III.

A sablon

(A slágerzene)

A slágerek

A mai slágerzene eredete az ötvenes - hatvanas évekre vezethető vissza, bölcsője a rock&roll volt. Ez fejlődött aztán tovább a következő évtizedben két irányban: a rock és a popzenévé. Az igazi forradalmi változások azonban csak akkor következtek be, amikor az elektronikus zene elterjedt: a zenélés összehasonlíthatatlanul egyszerűbbé vált a szintetizátor és a playback- technika alkalmazásával.

A slágerek a kezdetektől az üzleti alapon készülő zenét jelentik. Természetesen ez a zenetípus nem művészi igénnyel készül, ennek ellenére, vagyis inkább éppen ezért nagy tömegeket vonz. A rádión, televízión, lemezen, kazettán a világ valamennyi tájára eljutó zene óriási népszerűséget és hasznot hozhat a legjobban menedzselt és a többség ízlését legügyesebben megragadó előadóknak.

Az együttesek mindent megpróbálnak a nagyobb közönség (és nagyobb bevétel) megszerzéséért. Ezért gyakran egészen más műfajba is "belekapnak", megpróbálják azt elslágeresíteni, a széles tömegek számára átalakítani. Ezért nem lehet pontosan kijelölni stílushatárt.

Ebben a stílusban mindig központi helyet foglalt el a tánc. A rock&rollt és twistet fokozatosan felváltották a diszkózenék, melyek ma is a slágerzene jelentős részét adják. Ma az egyik legfontosabb dolog, hogy a slágernek erőteljes, táncolható alapritmusa legyen.

A slágerzenével szorosan összefonódik a sztárolás. Az előadókat menedzserek, fodrászok, tánctanárok és más imázs- formáló szakemberek hada veszi körül, akik pontosan megtervezik a zenekar stílusát. Egyre gyakrabban találkozhatunk azzal is, hogy egy együttes valójában nem is zenél: dalszövegeiket hivatásos szövegírók készítik, melyet aztán fizetett, profi énekes előadásában vesznek föl. A számtalan túllihegett külsőség, a megjelenés hangsúlyozása teljesen háttérbe szorítja, mintegy szükséges melléktermékké degradálja a zenét. A közönséget ez persze egyáltalán nem zavarja, a fiatalok jelentős része erre vevő. Valósággal istenítik a színpadra állított bábokat, a tökéletesre formált szívtiprókat és bombázókat.

Számtalan, popélettel foglalkozó folyóirat létezik, Magyarországon a Bravó a legismertebb és legolvasottabb. Hasábjairól folyamatosan tájékozódhatnak a rajongók kedvenceik legújabb produkcióiról, bálványaik magánéletéről.

A slágerek természetszerűleg mulandóak. Egy - két jól sikerült, fülbemászó dallam persze fennmarad, ám a többség néhány hét esetleg néhány hónap után eltűnik a süllyesztőben. Ki tudná ma már felsorolni a tíz évvel ezelőtti slágereket? Ma a Backstreet Boys, a Spice Girls, az East 17 és hasonlók ünnepelt sztárok: de hol lesznek ők húsz év múlva? Ugyan ki fog emlékezni rájuk?

Számokban

A kérdőívek alapján egyértelmű, hogy a fiatalok többsége a különböző slágerekért rajong, ők a válaszadók 49* (a *-gal jelölt adatok a lányok számának a fiúk számával megegyező számra történő kivetítésével keletkezett adatok) százalékát teszik ki. A nemek közötti eltérés szembetűnő, hiszen ez az adat a fiúk esetében 40, a lányokéban viszont 57 százalék. A fiúk jobban hajlanak az extrémitásra, a lányok gyakrabban elégednek meg a szokványossal, a tömegesen kedvelttel. Iskolatípus tekintetében viszont nincsenek komolyabb különbségek, mindhárom esetben 48-49%.

A slágerzenék kedvelői általában a legkevésbé ellenségesek más irányzatokkal szemben. Az elektronikus gépzene átlagosan 3.2, a rap és gengszterzene átlagosan 2.6, a rock 2.5 minősítést kapott. Ez valószínűleg a már említett stíluskeveredésnek köszönhető, ha a többi stílusról van szó, annak slágeresített változatára gondolnak.

