A névtelen alkoholisták tizenkét lépése
1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben,
hogy életünk irányíthatatlanná vált.2. Arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy egy nálunk hatalmasabb Erõ
helyreállíthatja lelki egészségünket.3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket – a saját felfogásunk
szerinti – Isten gondviselésére bízzuk.4. Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.
5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink
valódi természetét.6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket
jellembeli hiányosságainktól.7. Alázatosan kértük Õt fogyatékosságaink felszámolására.
8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk, és készek
voltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk, kivéve,
ha ez nekik vagy másoknak sérelmes lett volna.10. Folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk magunkat,
haladéktalanul beismertük.11. Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsolatunkat – a saját
felfogásunk szerinti – Istennel fejleszteni, csupán azt kérve, hogy velünk
kapcsolatos akaratát felismerhessük, és erõt, hogy azt kivitelezhessük.12. E lépések eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk, igyekeztünk ezt az
üzenetet más alkoholistáknak továbbadni, és ezeket az elveket életünk
minden megnyilvánulásában gyakorolni.
Szeretem a Dunát. Szeretem nézni,
ahogy nyugodt méltósággal csak folyik és folyik.
Évezredek óta viszi magával az emberek érzéseit,
vágyait, örömét és bánatát.
A Batyin ülök, a régi padomon,
és sajnálom a kis szökõkutat, amit elbontottak.
Sokszor oltotta iszonyatos szomjúságomat.
- Itt a jó öreg alkohol, az segít
- hallom a kissé távolabb ülõ férfi hangját,
aki nagyon hasonlít öt évvel ezelõtti önmagamra.
Remegõ kezei, töredezett, fekete körmei eszembe juttatják
a kínt, amit akkor éreztem, amikor már hetek óta
nem tudtam megmosakodni.
- ...belegázoltak a lelkivilágába...
- fordul hozzám, társa felé biccentve. Nézem
véreres, szomorú szemeit, hónapos szakállát
- megsajdul a szívem: régen éreztem azt, hogy nem
vár rám senki sem, hogy nem vagyok fontos senki számára...
Rohadt egy érzés volt.
(A téren egy fiatal fiú fut át,
valami kiesik a zsebébõl, észre sem veszi.)
Hamarosan itt kell hagynom a sorstársakat.
Sokasodnak bennem a múltból feltörõ érzések,
most, amikor Békásra indulok, hogy elõkészítsünk
egy találkozót a társaimmal.
Józan vagyok és segíteni
szeretnék. Segíteni az ivást abbahagyni vágyóknak.
(A tér közepén hever a tárgy,
amit a fiatal, kedves arcú fiú elhagyott. Megdermedek. Egy
fecskendõ hever a lábam elõtt. Nem volt több
húszévesnél...)
- Ha nem sértelek meg, megkínálhatlak
egy pohár borral - mondja a férfi. - Én Sándor
vagyok - teszi hozzá.
A régi szökõkútról
meg a térrõl beszélgetünk, de nem sokáig
maradhatok már velük, közeledik a találkozó
idõpontja.
Adok egy újságot, ezt, a miénket,
azzal, hogy ha lesz kedve, olvassa el. Közben elmondom, hogy több
mint négy éve már nem kell innom, és hogy délután
újra errefelé jövök.
Két óra múlva még
mindig ugyanott ül a padon Sándor és Lõrinc.
Sándor kávét szeretne inni,
de mindketten nagyon nehezen, csak bottal tudnak járni. Hozok nekik.
Kifizetik.
- Olvastátok? - kérdem.
- Nem - mondja Sándor. - Nekem rossz a
szemem - teszi hozzá Lõrinc.
Elkezdem olvasni a beköszöntõt,
és a szemem sarkából látom, amint összebólintanak.
Elszorul a torkom. Nem bírom folytatni. - Olvasd tovább -
kéri Sándor. És amint ránézek, látom,
hogy távolba nézõ szemei fénylenek.
A metrólépcsõ aljában
vak harmonikás játssza az „ajjaj, fekete vonat"-ot. Beszállok
a kocsiba, és könny szökik a szemembe. Görcs szorítja
a szívemet. Eszembe jut, hogy Lõrinccel alig beszéltem
néhány szót, de emlékezett rá, hogy
’93 óta nem iszom. Sándor pedig hitetlenkedve kérdezte:
„Te tényleg nem ittál egy kortyot se négy év
óta?"
Már a buszon ülök, amikor a
kedves, öreg Dunát látva majdnem felkiáltok.
Én nem tehetem meg, hogy ne mondjam el mindenkinek, aki nem tudja
még: van remény egy boldog, új életre - bármilyen
mélyre is ittad magad! Van remény újra józanul
élni!
Az utóbbi hetekben találkoztam
- e lap megjelenése kapcsán - meg nem értéssel.
De mindezek ellenére sem tehetem meg, hogy ne beszéljek arról,
hogyan és hol józanodtam ki, a magam módján,
a magam eszközeivel.
Szeretnék szégyenkezés nélkül
a tükörbe nézni majd, az életem végén,
hogy jó lelkiismeretem szerint mindent megtettem azért, ha
valaki választás elé kerül: tovább iszik,
vagy leteszi a poharat - tudhasson arról, hazánkban is mûködik
egy közösség, ahol segítenek kimászni az
alkoholizmus gödrébõl, s hogy hol és mikor lehet
velük találkozni.
Tudjon arról, hogy még mindig van
egy lehetõsége. Van egy hely, ahol megtapasztalhatja, hogyan
lehet a jó öreg alkohol nélkül újra boldogan
élni!
anonymus bp.
Köszönjük Neked!
Köszönet mindazoknak, akik segítettek,
hogy megjelenhessen az újság. Sokan, sokfélét
kérdeztek a lap elsõ számának megjelenése
óta.
Megérkeztek az elsõ levelek az
érintettektõl, csoportoktól, cikkeket, írásokat,
vallomásokat küldtek szerkesztõségünknek.
Köszönjük mindazoknak, akik velünk
éreznek, várják, magukénak vallják ezt
a lapot.
Örültünk az orvosok leveleinek,
akik arról írtak, hogy nyitottak az A.A. ismertetésére.
De leginkább azoknak az írásoknak
örültünk, amelyekben a józanodás érzéseit,
élményét osztottátok meg velünk. Boldogok
vagyunk, hogy hamarosan minden olvasónk megismerheti ezeket.
Az örömök mellett voltak ürömök
is. Követtünk el hibákat, nem voltunk mindig érthetõek
és pontosak. Ezek miatt az érintettektõl elnézést
kérünk.
Bocsánat: - a dr. Szentesi Péterrel
készült beszélgetés készítõjét
nem kerestük meg (tapasztalatlanságunkból fakadóan
csak
a doktor úrtól kértünk hozzájárulást
ahhoz, hogy véleményét közölhessük),
- a gyûléslistákon pontatlanul jelentek meg gyûléshelyek
és idõpontok, megpróbálunk frissek maradni,
- a 12 hagyomány alatt megjelent 1939-es évszám nem
helyes, nem pontosítottunk,
- az újság hátoldalán lévõ szöveg
Friedrich Oetinger (1702-1782) tollából származik.
Célunk az újság megjelentetésével,
hogy - mint Németországban vagy az USA-ban - hazánkban
is általánosan ismertté váljanak azok az önsegítõ
mozgalmak - így a névtelen alkoholistáké is
-, amelyek segíteni igyekeznek; s hogy aki úgy érzi,
szüksége van e közösségekre, megtalálhassa.
Második számunk is a névtelen alkoholisták
mozgalmának ismertetésével foglalkozik; tekintettel
arra, hogy akik eljönnek és megmaradnak az A.A.-ban, azok között
a tartósan absztinensek száma igen magas.
Mindenkinek joga van dönteni, ha az újságról
beszél:
- többre tartja magát nálunk,
vagy szeretettel van irántuk,
- nem akar megismerni minket, vagy megkeres és
megkérdez bennünket,
- nem ért minket és elutasít,
vagy megbízik bennünk és elfogadja, hogy jót
akarunk,
- meg akarja tartani a tapasztalatait, vagy meg
szeretné osztani másokkal.
És végül hadd idézzük az ENSZ közgyûlése által elfogadott nyilatkozatot, melynek 3. cikkelye így hangzik:
színes üvegcserepek
Köszönöm Neked, Nektek, az AA-nak,
hogy amikor ezeket a sorokat gépelem, már hat hónapja
és huszonöt napja nem volt ilyen reggelem.
