A továbbtanulást igen nagy mértékben meghatározza a középiskola típusának megválasztása. A magyar oktatási rendszernek nagy hibája, hogy már negyedikes, hatodikos, és nyolcadikos korban az iskolaválasztás révén olyan döntésekre kényszeríti a tanulókat, amelynek következtében az egész további tanulmányaiknak egyfajta irányt szab, amelynek medréből kilépni nagyon nehéz. Viszont a középiskolát választó tanulók fiatal kora miatt gyakran a szülők döntik el a számukra leghelyesebbnek vélt intézmény típus megválasztását.
 Üdítő kivételként előfordulhat, hogy a szülők és a gyerek elképzelései egybeesnek, ebben az esetben nem jelent gondot a beilleszkedés, és a későbbi tanulmányok folytatása; illetve a pályaválasztás nem kényszerből történik, ezáltal a legtöbb esetben boldog és kiegyensúlyozott élet vár a fiatalra (bár ritkán, de az is megtörténik, hogy az egyén identitástudata később fejlődik ki és akkor e korai döntését már nem tartja teljesen megalapozottnak). Az iskolatípus megválasztásának kényszere, és a nem saját elhatározásból történő megválasztása gyakran vezet ahhoz, hogy a diáknak beilleszkedési gondjai támadnak, tanulmányi eredményei nem megfelelőek, deviáns viselkedésformákat vehet fel, kedvtelenné válik, nem fejlődik ki egészséges saját öntudata. A gyerek ellenérzései a felsőoktatási felvételik megírásakor kerülhetnek napvilágra, például szándékosan elrontja  a felvételijét arra a helyre, ahová nem szeretne menni, csupán a szülei kényszerítenék. Gyakran csak a felsőoktatási intézményben derül fény erre, de ott már sajnos kevésbé tolerálják, mindez akár tanulmányai félbeszakadásához vezethet.
 A középiskola típusa jelentős mértékben meghatározza azt, hogy ki hova és milyen eséllyel pályázhat a továbbtanulásra. Most a különböző iskolatípusokat szeretnénk bemutatni.
 A szakiskolák az általános iskolai képzésre épülnek, gyakran kisebb falvakban vannak jelen, sok esetben gazda- illetve gazdasszonyképzés, vagy egyéb, ilyen alapvető munkák rejtelmeibe vezetnek be. Általában egy szakiskola elvégzése nem jelent - vagy csak nagyon kicsi mértékben - alternatívát, mert még csak egy szakmunkáslevelet sem tudnak kiadni. Időtartamban egy-két évesek, és azt az űrt kívánják betölteni, hogy azokat a diákokat tanítsák, akik egyébként a szakmunkásképző intézményekbe sem jutottak be, de még tanköteles korúak. A szakiskolai tanulók nagy része később szakmunkásképző intézetekben tanulnak „tovább”, illetve a legjobbak a szakközépiskolákig is eljuthatnak.
 A szakiskoláknál valamivel magasabb szintű képzést nyújtanak a szakmunkásképző intézetek, a középfokú oktatási intézmények közül még mindig itt tanul a legtöbb diák, bár részarányuk az összes középiskolai tanulók között évről-évre csökken, ami különösen a rendszerváltás óta figyelhető meg. A képzés három évet ölel fel, melynek eredményeképpen szakmunkás bizonyítványt kapnak kézhez az intézmény tanulói, amely voltaképp egy szakma elsajátítását jelenti. Az órarend is ahhoz alkalmazkodik, hogy ne elsősorban az általános ismereteket bővítse (kivétel ez alól egy-két olyan meghatározóan fontos tantárgy, mint a matematika, vagy a magyar stb.), hanem az adott szakmához feltétlenül szükséges alapvető tudást. A szakmunkásképző intézet elvégzése után sokan még megpróbálnak érettségit is szerezni, amelyre egyre több intézményben is lehetőségük van. A NAT terve szerint a jövőben a jelenlegi 3 éves képzés négy évesre változik, amely két év elméleti és két év gyakorlati oktatásból áll.

