Szegénységrõl, gazdagságról, szegényekrõl és gazdagokról sokan és sokat mondtak már elõttünk is. A fenti néhány, különbözõ korokból származó idézet csupán egy kis csemege ezen bölcsességekbõl. Valóban szükségszerû állapot a szegénység? A közgazdaságtan alapja a szûkösség elve: az erõforrásokból sosincs elég, így az igények kielégítetlenek maradnak. Nos, egy helyes alapokon és jól mûködõ gazdasági rendszer meg tud felelni azon követelményeknek, hogy helyes döntések sorát hozva jól gazdálkodjon az erõforrásokkal. Azonban nálunk, Magyarországon a szocialista rendszerû gazdasági rendszer összeomlása után az újonnan kialakuló piacorientált gazdasági rendszer igen sok és alapvetõ hibával valósult meg. Többek között: a jelenlegi gazdasági rendszerünkben a szociális háló teljesen összeomlott, vagy legalábbis össze-vissza gabalyodott, így igen sok szociális probléma megoldására alkalmatlanná vált.
        Ha az elszegényedés problémáival és a megoldási kísérletek meghatározásával foglalkozunk és szeretnénk valódi eredményeket elérni, úgy egyrészt meg kell vizsgálnunk, hogy milyen tényezõkbõl tevõdik is össze a probléma, majd pedig ezeket a tényezõket mikro és makró jelleggel egyaránt (külön-külön, majd pedig azokat összefüggéseikben, egymással egybevetve) megvizsgálva tudjuk kialakítani a helyes stratégiánkat és cselekvési terveinket, vagyis a megoldási javaslatainkat.
        Saját kutatási anyagunkat is ezen szempontok alapján határoztuk meg (lásd az elsõ fordulóra beadott anyag hatodik, ún. „cselekvési  pontját”), s a dolgozat alapját a következõ kutatások szolgálták:
 

• Mihályi Istvánnal, a Megyei Munkaügyi Központ humán szaktanácsadójával való beszélgetésünk
• a Központi Statisztikai Hivatal hivatalos felmérései az adott témával kapcsolatban, valamint
• Saját magunk által készített 200 darab kérdõíves felmérés (a kérdõívet lásd: 5-ös melléklet) és beszélgetés munkanélküliekkel és azok családjaival

        A rendszerváltás után a létrehozott, megalomániás elemeket tartalmazó gazdasági struktúra humánerõforrás igényének összetétele igen nagy gondot jelent a piacorientált gazdaság kiépítése során. A kialakult új viszonyokhoz új intézményrendszer kiépítése vált szükségessé, azonban ezen irányba még egyik kormányzatunk sem tett jelentõs és hasznos lépéseket.
        A régi rendszer teljes foglalkoztatási igényét, mint alapvetõ követelményt hirdetõ társadalmi formáció a teljes foglalkoztatás miatt létrehozott termelõ- és szolgáltató rendszere következtében két alapvetõ probléma képzõdött: egyrészt a teljes foglalkoztatás kielégítése miatt a társadalom teljes keresztmetszetében a feladatok elvégzéséhez a feladatok nagyságánál lényegesen nagyobb létszámot foglalkoztatott, és a fenti ok miatt kialakult torz képzettségi igény-struktúra a rendszerváltozás után sok gondot okozott; másrészt viszont az átalakulás során a problémát tovább súlyosbította, hogy az elõzõ ipar saját fejlesztés és szellemi foglalkoztatottságúak iránti igénye a mûszakilag magasan kvalifikált szakemberek irányában nagyságrendekkel nagyobb volt, mint a rendszerváltozás után betelepült Philips, IBM, Ford, alapvetõen szerelõipari tevékenységre szervezett gyáraiban.
        Éppen ezért a rendszerváltás kezdetétõl, az 1990-es évek elejétõl a magyar lakosságnak a piacgazdasági rendszerre való áttérés miatt egy valójában nem új keletû, azonban ekkora méreteket még sosem öltõ problémával kellett és kell megküzdenie: a munkanélküliséggel. A statisztikai adatok és a munkaügyi központok becslése szerint mintegy 1,000,000 ember vesztette el állását ekkoriban.
        Az új keletû probléma regisztrálásához és megoldásához egy lényegében új intézmény létrehozása vált szükségessé: megtalálni a kapcsolatot a vállalatok és a munkát keresõk között, valamint kedvezményeket és támogatásokat biztosítani a munkanélkülieknek a különbözõ továbbképzésekhez, reményt és támogatást adni nekik: e céllal jöttek létre a különbözõ Munkaügyi Központok.
         Az a tudományág, amely a munkanélküliséggel kutatásával foglalkozik, már egy évszázada létezik. A munkavállalók jogaival, valamint a  munkához való joggal az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának a 23. cikke  is foglalkozik. A cikk kimondja, hogy:
 

