VI.

Büszke kisebbség

(A rock)

A rockzene

A mai rockzene az ötvenes- hatvanas években kibontakozó európai rock& rollból és néger bluesból fejlődött ki, eltávolodva a könnyebb műfajt jelentő pop- irányzatoktól. A hetvenes évek hippi- mozgalma erőteljes lökést adott elterjedésének. Gyakorlatilag kialakulása óta folyamatosan változik, szakad egyre több irányzatra, és jelennek meg az egyre keményebb változatok.

A legismertebb rock- együttesek a hetvenes évekből a Doors, a Led Zeppelin, a Pink Floyd, a Jethro Tull, a Uriah Heep, a Deep Purple vagy a metal ősatyja, a Black Sabbath. A nyolcvanas évek a sokféle rockot játszó Queen évtizede, ám mellettük már feltűnnek olyan együttesek, mint az Iron Maiden, mely már előrevetíti a rock metalosodását. Napjaink legnépszerűbb rockbandái szinte kivétel nélkül heavy metalt játszanak, mint a Pantera, a Metallica vagy a Sepultura, ám van néhány kivétel, például a Green Day. Közben a skandináv országokból már elindult hódító útjára a Black és a Death metal zene, mely ma még csak szűk körben ismert, ám a jövő évezredben minden bizonnyal sok hívet szerez majd magának a brutális egyben rendkívül érdekes dallamvilágával.

Magyarországon a legsikeresebb rock- együttesek az Omega, kicsit később a Karthago, majd a nyolcvanas évektől az Edda Művek. Napjaink rockzenéjét a Kispál és a Borz és a Tankcsapda jelentik.

A rock rajongói általában szeretik a műfaj klasszikusainak számító zenekarokat, ennek köszönhetően nem merül feledésbe a húsz- harminc évvel ezelőtti zene sem, mely a mai irányzatokkal együtt a hangszeres könnyűzene sokszínűségét biztosítja.

Számokban

A kérdőíves felmérés eredményei szerint a tizenhét éves fiatalok 18 százaléka sorolja magát a rockzene hívei közé.

A fiúk körében az arány kicsit magasabb (21%), mint a lányoknál (13%), ami mutatja: az erőteljes individualizmus, melyet ez az irányzat képvisel, sokkal inkább a fiúkra jellemző.

Iskolatípus szerinti megoszlásban is tapasztalhatók eltérések. Míg a szakközépiskolás és szakmunkásképzős diákok körében 16%, illetve 13%, a gimnazisták között 22% a rockerek aránya. Ezen a téren azonban más különbség is felfedezhető: míg az első két iskolatípus esetében kedvencekként többnyire mai metal együtteseket neveztek meg, addig a gimnazisták között jelentős számmal voltak a régi rockzenekarok (elsősorban a Doors és a Deep Purple) rajongói is. Az egyéniességre, eredetiségre az értelmiség sokkal inkább fogékony.

Érdekes tény, hogy a rock- kedvelők az összes többi irányzattal szemben kinyilvánították ellenszenvüket, elsöprő többségük értékelte elégtelenre mindhárom másik nagy zenei stílust. Ez a tény is jól példázza tudatosan vállalt kisebbségi szerepüket.

A szórakozási szokásokat felmérő kérdésekre adott válaszok alapján leszűrhettük, hogy a szórakozási gyakoriság szinte megegyezik a többi csoport körében tapasztaltakkal, a kedvelt szórakozóhelyek viszont teljesen mások. A többség számára a koncertek látogatása az elsődleges, ezek viszonylagos ritkasága azonban "rákényszeríti" őket saját szervezésű rock- bulikon való részvételre. Ezen kívül sokak kedvelt szórakozását biztosítják a rock- kocsmák, ahol egész éjszakás sörözgetés és zenehallgatás a program.

Koncert a sörsátorban

Este rock-koncert a sörsátorban! Mintha csak mi rendeltük volna. Ezt nem hagyhatjuk ki! Diktafon, kazetta, fényképezőgép megvan, felkerekedünk. Irány a sörsátor!

