Sivatagi remetéből megkeseredett szuperkatona (Írta: INFERNO)
2. Rész
Az ebédszünet
vége után újra megtelt a nagy konferenciaterem, az ajtók becsukódtak, és egy
pisszenést se lehetett hallani.
- No, most már folytathatom? – kérdezte Daniel
- Igeen! – kiáltották kórusban az ifjak, hisz eddig is nagyon lekötötte őket
a történet, hát kíváncsiak voltak a folytatásra
Szóval úgy döntöttem, otthagyom Firey Fieldset, és visszamegyek D.D.- be. Hosszú,
és viszontagságos út következett, át a pusztaságon. Nappal a nap szinte égetett,
éjszaka pedig majd megvett az Isten hidege. Nem is beszélve a prédára váró fenevadakról,
azzal a különbséggel, hogy ők nem meg akartak venni, hanem meg akartak enni.
( He he. ) No meg, azért az emberek szíve sem csupa jóindulat. Sokszor csak
egy hajszálon múlott, hogy ki nem múltam. Mire odaértem, már mindenem tele volt
finomszemű sivatagi homokkal. A város nem változott sokat, csak annyit, hogy
még kopottabb, és lerongyoltabb volt annál, amire emlékeztem. Most már nem féltem
szembenézni apámmal. Tudtam, nem fog tárt karokkal fogadni. De először nem hozzá
mentem, hanem a közeli fürdőházba, hogy lemosassam magamról a sivatag porát.
Kértem egy egyszerű kézi dörzsölést, lepengettem a pénzt, és máris sokkal jobban
éreztem magam. Senki nem ismert meg az utcán. Beértem a nyugati városrészbe,
és megpillantottam apám főhadiszállását. Amikor az őrök megláttak, fenyegetően
nyújtogatták felém kihegyezett lándzsáikat, melyek, gondolom sok vért láttak
már.
- Hívjátok ki Jackót! - mondtam
- ki vagy te, hogy csak így parancsolgatsz nekünk, he? – lépett előre dühösen
egy nagy, tagbaszakadt ember, Cole Rá emlékeztem, ő volt apám legjobb ( legkegyetlenebb
) embere.
- A fia, Dan. Hát te se ismersz fel, Cole?
- Mi?! Azt hittük, rég kipurcantál. Hogyhogy még élsz! Nem volt jó húzás a rabszolgafelszabadító-akciód.
De mit kotyogok én... Hívom máris. Majd kapsz tőle eleget! – mondta, azzal bement
Hallgatóztam. Odabentről ezt hallottam:
- Főnök, főnök!
- Mi van! Szöknek a rabszolgák!?
- Ó nem, dehogy! Itt van a fia!
- Mármint kié?
- Hát a magáé!
- Hogy! Mi! Hát nem döglött meg a sivatagban? Hogy meri idedugni a képét, azok
után, amit velem tett? Na várj csak! Majd megtanítlak én kesztyűbe dudálni!
És még én menjek elé! Hozzátok ide! Még ilyet!
Hagytam magam elfogatni, és bevitetni. Nem volt kedvem rögtön hadakozni.
- Nocsak, fiam! Jól megnőttél... De minek jöttél vissza? Mert nekem ugyan egy
cseppet sem hiányoztál. Csak anyád sírta ki a szemét utánad...
- Nyugi, nem miattad... Anya hol van?
-Meghalt – mondta csevegő hangon Elrabolták, mert azt hitték, fontos nekem,
és váltságdíjat követeltek érte.
- Kik?
- A bőrkabátosok.
- És nem fizettél?!
- Nem. Minek? Az utóbbi időben már nem is dolgozott, annyira beteg volt.
- De mitől?
- Hmm, azt mondta, belefáradt már, hogy rabszolgaként kezelem... Szerintem túldolgoztattam...
- Hogy lehetsz ennyire kegyetlen, érzéketlen, pipogya, ( ekkor az őrök idegesen
mocorogni kezdtek )
- Hagyjátok csak! Hadd mondja!
