“Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot
meg nem találjuk, senki a maga országábul barát-ságunkért
ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé:
az mi nemes szabadságunkért az ég alatt sohun nincs,
hanem Pannóniában...
Itt győznötök vagy halnotok kell.”

(Zrínyi Miklós)

- milyen nagyszerű fogalmak! Milyen nehezen megfogalmazhatóak! Nehezen találunk két embert, akik ugyanúgy határozná meg őket. Mind a kettő a lelkünkben él. Összetart, összefog bennünket. Nemzetként élünk e hazában. A hazánkban Magyarországon, egy kis országban a Kárpát-medencében. Büszkeséggel nézhetünk vissza a múltunkra, az 1100 éves történelmünkre, bár nemzetről alig 200 éve, a XIX. század elejétől beszélhetünk. Nemzeti énekünkben, a Himnuszban is megénekelt zivataros századok után a ma embere szabadon szeretheti a hazáját. Nem idegen uralom alatt, nem elnyomva az érzést, hanem demokratikusan, szabadon. Lehet, hogy éppen ezért olyan nehéz?

    Hazaszeretet - egy újabb fogalom, amelyet mindenki ért, de mindenki másképp határoz meg, csakúgy mint a szeretetet, szerelmet, érzelmet, vagy akár az anyaságot. A hazaszeretetnek éppúgy mindenkinek a sajátjának kellene lennie, mint az erkölcsi értékeknek, mint annak, hogy egyik ember a másiknak nem veszi el az életét. A hazaszeretet nehéz és veszélyes dolog. Nehéz, mert nem tanítják, mert nincsenek meghatározott keretei, nincs általánosan elfogadott normája. Veszélyes, mert eszközként felhasználható az erkölcsi normáknak ellentmondó célok eléréséhez.  Veszélyes a túlzásba vitele, de mi az hogy túlzásba vitel? Kényes kérdés a hazaszeretetről beszélni. Aki nem érzi, annak nem lehet megmagyarázni, mi az. Aki érzi, annak miért beszélünk róla? Mert kell beszélni róla, éppen azért, mert érezzük, és mert veszélyes is lehet.
 A hazaszeretet, a “magyarnak lenni” érzés nincs genetikailag bennünk. Talán születésünk után a levegővel szívjuk be, a földdel “amelyen annyiszor apáink vére folyt” épül belénk - nem szép és magasztos gondolat? Ésszerűen gondolkodva viszont azt kell mondanunk, hogy a közösségtől, a társadalomtól kapjuk. Akkor nincs benne semmi varázslat? De van! Már maga az  érzés is varázslat: ez a semmihez sem fogható büszkeség, az ősök, a hősök tisztelete, az összetartozásunk, a szívdobogás és a visszafojtott könnyek, ha a Himnuszt énekeljük - mi más ha nem varázslat? 15 millió ember, akik valamilyen módon egyek, akik tudnak valamit, amit mások nem, akiknek olyan értékeik vannak, amilyenek másoknak nem. De másoknak vannak más értékeik, mások is éppúgy összetartoznak. Mi nem állunk a többi ember fölött, büszkeségünk nem szabad, hogy el is vakítson bennünket.
Nem csak a magyar népdal szép, nem csak a mi szemünkbe gyűlnek könnyek, ha a himnuszunkat hallgatjuk, semmivel sem vagyunk jobbak más népeknél, mint ahogy rosszabbak sem. Ez az amit soha nem szabad elfelejtenünk, és akkor nem lesz baj. Akkor nem lehet kihasználni a hazaszeretet, akkor senkinek sem lesz kára belőle, akkor boldogan élhetünk vele, benne.
Az előbb 15 millió magyar említettünk. Mert sokan élnek még távol, kívül a mesterséges határokon. Fizikailag távol a hazájuktól. De vajon a szívükben is távol? Sokan úgy gondolják, távol “könnyebb” magyarnak lenni. Mert ami az itt élőknek természetes, olyannyira, hogy szinte már oda sem figyelnek rá, az a más országokban élőknek nem. Más országokban nem nemzeti ünnep március 15-e, vagy október 23-a. Máshol nem olyan könnyű mindig magyarul beszélni, a magyar szavakban megmártózni. Ezért a kint élők szorosabban összetartanak, mint  mi itthon. A távol élőknek fontos a nemzeti kultúrájuk ápolása és megőrzése. Ők többek valamivel, amit mi nem érzünk. Ez a valami a honvágy. Ha közülünk bárki külföldre megy, természetes a honvágya: hiányzik a család, a barátok, egy idő után a magyar szó. Ha hazajövünk, jó itthon lenni, de egy idő után újra természetessé válik. Az emigránsok nagyon sokáig nem tudtak haza jönni. Honvágyuk ellen védekezni kellett, mert kínzó érzés volt. Pedig milyen szép szó ez: honvágy . Vágyni a hont, a hazát tehetetlenül, fájdalmasan. Próbálták enyhíteni a fájdalmat, összetartottak ,ünnepelték a nemzeti ünnepeket, együtt énekeltek és beszélgettek magyarul. Sok író költő kényszerült külföldre a politikai változások miatt. A különös érzésről így ír Márai Sándor: “Egy nemzet soha nem kezdhet exodusba. Máskülönben sem lehet megkövetelni az emberektől, hogy évtizedeken át hősök legyenek - és a hős is legtöbbször a fuite en avant hőse. Más az író, a nevelő helyzete. De ez mind közömbös, ha az író, aki elhatározza, hogy kézbe veszi a vándorbotot, a 10 millió vagy még több emberre gondol, azokra, akik odahaza maradnak és - akármi következik is - otthon kell megélniök mindent, ami elkövetkezik. Az író, mikor elmegy hazulról, ennek az elhagyott népnek örökké számadással tartozik, mert csak azon a nyelven író, amelyet ez a nép beszél. Ha átlépi az országhatárt, nyomorék lesz, aki mesterséges mankók - néha kitűnő protézisok, de mégis mindig mankók - nyomorékokat támogató műszerek segítségével támolyog a földrészeken.
Egy angol, francia, olasz vagy német nem tudja megérteni, mit jelent egy társtalan, magányos nép nyelvén írónak lenni a világban? Ezzel is számolni kell. És sok mindennel még: például azzal, hogy a szabadságnak igen nagy ára van. Sehol nem várnak az emigránsra, legföllebb megtűrik. Aki ezt a nagy árat nem hajlandó megfizetni, okosabban cselekszik, ha otthon marad. Mert mihelyt elhagyja ezt a különös, minden veszélyességével mégis védettséget jelentő helyzetet, ami az otthon szolidaritása, veszélyzónából veszélyzónába lép. Mindezt tudni kell értelemmel is, ösztönösen is... de mindent túlkiabált egy hang, amely most éppen olyan félreérthetetlen volt, mint az a másik, amely a párizsi éjszakában reám kiáltott, hogy menjek haza írni és élni a magyar nyelvbe. Most mást mondott a Hang. Azt mondta, el kell menni ebből az országból, mert itt már nem lehet szabadon hallgatni.” (Föld! Föld!, 1972) Márai sok olyan dolgot elmondott, amiről nekünk ma élőknek fogalmunk sem lehet. Egy nemzet nem kezdhet kivonulásba, tehát “itt élnünk, halnunk kell” !
Ezen a földön élünk. De hogyan? Mi itt most csak a tanulmányunk témáját érintő hogyanra gondolunk. Az eddig leírt dolgok igazak, de szomorúan kell mondanunk, hogy nem általánosak, nem az egész társadalmat érintik. És itt fogalmazódik meg a problémánk is. A környezetünkben, és a középiskolás fiatalok körében egy furcsa érzést, jelenséget kell tapasztalnunk. Valaminek a hiányát, egyfajta nihilizmust. A fiatalokat nagyon sok minden érdekli, de nagyon sok minden van ami nem érdekli. Ha az életkorral járó kamaszos kiábrándultságot nem is vesszük figyelembe, elszomorító, néha kétségbeejtő az, ahogyan a tizenévesek ehhez a kérdéshez, a nemzeti identitáshoz viszonyulnak. A problémánk tehát az identitásbeli nihilizmus.
A nemzeti identitásnak az értékrend szerves részének kellene lennie. A kamaszkorban természetes a bizonytalanság,  az útkeresés, a lázadás. Ilyenkor igyekszünk kézbe venni az életünket, és “szabadon”,  vagyis sokszor a szülőkkel szembefordulva alakítani a véleményünket. Sok mindent fölösleges kötöttségnek érzünk, igyekszünk szabadulni, igazán át sem gondolva annak a dolognak a jelentőségét, fontosságát, amitől menekülünk. A társadalmi normák, a biztonságos, unalmas, egyhangú élet ellen a különböző ifjúsági szubkultúrák jelentik a látszatmegoldást. Nem akarjuk elfogadni, hogy nem lehet gyökerek nélkül élni.
Pedig az élethez igenis szükség van a biztos háttérre, a forrásra amelyből meríthetünk, amely a bizonytalanságban erőt ad a továbbhaladáshoz. Ez a forrás lehet a család, de lehet a kultúránk, a múltunk is. A nemzeti gyökereink. A múltba fordulás sokaknak a konzervatív életet jelenti, ami nem egyeztethető össze az ifjúság “Élj a mának és gyorsan!” életérzésével. A régi értékek biztonsága fölösleges kötöttségnek látszik, ami nem tartást, hanem röghöz kötöttséget jelent. E mellett a mai ifjúsági kultúra bizonyos nemzetközi jelleget öltött. A zene, az öltözködés, a divat követése egyre gyorsabb ütemben halad. A fogyasztói társadalomban az életritmus felgyorsult, és a sodrásba a fiatalok is bele kerültek, sőt már bele is születtek. Adva van tehát az új életforma a régivel szemben: a pénzre épülő felgyorsult élet, mindent meg akarok kapni, mindent ki akarok próbálni, nekem az újdonság kell, mindenből a legújabb, különben úgy érzem, lemaradok valamiről. Az ilyen érzésekkel szemben a régi dolgok, kulturális értékek megőrzése, fenntartása sokaknak fölöslegesnek látszik. A fiatalok nagy hányadának szemében a hagyomány és a modernség egymással ellentétben áll, egymást kizáró fogalmak, úgy érzik választani kell. Miért kell nekik március 15-ét ünnepelni? Hülyeség! A Himnuszt énekelni felállva, vagy csak csendben beszélgetés nélkül végighallgatni, talán  magukba fordulni? “Fölösleges! És ciki is...” Ez probléma. Miért alakult így? Feltételezzük, hogy senkit nem neveltek erre. Akkor az ellenkezőjére?