• (1)  Minden személynek joga van a munkához, a munka szabad megválasztásához, a méltányos és kielégítõ munkafeltételekhez és a munkanélküliség elleni védelemhez.
• (2)  Az egyenlõ munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül egyenlõ bérhez van joga
• (3)  Mindenkinek, aki dolgozik, olyan méltányos és kielégítõ fizetéshez van joga, amely számára és családja számára az emberi méltóságnak megfelelõ létet biztosít, és amelyet megfelelõ esetben  a szociális védelem összes egyéb eszközei egészítenek ki.
• (4)  Minden személynek joga van a pihenéshez, a szabad idõhöz, nevezetesen a munka idõtartamának ésszerû korlátozásához, valamint az idõszakonkénti fizetett szabadsághoz.

A munkanélküliek megoszlását vizsgálva két lényegesebb következtetést vonhatunk le:
 

(1)  Mivel az általános iskolát valamint a szakmunkásiskolát végzettek aránya a munkanélküliek között igen magas, ezért Székesfehérvárra még egy ideig jöhetnek olyan cégek, ahová a munkásoknak nem kell szinte semmilyen végzettség (ilyen állások például az Ikarus jármû- és szerelõiparban a betanított munkások, vagy az ún. operátorok a Ford, IBM és egyéb gyárakban, akik az alkatrészek összeválogatását végzik).
 (2)  Annak, hogy az egyetemi és fõiskolai végzettséggel rendelkezõ tartós munkanélküliek aránya ilyen alacsony, annak az oka az, hogy a képzettségükbõl adódó alkalmazkodóképesség miatt vagy vállalkozóként vagy pedig kisebb csoportokat alkotva társas vállalkozóként új tevékenység folytatásába kezdtek.

         A bevételek ugyanakkor várhatólag a termelés gyakorlati stagnálása mellett valószínûleg nem fognak jelentõs mértékben emelkedni. Ráadásul a rendkívüli privatizációs bevételek nevû bevételi forrás is hamarosan kimerül. A minimális beruházási ráta is az elszegényedés irányába hat...