- ... megátalkodott, senkiházi, kapzsi, lökött, önző, nemtörődöm, rátarti, beképzelt,
öntelt, hazug, erkölcstelen, szemét, kiállhatatlan, idegesítő, sunyi, fösvény,
utálatos, érzéketlen...- már hirtelen nem jött több szó a számra Kimerülten
roskadtam le a padlóra. Tehát ide is feleslegesen jöttem. Bosszút esküdtem a
bőrkabátosok ellen. De még apámmal is volt elintézni valóm...
- Hányan maradtatok? – ez térített vissza a valóságba
- Mi?
- Hányan maradtatok életben, miután innen elmenekültetek?
- Senki. Csak én. Egyes-egyedül...
- Aha. Az már kettő ...
- Mi! Mi kettő ??? Azt mondtam egy... én....
- Meg az a vézna, béna, gyenge, sze...
- Úgy érted, Tommy?
- Ő ... – mondta némi undorral és megvetéssel a hangjában apám
- Hát él ?!
- Már nem...
- Mit tettél vele !? - ordítottam teljes erőből az arcába, és minden csepp önuralmamra
szükség volt ahhoz, hogy most azonnal neki ne ugorjak
- Hát tudod ... – mondta tettetett elmélkedéssel a hangjában, elég közel a városhoz,
egy sziklás vidéken találtunk rá, miközben rátok vadásztunk. Tudod, fiam, nagy
szerencsétek volt, hogy akkor nem találtunk rátok, mert akkor már te se élnél...
De most nem erről van szó... Krhm. Ahogy ott feküdt, azt hittük, halott. egyszer
csak megmozdult. A teste meg volt csonkítva, és valami hatalmas lény harapásnyomait
véltük felfedezni rajta..
- Jól van, jól van, mondd már! – mondtam remegő hangon
- Ó! Valaki milyen türelmetlen? Nos, ha pár perccel később érünk oda, már nem
élt volna. Parancsomra a tábori orvosaim összefoltozták. Csak azért mentettem
meg, hogy kihúzzam belőle, hol rejtőztök. De nem mondott semmit. Akárhogyan
kínoztuk is.
- Kínoztátok !? – mondtam most már szörnyen ideges hangon
- Igen... – mondta apám diadalittas hangon De ezzel még nincs vége. Mivel nem
vallott, úgy döntöttem, felköttetem egy karóra, hadd égesse szét a tűző nap.
- Te szadista disznó! – ordítottam, és már a könnyem is folyt Hogy voltál képes
erre! Mit vétett ő neked! – mondtam, megragadtam a grabancát, fölemeltem, és
arra készültem, hogy teljes erőmből a falhoz vágjam Ebben a pillanatban az összes
őr rámszegezte a fegyverét. Erre én leraktam.
- Nem ajánlom, hogy ezt még egyszer megpróbáld, Dan! Bevallom, egész soká bírta.
És így sem vallott. Egyébként megnézheted a maradványait, ha akarod. Ja! És
még nem mondtam, hogy többé nem szeretnélek itt látni.
- Nem is fogsz! Önszántamból nem jövök ide többé. – mondtam még mindig el-elfúló
hangon A viszont nem látásra!
- Ahogy mondod! – szólt apám, s elváltak útjaink
Azóta csak néhány testvériségi küldetés miatt kellett bemennem a városba. Persze
apám, amikor meghallotta a hírem, meg hogy milyen gazdag vagyok, szabadkozott,
hogy hát ő nem gondolta komolyan, meg hogy ne haragudjak rá... De ez már nem
hat meg. A tettei beszélnek helyette. Amikor még nem voltam híres, nem is akart
látni... No, de a lényegre térek. Szóval teljesen tanácstalan és kedvetlen voltam.
Nem tudtam, mit csináljak, hova menjek ... Elindultam hát a pusztába. Már ismerős
volt nekem ez a lelkiállapot. Most már végképp nem volt semmi remény arra, hogy
olyan rokonokat találjak, akik még élnek, és legalább megtűrnek maguk mellett...