                                                     A nevelés
 
   ebben a kérdésben is nagyon nagy hangsúlyt kap. Elsősorban a család feladata a gyermekeknek megadni az alapvető értékeket. Sok más mellett, a hazaszeretetet, mint alapvető értéket is. A kisgyermek azokat a viselkedésformákat sajátítja el, követi, amit a családjában megtanul. Vagyis ha már egészen kicsi korától fogva megtanulja tisztelni a nemzeti értékeket, akkor az védelmet jelent majd neki később, olyan védelmet, melyet a külső hatások, az új ideológiák, vagy a kamaszkor válsága sem tud megszüntetni. Ezért az identitásbeli nihil okát is elsősorban a nevelésben, a családban kell keresni.
A politika kezében a nemzeti érzelmek sokszor eszközként jelentek meg. Századunk történelmében nyomon követhetjük ennek a megjelenését, a változásait. A húszas évek kis rigmusa: “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.”, mély nyomokat hagyott az akkor felnövőkben. Nagyszüleink gondolkodásán mérhetjük le ezt.
Később a szovjet minta utánzása, az internacionalista jelleg kiterjesztése vált uralkodóvá. Szüleink gyermekkorában a politikát a “puha diktatúra” jellemezte. Ekkor az emberek távol kerültek a politikától, nem foglalkoztak vele, 1956-ban és az utána történtek félelemmel töltötték el őket. Jobbnak látszott békésen meghúzódni, nem beszélni. A nemzeti érzelmek szembe kerültek az internacionalista propagandával, inkább megtűrt jelenségnek látszottak. Ebben a csendben nőttek fel sokunk szülei. Számukra nem elsődleges fontosságú a “magyarnak lenni” érzés, egyrészt a múlt miatt, másrészt a mindennapos megélhetési problémák miatt. Nem lehet úgy kellő figyelmet fordítani arra, hogy a gyereknek magyar népmesét olvassunk, magyar népdalokat tanítsunk, mikor az az elsődleges, hogy kenyeret rakjunk az asztalra - mondják sokan. A család biztonságát veszélyezteti a létbizonytalanság, így nem hogy a nemzeti identitás biztonságát, de néha még az optimista, kiegyensúlyozott élet biztonságát sem tudják megadni a gyerekeknek. Azok, akik több állás után futnak,  hogy anyagi biztonságot teremtsenek, sokszor a pénzzel próbálják pótolni a gyereküktől elvett időt. Ezeknek a fiataloknak a bizonytalanságát célozzák meg azok a hamis ideológiák, melyek a nemzeti érzelmekre próbálnak alapozni, azt próbálják meg kihasználni. Hogyan lehet ez, ha a fenti sorokban épp azt bizonygattuk, hogy a családok nem adnak nemzeti identitást a neveléssel? Egyrészt úgy, hogy nem azt állítottuk, hogy semmilyen értéket nem adnak, hanem azt, hogy nem megfelelő mennyiségűt, és minőségűt adnak.  Másrészt a családon kívül egy másik fontos színtéren is folyik az ifjúság nevelése, és ez az
 
                                                oktatási rendszer.
 