         Az elszegényedésre igen jelentõs hatással bír az utóbbi idõszakban felerõsödött fogyasztói  árszínvonal-emelkedés
         A fogyasztói árak emelkedésének mértéke 1988-ig az azt megelõzõ tíz évben mindössze évi átlag 7% volt. Ez az árszínvonal növekedés azonban 1988-tól jelentõsen felgyorsult. A csúcspontot az 1991-es év jelenti, amikor is az infláció mértéke valamivel több, mint 35% volt. Az infláció mértéke azóta szerencsére csökkenni látszik, hiszen 1995-ben 28,6%, 1996-ban 23,6%, az idei évben pedig várhatóan 20% alatti értéket (17,7%) fog felvenni. A kormányzat szeretné ez az árszínvonal-növekedést belátható idõn belül újra egyszámjegyûre csökkenteni.
         A hazai infláció alapvetõen strukturális jellegû, magas mértéke egyrészt a gazdaságtalan termelési szerkezetnek, másrészt pedig a nagy összegû külföldi adósságnak köszönhetõ. Ezekhez természetesen hozzájön még a kormány leértékelõ politikája (ennek egyik következménye többek között az élelmiszer árának növekedése), valamint az 1995-ben bevezetett vámpótlék is. Annak, hogy az infláció 1995-ben az azt megelõzõ három évhez képest jelentõsen megugrott, a magyar gazdaságban 1993-tól egyre inkább érezhetõ és testet öltõ egyensúlytalanság az oka.
         Az áremelkedések elsõsorban az olyan alapvetõ javakat érintették, mint a háztartási energia, vagy az élelmiszer, éppen ezért a legalacsonyabb jövedelmûek helyzete vált a legrosszabbá. A középsõ csoportot ez az árváltozás már kevésbé érintette, éppen ezért az õ fogyasztói indexük megegyezik az összes átlag fogyasztói indexével. A változások a magas kategóriájú, harmadik csoportot érintették a legkevésbé, hiszen ennél a csoportnál a szolgáltatások aránya jóval nagyobb mint például az elsõ csoportnál, itt tehát a tartós fogyasztási cikkek és a luxuscikkek fogyasztásának aránya is sokkal magasabb.

 

        1992 és 1995 között az élelmiszerfogyasztás mintegy 1,6 százalékkal csökkent, ami azt mutatja, hogy a fogyasztás folyamatosan beszûkült. Ugyanakkor az élvezeti cikkek (szeszes ital, dohányáruk) fogyasztása szintén mérséklõdött, mintegy 2,7 százalékkal. A ruházkodás és a tartós fogyasztási cikkekre fordított kiadás a létfenntartás elõtérbe helyezõdésének következtében már évek óta csökken: csupán 1992 és 1995 között 0,5; illetve 2,1 százalékkal mérséklõdtek.
        Mindez a kedvezõtlen folyamat, ami a körcikk „elsõ kétharmadára” jellemzõ, fõként a megtakarítási lehetõségek hiányának, valamint a hitelfeltételek kedvezõtlen változásának eredménye. A lakosság ugyanis kénytelen a háztartási energiára (4,8 százalék helyett 6,9), valamint az egyéb cikkekre (fõként üzemanyagokra: 16,8 helyett 17,5 százalék) fordítandó összegek arányát növelni a korábbi évekhez képest. Ennek a szomorú folyamatnak „köszönhetõ” a szolgáltatások arányának 3,1 %-os növekedése is: hiszen fõleg a lakással kapcsolatos kiadások aránya nõtt.
        A fogyasztói árszínvonal átlagosan a 6,7-szeresére nõtt 1987 és 1996 között. Ez azt jelenti, hogy napjainkban minden közel hétszer olyan drága, mint 10 évvel ezelõtt volt. Ez az árszínvonal-emelkedés a következõ termékeknél változott a legjelentõsebb mértékben:

• energiahordozók (a fogyasztási árdotációk felszámolása, valamint a privatizáció következtében): az árak 11,1-szeresükre nõttek
• egyéb cikkek, üzemanyagok: 7,7-szeres növekedés

 

        Mint a grafikon is mutatja, az utóbbi 6 év során a legtöbb termék ára igencsak megnõtt még az 1990-es árszínvonalhoz képest is. A legnagyobb emelkedést (592,3%) a háztartási energia ára produkálta, a legkisebbet pedig a tartós fogyasztási cikkek (176,1%).
        A különbözõ jövedelemkategóriájú csoportoknál éppen ezért mutatkoznak igen nagy eltérések a megélhetésben, s a szegényebb csoportokban megfigyelhetõvé vált az utóbbi idõben az egyéb folyó fogyasztási kiadások (ruházkodás, egészségügy, testápolás, közlekedés, hírközlés, oktatás, kultúra, üdülés, szeszes ital, dohányzás) csökkenése. Konkrét számadatokkal: amíg a legszegényebbötödnél ez az összeg 3,362 forint, addig a leggazdagabb csoportnál 12,267 forint.
        A reáljövedelem átlagosan 7%-kal csökkent az elõzõ évhez képest, azonban ez a csökkenés a legérzékenyebben szintén a szegényebb csoportokat érintette, hiszen a társadalmi jövedelmek (nyugdíj, családi pótlék, gyermekgondozási támogatás, munuuml;li segély, szociális segélyek) aránya itt volt a legnagyobb.