Elintéztem a bőrkabátos bandát, nem esett nagyon nehezemre. Néhány hírvivőt
hagytam csak, de azokat is jól elvertem. ( Ma már belátom, nem ez lett volna
a helyes megoldás, de a bosszú elvette az eszem. ) Aztán pár napig csak mentem
céltalanul. Ezután arra gondoltam, semmi értelme sincs annak, hogy a végtelen
sivatagban lézengjek, valamit kezdenem kell az életemmel. Nem bolyonghatok itt
örökké. Bár ekkor minden felettébb kilátástalannak látszott, eldöntöttem, most
sem adom fel. Így hát egy jó ideig csak vártam, hogy emberi lénnyel találkozzam.
Próbáltam bejáratott kereskedelmi útvonalat keresni, hisz ott nagyobb eséllyel
botlok bele valakibe. Hamarosan megkérdeztem az első karavántól, akikkel találkoztam,
hogy merre van a legközelebbi emberlakta település.
- Jó napot!
Bocs, hogy zavarom, de nem tudná megmondani, merre van a legközelebbi város?
– szólítottam meg a karavánvezetőnek kinéző pasast
- Ahh. Nem zavar. Észak felé van Putrid Fort. Várjunk csak! Maga olyan ismerős
nekem! Ja, persze! Daniel Bright! A hős magánnyomozó! F.F.- ből jövünk! Mér'
tűntél el, He?
- Áh! Romero! ( Karavánokat vezetett Firey Fieldsből. ) Te kértél meg, hogy
derítsem ki, hogy a karavánutak előtt ki lopja a vizeteket! Milyen kicsi a világ!
Nem gondoltam volna, hogy itt, a puszta közepén találkozunk!
- De há' Mér' húztál el F.F.- ből? Mindenki hiányol. Ki lesz eztán, aki segítsen
a népnek?
- Majd akad más...
- Jól van. Úgy látom, nem akarsz róla beszélni. Akkor beszéljünk másról!
- O.K.
- Gyere velünk! Éppen Putrid Fortba megyünk.
- Hát jó.
- Bemutatlak a srácoknak. Hé skacok! Ez a férfi csatlakozik hozzánk, úgyhogy
neki is jár a közösből a napi adag, és ő is kiveszi a részét a harcból, ha arra
kerül sor! Tartsátok nyitva a szemeteket! Nem szeretném, ha megint bajba kerülnénk...
Egy tagot már vesztettünk...
- Kit? – kérdeztem
- Nem érdekes! Egy elfuserált balek volt. Nem nagy kár érte, de mégis... Na,
indulunk! A pihenőnek vége.
Út közben
bemutatott a többieknek. Nick, Jack, Jane, Mira és én. Öten voltunk. Az út hosszú
volt, így volt időnk összeismerkedni. Jane első pillantásra megtetszett... De
nem akartam megszeretni. Még túlságosan élt bennem Xila emléke... A csilingelő
hangja... Boldogságtól fénylő szemei... ( Ha rám nézett, mindig mosolygott,
és szemei elkezdtek csillogni.) Nem akartam, hogy meghaljon. Hülyeségnek hangzik,
de egy kissé babonás lettem. Komolyan elhittem, hogy akit én megszeretek, az
meghal. ( Ez igaz is volt majdnem mindig, de nem azért, mert megszerettem őket.)
Nem tudom, hogy lehettem ilyen lökött. De hiába türtőztettem magam, hiába voltam
távolságtartó vele, egy napon utat tört a szerelem ... Éppen túl voltunk egy
fárasztó csatán, (Egy pár szörnyúr támadt ránk a vérszomjas brahminjaival. Nem
mondom, kemény menet volt.)
és az elejtett állatok húsát sütögettük nyárson, mikor hirtelen mellém ült.
(Mármint Jane) Közel... Nagyon közel. S közben úgy tett, mintha észre sem vette
volna. Mira irigy szemekkel méregetett minket. (A két csaj egész úton veszekedett
rajtam. De én csak Jane-nel szimpatizáltam. ) Kérsz egy kis brahminhúst? – kérdezte,
és meg sem várva a választ, a kezembe nyomta az elszenesedett külsejű, de ellenállhatatlan
illatú szeletet. Ő előbb megsütötte, én azt vártam, hogy parázson piríthassam.)
- Ööh, köszönöm! - mondtam, és a számhoz emeltem, miközben ő úgy tett, mintha
érdeklődve nézné a folyamatot, de az igazság az, hogy közben végig engem nézett...