    Az óvoda és az iskola az, ahol a felnövekvő nemzedéket alakítani lehet. Nagyon sok és felelősségteljes feladat hárul a pedagógusokra. Amikor a család válságának jelenségével kell számolnunk, az oktatás egyre nagyobb hangsúlyt kell hogy kapjon. A felfokozott életritmus mellett, a gyerekek már az iskolában is, egészen kicsi kortól fogva egy teljesítménycentrikus szemlélettel találkoznak. Mondhatjuk: ma már gyermeknek lenni sem boldogság. A kényszer, hogy teljesíteni kell, meg kell felelni az elvárásoknak, hogy majdan jobb életkörülményeink legyenek, egyre korábban és korábban megjelenik. Ott, ahol az információ egyre értékesebbé válik, a hangsúly más tantárgyakra helyeződik át, mint korábban. Az informatika, a nyelvek és a természettudományok azok, melyek még nagyobb teret kapnak. A humán területek, a magyar nyelv és irodalom, és a történelem az, mely leginkább alkalmas a nemzeti identitás kialakítására, erősítésére. Ha van rá idő. Az információs világ értékei mellett nem szabadna azonban elfelejteni a belső világ értékeinek fontosságát sem. Az óvodában még hallunk népmeséket, játszunk régi játékokat. A gyerekek ekkor már találkoznak a nemzetközi kultúrával is, nagyon fontos lenne tehát megtanítani nekik a magyarságról amit lehet, pontosabban fogalmazva megmutatni, hogy milyen izgalmas és sokszínű a népművészet, a régi világ, és ezzel felkelteni az érdeklődésüket, hogy kialakuljon bennük egy belső igény a megismerésre, a tanulni vágyásra. Ez az általános iskolák alsóbb osztályaiban is szükséges. Később a történelem és magyar irodalom tanításában kaphat helyet ez a feladat, az ének-zene és a rajz mellett. Ez utóbbi kettőben sokkal inkább hangsúlyosnak kellene lennie a népművészetnek. Hozzáértés híján nem akarjuk átalakítani a tanterveket, csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy mi, mint érintettek miben látunk lehetőséget. Fontos persze azt is megjegyezni, hogy a politikai helyzet miatt nem mindig lehetett azt tanítani, ami a megfelelő lett volna. Ma viszont lehet. Ma lehet beszélni költőkről és történetekről, és eseményekről, amik megtörténtek. A gyerekek, a fiatalok nagyon érzékenyek, meg lehet őket ragadni az érzelmeken keresztül. Érzelmeken keresztül kell hatni ránk. A nemzeti identitás kialakítása is az érzelmeken keresztül lehetséges. A nihil helyett kell valami. Igenis hat a fiatalokra, ha valaki példát mutat nekik hazaszeretetből az iskolában. A szülők viselkedésformája után a pedagógusok viselkedése az, ami mintaként szolgál. Ha a diák látja, hogy a tanára is kitűzi a kokárdát, és hangosan énekli a Himnuszt és a Szózatot, és ott van az iskolai ünnepélyen, akkor talán követni fogja a példáját. Persze ez nem ilyen egyszerű, de lehet, hogy van valaki, akinek talán ez a mozzanat jelenti azt az érzelmi töltést, amire szüksége van. És ha csak pár ember is, azért a pár emberért is érdemes.
A középfokú oktatási intézményekről is beszélnünk kell. Itt már nagyobb különbség van iskola és iskola között. A gimnázium mást nyújt a diákjainak, mint egy szakközépiskola vagy egy szakmunkásképző intézet.
A kamaszkori bizonytalanság ezekben a középiskolás években teljesedik ki. A már fentebb említett hamis ideológiai irányzatok ekkor a legveszélyesebbek. Amivel itt is számolni kell, az az információ hiánya. Tapasztaltuk, hogy sokan közülünk, de az idősebbek közül sem tudják azt, hogy miről is van szó, ha például a hungaristákról vagy a skinheadekről beszélünk. Egy-egy dolog szimpatikusnak tűnhet valakinek az ő programjukból, s úgy gondolhatja ez az amire szüksége van. Az iskolákban a problémákról nem beszélnek nyíltan, így kezelni sem lehet őket. A középiskolákban már végképp nincs idő a diákok érzelmeivel foglalkozni, mert a teljesítményen van a legnagyobb hangsúly. Van olyan tanár, aki a saját bevallása szerint szeretne többet beszélni a nemzetről, a hazáról, szeretné elmondani, hogy mit jelent, de nincs rá idő és kénytelen lemondani róla. Így a diákoknak nem tűnhet fontosnak a hovatartozás. Pedig az továbbra is az, sőt egyre fontosabb lesz. Nem akarunk a már meglevők mellé még több sztereotípiát gyártani, azt azonban el kell fogadnunk tényként, hogy az iskolai végzettség szintjének változásával a nemzeti identitás, vagy az identitásbeli nihilizmus is változik. De az talán meglepő lehet, hogy az eltérés nem olyan nagy mértékű, mint ha például a drogfogyasztók számának különbségét nézzük egy gimnázium és egy szakképző iskola között. A magyarságtudat alakulását és milyenségét nem lehet iskolai végzettség szintjéhez kötni. A gimnazisták között is egyre nagyobb számban vannak olyanok, akiknek nem fontosak a nemzeti értékek, ugyanakkor a szakközépiskolások között egyre többen vallják, hogy ez fontos. Hogyan alkothatunk akkor kategóriákat? De miért akarunk mindig csoportokat alkotni? A hazaszeretet nem “szakaszolható”, nem mérhető ilyen egyszerűen. Ez annál bonyolultabb és sokkal árnyaltabb téma.
 
   Minthogy arra a kérdésre, hogy mit jelent a szerelem, ugyanúgy arra a kérdésre is, hogy mit jelent valakinek magyarnak lenni, annyiféle válasz létezik, ahány embert megkérdezünk. A két véglet a “Mindent ” és a “Semmit” között ezer és ezerféle válasz van. Amiből következtetést tudunk levonni, talán az, hogy e két választ mennyien adják. De még ebben sem bízhatunk. Hiszen sokan, akik a “Semmit” választ adják, azért mondják ezt, mert még nem gondolkodtak el azon, hogy mit is jelent. Természetes, adott állapot. Azért nem tudják, mert nem érzékelik.