- gb -
(alkoholista)
az én történetem
Laci vagyok, alkoholista. Hat éve nem ittam,
van családom, feleségem, van ágyam. Saját ágyam
van! Tudod, ezt miért mondom. Nem az a lényeg, hogy mim van,
hanem hogy el tudom ezt neked mondani tiszta fejjel.
A tavasz is szép. A tavalyi tavasz is
az volt, de akkor még nem vártunk babát. Ez még
hozzájött. Ez az idei még szebb. Nekem minden tavasz
nagyon szép, mert május 9-én ünneplem a születésnapomat.
De talán a legrosszabb tavaszom azelõtt volt, mielõtt
józan lettem. Az utolsó részegségem elõtt,
92 tavaszán, március, április és május
elsõ nyolc napja. Az jutott most eszembe, hogy több mint hat
éve történt, hogy ott álltam a Déli pályaudvarnál
egy bódé mellett, és azt lestem, hogy ki dobja ki
a virslimaradékot. Nem volt semmim, de semmim. Persze pénzem
se. Ott ettem a maradékokat.
- Hogy jutottál ide?
- Hát honnan kezdjem?
- Egészen az elejétõl. Onnan,
amikor észrevetted, hogy másképp iszol, mint a többiek.
- Ez még ’69-ben volt, amikor egy baráti
piálgatás után elmentem a haverom kocsijával,
de jócskán volt bennem. Megpördültem a kocsival
egy kanyarban, akkor megijedtem. Másnap kezdett a fejemben forgolódni,
hogy ez így nem jó. 24 éves voltam ekkor. A családban
persze ment az ivás. Láttam például azt, hogy
megállni, inni és továbbmenni az autóval...
Persze aztán én ugyanezt csináltam. Ez érdekes
volt... Volt nekem is saját autóm - sofõr voltam -,
és eleinte letettem a kocsit, aztán mentem inni. Késõbb
megvettem az italt és már ott volt a kocsiban... Hazamentem,
megittam otthon. Aztán már a kocsiban ittam meg. Végül
pedig gátlástalanul ittam, mindig és mindenhol. Bementem
a kocsmába, ittam, és vezettem tovább... Például
emlékszem, volt egy munkahelyem, ahol már azért nem
fizettem be az ebédet, hogy ebédidõben kimehessek
inni. Kimentem a csárdába, és egy nagy korsó
sört ebédeltem...
- Mikortól kezdve érezted, hogy
már üldöz az alkohol?
- Egy irodában dolgoztam, valamikor ’83
körül, észrevettem, hogy meg-megrándul a kezem.
Valamit kellett írnom reggel és nem úgy mûködött
a kezem, ahogy kellett volna. Kimentem a mosdóba, lemostam hideg
vízzel, pedig akkor már az alkohol okozta azt, hogy még
nem remegett ugyan, de meg-megrándult...
Például köztudott dolgaim
voltak, hiszen kisvárosban éltem, és nem volt valami
jó a házasságom. Azt gondoltam akkor, hogy ha lemegyek
a kocsmába és leiszom magam, akkor megoldom ezt a problémát.
A feleségem nem takarított, nem mosott, ha mosott, nem volt
rendesen kimosva, ha kimosta, nem volt kivasalva, és ha mégis
kivasalta, nem volt rajta gomb. Ezen úgy behergeltem magam mindig,
hogy lementem a kocsmába. 1981-tõl 87-ig tartott a házasságom.
Amikor megnõsültem, már ittam, és utána
is rendszeresen eljártunk inni. A házasságom alatt
kezdett még súlyosabbá válni. És nemegyszer
elõfordult, hogy berúgtam, hazamentem, megpofoztam a feleségemet.
A gyerekeket sohasem bántottam, hála Istennek, de az elsõ
feleségemet megvertem. Nem emlékeztem rá, persze.
Annyira részeg voltam, hogy szó szerint a házunk elõtt
kiestem az autóból. ’85-86-ban a téglagyárban
dolgoztam, de oda már úgy mentem el, hogy a haverok azt mondták,
gyere hozzánk a téglagyárba, ott ihatsz is. Elmentem
a téglagyárba segédmunkásnak, annak ellenére,
hogy elõtte gyakorlatilag osztályvezetõ voltam.
- Nem zavart ez?
- De, és ezeket a dolgokat csak leinni
lehetett. Mondhatom azt, hogy az ivásom miatt szûnt meg a
munkahelyem, igaz, közös megegyezéssel, de benne voltak
az én piás balhéim is. Állandóan menekültem.
Otthonról menekültem a kocsmába. Sokszor elõbb
bementem a munkahelyre, hogy ne legyek otthon. Akkor 26 éves voltam.
Mindenben benne volt az ivás. Az tény, hogy a feleségem
nem látta el a gyereket rendesen, hogy mindig térdig jártam
a kakis pelenkában, ez is ok volt az ivásra. Büdös
volt, kosz volt, úgyhogy amikor a kollégáim meglátogattak,
szégyenkeznem kellett. Ezt nekem le kellett innom. Ezt gondoltam
az egyetlen megoldásnak, mert így el tudtam engedni a kollégák
megjegyzését másnap, hát a Laciékhoz
se megyünk többet... Nem gondoltam válásra. Még
bennem volt, hogy én nem válok el, szégyen a válás.
Ezt kellett leinnom, hogy lecsúsztam. Hogy osztályvezetõbõl
téglagyári segédmunkás lettem... Nagyon megalázónak
tûnt. Amikor ittam, nem szégyelltem, hogy a téglagyárban
dolgozom, az egy jó hecc volt.
- Volt akkortájt olyan érzésed,
hogy abba tudnád hagyni ezt az egész életet? Kiszállni
és újrakezdeni?
- Egyszer valamire emlékszem. Anyám
barátja szóvá tette a piálást, és
emlékszem, fölélesztette bennem az egész gyerekkoromat,
amikor tiszta és ártatlan voltam, becsületes, tisztességes.
Ez az ember valamit megmozdított az agyamban. Igen, úgy éreztem.
Én próbáltam nem inni, de ebben a feleségemre
nem számíthattam, mert õ is ivott. Õ hozta
az elsõ üveg italt. És az volt nagyon emlékezetes,
amikor egy hivatalban az elõadó azt mondta - akinek hõbörögtem
-, hogy maga most is részeg!
- Azt mondod, hogy amikor azt mondta, hogy most
is részeg, akkor elhallgattál?
- El, rögtön.
- Szégyellted, hogy részeg vagy?
- Nem, azt nem. Szívenütött,
hogy igaza van.
- Folyamatosan azzal a tudattal éltél,
hogy valami nagyon rosszat csinálsz?
- Tudtam azt, hogy ha bemegyek a kocsmába,
akkor nagyon rosszat csinálok. Mert nekem voltak külön
elméleteim. Mert ha sokat iszom, az is rossz, soha nem azt gondoltam,
hogy ne igyak, hanem hogy ne a kocsmában igyak, hazaviszem, nem
látják... De a bûntudat mindig bennem volt. Ezt a lelkiismeret-furdalást,
bûntudatot csak leinni lehetett. Sokszor úgy éreztem,
hogy muszáj inni.
- A téglagyárba kerültél.
Onnantól kezdve hogyan folyt az életed?
- Ittam, ittam, egyre többet. Bent is lehetett
inni. Ott dolgoztam segédmunkásként, gépkezelõként,
sõt brigádvezetõként. Elmentem az elvonókúrára,
olyan pozitívnak tûnt minden, bíztak bennem, na majd
a Laci. Persze aztán annyira berúgtam, hogy a munkahelyemrõl
vitt el a mentõ a detoxba. Ez feltette az i-re a pontot. Na, ettõl
az idõtõl fogva kezdõdtek a mélyrepülések.
Elcsavarogtam, alkalmi munkákat vállaltam. Ekkor összefogott
a család, elvittek egy elvonóra, amibe félig-meddig
beleegyeztem ’88 végén. Nem fizettem gyerektartást,
a feleségem elvitetett a rendõrökkel, ekkor még
létezett a kmk, a közveszélyes munkakerülés,
és húsz nap elzárásra ítéltek.
Ez nem börtön volt, szabad munkavégzés, le is töltöttem.
Nem volt munkahelyem akkor már.
- Hogy érezted akkor magad?
- Azt éreztem, hogy ez már reménytelen.
Reménytelen a sorsom. Nyomasztottak a dolgok. Ha elhelyezkedek,
akkor is levonják a gyerektartást. Egyáltalán,
hova tudok én elhelyezkedni? Keveset keresek. Megfenyegetett a feleségem,
hogy kirúgat a lakásomból, el kellett hagynom a lakást.