(Egyébként Jane nagyon sok mindenben különbözött Xilától. 1. Nem igen ügyelt
a külsejére. Sohasem volt elhanyagolt, de nem volt a patyolattisztaság híve
sem. 2.Nem volt szűz. Ezt onnan tudtam meg, hogy hallottam, hogy mit beszél
Mirával, aki egyébként a barátnője volt. : D Az előző kapcsolatáról mesélt neki.
Bevallom, ez nem zavart különösebben, hisz akkor még nem ismertük egymást, így
nem is tudhatta előre, kibe lesz majd szerelmes... 3.Nem viselt sem kihívó,
sem túlzottan merész ruhákat, de nem volt olyan típus, aki a nyár közepi kánikulában
is vastag, bokáig érő nagykabátban mászkál. 4. Nem kérette magát. 5. Ha kellett,
minden trükköt bevetett, hogy tetsszen nekem. 6. Stb, stb...) Ebből is látható,
hogy nem csak egy stílusra vagyok beállítva. Tehát, ahogy ott ültünk egymás
mellett, kellemesen pattogott a tűz, a többiek azon vitáztak, hogy melyik brahmin
trágyája a legjobb a húsevő növények termesztéséhez, úgymond újra fellobbant
az a bizonyos láng. Hirtelen leraktam a húst, és átkaroltam. Észrevettem, hogy
ezen ő is meglepődött, nem csak én. De egyáltalán nem bánta. A nap éppen lemenőben
volt. Ez mindig Tommy halálát juttatta az eszembe, most mégse gondoltam rá ...
Egész máson gondolkodtam. Újra boldog voltam, hogy élhetek. Régóta nem éreztem
ezt... Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, aztán hirtelen azon vettük észre
magunkat, hogy Jane az ölemben ül, karjaink összefonódnak, és mi egymáshoz simulunk.
Nem szóltunk egy szót se. Fölösleges lett volna. Már szavak nélkül is értettük
egymást. A csókok már maguktól jöttek. Rég nem voltam ilyen boldog... Utoljára
2 éve, Xila karjaiban. Tudtunk a másik előző kapcsolatairól, de engem sem zavart
David ( Így hívták az előző pasiját. Úgy látszik, a D-betűsekre bukott... )
és őt sem zavarta Xila. Már Mira sem volt féltékeny. Örült, hogy barátnője végre
megtalálta az " Igazi "-t ( Így is szólított. Ha találkoztunk, ezt
mondta: Hogy, s mint, Igazi? Ő (Jane) Putrid Fortban lakott, eddig egyedül,
eztán velem. Szép éveket éltünk le itt. Kb. 5-öt. Én a helybéli katonai bázison
dolgoztam, innen kapta a város nevének egy részét, a fortot. (fort = erőd )
Összeismerkedtem Daviddel, és bevallom - itt Dan hátrakacsintott az egyik –
szintén mosolygó Főkrónikásra, aki mindvégig érdeklődve hallgatta a történetet,
egész jófej srác volt, és az is. – ekkor a teremben lévőkön általános derültség
futott át Szóval ő lett a legjobb barátom. Innentől kezdett helyes vágányra
térni az életem. Persze ezután is volt elég bajunk, de korántsem annyi, mint
ezelőtt. Xila emlékét azonban soha nem tudtam kiverni a fejemből, és nem is
fogom tudni. Bevallom, ha ő még élne, rá sem néztem volna más nőre. Persze a
feleségemnek erről egy szót sem szóltam. Nem akartam, hogy tudja. Halálosan
megsértődött, faképnél hagyott volna, amit teljes mértékben megértettem volna.
Elég, ha mi tudjuk. Nem arról van szó, hogy nem szerettem. Nagyon is szerettem.
Sőt, imádtam. De ha Xila élt volna, nem szerettem volna bele. Néha még ma is
álmodom Xiláról. Felejthetetlen éveket töltöttünk együtt...
De ennek már rég vége, s most, úgy-ahogy boldog vagyok... No de, hol is tartottam?