Ahogy közeledünk a célhoz, egyre gyakrabban találkozunk rock-egyenruhás csoportokkal. A hajak minimum vállig, de gyakran derékig érnek, jelentős hányaduk természetesen vagy mesterségesen rasztásítva, esetenként festve van. Fiúkon - lányokon egyaránt fekete (többnyire feliratos, arcképes, esetleg zombis - koponyás) póló lóg, farmer vagy sötét bársonynadrág a jellemző, a cipő barna vagy fekete bőr, véletlenül sem edző. Kedveltek a bőr karkötők, nyakláncok. Érdekes a járás is: térd enyhén berogyasztva, fej lehajtva, kéz a zsebben (vagy üveg a kézben) és hosszú, nagy lépések.

Mikor megérkezünk, az együttes még csak hangol. A sátor bejárata mellett húsz év körüli srác ül egy fának támaszkodva. Nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapíthassuk: nem színjózan. A jobb kezében cigarettát tart, bár ennek oka erősen kétséges, ugyanis az láthatólag már nem ég. A fazont, úgy tűnik, ez nem zavarja, szeme a mellette heverő kiürült sörösüveget fixírozza, és valamit dudorászik félhangosan. Kíváncsian füleljük, vajon mit? Gyorsan rájövök, csak az ötletszerű szövegtől kell elvonatkoztatni: a Doorstól a Break On Through.

Megunva az ifjú Morrison- palánta magánkoncertjét, belépünk a sátorba. Vizsla szemekkel felmérjük a terepet, interjú- és fotóalanyok után kutatva. Balra tőlünk óriási a tömörülés. Nyújtogatjuk a nyakunkat, mi lehet az? Naná, hogy ott adják a sört! A hatalmas ponyva alatt azonban nem csak pult van, áll néhány asztal is. Persze kevés, úgyhogy sokan a földre csücsülnek kiverekedett sörükkel. Nem mintha ez itt nagy gondot okozna. Úgy tűnik a többség ezt szereti, sok szék ugyanis üresen maradt. A zenegépből a Black Sabbath Paranoidja bömböl, van aki énekli, van aki kézzel - lábbal dobolja. Egy ifjú exhibicionista, másként nem tudván a figyelmet magára terelni, könyökére támaszkodva kifekszik a sátor közepére. Nincs nagy sikere, aki arra jár, szó nélkül átlépi. Mégis kis híján botrány kerekedik, amikor egy idősebb, pocakos rocker, két nehezen megszerzett korsót egyensúlyozgatva megbotlik benne. Végül ugyan nem esik hasra, ennek ellenére nem marad el a veszélyes fenyegetés. Fiatal magamutogatónk mázlijára a Deep Purple- nemzedék felhergelt képviselője feltehetően nem az első pár korsóval ballag az asztalához, és mire odaér, megfeledkezik a beígért verésről.

Megpróbálunk becserkészni valakit, akivel tudunk egy kicsit csevegni. Aha, megvan! Egy srác ül nem messze a bejárattól. Láthatólag egyedül van, csendben kortyolgatja a Sopronit. Leülünk mellé. Nem nehéz vele szóba elegyedni, bár eleinte láthatóan frusztrálja a diktafon. Miután elmeséljük neki a pályázatunk lényegét, két reakciója van: egyrészt örül neki, hogy végre valaki foglalkozik az igazi zenével (értsd: a rock-zenével), másrészt viszont utálkozik egy sort azon, hogy mi a "diszkópatkányokkal" is szóba állunk. Ezzel kapcsolatban ártatlan arccal feltesszük a kérdést, vajon mi az oka diszkriminatív megnyilvánulásának? Eddigi nyugodt, kissé felhős mélabúval árnyékolt arca elváltozik, szeme haragosan felcsillan, és egy szuszra hadarja el (valószínűleg jól begyakorolt) monológját:

-Nehogy azt mondd, hogy nem látod a különbséget?! Ezek a majmok tönkreteszik a zenét! Hangszer nuku, csak egy rohadt szintetizátor adja a tamtamot, valamit alányávognak esetleg. Nehogy azt mondd, hogy nem undorító?! Ucca-ucca-ucca! -ehhez némi bemutatót is rögtönöz, diszkó- mozdulatokat imitál karja groteszkké torzított lóbálásával. Aztán hirtelen gyanakodva néz ránk, és megkérdezi, vajon mi is a műanyagzenéért vagyunk-e oda? Megnyugtatom, hogy nem, csak nem vagyunk kapásból ellenségesek, mire legyint egyet, mondván, aki nem gyűlöli a diszkópatkányokat, az nem igazi rocker.