Ekkor már úgy gondolkodtam, hogy csak mindenkit becsapni,
egyre többet kölcsön kérni, a lényeg az volt,
hogy adják a pénzt, nem számított, milyen dumával,
hazugsággal, csak tegyék a pénzt a kezembe. Ekkor
már mindent megcsináltam. Loptam közértbõl
is, persze piát.
- Benned is volt egy elképzelés
akkor a jóról, a jó emberi, társadalmi kapcsolatokról...
- Igen!
- És amikor szembesültél pont
az ellenkezõjével, akkor menekültél, gyáva
lettél...
- Igen, igen! És az italba menekültem.
- Nem akartál eljönni abból
a kisvárosból?
- De. Nagyon sokszor el akartam jönni. Végül
is ’89 õszén sikerült. Végleg, egy nejlonszatyorral
a kezemben.
- Hova indultál?
- Meséltem, akkor csuktak be húsz
napra. Ott megismerkedtem hasonszõrûekkel, elváltak,
kirúgták õket, nem volt lakásuk, állásuk.
így, mint én is, kisodródtak az életbõl.
Szereztem magamnak munkát, albérletet, és dolgoztam.
Valahogy felvergõdtem Pestre, és itt is úgy éltem,
csöveztem, kimentünk a Moszkva térre alkalmi munkákért.
De nem azért vállaltam munkát, hogy legyen pénzem,
hanem hogy legyen mibõl innom este. Megtaláltam az ingyenkonyhákat,
zsíros kenyér, máltaiak, melegedõ.
Közben megismerkedtem egy romával,
levitt vidékre, ott voltam az apjának a sofõrje, majdnem
másfél évig. Vezettem az autóját, etettem
a disznókat, lovakat gondoztam. Egy ideig jól ment minden,
de aztán a vége felé ott is megtaláltam már
a pálinkát és berúgtam. Szóval ott volt
bennem, hogy inni, inni, inni kéne... Fogtam például
az öregnek pár tyúkját, és eladtam, hogy
pénzhez jussak és ihassak... Bennem volt az, hogy ki akarok
innen kerülni, mert itt csak egy rabszolga vagyok, kapok szállást,
ételt, ruhát, de csak egy rabszolga vagyok. Inni akartam
ezért is újra. Az öreg aztán egyszer megvert.
Minden ok nélkül, mert be volt rúgva. Belerúghatott
az oldalamba is, mert eltörhetett egy-két bordám, nagyon
fájt hosszú ideig. Azt hiszem, ez volt az az eset, amikor
elhatároztam, hogy eljövök tõlük.
Nagyon megalázottnak éreztem magam.
Tudtam, hogy többre vagyok képes. Ennél többre.
A mélypontjaimhoz tartozik ez az esemény is. Valahogy feljutottam
Pestre. Ez ’91-ben volt.
- Miben reménykedtél, amikor leszálltál
a vonatról?
- Akkor még azt gondoltam, hogy valaki
megsajnál, valaki segít. A tévében láttam
ezt az ingyenkonyhadolgot, és próbáltam megkeresni...
Ekkor már törekedtem, akartam menhelyre kerülni. Az ingyenkonyhán
dobta fel valaki, hogy nyílt egy szálló, rohantunk
mindannyian. Én is vágytam már arra, hogy tiszta lehessek,
mindig munkált bennem ez a jólnevelt gyerek. Hatan voltunk
egy szobában, mostuk az alsónadrágokat, fõztünk.
Törekedtünk. Ez a helyzet visszaidézte bennem azokat a
konszolidált idõket, tudod, amikor még normálisan
éltem.
Aztán elmentem újságot árulni,
persze azért, mert közben lehet inni.
Az megmaradt, hogy jó, most ez mind megvan,
de azért iszunk. Ezt a munkát azért választottam,
mert ha egy újságárus részegen kiabál
összevissza, azt nem vonják felelõsségre. Csak
hát ott is az történt, hogy elittam az árát.
Egyik alkalommal se pénz, se újság, se becsület,
nem lehetett visszamenni...
Késõbb, józan koromban el
akartam menni törleszteni, de nem lehetett, mert a cég már
feloszlott...
- Laci, abban az idõszakban mennyire érezted,
hogy a társadalom, a volt feleséged, az apád, egyszóval
õk az okai mindennek?
- Áldozat vagyok, úgy gondoltam.
Az apám, a feleségem, mindenki szemét volt. Én
áldozat vagyok. Akkor így gondoltam. Ma már tudom,
hogy az ivásommal jutottam el odáig.
Sajnáltattam magam, segélyeket
kértem a szállóban is. Egy másik kórházba
is azért mentem be, hogy milyen jó hecc, és hogy nem
kell csövezni.
- Mire gondoltál, míg ezek történtek?
Milyen érzés volt benned?
- Az az igazság, hogy abban reménykedtem,
majd csak történik valami... Valami csoda, hátha jön
valami csoda.
De inkább csak annyi, hogy iszok, iszok,
aztán megdöglök. Csövezek, nem lesz ruhám,
nem lesz kajám, ha hozzájutok, berúgok, kezdtem beletörõdni
ebbe a helyzetbe.
Persze azért néha utolértek
azok a gondolatok is, hogy milyen kilátástalan a helyzetem,
hogy mi lesz. Hogy ha leülök a metrón, ketten fölállnak
mellõlem...
Emlékszem, egyszer fölébredtem
valahol, az ajtón nem volt kilincs, mondtam, nézzük
meg az ágynemû pecsétjét, a Korányiban
voltunk. Ez ’92-ben történt. Ezután még volt
egy Bajcsy kórház, és akkor elmentem egy orvoshoz,
aki azt mondta, keressek meg Kõbányán egy doktornõt.
Odataláltam, nem tudom, hogyan. Az elsõ vele kapcsolatban,
amire emlékszem, azt mondta: „Ne félj, minden rendbe jön!"
Mondtam magamban: mit beszél ez, hát mi jön rendbe,
ennél rosszabb már nem lehet, mi jöhet rendbe itt? Mit
akar ez? De éreztem, hogy jót akar. Bíztam benne,
jó érzés volt bennem. Adott egy injekciót,
cigarettát, enni, elaludtam, aludj - mondta, betakart, elviszlek
valahová, ahol tudod szedni a gyógyszereket, és ez
volt az a nap, amikor utoljára ittam. 1992. május 8-án.
A hajléktalanszállóra vitt,
egy társunk dolgozott ott, hogy jó helyen legyek, amíg
a kórházban fogadnak. Ott már másnap leült
a társunk az ágyamra, és elkezdett velem beszélgetni.
A jóságot, a jószándékot éreztem
benne. Hallgattam. Mosolyogva kérdezte tõlem, hogy alkoholistának
tartom-e magam?
Rögtön rázúdítottam
mindent, én nem vagyok alkoholista, felsoroltam, szemét,
szemét, csöves lettem, nincs ruhám, lakásom,
semmim. Mosolygott, és ma már tudom, min mosolygott. Õ
alkoholista, és nem iszik 14 hónapja. Hát azt, hogy
alkoholista, elhittem, de hogy nem iszik, nem. Kijöttem a kórházból,
akkor mentem el az elsõ A.A.-gyûlésre, vele, de csak
azért vele, hogy megmutassa a helyet. Akartam valamit, nem tudtam,
mit, de akartam, és önállóan mentem az összes
gyûlésre. Az elsõ gyûlésen megfogott az
az érzés, hogy megszabadultam attól, hogy egyedül
vagyok. Vannak társaim már, nem vagyok egyedül többé.
Nemcsak én vagyok ilyen rohadt, szemét tróger, aki
ilyen gusztustalanul iszik, hanem láttam, hogy mások is vannak.
Nemcsak nekem remeg a kezem, hanem másnak is. Nemcsak én
lopom el az italt a közértben, hanem más is.
Ott sztoriztak, mindenki arról mesélt,
hogyan hagyta abba, és a mai napig.
Egy csomó terhet le tudtam rakni, végre
nem voltam egyedül.
Ugyanazt csinálták, mint én.
Megtudtam, hogy beteg vagyok, emiatt csináltam olyasmit, hogy csalok,
lopok, hazudok, becsapok valakit. Ma már ilyeneket nem csinálok.
Innen tudom, hogy beteg ember vagyok.
Engem a legjobban az ígéretek fogtak
meg, tudod, amikor mondták, hogy minden megtörténhet
veled. Kaptam a 90 napos bilétát, úgy szorongattam.