 

        Az életszínvonalban mutatkozó különbségek következtében igen eltérõen vélekednek ezen csoportok arról is, hogy a különbözõ szintû megélhetéshez milyen jövedelem szükséges. Az öt csoport átlaga szerint 14,950 Ft kell a nagyon szûkös megélhetéshez, 19,000 Ft a szûkös megélhetéshez, 26,100 Ft az átlagos megélhetéshez, 35,950 Ft a jó megélhetéshez, és 54,750 Ft a nagyon jó megélhetéshez. Azonban a csoportok közötti eltérés eléggé szembetûnõvé válik, amennyiben külön-külön is megnézzük azt, hogy mennyit tartanak külön-külön elegendõnek a megélhetéshez: például a nagyon szûkös megélhetéshez amíg az elsõ csoport szerint 10,850 Ft is elég, addig az 5. csoport szerint ehhez 20,800 Ft kell.
        Az elszegényedés tömegjelenséggé vált, tehát nem elszigetelt jelenség immár. Ezen állítást igazolják kérdõíveink feldolgozása során kapott számszerû adatok is.
        A 200 véletlenszerûen megkérdezett személybõl (73 férfi, valamint 127 nõ) 50 volt már maga is munkanélküli, s minden harmadik megkérdezett családjában szintén elõfordul legalább egy munkanélküli.
        A megkérdezettek 77,5%-a (155 ember) arra a kérdésre, hogy szerinte romlott-e a saját és családja anyagi helyzete az utóbbi 1-5 év során, igennel válaszolt. Ezen tendenciát támasszák alá a kulturális kérdésekre adott válaszok is: Az emberek 44%-a ritkán, 41%-uk pedig egyeltalán nem jár színházba. A megkérdezettek majdnem kétharmada (131 ember) legutoljára több, mint fél éve volt színházban. És a helyzet a könyvtárlátogatásoknál sem jobb: az emberek ugyanekkora hányada már több mint fél éve nem vette igénybe ezen kulturális intézmények szolgáltatásait. Sõt 77%-uk csak ritkán, vagy egyeltalán nem is jár könyvtárba.
        A legtöbb embernek pozitív (37%), vagy legalábbis némileg pozitív a jövõképe (szintén közel 37%) a jövõképe. Azonban az emberek közel 12%-a semmi jót nem vár a jövõtõl. Az emberek 56,5%-a javulást remél az elkövetkezendõ idõkben, 30,5%-uk azonban csak stagnálást vár. 13%-uk pedig egyenesen arra számít, hogy helyzete még tovább fog súlyosbodni az elkövetkezendõkben. Az emberek 30,6%-a már került megalázó helyzetbe pénztelenség miatt.
        Mint dolgozatunkban is bebizonyítottuk, az elszegényedésnek egyik súlyos következménye a lehetõségek beszûkülése, amely megnehezíti az elszegényedés problémájának kezelhetõségét. Ráadásul az elszegényedés következtében a kitörési lehetõségeket csökkenése demoralizálólag hat az elszegényedett rétegekre, aminek következtében helyzetüket a valóságosnál is rosszabbnak ítélik meg.
        Dolgozatunkban makroökonómiai szinten javasoltuk a szûkös erõforrások korábbinál célszerûbb felhasználását, továbbá a munkaerõ-alkalmazkodó képességének javítását szolgáló rendszerek további korszerûsítését, s a munkaerõ-piacon fellépõ igényekhez való alkalmazkodás növelését (például a tanfolyamok tematikáját minél gyorsabban a változó igényekhez alakítani). Az emberek tudati formálásában nagyobb szerepet kel adni a pozitív jövõképet formáló civil szervezõdéseknek.