Mint ahogy éhség nélkül nem tudnánk mi az, jóllakni; fáradtság nélkül, pihenni; szenvedés nélkül, boldognak lenni; ha még nem láttuk más szemszögből, akkor nagyon nehéz arra válaszolni, hogy mit jelent magyarnak lenni.
Akik örökségbe kapták, nem tudják milyen nagy dolog a Szabadság. Akik születésünkkor megkaptuk a magyar állampolgárság jogát nem mindig tudjuk értékelni. Ezért sem szabad teret engedni az idegengyűlöletnek. Ha csak mi lennénk, nem tudnánk mihez viszonyítani, akkor hogyan értékelhetnénk a kultúránk, a múltunk? Akkor miért kellene azt tisztelnünk, mi lenne, ami motiválna bennünket? Ha nem látnánk, nem ismerhetnénk mások művészetét, akkor hogyan tudnánk szépnek látni a sajátunkat, hogyan vennénk észre, hogy ismerjük azt, amiről szól?  Ez az amit kevesen tudnak, és ez az amit nem mondanak el azok, akik rájöttek. Pedig kell! És kell hozzá a szó, hogy elmondhassuk, és hogy megérthessük.
Vannak akik ápolják, őrzik a szót, a magyar szót. A nyelvvel együtt őrzik a szokásokat, a hagyományokat, a kultúrát. Mások is felismerték, hogy nem szabad hagyni, hogy elvesszenek a gyökereink. Vagy talán felismerték a szépséget. Vannak hagyományőrzőink, múzeumaink. Tanítják a néptáncot, és táncolják, és érzik  egyre többen. Vannak akik magukra húzzák a huszárok egyenruháját és felvonulnak. Magunk is tanúi voltunk egy megemlékezésnek, aminek keretében újjászentelték  az 1868-as II. Jászkun Gyalogos Hadezred obeliszkjét. A rendezvényt a Szolnoki Katonai Hagyományőrző Alapítvány tagjai és osztrák társaik szervezték.
Ez  apróságnak tűnik ugyan, mégis szép példája a kultúránk megőrzésének. Mi a fonóba már nem mehetünk, de elmehetünk kézművestáborokba, megtanulhatjuk a kosárfonást, fazekasságot, szövést. Elmehetünk megnézni a nagy magyar pusztát, gyönyörködhetünk az ősi magyar már majdnem eltűnt állatokban. Olvashatjuk a mondáinkat, meséinket. Persze eddig is megtehettük, de ma talán egyre többen és többen teszik.
  Jó volna, ha még több ilyen hely lenne, ahol tehetjük. Jó volna, ha nem csak a turistáknak lenne lehetőségük arra, hogy részesei legyenek a programoknak. Jó volna még nagyobb nyilvánosság. Mert bár aki akar, az így is eljut ezekre a helyekre, ezekre a programokra, de csak az, aki nagyon akar. Vannak, akik szeretnének de nincs lehetőségük arra, hogy részt vegyenek a hagyományőrző rendezvényeken.
Szomorú, hogy ma Magyarországon ahhoz, hogy rendszeresen részt vegyünk a kulturális életben, pénz kell, nem kevés pénz. A hagyományőrzés szinte mozgalomszámba megy, és nem természetes, magától értetődő tevékenység.
Bár vizsgálódásunk kezdetekor elsősorban eszmei-érzelmi síkon próbáltunk témánkkal foglalkozni, rájöttünk, hogy a nemzeti identitás olyan átfogó, az élet majd’ minden színterén jelentkező kérdés, hogy egy másik oldalról is kutatnunk kell a teljesebb megértés érdekében.  Ez a másik oldal:

                                                   a politika.

     A gazdaság, a társadalom és a politika oly mértékben összefügg, hogy szinte lehetetlen egyiket a másik nélkül vizsgálni. Az előző politikai rendszerben az internacionalista jelleg volt a meghatározó, ahol először voltunk elvtársak, és csak utána magyarok. Először énekeltük az Internacionálét, csak utána a Himnuszt. A mélyen vallásellenes szovjet mintájú kommunista rendszer “intelligens” vezetői  át akarták íratni Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal magyar nemzeti himnuszunk szövegét és zenéjét, csak azért, mert az az Isten szóval kezdődik. Ez is jelzi, akkor mennyire háttérbe szorították a nemzeti értékeket. A politika és a nemzeti identitás kérdését jelenleg egy fontos aktuálpolitikai kérdés, Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása is (!) befolyásolja.
Lothar Ungerer Az Európai Unióról röviden című kis füzetében a következőket olvastuk. “A nemzetállam fogalma a jelenlegi alkotmányokban számos területen már elavult. Az olyan problémákat, mint az energia - és nyersanyagellátás, a népvándorlás, a belső, illetve külső biztonság, a környezetvédelem kérdéseit, a nemzetállam szintjein nem lehet megoldani... Az EK politikai rendszerére jellemző, hogy a tagállamok politikai hatalmukat átruházzák az EK-ra. A tagállamok nemzeti szuverenitásuk bizonyos részét ( törvényhozói hatalom ) az EK szerveinek engedik át. Ezáltal válik az EK szupernacionális ( nemzetek feletti, államok feletti ) szervezetté, amely saját felségjogokkal, kötött hatalmi jogokkal rendelkezik és a tagállamokra közvetlenül hat... Az Európa Parlamentben 1989-ben az 518 képviselőből a 4 legnépesebb tagállam ( NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország ) egyenként 81-et, Spanyolország 60-at, Hollandia 25-öt, Belgium,
Görögország, Portugália egyenként 24-et, Dánia 16-ot, Írország 15-öt, Luxemburg 6-ot delegált.”  Látható tehát, hogy a kis országok kegyeiért hogyan versenghetnek fontosabb döntéseknél a nagy országok.
Ám a kis országok úgy gondolják, az EU tagjaiként érdekeiket sokkal jobban érvényesítve, védve vehetnek részt a “nagypolitikában” . Olyan kérdésekre kerestük ezután a választ, hogy például a nemzeti hovatartozás kérdése felől nézve, milyen előnyei illetve hátrányai vannak-lehetnek a csatlakozásnak, mennyire áll fenn a magyarság asszimilálódásának, beolvadásának veszélye, és hogy a csatlakozás után nőni fog-e az agyelszívás (brain-drain) stb. Továbbá EU-tól független kérdésekre is, mint például a nemzeti öntudat mibenléte és a nemzeti érzelmekre alapozó mozgalmak, pártok terjedésének okai.

   Kutatásunk során törekedtünk arra, hogy minél szélesebb körben vizsgálódjunk, és sok különböző szemlélettel találkozzunk. Ezért választottuk elsősorban a széles magyar politikai palettáról azt a két pártot, amelyik egymás ellenpólusának ( nem ellenségeként! ) tekinthető. A Magyar Igazság és Élet Pártját és a Munkáspártot, illetve egy kevésbé szélsőségeset az Magyar Szocialista Pártot.
 