És megtörténtek a csodák, a hat hónapos
biléta is jött. A bajok elmúlnak, és a csodák
jönnek. Azt hiszem, életemben elõször elkezdtem
hinni valamiben. Összevesztem a testvéremmel, hogy nem megyek
hozzá, mert gyûlésre kell mennem. De akkor, az elején
örültem, hogy ilyen fanatikus vagyok. Munkahelyem is lett, s
amióta józan vagyok, végig volt munkám, egyre
jobb munkáim voltak.
Hajléktalan, védett szálló,
itt senki nem ivott. Bárhová elmentem, felvettek. Étterembe
mosogatni - melegben voltam, ettem, szerettem ott lenni. Annak idején,
amikor vidéken dolgoztam, elvették a jogsimat. A rendõri
feljelentésben az szerepelt, hogy nevezett egyén olyan részeg
volt, hogy kettõnkbe kapaszkodott... Amikor józanodni kezdtem,
megcsináltattam a fogaimat, rögtön kaptam állást
is, autókölcsönzõben. Ezután anyagbeszerzõként
dolgoztam, és egy csomó más helyen. Most is sofõr
vagyok. Elõször lesz munkád, aztán olyan is,
amit szeretni fogsz. Az A.A.-pályafutásom úgy alakult,
ahogy az A.A.-nagykönyvben meg van írva. Volt két tárgyalásom,
egy gyerektartási per, és a jogsi visszaszerzése.
Mindkét tárgyalásra elkísértek az A.A.-társak.
Kinõttem a szállót, ki tudtam
fizetni egy albérletet, kapcsolatok, barátnõk jöttek.
De semmi komolyabb. Egészen addig, amíg az akkori munkahelyemen
megismertem a feleségemet. Most egy éve házasodtunk
össze, két éve élünk együtt. Amikor
összeházasodtunk, a csodák folytatódtak. Megadatott
nekem az, hogy a nagyobbik lányom ideköltözött hozzánk.
Most babát várunk a nyárra.
Másfél éves józan
voltam, amikor kibékültem az apámmal. Megkerestem. A
gyerektartási ügyben lementem a tárgyalásra,
telefonáltam, felmentem a volt feleségemhez, azóta
sok minden történt, jól vagyunk, a másik gyermekünk
nála van. Nagyon jó a kapcsolatunk.
- Mit vársz még?
- Azt várom, hogy folytatódik a
csoda! Józanságot tervezek. Van családom, feleségem,
más feladatom nincs, mint hogy folyamatosan józanodok. Nagyon
vigyázok a józanságomra. Persze volt olyan vágyam,
hogy autóm, mobiltelefonom legyen. Meglett, aztán rájöttem,
nem kell nekem. Nem olyan fontos. És most nagyon jól megvagyok
autó és mobiltelefon nélkül, józanul.
a csodák pedig
jönnek
Bom, muito bom!
Jó, nagyon jó! Amikor ez a mondat
eszembe jut, vagy hallom, nagyon boldog, felhõtlen örömöt
érzek. Ez a csodálatos érzés elkísér
életem végéig.
Elkísér, mert józanul éltem
át. Amiért hálás vagyok nektek, minden társamnak
az A.A.-ban és a Felsõbb Erõnek. Köszönöm,
hogy segítettetek.
Bárhol vagytok is az országban,
Simontornyán vagy Szegeden, Fehérváron vagy Siófokon,
létetekkel erõt adtatok, sok-sok pici erõt.
Ezt az erõt éreztem 1997. március
28-án este Brazíliában, Rio de Janeiróban,
a Maracanazinho stadionban, amikor sok ezer alkoholista elõtt a
bemondó közölte: „Testvéri üdvözlet érkezett
Magyarországról." Ekkor kiléptem a sportcsarnok küzdõterére,
fölemeltem a piros-fehér-zöld zászlót, és
elindultam.
Sokszor, nagyon sokszor álmodoztam fiatal
koromban arról, hogy az olimpián ott lépkedek a magyar
csapat élén, viszem a nemzeti zászlót. Piás
életemben könnyes lett a szemem, amikor láttam a televízióban,
tudtam, hogy akik ott vannak, mindent megtettek, erejüket megfeszítve,
hogy a lehetõ legtöbbet adják magukból.
És akkor, ott Rióban, ötvenévesen,
én vittem a magyar zászlót, hazámtól
tízezer kilométerre, az Egyenlítõ másik
oldalán.
Sok, nagyon sok ember volt körülöttem.
Tapsoltak, rám mosolyogtak, aki elért, megsimogatott, szédülten
néztem a lábam elé a zöld szõnyegre, csak
el ne essek, csak meg ne botoljak!
Tíz méter után kezdtem megkülönböztetni
az arcokat, fehér, barna, fekete, megint fehér, idõsebb
és fiatalabb, nõk és férfiak - és mindenki
rám mosolygott!
Ezek szeretnek engem! - futott végig bennem
az érzés. Ezek a testvéreim! Ekkor jutottatok eszembe,
hogy otthon, a távoli kis Magyarországon ott vannak a társaim.
A társaim, akik ugyanazt csinálják, amit én.
Tanulnak józanul élni. Ezután már nem remegett
a kezem, meglobogtattam a zászlót, felerõsödött
a taps.
A torkomban gombóc kezdett nõni,
megéreztem, hogy akik itt vannak és azok is, akik gondolatban
itt vannak velünk, többet tettek, mint az olimpikonok. Többet,
mert önmagukat múlták felül, a legtöbbet tették:
visszafordultak a halálba vezetõ útról!
Ezt az érzést köszönöm
Nektek!
Köszönöm, hogy példa lehettem
itthon és Rióban, ahol hasonlóan csodának számít
egy budapesti kirándulás. De a csoda megtörtént.
Mert bármi megtörténhet velem, ha józan vagyok,
még a jó is.
A történet ott kezdõdött,
amikor ’96 februárjában kezembe került a Brazil A.A.
lapja, a Vivencia. Azt olvastam benne, hogy ’97-ben lesz ötvenéves
a brazil A.A. Ez szép kor - gondoltam magamban, s hirtelen majdnem
felnevettem, hiszen én is jövõre leszek ötvenéves.
Sõt épp tavaszszal ünneplem a születésnapomat.
Nem is volna rossz együtt ünnepelni - morfondíroztam.
Lehetetlen. Két és fél éves józan voltam
akkor, ismerõsöm nem volt Brazíliában, de egy
vasam se a kiutazásra.
Na jó, gondoltam, de azért jó
volna, s ezzel a dolgot feltettem a polcra. Ez egy új dolog volt
az életemben. Ami meghaladta a „hatáskörömet",
azt elfelejtettem egy kis idõre. Rábíztam magamat
a Felsõbb Erõre.
Az egyik gyûlésen történt,
hogy kinyílt a fülem arra, hogy ha józan vagyok, minden
megtörténhet velem. Azt már korábban is meghallottam,
hogy a csodák pedig jönnek...
Májusban már olyan érzésem
támadt, lehet, hogy mégis kijutok Rióba. Anyagi helyzetem
persze semmit sem változott.
Mígnem, ha jól emlékszem,
egy õszi napon, bár nem terveztem, hogy aznap elmegyek a
Hársfa utcai gyûlésre, olyan érzésem
támadt, hogy most ott kell lennem.
A gyûlés végén
felállt egy férfi és elmondta, hogy Brazíliából
jött, a társai üdvözletét hozza, és
szeretettel meghívja a magyar A.A.-t Rióba, az 50. évfordulóra.
A meglepetéstõl csak annyit
tudtam kérdezni, hogy meddig maradnak Pesten. A következõ
találkozóra a Kertész utcában került sor,
itt már átadtam két levelet, amiben kértem,
hogy segítsenek egy magyarul tudó társunkkal kapcsolatot
teremteni.
És ettõl fogva felgyorsultak
az események.
Hozzátartozók, barátok,
társak, kollégák, ismeretlen emberek segítettek.
’97. március 25-én már készen álltam,
hogy elõreláthatólag egy hetet töltsek Rióban.
A repülõjegy és 400 dollár volt a zsebemben,
egy riói szállodában helyet foglalt a kongresszus
rendezõje. Egyik kollégám egy hónappal elõbb
tért haza Rióból, ellátott jó tanácsokkal.
A helyi A.A.-gyûlések listája a kezemben volt, és
megérkezett a magyar származású, évtizedek
óta Rióban élõ társunk, Júlia
levele is.
Õszintén be kell vallanom, hogy
senkinek sem szóltam, hová készülök. Az
utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy megtörténik.