Tehát, amikor még Xila élt, fiatalabbak voltunk. Ő 18, én 20 éves a kapcsolat
elején. De Jane-nel már a családalapításra is gondolnunk kellett. Gondoltunk
is. 21 éves volt, amikor ikreink születtek. Egy fiú, és egy lány. A lányt Jessie-nek,
a fiút ifjabb Danielnek neveztük el. Ez volt életem legboldogabb időszaka. Még
Xilát is elfeledtem. De Jane 5 év múlva hirtelen gyengülni kezdett. Mint kiderült,
olyan fertőzést kapott, amire az egyszerű városi doktor nem ismerte a gyógymódot.
Pedig szedtünk gyógynövényeket, adtunk neki stimpakkot, még a legközelebbi törzs
sámánját is idehívtam, hogy végezzen egy gyógyító szertartást, nem ért egyik
sem semmit. Minden hiába volt. Az állapota nem hogy javult volna, hanem rosszabbodott
a különféle főzetektől, kencéktől, gyógyszerektől. Ereje napról napra fogyatkozott.
Éjt nappallá téve virrasztottam az ágya mellett, és fogtam a kezét. Ő megígérte,
hogy nem hagyja magát, meggyógyul. Nekem eközben gondoskodnom kellett az ikrekről,
tartani bennük ( és magamban is ) a lelket. A bázisra akkor már nem mentem dolgozni.
Ezért ki is rúgtak onnan. Nem érdekelt senkit, ( Daviden kívül ) hogy mi baja
a feleségemnek. Azt mondták, más is jár dolgozni, akármi baja is van. Én is
járjak, vagy ha nem, elbúcsúzhatunk egymástól. Ez akkor egyáltalán nem érdekelt.
David is sokszor eljött meglátogatni Jane-t. (Ekkor Daniel szomorúan pillantott
a Főkrónikásra, aki szintén bánatosan nézett rá.) Egy reggelen viszont arra
ébredtem, hogy Jane kihűlt, és mozdulatlan testtel fekszik mellettem. Tudtam,
mindennek vége. De mégis megdöbbentem. Nem számítottam erre. Az igazság az,
nem hittem, hogy meghal. Vártam a csodát, azt hittem, egy nap majd kikel az
ágyból, és újra a régi lesz. Ez nem történt meg. Nem is történhetett volna.
Férfi létemre sokszor sírtam, de mindig csak akkor, amikor senki se látta. A
gyerekeknek azt mondtam, hogy édesanyjukat nem láthatják többé. Már nincs itt.
a Földön. Elment egy másik. talán jobb világba. Ez igaz is volt. Majd megtudják,
ha nagyobbak lesznek. Ez volt eddigi életem utolsó tragédiája. Új munkahely
után kellett néznem. A katonai bázisról nem is eshetett szó, hiszen, annak idején
ők adták ki az utamat. A környéken viszont nem volt hasonló létesítmény. Alkalmi
munkákból még egy kis ideig megéltem, de ez hosszútávon nem ment. El kellett
költöznünk. Csak azt nem tudtam, hová. Felpakoltunk tehát, vettem egy brahmint,
eszkábáltam egy ócska szekeret, és elindultunk. Kaját és vizet bőven vittünk
magunkkal. Eredetileg egy közeli faluba mentünk volna, de egyszer csak szokatlan
kinézetű embereket pillantottam meg. Hatalmas erőpáncélokat viseltek, melyek
ragyogtak a nap fényében, kezükben a legmodernebb technika csodái. Vágyakozva
néztem feléjük. Szívesen mentem volna velük, de erre pillanatnyilag nem láttam
egy fikarcnyi esélyt sem. De mégis... A férfiak felém közeledtek. Való igaz,
megrémültem, a gyerekeket bebújtattam a csomagok közé, és mondtam nekik, hogy
legyenek csendben. Nem tudtam elképzelni se, hogy miért akarnak beszélni velem.
Megállítottam a szekeret. Az egyik páncélos előre lépett, és így szólt:
- Elnézést, hogy zavarom! De nem maga az a pasas, aki Firey Fieldsben segített
az embereken, és Putrid Fortban a katonai bázison dolgozott?
- De. ( Be kell, hogy valljam, ez nagyon megdöbbentett. Kik ezek, és honnan
tudnak rólam?