 
 
 
 
 
 

1. sz. ábra. Az általunk vizsgált pártok elhelyezkedése
 

( Az általunk használt besorolásnál, szélsőbal, középbal, stb... az általánosan elfogadott kategóriákat követtük, mert pártbeli hovatartozásától függően mindenki más megnevezéssel illette saját magát és a többi pártot. )
 

A MIÉP-től Csontos Sándor Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Elnökkel beszélgettünk.
Szerzők:  - Főleg a nemzeti identitás kérdésének tükrében, milyen érvek szólnak az EU-hoz  csatlakozás mellett illetve ellen?
Csontos Sándor: - Hát, vannak érvek mind mellette és ellene is természetesen... Egyfelől vannak a vágyakozók, akik azt hiszik, az EU-ba belépésünk után itt a Kánaán, jó szociális háló, stb...  Másrészt, akik úgy gondolják, hogy jobb ezt a dolgot jól előkészíteni, és a nemzeti érdekeket érvényesítve belépni az Unióba. Mert az nem lehet kérdés, hogy be kell-e lépnünk.
( A szerzők megjegyzése: Ez nem volt mindig így: a Magyar Fórum előző évi számaiból még NATO illetve EU ellenesség érződött ki. Persze mondhatjuk azt is, hogy  aki nem változik a korral, eltűnik a politika süllyesztőjében. )
                 Lépések: Jogharmonizáció, a magyar törvényeket az EU törvényeihez  kell igazítani. A gazdaság teljesítőképességét hatékonnyá kell tenni ( ütőképes vállalkozói réteggel ), mert jelenleg a gazdaságunk nincs olyan helyzetben, hogy versenyképes legyen védővámok nélkül az EU-ban folyó gazdasági versengésben.
Sz:  - Talán túl korai a kérdés még, de sokan tartanak attól, hogy a csatlakozás után a nemzeti identitást veszélyeztetően a magyarság asszimilálódik. Megvan-e  ennek a veszélye?
 Cs.S.: - Én nem hiszek ebben!
Sz:  - Ugyanis mostanában is sokan kivándorolnak, külföldön dolgoznak a jobb kereseti lehetőségek miatt. Az EU csatlakozás után vajon fog-e növekedni ez a tendencia?
 Cs.S.:  - Ez egy fikció. Ez nem fenyegeti a normális embereket, hogy felkerekedjenek és itthagyják a hazájukat. Mert volt már ez az ország sokkal rosszabb helyzetben is, mégsem mentek el. Persze mindig vannak kóbor lelkek. Mert ugye nem mindenütt vannak atomkutatási lehetőségek.
És hát születik egy zseniális atomtudós, hát persze hogy az ki fog menni, nekünk nincs szükségünk rá! Örülünk ha kimegy, legalább viszi az ország hírnevét...
( A szerzők megjegyzése: Talán mégis jobb lenne, ha maradna az a tehetséges atomtudós. Ha csak arra gondolunk, mennyi magyar találmányt hasznosítottak más országok.)
Minden esetre a földművelő Józsi bácsi nem fog kimenni. Ez egy kitaláció. Szándékos anarchiakeltés, olyan körök találják ki, akik szeretik a bizonytalanságot szítani. Mert bármilyen zseni az ember és bárhova megy, idegen marad. Nem akarok idegenek között élni, én jól érzem magam a saját hazámban.
Sz.:  - Egyre többen különböztetik meg e két fogalmat: európaiság és magyarság. Élhetünk-e mindkettőként? Azaz megőrizhető-e egyfajta egységes nemzeti érzés, anélkül, hogy nacionalistának bélyegeznének bennünket?
 Cs.S.:  - A nacionalizmus egy természetes emberi állapot, nem egy bélyeg. Csak annak használják! Ennek nincs negatív tartalma, mert ez nemzetszeretet jelent, ugye?
Sz.: - Mi pozitív értelemben a patriotizmust, azaz a hazaszeretetet értjük.
Cs.S.:  - Az ugyanaz. De össze szokták keverni a fasizmust a nácizmussal, holott az nem ugyanaz. Én nem fogadom el, hogy a nacionalizmusnak van pejoratív értelme. És szerintem nincs is azzal ellentmondásban, hogy az EU tagjai szeretnénk lenni. Mert nem hiszem, hogy cél lenne, hogy felolvasszák a nemzeteket, asszimilálják egymásba.
( A szerzők megjegyzése: Történelemtanárunk elmondta, hogy a nacionalizmus pejoratív jellege a korábbi internacionalista-nacionalista ellentétből született meg és ez ma is így maradt.)
Sz.:  - Mivel magyarázza azt, hogy a nemzeti érzelmekre alapozó mozgalmak, pártok, szerveződések ma egyre nagyobb teret nyernek?
Cs.S.:  - A párizsi kommün óta megélünk egyfajta szocialista-kommunista-liberális rémuralmat és ebbe belejött a fasizmus és a nácizmus is. Ezek egymás mellett fejlődtek. A liberalista hatalom meg egy kicsikét örökébe lépett ennek a kommunizmusnak, de most elérte csúcspontját, haldoklik.
Az egész világon elég erőteljesen jelentkeznek a nemzeti eszmék, a jobboldali gondolatok.
Sz.:  - Ha ilyen nagy teret hódít elmondása szerint, akkor miért félnek egyesek azaz sokan tőle?
Cs.S.:  - Nagyon egyszerű. Ezt hallják a médiából. A legkommunistább lap most nem véletlenül a legliberálisabb. Visszautalnék egy 1994 októberében készült interjúra, amit az egyik helyi lap újságírója készített velem. A magnót az interjú végén kikapcsolva azt kérdezte: Nézze, maga olyan szimpatikus ember, mit keres ebben a fasiszta pártban? Mire én megkérdeztem, hogy mitől fasiszta. Azt mondta, hogy ugye az 1992-es Csurka István által írt tanulmány miatt, amit antiszemitizmussal, nácista alapelvűséggel, rasszizmussal vádolnak. Megkértem , hogy mutassa meg, melyek ezek a gondolatok, hát kiderült, hogy nem is olvasta az illető újságíró, aki ezek után a közvélemény formálója. És állítom, ebben az országban, akik akkor nagy balhét csináltak ebből, és erre a tanulmányra hivatkoztak, döntő többségükben nem olvasták.
(A szerzők megjegyzése: Elolvastuk  a tanulmányt, és nem találtunk benne példát az antiszemitizmusra, –lásd  18-19. oldal.  )
                  Az egész világon a közvélemény sajnos olyan, amilyenre formálják. A sajtó jó manipulációs eszköz. Én csak azt mondhatom, hogy akit sárral dobálnak, az sáros is lesz. Érdekes módon, amíg a parlamentbe be nem kerültünk, alig cikkeztek rólunk, ha igen, akkor is csak pár sorban, vagy egy-egy MIÉP augusztus 20-i, március 15-i ünnepségen szándékosan összemostak minket Szabó Alberttékkel, és a kamera leginkább őket mutatta.
(A szerzők megjegyzése: Valóban, a közvéleményben összemosódnak ezek a dolgok.)
Sz.:  - Riportunk elején említette, hogy sajnos nem eléggé foglalkoznak a mai fiatalok ezzel a kérdéssel, a nemzetével. Mégis azt mondta, hogy a MIÉP népszerűségének növekedését várja.
Cs.S.: - Igen. Meg lehet nézni, hogy a rendezvényeinken részt vesznek a fiatalok is, családanyák, fiatal házasok, nagyszülők, unokáik... Közös ügyünk az, hogy 25 év múlva ( ahogy a statisztika jósolja ) ne csak 6 millió magyar éljen itt. Sajnos az előző rendszerben nem voltak meg a családok, a gyerekeknek nem volt igazi gyermekkoruk. Nem lenne ennyi alkoholista, idegbeteg, katonának alkalmatlan fiatal, ha meg lett volna a biztos családi közeg. A nőket sem anyának nevelték, hanem emancipált nőnek...
(A szerzők megjegyzése: Itt kisebb elvi-filozófiai vitánk volt a női emancipáció szükségességét illetően, de végül, pártbéli hovatartozástól függetlenül megegyezésre jutottunk abban, hogy a népességcsökkenést megállítani Magyarország közös célja kell hogy legyen.)