Piás idõszakomban rengeteg külföldi
utat megterveztem. Nem sikerültek. Azokról mesélve rá
kellett jönnöm, hogy nem tudom Közép-Európát
elhagyni....
Pár nappal az indulás elõtt
még csak Rómáig láttam, de azt már biztosnak
éreztem. Ekkor már beszéltem is egy-két barátommal,
akiktõl sok-sok szeretetet, biztatást, jókívánságot
és kabalákat kaptam.
Ekkorra már sokat olvastam Brazíliáról,
Rióról. A programot tekintve határozott voltam, a
könyvek azt is megmutatták számomra, milyen csodálatos
helyre készülök. Tapasztalt világjárók
szerint a Föld három legszebb városa: Sydney, Fokváros
és Rio de Janeiro.
Az A.A.-találkozót közvetlenül
a karnevál után tartották, ottani évszak szerint
õsz elején. Tehát a karnevál kimarad. Fogalmam
sem volt akkor, hogy még mennyi minden kimarad a tervezett programból.
Nem volt reális elképzelésem
arról, mekkora város Rio, és mekkora ország
Brazília.
Terveim között szerepelt egy dzsungeltúra,
az Iquacu vízesés - amelynek látványa vetekszik
a Niagarával -, hajókirándulás és búvárkodás.
Zico focisulija, Pelé Santosának meglátogatása,
és természetesen riói városnézés,
esténként pedig A.A.-gyûlések.
Ja, meg focizni reggelenként az óceánpart
homokjában, megtanulni szambázni egy tánciskolában...
Mindezt hét nap alatt...
Az indulás reggelén nagyon jó
érzés volt, hogy józan vagyok. Akkor még
nem tudtam megfogalmazni, de most már elmondhatom, biztos voltam
magamban. Abban, hogy nem akarok inni ma sem, és semmi olyan dolog
nem történhet velem, amit józanul ne tudnék megoldani.
Nagyon jó érzés volt,
hogy a reptérre „Optimista" társam vitt ki bennünket,
ami nyugalmat, erõt adott. Õ is járt az Újvilágban,
józanul, és ez bizonyította, hogy meg lehet csinálni.
Az elsõ cél Róma volt
- leginkább az járt a fejemben, hogy a mai napban maradjak.
Amikor felszállt a repülõ
Ferihegyrõl, 1327 napos józan voltam.
Kedves 3A szerkesztõsége!
* Még tavaly, Pécsett, az A.A.-konferencián került a kezembe a felhívásotok, hogy újságot szeretnétek kiadni. A lapban megjelenõ témák érdekesek, és nekem is sok-sok élményben volt részem a gyógyulás ideje alatt, melyeket szívesen osztok meg veletek és a lap minden olvasójával. „Isten nem a csüggedés, hanem az erõ, a szeretet és a józanság lelkét adta nékünk." (2 Tim 1:7) Kívánok erõt, egészséget, sok értékes és érdekes cikket, és további boldog, józan napokat!
a kórházból
üzenjük
Dr. Szikszay Petronella tizenöt éve vezeti a szigetvári kórház addiktológiai osztályát. Az elõzõ lapszámunkban megjelent cikkre - dr. Szentesi Péter interjújára - reagált hozzánk küldött levelében. Kérésére adjuk közre elõadásának egy részét, amely tavaly nyáron az A.A. III. országos konferenciáján hangzott el Pécsett.
Jó tíz évvel ezelõtt
hallottam elõször az A.A.-ról, dr. Kelemen Gábortól.
Õt - úgy láttam - az A.A.-tagokkal való személyes
találkozás élménye ragadta meg. Azt mondta,
nemcsak józanok, boldogok is.
Az õ inspirációjára
kezdtünk szakmai összejöveteleket szervezni, amelyekre az
egész országból érkeztek érdeklõdõ
szakemberek. Külföldi elõadók is jöttek és
„öreg" A.A.-tagok, tanítani minket - Ewa Osiatyniszka és
Viktor, Stefan Johannson és mások. Egyre többet tudtunk
meg a szenvedélybetegek hatékony gyógyításának
lehetõségeirõl, és az A.A. jelentõségérõl,
részvételérõl ezekben a gyógyító
programokban.
Személyes találkozásaim
során is nagyszerû embereket ismertem meg az A.A.-tagokban,
és a mai napig megindít az áldozatkészség,
önzetlenség és becsületesség - s ha a tét
a „segíteni józanná válni és józannak
maradni", az A.A.-ra mindig lehet számítani.
A szakmai összejövetelek résztvevõibõl
alakult meg az Addiktiátriai Társaság 1989-ben, dr.
Kelemen Gábor volt az elnöke és én a titkára.
A társaságnak az volt a célja a továbbképzések
mellett, hogy valóban hatékony gyógyító
programokat ismerjünk meg - belátva, hogy az eddigi módszerekkel
keveset tudtunk segíteni betegeinken.
A megismert gyógyító programok
közül munkatársaimmal a Minnessota-modellt választottuk
magunknak - mert szerkezete, felépítése hasonlított
eddigi módszereinkhez: a detoxikációt követõen
egyéni, csoport- és családterápiából,
valamint elõadásokból áll, elfogadja az A.A.
filozófiáját, épít rá. A terápiás
team tagjai között van józan, felépülõben
lévõ alkoholbeteg.
Emlékszem, hogyan hatott rám, amikor
elõször olvastam a Kék könyvet, a Big Bookot. Szokatlan
volt nagyon a nyelvezete, a stílusa, fölfogása. Ezért,
ha valaki elõször olvasva idegennek érzi, nagyon egyetértek
vele - én is így éreztem -, és arra biztatom,
hogy még sokszor olvassa el.
Én is elolvastam még sokszor, és
három-négy évre volt szükségem ahhoz,
hogy felismerjem igazi jelentõségét.
1990 nyarán indultunk az új programmal,
Pécsett ekkor már a pedagógiai fõiskolán
hetente volt gyûlés, A.A.-s alapítója a gyûlés
napján rendszeresen Budapestrõl futott le
Pécsre. Tõle különösen
sokat tanultam az alkoholbetegekrõl és az A.A.-ról.
Akkoriban Pécsett hetente egy gyûlés volt, ma három,
Szigetváron kétszer egy héten, Baranyában a
hét hat napján tartanak gyûlést - kedden és
szombaton, két városban is.
Nagy örömünkre szolgált,
amikor a New York-i központtól érkeztek hozzánk
látogatók, és közösen vehettünk részt
egy nyitott gyûlésen, majd együtt jöttünk el
Pécsre. Itt hallottam azt a példát az A.A.-tagoktól:
- Miért vagy hálás a többi
A.A.-tagnak, miért mondod ezt?
- Mert ha egyszer elmennék gyûlésre
és ott egyedül lennék, nem tudom, meddig volnék
képes õrizni a józanságomat.
Az eltelt hét év alatt folyamatosan
építjük az osztályos programot, amely sokat változott.
Átestünk a kezdeti hibákon, mûködésünk
kiegyensúlyozottnak mondható. Természetesen bõven
vannak nehézségeink is, elsõsorban az, hogy kevesen
vagyunk, és ez meghatározó. Egy új munkatárs
„betanulása" legalább két-három év.
Mindezek ellenére négy éve - a hozzátartozókból
alakult - Al-Anon csoport is mûködik nálunk. Háziorvosok
számára tartunk továbbképzéseket az
új szemléletû gyógyításról
Pécsett, Kaposváron, Zalaegerszegen, Szombathelyen. Öt
éve létrehoztunk egy alapítványt a szenvedélybetegségek
megelõzéséért, a Hetes Kör Társaságot,
és védett szállást alakítottunk ki betegeink
rehabilitációjára.
Több külföldi tanulmányúton
is részt vettünk. Amikor Kelemen Gábor Parkside-ban
járt, onnan többek között azt hozta haza, hogy naponta
tíz ölelésre van szükségünk, s ezzel
nagyon egyetértettem...
Sokan érdeklõdnek a szakemberek
közül munkánk iránt. Tudni szeretnék, hogyan
is mûködik a dolog. Mi szívesen átadjuk tapasztalatainkat.
S ha azt kérdezik, miként kell létrehozni egy A.A.-csoportot,
ezt válaszoljuk: azt mi nem tudjuk, azt csak az A.A.-tagok tudják.
Mi magunk is sokat tanultunk a programtól,
amit az életünkben érvényesítünk.