A megnevezett kedvencek között különbségek vannak, ám valamennyi a rádióban - televízióban nap mint nap hallható együttesek közül kerül ki, a legtöbb "szavazatot" a Spice Girls és a Backstreet Boys kapta, de sokan írtak különféle magyar zenekarokat is.

A szórakozási szokásokra vonatkozó kérdésekre adott feleletekből az derül ki, hogy az irányzat kedvelői a diszkókat és a házibulikat részesítik előnyben, ha valahova beülnek, legtöbbször gyorséttermek, spagettiházak, pizzériák és általában a felkapott, divatos helyek jönnek szóba. A gyakoriságra adott válaszok átlaga 2.4, a legtöbben heti egy-két alkalommal mennek bulizni, ám itt a legnagyobb azoknak a száma, akik ritkábban, mint két- három hetente. Ez utóbbiakat valószínűleg nem is igazán foglalkoztatja a zenés szórakozás.

Hétvégi diszkó

Szombat éjjel tanulmányútra indulunk a városszéli diszkóba. Előbb-utóbb úgyis túl kell esni rajta, akkor inkább előbb, ma úgyis itt koncertezik hazai pop- életünk két gyöngyszeme, méretes plakátok hirdetik őket egy hete. Már a buszon módunk van ráhangolódni az estére, egyrészt a sofőr valamelyik kereskedelmi rádióadó változatos zenei programját hallgatja, másrészt már megindult a fiatalság lelkes áradata. Ez utóbbi leginkább az egykori szocialista nagyvállalatokat idézi eszembe, csak a buszok most nem a gyárakba hordják a népet, hanem szórakozni, de a rendszerességben és a tömegességben fennálló hasonlóságok vitathatatlanok. Ha már említettem ezt a hülye példát, meg kell jegyeznem, hogy akadnak itt azért még eltérések is. Például a szép magyar nyelv használatában. Meggyőződésem, hogy az imént felszállt szende kislányok egy mondatra jutó b*meg- einek száma kábé háromszorosa lehet az esti műszakba igyekvő Jani bátyó szóhasználatára vonatkozó hasonló adatnak. Ez különben valószínűleg csak nekünk lehet szokatlan, másokat láthatóan nem kényszerít zavart szemlesütésre, sőt mintha verseny lenne kibontakozóban a lányok minél hangosabb és sűrűbb túlkáromkodására. Megmondom őszintén, nehéz lenne győztest hirdetni, mint ahogy azt sem lenne könnyű kitalálni, vajon csak a köznapi nyelvbe tudtunkon kívül beágyazódott kötőszavak természetes használatáról van- e szó, vagy valamilyen különös tekintélyteremtési kísérletnek lehetünk fültanúi.

Most már leszállnék a témáról, ugyanis közben eldől egy kérdés. Mármint az, hogy most sírjunk vagy nevessünk. Történik ugyanis, hogy felszáll a buszra egy érdekes jelenség. Bár a felszáll nem a legjobb szó, mondjuk úgy: felmászik. Speciális ortopédiai eset: mindkét lába rövidebb. Aggodalomra semmi ok, a leányzó azért nem mozgássérült, csak szabad teret enged divatszenvedélyének. Azt hiszem, mindenki látott már magasított talpú cipőket. Az én rekeszizmom -eddig legalábbis úgy hittem- egész jól hozzáedződött az ilyen holdjárókhoz. De ez sok! Ez a topánka minimum húsz centis talppal bír. Persze kínos a helyzet, mégsem nevethetem ki hangosan, inkább összeszorítom a szám és kibámulok az ablakon.