- Akkor üdvözlöm, Daniel!
- Honnan tudják a nevemet?
- Az Acél Testvériségének hírszerzése figyelemre méltó...
- De hát...
- Ne féljen... Nem akarjuk bántani. Csak meg szeretnénk kérdezni, nincs-e kedve
csatlakozni hozzánk...
- Nekem?!
- Egy barátja, bizonyos David krónikás ajánlotta... Tőle tudtuk meg, hogy errefelé
tart...
- David krónikás! Ezt nem is mondta!
- Biztos meglepetést akart szerezni...
- Ezért még lesz egy-két szavam hozzá... – morogtam (Az Acél Testvériségéről
már hallottam, így tudtam, hogy milyen jelentős szervezet...) Hát persze, hogy
szeretnék! Csak hát a két gyerek...
- Ne aggódjon, Daniel. Van elég szállásunk. És a felügyeletet is tudjuk biztosítani.
Szóval, ha csatlakozni kíván, jöjjön velünk! Ha nem, nem erőltetjük, Isten áldja!
- Megyek, megyek!- mondtam boldogan
Ennél nagyobb szerencsét el sem tudtam volna képzelni. Menet közben elmondtam
a gyerekeknek is. Ők is örültek. De az anyjuk még mindig nagyon hiányzott nekik...
Ez ellen nem tudtam mit tenni. És ma sem tudok.
Ekkor fordult végleg jóra az életem... A többit már tudjátok. De azért elmondom.
Szóval beleegyeztem a kísérletbe, miután nem a várt eredményt hozta, leállították,
(mármint a kísérletet) létrehozták számomra ezt a páncélt, és ettől fogva lettem
szuperkatona. Előtte is azt mondták, van érzékem a harchoz. A gyerekek persze
nehezen szokták meg, először megijedtek. Nem tudták elképzelni, ki ez a hatalmas
szörny. Nekem is furcsa volt tudomásul venni, hogy ebből a bádogdobozból többé
nem szabadulhatok... De ha az időt vissza lehetne forgatni a kísérlet elkezdése
előttre, akkor is beleegyeznék. Ez a világ rendje. A sorsnak nem lehet ellenszegülni...
Egyetlen dolgot változtatnék csak meg az életemben. Bárcsak ne ismertem volna
meg Xilát. Ha nem lehetett ő a gyermekeim anyja, mért kellett találkoznom vele?
Hogy az együtt töltött gyönyörű évek fájó emlékként örökké kísértsenek?! Na
de mindegy...
Ennyi volt.
mesélhetnék még akár egy hétig is, hogy az összes izgalmas kalandomról tudjatok,
de nektek szükségetek van még a képzésre, nem tarthatlak fel a történeteimmel
titeket. Előttetek az élet. Kérlek benneteket, tanuljatok életem számtalan hibájából,
és szerencsétlenségéből, hogy legalább ti élhessetek boldogabban ebben a háború
utáni, megviselt világban. (Daniel utolsó mondatát mindenki megfogadta. Elgondolkodtak
rajta, és e történetből levonták a tanulságot. Mindenki azt, amit annak gondolt.
Egy ideig a teremre nehéz csend telepedett, majd Daniel felállt, és végleg búcsút
vett az újoncoktól:
- Isten veletek! Remélem, még találkozom mindanyiotokkal! Itt, a bázison bárkivel
bármikor összefuthatok, és gondolom, nem fogtok összetéveszteni senkivel sem.
– mondta, halvány mosollyal a szája csücskében, és távozott
- Viszontlátásra! – mondták az ifjak, és ők is elkezdtek szállingózni ki a teremből
Boldogok voltak, és valamennyien bölcsebben, (és jobban értékelve az életet)
léptek ki az ajtón. Eközben a bázis egyik másik folyosóján két boldog gyermek
(ikrek, egy fiú és egy lány) szaladtak apjuk elé, aki őszinte örömmel kapta
fel mindkét csemetéjét egyszerre, és karjaiban a csöppségekkel, díszkíséretben
távozott a bázisról, hogy a hosszú nap után, életét újragondolva, végre kipihenhesse
magát.
Vége
Kritikát a névre kattintva lehet küldeni!