Én is sokat változtam, fejlõdtem az A.A.-t megismerve
és együttmûködve vele - köszönöm.
korszellem
Elhangzott 1996-ban, a hódmezõvásárhelyi rádió „Tízéveseké a világ" címû mûsorában, ahol a következõ kérdéseket tették fel a kisiskolásoknak:
HOGYAN LESZ VALAKIBÕL ALKOHOLISTA?
- Az alkoholistát valami lelki bánat
gyötri, és ha rátalálnak az italra, nagyon nehezen
tudnak leszokni. A kinézetük ilyenkor feldúlt. Az a
véleményem, hogy ez rossz dolog, és nem old meg semmit.
- Szerintem azért lesz valaki alkoholista,
mert elvált, hajléktalanná válik, munkahelyérõl
kirúgják, vagy ilyen rossz dolgok miatt.
- Hogyha összevesznek, és úgy,
mint a Dallasban!
- Bánata van, vagy örökölte!
SZERINTED MILYEN EGY ALKOHOLISTA?
- Összevissza dülöngél,
hülyeségeket mond mindenkinek. Szerintem nagyon csúnya
dolog a részegség, meg meg is árt az embernek.
- Az alkoholista csúnya, koszos, részeg,
énekel és iszik, és veri a feleségét
meg a gyerekeit, ha el nem váltak már.
- Félrebeszél, összevissza
járkál, rosszabb esetben meg is hal, pedig az embernek hülyeség
leinnia magát, az nem old meg semmit.
- Nagyon beteg ember, idegileg összeomlott
már, úgy érzi, elhagyták, nincs körülötte
senki se, aki szereti.
- Egy alkoholista ember feltûnõen
visszataszító, nagy lötyögõ sörhasa
van, vörös az orra és karikás szemû, lepedékes
szájú és bûzös leheletû.
- Mindig piszkos, és piszkálja
a rokonait, hogy adjanak neki pénzt.
- Olyan, mint egy nem normális, s ha van
biciklije, akkorákat esik, hogy az na!
HOGYAN KELLENE LESZOKTATNI ÕKET?
- Ha kell, kórházi segítséget
hívunk, ápoljuk, szeretjük, befogadjuk magunkhoz.
- Jobb körülményekbe helyezni
és társakat keresni számára, ugyanolyanokat!
- Társaságba befogadás,
orvosi italelvonó kúra, sokat segíthet egy alkoholista
emberen az is, ha törõdnek vele.
- Szerintem el kellene tiltani, mert ha folytatja,
nagyon beteg lesz.
- Beszélni kellene velük, hogy ez
nem jó dolog.
- Úgy szoktatnám le, hogy betiltanám
az összes szeszes italt, és így biztos nem lesznek alkoholisták
az emberek.
- Úgy kéne leszoktatni, hogy nem
engedjük meg neki, hogy igyon, meg nem engedjük el a kocsmába!
ahogy a szakember
látja
Az Anonim Alkoholisták testvéri szövetsége eleven és jelentõs erõvel rendelkezõ mozgalom. Az önsegítés dinamikája, amely kényszerítõ erõvel tereli a résztvevõket a másokat segítés útjaira, ismert szociálpszichológiai folyamat.
Az önsegítõ csoportok a kölcsönös
segítésre és egy speciális cél elérésére
alakult önkéntes, kiscsoportos struktúrák. Rendszerint
azonos élethelyzetû emberek hozzák létre, egymás
megsegítésére.
Az A.A.-meetingeken a közösségi
erõ hatására az individualisztikus gondolkodás
helyett a csoportdinamikai gondolkodás lép elõtérbe,
ahol a kliens felismerheti az egyén és a csoport közötti
valóságos egységet.
Az alkoholista közösségi magatartását
gyakran múltjának eseményei determinálják,
a történéseket azonban „itt és most" helyzetben
értelmezve az önreguláció kiteljesedéséhez
vezethet, egy másik alkoholista jelenléte pedig segíti
a szubjektív élmények szavakba öntését,
a belsõ motiváció megismerését.
Az egyén a közösségben
választ kaphat a „ki vagyok én?" és a „miképpen
létezem én a viszonyaimban?" kérdésfeltevésre,
mely segítheti saját identitásának és
autonómiájának megalkotását, vitalitásának
helyreállítását.
Közösségi miliõben a
motivációs erõ és a szociális energia
a személyiségstruktúra középpontjába
kerül, a „pótlólagos személyiségfejlesztés"
eszközévé válik. A közösségi
együttélési normák, a bensõséges
- a szükséges mértékig mégis távolságtartó
- kapcsolat kialakítása és fenntartása, az
empátiás készség fejlesztése, az agresszió-
és játszmamentes nyílt kommunikáció
megtanulása és begyakorlása, a realitáshoz
történõ adaptációs készség
fejlesztése adják az érdemi munkát a meetingek
ülésein, mely csoportdinamikailag kontrollált, együttmûködõ
rendszerben folyik.
Az alkoholista beteg eredményes közösségi
integrációja esetén módosulhat szerepstruktúrája,
centrális és egyéb szerepeinek viszonya, ezáltal
enyhülhet élet- és párkapcsolati játszmáinak
destruktív ereje.
Az A.A. mûködésének
megítélése nálunk igen szélsõséges.
A laikusok általában azért támogatják
tevékenységét, mert effektívnek tartják,
míg a szakemberek elsõsorban hozzáférhetõsége
(ingyenessége) miatt dicsérik. A laikus kritikák egyik
típusa a mozgalom spiritualizmusát támadja, mások
csupán a mozgalom „szent szövetséghez" való ragaszkodásának
rigiditását bírálják. Inkább
a professzionalisták, fõként az orvosok irányából
szokott érkezni az a fajta kritika, hogy az A.A. csupán az
egyik típusú függõség másikra (alkoholmeetingre)
való „fölcserélése".
Ha az alkoholizmust betegségnek tekintjük,
abból az a következik, hogy kezelése elsõsorban
a fizikális orvostudomány feladata. Ha pedig progrediáló
és idült betegségnek tartjuk, a kezelésrõl
az lesz a véleményünk, amit az A.A.-kézikönyv
így fogalmaz: „Hasonlóan más idült és
visszaeséssel jellemzett betegségekhez, úgy kell tekinteni,
hogy ne annyira gyógyításra, mint kézben tartására
törekedjünk."
Az elmélet, miszerint az alkoholizmus
gyógyíthatatlan betegség, mára már gyengült,
mivel számos klinikai kutatás bizonyítja, hogy jó
néhány személy, akik korábban alkoholisták
voltak, visszatértek a szociális iváshoz anélkül,
hogy ismét alkoholistává váltak volna.
Az önsegítõ csoportokat és
köztük az anonim alkoholisták mozgalmát nem tekinthetjük
sem csodaszernek a szolgáltatások rendszerében mutatkozó
hiányosságok leküzdésére, sem múló
divathóbortnak, amelynek semmi köze az emberek tényleges
igényeihez. Ha a jelenlegi, Magyarországon mûködõ
addiktológiai gyógyító-rehabilitációs
szolgáltatási rendszert vesszük alapul, akkor azt mondhatjuk,
hogy hozzájárulnak a normalizált személyes
igények jobb megértéséhez, szemben a szakorvosi
tendenciával, amely problematizálja az egyéni nehézségeket,
és extenzív beavatkozást tesz szükségessé.
Az önsegítõ csoportok többségére
jellemzõ laikusközpontú, behaviorista terápiás
módszer (a névtelen alkoholisták mozgalma) hatásos
kihívást jelent a szakmai ortodoxiával szemben.
Dr. Takách Gáspár
addiktológus, neurológus, pszichiáter
és pszichoterapeuta szakorvos,
osztályvezetõ fõorvos,
Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet
közben
„Istenem, adj lelki BÉKÉT annak
elfogadására, amin változtatni nem tudok, BÁTORSÁGOT,
hogy változtassak azon, amin tudok, és BÖLCSESSÉGET,
hogy felismerjem a kettõ közötti különbséget."
(Az A.A. imája)
A beismerés a legnehezebb. Eljutni ahhoz
a ponthoz, hogy fogyatkozó tudattal, züllött erkölcsi
és fizikai állapotban feladni azt a már unos-untalanig
hajtogatott, de magam se hitte vigaszt: „Én nem vagyok, nem lehetek
alkoholista. Csupán többet iszom, mint más ember, mert
jobban bírom az italt. Lám-lám, hányszor abbahagytam
az ivást, mert úgy akartam, én akartam. Mégiscsak
tudok uralkodni magamon!"
A valóságban persze ekkor már
több mint negyedszázada mértéktelenül ittam.