Faggatnánk még szívesen, de közben elkezdődik a koncert, úgyhogy szó nélkül kirobog, mi pedig nyugodtan követjük. A végén talán lesz alkalmunk mással is beszélgetni.

Az egyébként neves zenekar az első számot játssza. Mi a nézőtérként szolgáló széksorok között állunk meg, diktafonnal, fényképezőgéppel mégsem állunk be a színpad elé őrjöngeni. Vannak ott elegen nélkülünk is, már vagy harmincan tombolnak, és egyre csak gyűlik a lelkes ifjúság. A pogó nevű közkedvelt táncot űzik, ami abból áll, hogy fiúk és lányok vegyesen ugrálnak, pörögnek feltartott könyökkel, ütközéseket provokálva (ami persze annál könnyebb, minél nagyobb a tömeg). Mi lesz itt a végén? Az első dal után bemutatkozik a zenekar, az énekes elsüt néhány poént . Ezt egyébként jó néhányszor megteszi még az este folyamán, élceinek makacsul visszatérő témái a szesz, a szex és a diszkó. A harsány kacagások biztosítják róla, hogy itt díjazzák a humorát, de azért sosem esik túlzásba, elsősorban mégsem ezért van itt, úgyhogy egy-egy poén után már dübörög is a zene. Kicsit hamisan, kicsit nehezen érthetően, de azért a fő, hogy hangosan, minél erőteljesebb dobbal, gitárral. A székek között a lelkesedés legfeljebb a tapsban nyilvánul meg, a küzdőtéren azonban fél tizenegykor tetőzik a hangulat, már vagy százan pogóznak egyre vadabbul, mikor valamelyik lángelme kitalálja, hogy a kezében tartott félig telt műanyag söröspoharat feldobja jó magasra. A hülyeség (és innentől kezdve a közönség nagy része) ragadós, repkednek a poharak, folyik a sör, a tömeg röhög és káromkodik, meg persze egyre vadabbul tombol. Aztán a zenekar eljátssza legismertebb számát, az őrjöngés egyszerű vidámsággá szelídül, a hallgatóság a jól ismert vonatozással szórakozik. Aztán vége a koncertnek, az énekes pedig közli, hogy ez a tizenegytől életbe lépő csendrendelet miatt van és ezúttal a környéken szunyókálni készülő kispolgárok kárára csillantja meg páratlan humorát.

A sörsátor persze üzemel hajnalig, úgyhogy a tömeg betódul a pulthoz, ha már zene nincs, legalább sör legyen. Dicsérik a bulit, szidják a csendrendeletet. Aztán helyet foglalnak, ki az asztalok mellett, ki a földön. Innentől mi szabadon bóklászhatunk riportalanyokra vadászva. A többség rendkívül közlékeny. Akik már legurítottak néhány sört, előszeretettel adják elő nekünk kedvenc eszmefuttatásaikat. Lassan már körvonalazódik bennünk ezeknek az embereknek a lelkivilága.

Különböző monológokat hallunk ugyan, mindenkinek más a vesszőparipája, néhány dologban azonban mégis közös a véleményük. Valamennyiükből dől a világutálat. Mindannyian szeretnének valahogy megszabadulni attól az unalomtól, közönségességtől, ami körülveszi őket. A "csöves- stílus", a földön ülés, az exhibicionista megnyilvánulások mind a jelenlegi társadalommal szembeni tiltakozást jelenítik meg. Persze más és más módon adják ezt elő, az intelligensebbek a polgári társadalom személyiségromboló szürkeségéről mesélnek, a kevésbé értelmesek azt bizonygatják, hogy szar ez a világ. Ami talán a leginkább észrevehető, hogy ezek a fiatalok szinte mindig valami ellen élnek: a kispolgáriság, az anyagiasság vagy éppen a "diszkópatkányok" és zenéjük egysíkúsága ellen. A sablon ellen. A rock-bulikon kiélhetik magukat. Persze tisztában vannak vele, hogy kisebbséget alkotnak, de ez egyáltalán nem idegesíti őket. Inkább büszkék rá, hisz ez már önmagában is kifejez egyfajta szembenállást.