Be kell valljuk, mikor belefogtunk kutatásunkba, mi is a társadalom azon igen jelentős hányadához tartoztunk, amely kissé idegenkedve figyeli a MIÉP által képviselt politikai irányzatot. Igazságtalanság azonban úgy elítélni valamit, hogy nem vagyunk tisztában annak mibenlétével. E párt célkitűzései között értékes dolgok szerepelnek, amelyek alapvetően mindenki számára elfogadhatók. Ilyen pl. a nemzeti öntudat fontosságának, és a család szerepének hangsúlyozása. Amit mindenkinek tanácsolnánk az az, hogy ne elégedjen meg az “előregyártott”  vélemények elfogadásával.
 
A MIÉP után a politikai paletta másik végén helyet foglaló pártot kerestünk meg. A Munkáspárttól Bencsik Mihállyal, a párt városi elnökével beszéltünk.
Tőle megtudtuk, hogy a Munkáspártnak nincs nacionalista jellege, ők az internacionalizmus jegyében politizálnak. Véleményük szerint ma az országban először a megfelelő és biztonságos gazdasági alapot kell megteremteni, és csak ez után “magyarkodni”. A Munkáspártot sokan nemzetietlennek bélyegzik. Holott ők azt vallják, hogy a hazaszeretet fontos, de ezt nem szabad túlfeszíteni, azaz ne legyünk túl nemzetiek, de mégis csak gondoljunk arra, hogy van egy történelmünk, egy szülőföldünk, melyhez kötődünk mindannyian. Bencsik Mihály kiemelte még az amerikai kultúra károsan befolyásoló hatását, és hangsúlyozta, hogy gazdaságunkban a keletre nyitás nagyon fontos, sőt létkérdés. A magyarság asszimilálódásának veszélyét nem tartotta kizártnak, de fenyegető veszélynek sem, és hozzá tette, hogy ez esetleg csak generációk múlva következhet be. Az Európai Unióhoz való csatlakozás elsősorban biztos piacot jelent. Ez először egyes rétegeknek jelent majd előnyt, és csak később a társadalom egészének. Amivel számolnunk kell, az a munkanélküliség problémája, amely nyugaton az európai uniós országokban, például Olaszországban éppúgy jelen van, mint Magyarországon. Fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nemzeti öntudatra ébredésről Magyarországon körülbelül 1848-től beszélhetünk. Trianon sem volt teljesen igazságtalan, hiszen az elcsatolt területeken a magyarság kisebbségben volt. Véleménye szerint az előző rendszerben “nagyon sokan szidták az oktatást, a kultúrát, az ifjúságnevelést. Mikor nevelték az előző rendszerben a fiatalságot arra, hogy ne szeresse a hazáját, a magyar nemzetet, embertársait?”
 

A MIÉP-pel és a Munkáspárttal készült interjú után -  melyben hasonló arányt mutattak az azonosságok és az eltérések -  Botka Lajosnéval, a Varga Katalin Gimnázium igazgatónőjével beszélgettünk, aki egyben az MSZP egyik alapító tagja. Leginkább az ő álláspontjával tudtunk azonosulni, mert az EU követleményeihez való igazodás nehézségeit ismerve ezt találtuk a legrugalmasabbnak.
Véleménye szerint a kisnemzeteknek (mint amilyen Magyarország is) az Európai Uniós csatlakozás gazdasági és nemzetbiztonsági kérdés. Az asszimilálódás veszélye nem áll fönn, ha a külföldre kivándorlók meg tudják őrizni magukban a hazájukhoz való kötődést. Azért aggasztják e kérdések az embereket, mert az átlagpolgár az EU-ról kevés tájékozottsággal rendelkezik. Az EU átveszi a nemzeti politika egyes hatásköreit, de a kultúrát nem kell feladni. Ezen a tájékozatlanságon elsősorban az oktatásban lehetne változtatni, ehhez azonban elengedhetetlen a nyelvtudás is. Így tudunk kommunikálni más népekkel. Csak így tudjuk velük megismertetni nemzeti kultúránkat, elmondani véleményünket, bebizonyítani szaktudásunkat. A gimnázium igazgatójaként még 1985-ben bevezette az angol-magyar kéttannyelvű oktatást, amiért akkor a fennálló rendszertől sok vád érte: nemzetietlennek tartották, hiszen akkoriban az orosz volt az elfogadott és kötelező nyelv. A nemzetközi kommunikáció lehetőségében éppen a nemzeti érdekek képviselését látja, s nem véletlenül adja a március 15-i műsor rendezésének feladatát a kéttannyelvű osztályoknak.
Az egészséges nemzettudat nem áll szemben más népekkel, sőt éppen magyarságtudatunk segít abban, hogy más nemzeteket is tisztelni tudjunk. Alapvetően a család szerepét hangsúlyozta, mert az oktatás csak erre alapozhat.

