gyilkosa,
	És a kutyától nem tanul soha!


EMLÉK

	Egy nyári éjre emlékszel-e még?
	Mint csillag fénye a lelkemben ég.
	
	Egy nyári csókra még emlékszel-e?
	A télben is melenget melege.
	
	Egy nyári éj volt, és egy nyári csók.
	Édes valóság és boldog titok.
	
	Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom.
	Már ballagok a temetőuton.
	
	Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
	Megszépítette bús életemet!
	
	
A HALÁLHOZ

	Te hegedülsz a hegedűkben.
	Te tündökölsz tavasz-derűben.
	
	Te csillogsz szerelem szemében.
	Te szunnyadsz az anyák ölében.
	
	Te mosolyogsz poharak mélyén.
	Te hárfázol a nászok éjén.
	
	Lágyan te ringatod a bölcsőt.
	Te hangolod az árva kötőt.
	
	Reménytelenség menedéke,
	Álmatlan álom, szende béke,
	
	Téged remegnek és remélnek.
	Halál: te vagy az örök élet.
	

AZ UTOLSÓ

	Mint nyáj után a nyári est porában,
	- Míg vénharang üzen az ó toronyból, -
	Úgy baktat andalgó versek nyomában
	Ez az utolsó, elfáradt komondor.
	
	A nyáj betér a kiskapuk során,
	Meleg szívek fogadják simogatva,
	A hűvös éjben a szegény, sovány,
	Beteg komondor szűköl csak. Siratja
	
	A verőfényes delelő csodáit,
	A délibábot, a nagy égi mester
	Tündéri várát szivárványszinekkel.
	
	Mindent, mi szép volt, boldog és derüs.
	A nyáj pihen. A komondor ezüst
	Tetők alatt az éjben mire vár itt?