 A rendkívül egyoldalú, alacsony szintű és hiányos képzést nyújtó szakmunkásképző intézeteknél már egy jóval fejlettebb szintet képviselnek a szakközépiskolák. Jellemzőik, hogy a gimnáziumokhoz hasonlóan négy éves képzést biztosítanak, és ez idő alatt nem csak egy szakma elsajátítására van mód, hanem az érettségi megszerzése is kötelező. Ezt azzal érik el, hogy a megfelelő szakmai képzés mellett az általános ismereteket is bővítő órákra szintén megfelelő hangsúlyt fektetnek. Ennek köszönhetően, hogy nem csak egy szakmát nyújt ez az iskolatípus, hanem érettségit is, a szakközépiskolák tanulóinak száma évről-évre nő. A szakközépiskolákból kikerülőknek módjuk van egy technikum végzésére is (általában ötödik évben), ami a szakmai ismeretek bővítésének lehetőségét nyújtja és ezáltal, illetve az érettségivel és a megfelelő (szak)ismerettel együtt már jó eséllyel pályáznak a felsőoktatási intézményekbe való bejutásra.
 A gimnázium az a középfokú oktatási intézmény, amelynek a feladata leginkább a felsőoktatásra való felkészítés, valamint az általános műveltség minél szélesebb körű biztosítása. A gimnáziumba jelentkezők általában megjelölhetnek egy szakot, mely irányban leginkább szeretnék ismereteiket bővíteni. Erre jó példák a nyelv-, reál-, illetve humán-tagozatos gimnáziumok. Akik ezt az oktatási intézményt választják, már a legtöbb esetben tudatában vannak annak, hogy ők egyetemen, vagy főiskolán fognak, illetve szeretnének továbbtanulni. Ennek megfelelően van mód ezekben az oktatási intézményekben arra, hogy különórákon a diák egy-egy szakterületen még mélyebben elmerülhessen. A gimnáziumok hátránya, hogy az itt megszerezhető érettségi mellett semmilyen szak elsajátítására nincs mód, így azoknak, akik nem tanulnak tovább, sokkal kevesebb lehetőségük van az elhelyezkedésre, mint azon kortársaiknak, akik az érettségi mellett szakmájuk is van.
 A középfokú oktatási intézmények érősségeit és hátrányait megvizsgálva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a látszólagos színesség ellenére igen kevés lehetőség közül választhat az általános iskolából kikerülő diák, főleg ha a lehetőségeit összevetjük a német, illetve az angol iskolarendszer lehetőségeivel. A NAT-ot közelebbről megvizsgálva számolnunk kell annak a  reális veszélyével is, hogy főleg a gimnáziumi oktatás „felhígulni” látszik, mert egyrészt egyre kevesebb diák közül válogathatnak változatlan, vagy növekvő keretszám mellett az iskolák (és amely keretszámokra szükség van az állami támogatás rendszere miatt), másrészt pedig igen sokan tartanak attól, hogy az EU-csatlakozás szintén minőségi romlással járna, vagyis a magyar oktatás „hozzáhülyülne” az európai átlaghoz. Mi a középfokú oktatás egyik hibájának tekintjük (pontosabban nem is hibája, hiszen ennek pénzügyi korlátjai vannak), hogy a kellőnél nagyobb létszámú osztályokban az egyéni képzésre nem tudnak az iskolák és a tanárok megfelelő hangsúlyt fektetni és ennek következtében a szóbeli megmérettetések is nagyon ritkák, holott az érettségik, a felvételik és magában az életben történő megnyilvánulások nagy része is verbális formában történik.
 Láthatjuk tehát, hogy az általános iskolákból kikerülők nagy része valamely középfokú intézményt választja további tanulmányainak színhelyéül (elenyésző részük a tankötelezettség miatt, de a nagy többséget egy bizonyos szintű tudás megszerzésének vágya hajtja). A középiskolai diákok élete meglehetősen sokszínű; a különböző intézménytípusok diákága bizonyos egységes vonásokat mutat.  Összetartja őket az a kohéziós erő, melyet középiskolai szellemnek nevezhetünk. Ez minden egyes intézménynek sajátja, amelyet az iskola légköre, tradíciója, sporthagyományai, valamint kulturális igényei határoznak meg.
 A magyar középiskolák egyik legnagyobb hibája az intézmények és országok közötti vertikális és horizontális mobilitás hiánya. Magyarán szakközépiskolából szinte lehetetlen eljutni egy gimnáziumba (mi ezt neveznénk vertikális mobilitás hiányának); szintén nehéz egyik ország középiskolájából egy másik ország középiskolájába bejutni (gyakran nem fogadják el egymás bizonyítványait). Megoldást talán az egységesülő Európa jelenthet, nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni a fentebb már említett veszélyeket.