Keményen! Én is úgy kezdtem, mint több ezer társam:
szociális ivóként, magam és pénztárcám
szabta önmérséklettel. Azután kezdett imponálni,
hogy én jobban bírom az italt, mint mások. Hogy akkor
is képes vagyok sziporkázni, ha már túljutottam
fél liter vodkán és néhány üveg
sörön. Sõt, mintha akkor felszabadultabban, leleményesebben
mûködtek volna agysejtjeim... S talán eleinte úgy
is volt. De az idõ haladt elõre, személyiségem
mind jobban torzult az alkohol hatására. Egyre vehemensebben
toltam elõtérbe magam-magam: türelmetlenebb lettem közvetlen
és tágabb környezetemmel szemben - egészen a
súlyos sértésekig. Néha talán nem is
tartalmában állt a tévedésem, mint inkább
a forma torzultságában.
Azután?... Azután ittam, ha jókedvem
volt. Ittam, ha bánat ért. Ittam, ha rámtörtek
szorogásaim, a másnaposságok, az elhanyagolt, elmulasztott
feladatok miatti lelkiismeret-furdalások. S ittam, mert az alkoholtól
fellazultak ezek a struktúrák: elviselhetetlennek tûnt
az élet.
De gõgös is voltam, mert az alkohol
fölényessé és agresszívvé tett,
s mert még mindig nem korlátozta szellemi fürgeségemet.
Egyetemeken vizsgáztam - munka mellett - könnyedén,
többnyire jeles eredményekkel. Csak éppen befejezni
nem fejeztem be egyiket sem... A kitartás már hiányzott!...
Azután egyet mégis elvégeztem, amúgy dacból,
hogy magamnak is bizonyítsam: nekem az alkohol nem ártott.
Valóban, ez már nem ártalom
volt, hanem önpusztítás. Torzult személyiséggel
egyre több torz döntés sikeredett. Az elsõ pár
pohártól még csillogtam-villogtam, de a sokadikat
követõen már egyre többet handabandáztam,
ostobaságokat fecsegtem, sértéseket véltem
kapni és osztogattam, meg nem tartható ígéreteket
tettem. Többé már nem vettem észre barátaim,
ismerõseim szemében a részvétet, a csöndes
sajnálkozást.
És a másnapok!... Amikor fejfájósan
rádöbbentem elõzõ napi homályos ámokfutásaimra,
elfoszló emlékképeimre, filmszakadásaimra,
az adott és kapott sértésekre. Erre is jól
jött az alkohol kiváltotta tolerancia: harag, mások
hibáztatása, önsajnálat, illuzórikus álmok,
megvalósíthatatlan vágyak... A „tetemre hívás"
mind gyakrabban elmarad!
Egy amerikai magyar alkoholista írja naplójában:
„Alkoholista vagyok, nevem László. Számomra az életem
nagyobbik részében a természetes érzések:
ingerlékenység, idegesség, elégedetlenség
volt, s ezek csak akkor szûntek meg, amikor magamhoz vettem egy italt,
amelyet azután számtalan követett, egészen az
eszméletlen állapotig.
Hogy mi történt az elsõ és
az utolsó ital között, arról nem mindig tudtam
számot adni, de ha mégis, akkor azok majdnem kivétel
nélkül viharos, szégyenteljes, fájdalmas események
voltak. Körülöttem mindenki megsérült, leginkább
azonban én.
Haragos, gõgös volt a lényem,
önimádattal telítve. Hitem nem volt. Isten nevét
kisbetûvel írtam. Amíg el nem jött a vég.
Amikor már sem berúgni, sem józanul maradni nem voltam
képes."
Hányan ismerjük ezt az állapotot?
Nekem szerencsém volt a szerencsétlenségben.
Akadtak még barátaim. Egyiküket egy üveg itallal
honoráltam szívességéért, ezen környezete
jót derült. Laci nem iszik, mert alkoholista. „Névtelen
alkoholista."
Megdöbbentem, nem értettem. Mi az,
hogy alkoholista, és nem iszik? És miért vallja be?
Egy igazolványfélére írt
szöveget tett elém.
„Az Anonim Alkoholisták olyan férfiak
és nõk közössége, akik megosztják
egymással tapasztalataikat, erejüket és azon reményüket,
hogy megoldhatják közös problémájukat, valamint
segíthetnek másoknak az alkoholizmusból a gyógyulás
útjára lépni. A közösséghez való
tartozás egyetlen feltétele az ivás abbahagyásának
vágya. Az A.A.-tagság nem jár illetékkel vagy
díjjal, mi önellátóak vagyunk a saját
hozzájárulásainkból. Az A.A. nem szövetkezik
semmiféle szektával, felekezettel, szervezettel vagy intézménnyel,
nem kíván semmiféle vitába bonyolódni,
nem hagy jóvá és nem ellenez semmi külsõ
állásfoglalást. Elsõdleges célunk
józannak maradni és más alkoholistákat a józanság
útjára segíteni."
Éreztem, hogy elvörösödöm.
- Badarság - mondtam, bár nem kérdeztek -, én
nem vagyok alkoholista!
De belül már tetõzött
a kétely.
Szótlanul kezembe adták a magyar
származású Catherine Matinee könyvét:
„Kati vagyok, alkoholista..."
A könyvet néhány óra
alatt elolvastam. Megrázó és megalázó
is volt egyben. Szembesültem önmagammal. Azután - elsõ
reflexióként - iszonyúan berúgtam. És
még egyszer-kétszer... De akkor már tudtam a kérlelhetetlen
igazságot: alkoholista vagyok!
Térdre kényszerített a rádöbbenés:
tönkretettem a karrieremet, széthullott a családi életem,
mélyponton vagyok.
A könyv végén volt egy cím,
egy budapesti A.A.-csoporté. Elmentem az összejövetelre,
leültem - ahogy az A.A.-ban mondják - a „legdrágább
szék"-re. (Több értelemben is.) Szorongás nélkül
mondtam ki a köszöntést... „Szervusztok... vagyok, alkoholista."
Immár tudom: az alkoholizmus betegség.
Leginkább a cukorbajhoz hasonlatos. Az ember magában hordja
a hajlamot, s igen kevés kell a manifesztálódáshoz.
Csak épp nincs rá gyógyszer!
Semmilyen. Amit kínálnak a kijózanítókkal
és terápiákkal egyetemben - értéktelen
probálkozások. Nem használ sem orvos, sem pszichiáter.
ÉN menthetetlenül alkoholista vagyok. Tehát nem ihatok
egy korty szeszt sem.
Soha.
Az idõk végezetéig.
Vagy csak aznap, amikor felkelek...
Mert ennyi is elég!
- s -
Megjelent 1993 februárjában a Lakitelek
Alapítvány Magyar Munkás címû lapjában.
Saint-Exupéry (1900-1944) világszerte
ismert, megrendítõen szép mesekönyvében,
„A kis herceg"-ben található ez az illusztráció,
a jeles francia író rajza. A történet költõien
fogalmazza meg az ember sok gyarló tulajdonsága között
az iszákosság ellentmondásos valóságát
is.
Hétfõ
11.00 XII., Kékgolyó u. 29.
(az udvarban hátul)
17.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 X., Elõd u. 1., KÖSZI
Kedd
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 VII., Dohány u. 20.
(idõsek klubja)
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
(családsegítõ központ)
20.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
Szerda
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
11.00 II., Pasaréti út 137.
templom, hittanterem
16.30. VII., Hársfa u. 40.
18.00 VII., Kertész u. 28.
(családsegítõ központ)
18.00 VII., Dohány u. 20.
(idõsek klubja)
Csütörtök
11.00 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
16.30 VII., Hársfa u. 40. fsz. 5.
18.00 XII., Kékgolyó u. 19.
(az udvarban hátul)
18.00 VII., Kertész u. 28.
Péntek
11.00 VII., Hársfa u. 40.
17.00 X., Elõd u. 1., KÖSZI
17.00 XIII., Visegrádi u. 96/B
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
18.00 XVIII., Kondor Béla sétány
13.
18.30. VII., Rózsa u. 3.
(családsegítõ központ)
18.30. VII., Hársfa u. 40.
Szombat
11.00 VII., Hársfa u. 40.
14.30 II., Pasaréti út 137.
templom, hittanterem
16.00 VII., Hársfa u. 40.
18.00 VII., Hársfa u. 40.
Vasárnap
18.00 VII., Kertész u. 28. (English)
18.30 VII., Hársfa u. 40.
Minden hónap elsõ keddjén
18.00:
VII., Dohány u. 20.
Minden hónap elsõ csütörtökén
18.00:
XII., Kékgolyó u. 19.