 
 Csontos Sándorral készített interjúnkat követően elkerülhetetlennek láttuk, hogy a

jobboldal

több területére kiterjedő széles körű kutatást végezzünk, hogy pontosítsuk ismereteinket. A vizsgálódás folyamán további hajtóerő volt az a nagyfokú bizonytalanság - s nem túlzok, ha azt mondom tudatlanság - amit a témával kapcsolatban a megkérdezettektől (köztük egy JNKSZ megyei napilaptól) tapasztaltunk.
A tanulmány ezen részéhez tartozó, majdan a mellékletben megjelenő cikkek, riportok az írás hitelességét hivatottak csupán igazolni és nem a mi meggyőződésünkről vallanak. Másrészt úgy gondoljuk, mivel ezen újságok némelyike nagyon nehezen szerezhető be (aluljárókban, stb.), ezért nem mindenkinek van alkalma képet alkotni e szélsőséges ideológiák sokrétűségéről.
A Magyarországon jelenlévő jobboldali pártok, szervezetek, mozgalmak három nagyobb csoportra bomlanak. Ezt szemlélteti a 2. sz. ábra.

2. sz. ábra. A jobboldal piramisa

A jobboldal sokkal inkább megosztott, mint azt gondolnánk. És ezen csoportok között is igen éles feszültségek, ellentétek húzódnak. Az I. csoportban lévő tradícionális ultrajobboldali-ultrakonzervatív imperio-monarchista mozgalomnak célkitűzése egy monarchikus Pán-Európa létrehozása. Az ő lapjuk a PANNON FRONT. Vannak olyanok is, akik az Osztrák-Magyar Monarchia visszaállítása érdekében új Habsburg királyválasztást szorgalmaznak. Bennük a nemzettudat más értelemben van jelen, s míg a szélsőjobboldaliak a nemzetállamiság fenntartásáért küzdenek, ők nyitott társadalomban gondolkodnak. A habsburgpártiság hangsúlyosan játszik szerepet a véleménynyilvánításukban. Például az 1848/49-es szabadságharcról alkotott véleményük már több (!), mint megdöbbentő!
“Az Aradon törvényesen halálra ítélt és kivégzett tisztek  császári-királyi katonatisztek voltak, de mint ilyenek - esküszegők, lázadók, árulók, az Uralkodóval fegyveresen szembefordulók. Mindenütt a világon halálra ítélték volna az ilyeneket. A szemünkben nem voltak, nem lehettek és nem lehetnek vértanúk... kivégzésük politikai hiba volt, de ki - nem - végzésük még sokkal súlyosabb politikai, jogi és morális hiba lett volna ... Nem kell és nem szabad ... dicsőségmámorban ünnepelni március 15-ét, s nem kell, nem szabad gyászteljes szívvel ünnepelni ... október 6-át.“ (PANNON FRONT,  IV. évfolyam 2. szám 1998. A teljes cikk megtalálható az 1 sz. mellékletben)
A II. csoporthoz tartoznak a nemzeti-konzervatív mérsékelt jobboldali eszme képviselői (MDF, KDNP, FKgP, FIDESZ) programjaik ismertebbek, elfogadottabbak. Sajtótermékeik; DEMOKRATA (KDNP-MDF), NAPI MAGYARORSZÁG stb. E pártok közül a ‘90-94-ig kormányon lévő Magyar Demokrata Fórummal foglalkoztunk Csurka István 1992-es tanulmányának (NÉHÁNY GONDOLAT A RENDSZERVÁLTOZÁS KÉT ESZTENDEJE ÉS AZ MDF ÚJ PROGRAMJA KAPCSÁN) nézőpontjából, ami azért is keltette fel érdeklődésünket, mert mint azt Csontos Sándor is említette, nem egyszer érte az antiszemitizmus vádja. Csurka István szerint az MDF ellen azért szították a közvéleményt “ mert az MDF rá mert mutatni az SZDSZ vezető köreinek bolsevista gyökereire és ezzel azt a gyanút felkelteni, ami aztán be is igazolódott, hogy tudni illik a nagy antikommunista hangerő mögött valójában a baloldali nómenklatúra átmentése húzódik meg. Ez a leleplezés azonban veszélyes fegyvernek bizonyult. Nyomában fel lehetett ébreszteni a vádat az MDF antiszemitizmusáról... A nómenklatúra internacionalista vezetőstábja rájött, hogy ha az MDF-nek meghagyja a nemzeti értékek szolgálatának nehéz küzdelemben megszerzett privilégiumát, azokat a tekintély-haranglábakat,
amelyeket a rendszerváltozás előtt már megépített, a határainkon kívül élő magyarok szeretetét, egy szóval, ha meghagyja, hogy az MDF a nemzeti- keresztény-közép, akkor az MDF feltámadhat. Ezért tehát össztűz mindenre, ami nemzeti, népi és magyar. Lejáratni a hagyományt, kidobni a közös kincseket, korszerűtlennek nyilvánítani mindent, amit népi kéz teremtett és megalázni, állásából kivetni mindenkit, aki vállalni meri magyarságát... Nem úgy van az, hogy mindaz, ami 1867 előtt, a galíciai bevándorlás előtt történt, az mind “romantikus” és egy másik, “még nem igazi” nemzet feledhető történelme, nem, hanem éppen fordítva. Árpádig, s tovább visszamenőleg minden fontos, mert mindebből együtt, kunokkal, tótokkal, románokkal, szászokkal és zsidókkal együtt lettünk azok, amik vagyunk és jövőt, függetlenséget, megmaradást csak erre építhetünk. Ez nacionalizmus?... A szocializmusnak volt itt egy soha meg nem valósított, sőt az ellenkezőjére fordított népnek szóló oktatási politikája, a népből merítés elve. Ezt nem lehet megtagadni. Igenis a népből kell meríteni, minél mélyebbről és minél többet. Csak így alakulhat ki az az erős nemzeti középosztály, amelyik megtartja az országot, a hazát.”
Ez persze csak az egyik oldal, de nekünk az az érzésünk, hogy ezt az oldalt kissé figyelmen kívül hagyták, ami pedig elengedhetetlen egy reális véleményalkotáshoz.
A III. csoportot szélsőjobbnak hívják. Ide sorolják a MIÉP-et is, bár kétségtelen nem olyan radikális, mint például a Szabó Albert vezette Magyar Népjóléti Szövetség (régebben Világnemzeti Népuralmista Párt, amit betiltatásuk előtt a vezetői oszlattak fel ) és a MIÉP nem is igazán szereti, ha együtt emlegetik őket. (2. számú melléklet a MAGYARTUDAT III. évfolyam 4. szám, 1997. ) A MIÉP-ről már írtunk, de a Szabó Albert féle csoportosulásról általában csak háttérinformációi vannak az embereknek.
A hungarista pártvezér, Szabó Albert ‘86-ban emigrált Ausztráliába, ‘93-ban tért vissza azzal a céllal, hogy az általa megismert új vallást és a magyarság múltját, eredetét teljesen más aspektusból, mint a történészek által elfogadott, vizsgáló elméletet itthon hirdesse az ausztrál emigránsok szellemi, anyagi támogatásának segítségével. “Ausztrália alatt Tazmániában (sic.) az egyik magyar kutató szerint ősmagyarok élhettek, amelynek nyomait föl lehet kutatni az angliai múzeumokban...
több mint két méter magas szőkésbarna magyarok éltek Tazmániában... a Mu szigetén éltek hozzánk hasonló népek és ez három nagy szigetből állt, amely az ő véleményük szerint alkothatta azt a régi hármas-halmot, amit a címerünkben is viselünk...”  (A teljes cikk megtalálható a 3. sz. mellékletben PANNON FRONT I. évfolyam 4. szám, 1995.)
E hit térítéséhez a politika adta meg a kereteket. Először a Világnemzeti Népuralmista Párt, az Újkori Hungarista Mozgalom, majd a jelenleg is működő Magyar Népjóléti Szövetség keretében. A csoportosulás szimpatizál Szálasi Ferenc ideológiájával. Az általuk viselt karszalag, jelvény is nagyon emlékeztet a nácik által az egész világgal megismertetett swasztikához, piros alapon (munkásság jelképe) fehér (értelmiség) körben egy fekete (katonaság) fogaskerék. A havonta megjelenő, kereskedelmi forgalomba nem hozható, aluljárókban mozgóterjesztőknél beszerezhető lapjukban, a MAGYARTUDAT-ban szélsőséges ideológiát terjesztő szélsőjobboldali érzelmű, más országokban teret nyerő ultranacionalista pártokkal, mozgalmakkal rokonszenvező (4. sz. mellékletben ezzel kapcsolatos cikk a PANNON FRONT I. évfolyam 4. szám, 1995.), Trianont elitélő írások (5. sz. mellékletben ezzel kapcsolatos cikk a PANNON FRONT I. évfolyam 4. szám, 1995.) kapnak helyet.
Az effajta szélsőségek terjedése azért is lehet különösen veszélyes, mert a nemzeti érzelmekre alapozva, és bűnbakokat keresve, olyanokat mint a Magyarországon élő kisebbségek vagy mint a zsidók, próbálnak tömegbázist létrehozni maguk mögött. A SZITTYAKÜRT (a Hungarista Szabadságharcos Mozgalom lapja) sorolható még ebbe a III. kategóriába, mert a MAGYAR NEMZETI ARCVONAL  mint ultrajobboldal is szót kap benne. Ám ez a lap mégis a II. kategóriába tartozik inkább, mert az USA-ban (Cleveland) élő százezres nagyságrendű magyar emigráció szócsöve. Írásai kevésbé szélsőségesek, helyet kapnak benne az aktuálpolitikai kérdések, mint például az ’98 év eleji botrányos tüntetés a magyar föld érdekében. A témát egy egészen új oldalról is megvilágítja a cikk szerzője, a tüntetők oldaláról: “A Himnuszt, a Szózatot, s a Kossuth-nótát énekeltük többször egymás után. Egypáran letérdeltek az ‘56-os emléktábla elé. Őket kezüknél, lábuknál, hajuknál fogva a rohamkocsikhoz vonszolták.
Az öregeket, s a nőket sem kímélték... több száz elit kommandóst is bevetettek.” (A teljes cikk a 6. sz. mellékletben SZITTYAKÜRT XXXVII. évfolyam 1. sz. 1998.)
  Az akkori belügyminiszter, Kuncze Gábor megsértette a törvényt azzal, hogy a rendőrséget a tünetés feloszlatására utasította: jog szerint csak az időponton, vagy csak a helyszínen változtathatott volna. A tüntetés ugyanis csak bejelentés- és nem engedélyköteles.