De ha már így szóba került az öltözék, kénytelen vagyok egy pillanatra megállni, és ruhaszemlét tartani. A lányoknál a magastalpú cipő uniformizált, bár a vastagsága nem feltétlenül ennyire riasztó. A nadrág többnyire bőr vagy bársony és kellően lábhoz simuló. A testet szoros és rövid trikóra emlékeztető valami fedi(?). A fej külön műfaj, a haj festve, akinek szőke lenne, annak feketére, akinek fekete lenne, szőkére, a szemen is csak a pupilla a biztos pont, a többi általában festék. A fiúkon "léviszfarmer" vagy hasonló, az ő bakancsuk alacsonyabb (cserében viszont szélesebb) és felül márkás póló lóg. A hajakról szinte senkinél sem hiányozhat a zselé. De azért ez nem általános érvényű szerelés: csak az a lényeg, hogy divatos legyen, a divat viszont gyorsan változik, van aki még az előzőnél tart, van aki már a következőnél.

Közben megáll a busz. Elindulunk gyalog a szórakozóhely felé, bár még nem jártunk itt, a villózó fények és a nép útiránya esélyt sem ad az eltévedésre. Hatszáz a beugró, ez se semmi, ennyiért már valami nagyon extrát illene nyújtaniuk. Odabent már a színpadon az első együttes, épp kezdik a produkciót.

Nem tehetek róla, valószínűleg én is hibás vagyok, de a fénykavalkádban, dübörgő zenére bemutatott tátogás nem nagyon tud lekötni, gyorsan megunom, úgyhogy inkább elindulok terepszemlére. Jobban mondva elindulunk, a többieket sem kell különösebben bíztatni. Hát akkor nézzünk körül!

Buli van! A színpad előtt nagy a tumultus, megkezdődött a tánc. Ez abban nyilvánul meg, hogy a fiatalok különleges, vonaglásszerű mozdulatokkal rázzák a testüket előre - hátra, jobbra - balra. Ez tart egészen az első lassú, érzelmesnek szánt zenei giccs előadásáig, amikor is az együttes mindkét tagja ráborul a mikrofonra, fiúk - lányok párosával egymásra. Gyönyörű látvány lenne, csak az embernek az üthet szöget a fejébe, mitől szól a zene, ha egyik zenész sem áll a szintetizátor mellett, de hát ez csak kukacoskodás, ebbe nem kellene belekötnünk. Sok pár még nincs, úgyhogy most viszonylag nagy tömeg vonul a bár- részleghez. Odafurakodunk mi is, hátha valami érdekes információhoz jutunk.

Hát nem sokhoz. Bor, vadász, gin. Fiúknál konyak, whisky, sherry, lányoknál likőrök. A téma nem túl emelkedett: ki mit iszik, ivott illetve fog inni, milyen állati klassz a buli, kinek milyen márkájú új ruhája van. Slussz, ennyi. Komolyan. Minden kis társaságnak van egy közepe, vagy valakije, aki szeretne a közepe lenni. Ezektől viszont jobb érzésű ember zsebében kinyílik a bicska. Itt, úgy látszik, kevés a jó érzésű ember, mert élénken vihorásznak ezek kétségbeejtő jópofizásain, melyeket heves taglejtésekkel kísérnek, ettől úgy tűnik, mintha szét akarnának esni, persze időről- időre eleresztenek egy vaskos trágárságot.

Bővebbet nem sikerül megtudni, mert közben a másik együttes kezdi meg attrakcióját, a tömeg visszatódul a színpadhoz, mi viszont maradunk. Legalább van egy üres asztal, ami mellé leülhetünk. Elég megviseltnek nézhetünk ki, mert egy lány (aki valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt nem a színpad előtt rázza magát), a következő kérdéssel telepedik az asztalunkhoz:

-Hát ti min szomorkodtok itt?

Elszóljuk magunkat, hogy ezt már képtelenek vagyunk tovább elviselni, erre csodálkozva néz ránk és megkérdezi, hogy akkor miért vagyunk itt? Elmeséljük neki a kutatásunk lényegét. Látszólag figyelmesen hallgatja, aztán amikor befejezzük, meglepően reagál:

-Hagyjátok a pi***-ba ezt a hülyeséget! Gyertek, tök jó a buli! -ezzel felpattan és már indul is.

Én pedig a két tenyerembe temetem az arcom, majd kicsit később felnézve meggyötört hangon indítványozom:

-Menjünk haza!

Senki sem ellenkezik.