Minden hónap második péntekén
17.00:
XIII., Visegrádi u. 96/B
Minden hónap utolsó péntekén
18.30:
VII., Rózsa u. 3.
Minden pénteken 18.00:
XVIII., Kondor Béla sétány
13.
Minden szombaton 14.30:
II., Pasaréti út 137., templom
BAJA, Pokorni u. 9. (víztoronynál)
Kedd 17.00
BÉKÉSCSABA, Ifjúsági
Ház
Péntek 17.00
DUNAÚJVÁROS, Vasmû út
4. (322. szoba)
Hétfõ 17.30
EGER, Kolozsvári út 49. (Rév)
Szerda 18.00
GÖDÖLLÕ, Szabadság út
23.
Családsegítõ központ
Vasárnap 16.30
HÓDMEZÕVÁSÁRHELY,
Zrínyi u. 9. (belsõ ép.)
Kedd 18.00
JÁSZÁROKSZÁLLÁS,
Móczár tér 5.
A fogorvosi rendelõ felett
Hétfõ 18.00
KALOCSA, kórházporta, hátsó
faház
Hétfõ 17.30
KAPOSVÁR, Füredi út 65.
Szerda 17.30
KECSKEMÉT, Egressy u. 5., családsegítõ
közp.
Szerda, péntek 17.00, vasárnap
16.00
Megyei Mûvelõdési Központ,
I. em. 84
Kedd 17.00
KOMLÓ, Templom tér, Mûvelõdési
Ház
Szombat 16.00
MOHÁCS, Jókai u. 28.
Szombat 15.00
NAGYKANIZSA, Olaj Mûvelõdési
Ház (Ifj. Klub)
Szerda 19.00
PÁPA, Szent Anna tér 9., plébánia
Hétfõ 18.30
PÉCS, Dischka Gy. u. 4.
Kedd 17.00
NYITOTT GYÛLÉS:
Minden hónap elsõ kedden
Székesegyház, plébánia
Péntek 18.30
NYITOTT GYÛLÉS:
Minden hónap harmadik péntekén
Szabadság út 35., református
templom
Vasárnap 17.00
NYITOTT GYÛLÉS:
Minden hónap elsõ vasárnapján
PÉCSVÁRAD, Kossuth u. 4. (Gyógyped.
Int.)
Szombat 17.30
SIKLÓS, Kossuth tér 4.
Szerda 16.30
SIMONTORNYA, Iskola u. 6.
Téli idõszámítás
szerint: kedd 17.00
Nyári idõszámítás
szerint: kedd 19.00
SIÓFOK, Batthyány u. 46.
Csütörtök 17.00
NYITOTT GYÛLÉS:
Minden hónap elsõ csütörtökén
SOMLÓSZÕLLÕS, Kossuth u.
65.
Szerda 17.15
SOPRON, Gyõri út 5.
Kórház, szociális
foglalkoztató
Szerda 17.30
GYÁÉV pályaudvar,
Mátyás étterem
Hétfõ 17.00
SZEGED, Torontál tér 6. (Rk. templ.
alagsor)
Csütörtök 17.30
SZÉKESFEHÉRVÁR, Sütõ
u. 12.
Családsegítõ központ
Kedd 18.30
SZENTLÕRINC, Templom tér 2., plébániahiv.
Szerda 17.30
SZIGETHALOM, Mû-út 131/c
Hétfõ 18.00
SZIGETVÁR, Széchenyi u. 25., ref.
templom
Kedd 16.30
Széchenyi u. 105., védett
szállás
Szombat 16.00
NYITOTT GYÛLÉS:
Minden hó utolsó szombatján
SZOLNOK, Helyõrségi Mûvelõdési
Otthon,
Táncsics M. u. 5–9.
Szerda 17.30
SZOMBATHELY, 11-es Huszár út 138.
Kedd 17.45 (érdeklõdni a
portán)
Bem J. u. 9. Humán Egészségház
Péntek 17.00–19.00
VESZPRÉM, Mûvelõdési
Ház, 116-os terem
Minden második hétfõn
17.30
ZALAEGERSZEG, Kiss út 8. (Családs.
közp.)
Szerda 16.00
...vidd az üzenetet..." A dal, amelyet
nemrégiben hallottam, eszembe juttatta a hagyomány 12. pontját.
Hiszen ez is arról szól! Hogy vidd az üzenetet. Vidd
el azoknak, akik már nem találnak békességet:
örömtelen az életük a szenvedély fogságában.
Azokhoz szól az üzenet, akik elveszítették a
reményüket, nem hisznek már önmagukban sem.
Csak azok tudják õket biztatni
és felkelteni bennük újra a reményt, akik visszanyerték
józanságukat és lelki békéjüket.
Akik már megkapták az ajándékot. A Felsõbb
Erõ ajándékát, amely hálát és
alázatot ébresztett bennük. A szeretet betölti
a szívüket, s nem tudják magukban tartani az örömöt.
És képesek már magukat és másokat is
szeretni.
A békességszerzõk fáradhatatlanok.
Újra és újra megsokszorozza erejüket a rájuk
bízott üzenet fontossága. Rájuk van bízva,
az „elesett, nyomorult és számkivetett alkoholistákra".
Azokra, akik - megtapasztalva a Felsõbb Erõ végtelen
szeretetének erejét - megújult lélekkel viszik
az üzenetet. S arról szólnak a még haldoklóknak:
van remény, van kiút!
Keresik és használják az
alkalmakat, hogy beszéljenek a józanodás útjáról,
a lelki ébredés élményérõl, a
szeretet erejérõl. Nem várnak arra, hogy hívják,
keressék, megszólítsák õket. Beszélnek
magukról, a programról azoknak, akik még nem tették
le a poharat és kimondhatatlanul szenvednek. Felkeresik a volt kollégát,
a rokont, az ivócimborát, az orvosukat, a munkahelyi vezetõt.
Biztosak benne, hogy valahol, valaki épp rájuk vár.
A szeretet vágya bennünk él,
születésünktõl fogva. Hiánylények
vagyunk, mindig valami után áhítozunk, mindig jobbat,
még jobbat, szebbet szeretnénk. Mindig hiányzik még
valami, valaki az életünkbõl. Az odaadó, alázatos
gyógyulók ki tudnak lépni a kényszerszeretet
körébõl, és képesek a bennük ébredt
szeretetet odaajándékozni. Õk már megértették:
minél többet adnak át magukból, szeretetükbõl
másoknak, annál gazdagabbak lesznek.
Ági
A névtelen alkoholisták tizenkét hagyománya
1. Közös boldogulásunk mindennél elõbbre való: egyéni felépülésünk
az A.A. egységétõl függ.2. Csoportjaink számára csak egy abszolút tekintély létezik, a szeretõ Isten,
amiként Õ megnyilatkozhat csoportjaink lelkiismeretén keresztül.
Megbízott vezetõink szolgálnak bennünket, nem uralkodnak rajtunk.3. Az A.A.-tagság egyetlen feltétele az ivás abbahagyásának vágya.
4. Legyen minden csoport önálló, kivéve azokat az ügyeket, amelyek más
csoportokat vagy az A.A. egészét érintik.5. Minden csoportnak elsõdleges célja az, hogy eljuttassa üzenetét a még
szenvedõ alkoholistához.6. A.A.-csoport soha nem támogathat, finanszírozhat semmilyen kapcsolódó
intézményt vagy külsõ vállalkozást, és nem engedheti az A.A. nevet
ilyenek használatára, nehogy pénz, vagyon, vagy a presztízs eltérítsen
bennünket elsõdleges célunktól.7. Minden A.A.-csoport legyen önfenntartó, hárítsa el a külsõ adakozást.
8. Az A.A. maradjon mindig nemhivatásos, bár szolgálati központjaink
alkalmazhatnak szakdolgozókat.9. Az A.A. mint olyan, soha ne szervezõdjék, bár alakíthatunk szolgálati
választmányokat vagy bizottságokat. Ezek közvetlenül felelnek azoknak,
akiket szolgálnak.10. Az A.A. nem formál véleményt kívülálló ügyekben, ezért az A.A. név
sohasem vonható be nyilvános vitába.11. A nagy nyilvánossággal való kapcsolatunk nem a hírverésen, hanem a
vonzerõn alapul. Személyes névtelenségünket a sajtó, a rádió és a film
szférájában egyaránt meg kell õriznünk.12. Minden hagyományunk lelki alapja a névtelenség, amely folytonosan
emlékeztet bennünket arra, hogy az elvek elõbbrevalók, mint az egyes
személyek.