Az EU-hoz való csatlakozástól tehát nem kell félnünk. A hovatartozás érzésének megőrzése csak rajtunk múlik, senki máson. A nemzeti identitást ápolnunk kell, de óvatosan, mert fegyverré is válhat. Meg kell védeni a fiatalokat. A politikáról, mozgalmakról írt sorainkkal nem kívántunk állást foglalni, igyekeztünk objektívek maradni. És felhívni a figyelmet a veszélyekre, melyek jelen vannak, és egy esetleges válsághelyzetben kezelhetetlenné is válhatnak.
A hazaszeretet megnyilvánulása sok féle, nagyon sok féle. A fiatalokban is él, csak ők még nem tudnak róla, vagy nem merik vállalni. A hazaszeretet nem összeegyeztethetetlen a nemzetek felett álló Unióval. Mindig lesznek, akik őrzik a szívükben, a lelkükben. Mindig lesznek akik szavakba is öntik az érzéseket. “Annyi vér folyt már e hon megtartásáért, és annyi szenvedés, hogy elég lenne egy újabb ezer esztendőre. Ott voltunk Muhinál, temettünk Mohácsnál, bujdosóvá lettünk Nagymajténynál, reményt vesztettünk Világosnál, sirató énekek ihletődtek Isonzó habjain, Galícia hegyein, Doberdó szikláin. Itt az ezred végén újra pusztít egy háború, tőlünk egy karnyújtásnyira. Tíz- és tízezrek pusztulnak vallási felekezet és faji hovatartozás miatt. Menekülnek, puszta életüket mentik gyerekek, asszonyok, öregek. A művelt Európa mérlegel és néz. És a pusztulók között ott vannak a magyarok is. [ ... ] Minden magyar felel minden magyarért. Így is gondoljuk, kedves honfitársaim? Mert ezt a hont senki nem fogja helyettünk megvédeni, ezt a hont senki nem fogja helyettünk építeni. S rajtunk múlik, hogy lesz-e újabb ezer esztendő itt, a Kárpát-medencében a magyarságnak. Ez most a nagy kérdése a nemzeti függetlenségnek. Most, amikor a saját kezünkben saját sorsunk, akkor tegyük meg mindazt, amit őseinktől örököltünk, vegyük kézbe saját sorsunkat, legyünk büszkék nemzeti múltunkra, mert csak akkor léphetünk be egyenrangú nemzetként. Ha teljes önbecsüléssel vagyunk az európai népek iránt, akkor becsülnek meg ők is minket, és akkor lehetünk ismételten e nagy család egyenrangú nemzete és tagja.” (Részlet Erdős László ezredes ünnepi beszédéből)
Mit mondhatnánk még? Mi olyat, amit még nem mondtak előttünk mások jobban, szebben, hozzáértőbb módon? Szeretjük a hazánkat. Magyarok vagyunk és európaiak. Nem jobbak másoknál, de nem is rosszabbak. Büszkék vagyunk a múltunkra, a történelmünkre, a hőseinkre, költőinkre, tudósainkra. Szeretjük a földet, melyhez apáink vére köt. Soha nem helyezzük magunkat mások fölébe. Szeretjük a hazánkat. Nem félünk a jövőtől, mert hisszük, hogy az a nép, amely az új évet az isten szóval kezdi, nem pusztulhat el!

Munkánkat beszélgetések, interjúk, és a fentebb említett sajtótermékek alapján készítettük.