1. Anyagi körülmények

        Az az állítás, miszerint a szocialista rendszer igen gyenge gazdasági teljesítményt nyújtott volna némi fenntartással egyeltalán nem igaz: ugyanis vitathatatlan, hogy ezen idõszak alatt nõtt a nemzeti jövedelem, emelkedett az életszínvonal, javultak az anyagi körülmények, az életminõség, az infláció egyszámjegyû volt, a munkanélküliség pedig lényegében csak a „kapun belüli munkanélküliség” formájában létezett. A legnagyobb hibát az okozta (s szerintünk hosszabb távon ez gazdasági bukásának egyik meghatározó eleme volt), hogy a hetvenes években történõ olajár-robbanás következtében a magyar állam nem vállalta fel a strukturális válságot és annak kezelését. Ugyanis amíg a fejlett országokban leépítették azon, korábban húzóágazatként domináló iparágakat, amelyek az új energiaárak mellett már nem voltak alkalmasak korábbi szerepük betöltésére; és helyettük a biokémia, számítástechnika stb. iparágakat fejlesztették, addig a legtöbb szocialista ország a megfelelõ területû fejlesztés helyett egyszerûen központilag szétosztotta ezen összegeket a gazdaság teljes keresztmetszetében. Az új technika hirtelen avíttá tette a gyártmányok, üzemek, sõt, iparágak egész sorát. A „rozsda-övezetek” nehézipari övezetei hirtelen nehézipari „dinoszauruszokká” váltak. Számos gépipari ágazat avult el, miközben az elektronikai ipar, a légi- és ûrtechnikára, a biotechnikára alapozott új ágazatok kiterjedt holdudvarokkal számos, merõben új termelési és szolgáltatási ágazat kibontakozásának színterévé váltak.

2. A mai jelenségek

        A politikai rendszerváltás óta a korábbi kedvezõtlen irányzatok és folyamatok felerõsödtek. Azzal a kérdéscsoporttal, amely azt vizsgálja, hogy a fogyasztói árszínvonal-növekedés a ‘90-es évek elsõ felétõl fogva milyen mértékeket öltött és hogy a családoknak az egyes fogyasztási cikkekre való kiadásai milyen mértékben változtak, hogy a munkanélküliség kapcsán milyen problémákkal kell szembenéznie a lakosságnak, az elszegényedés címû dolgozatunkban bõvebben is foglalkoztunk.
        A GDP mintegy 13% százalékkal csökkent a rendszerváltás óta. 1989 és 1991 között a lakosság valamivel több, mint a felének csökkent a fizetésének reálértéke, 30%-uknál stagnált, s csupán 5%-uknál emelkedett jelentõs mértékben. Valóban, a társadalom ezen 1/20-ad része alkotja a szegény többség által némi irigységgel egyszerûen csak „újgazdagnak” titulált vállalkozói réteget.
        A KSH legfrissebb adatai szerint jelenleg mintegy 2,5-3 millió ember, a lakosság 25-30%-a él a létminimum alatt (s a kistelepüléseken a helyzet még súlyosabb - lásd Falu és város ellentéte címû dolgozatunkat), vagyis 15,540 forint alatti egy fõre esõ jövedelemmel. Sajnos azonban sokkal nagyobb probléma, hogy még ennél is többen vannak azon emberek, akik életszínvonala ezen szinthez konvergál, nem is beszélve arról, hogy az egyes érdekképviseleti szervezetek számítása szerint ez az összeg 25,000 forint.
        Az emberi kapcsolatokat sajátos kettõsség jellemzi hazánkban: egyrészt a családi, rokoni és baráti kötelékek rendkívül intenzívek és rengeteg támogatást nyújtanak egymásnak, s a magyar társadalom 83%-ának véleménye szerint egy-egy nagyobb munka során számíthatna ezen elemek segítségére (ez a tapasztalat saját ismeretségi és rokonsági körünkön belül is igaz). Ezen segítségeknek köszönhetõ az, hogy az elmúlt évtizedekben a magánerõbõl történõ lakásépítkezések a nemzeti- és személyi jövedelmekhez képest ilyen nagy számban megvalósulhattak. Bizton állíthatjuk, hogy ezen kölcsönös segítõ kapcsolatok nélkül a magyar társadalom nagy részének életkörülményei a mostaninál is sokkal rosszabbak volnának. Ugyanakkor sajnos jellemzõ az a tény is, hogy a magyar családoknál sokkal kevesebb a lelki érzelemnyújtás és segítség, mint más országokban.
        A kettõsség másik jellemzõje ezen társaságok igen zárt volta. Ugyanis a családi, rokoni és baráti körökön kívül levõkkel szemben nagyfokú bizalmatlanság, sõt ellenségeskedés tapasztalható igen sok alkalommal (!). Azon kérdésünkre, hogy „Mi a véleménye általában az emberekrõl?” megdöbbentõ válaszokat kaptunk: a megkérdezett 200 ember közül mintegy 4%-a kifejezetten önzõnek és aljasnak véli az embereket, 21,5%-a nagyjából, 30%-a pedig csak részben nyilatkozott ilyen elítélõen. Kérdõíveink személyesen végzett felvétele során olyan megdöbbentõ kijelentéseket is tapasztaltunk, mint hogy az emberek önösek, számítóak, visszataszítóak és bunkók.
        Andorka Rudolfnak, akitõl már fentebb is idéztünk, egy másik tanulmányában olvasható egy utalás Max Weber (ld. fentebb) egy 1979-es cikkére amelyben ezen kettõs morálnak az anakronisztikus és fejlõdésgátló voltára hívja fel figyelmünket.
        Max Weber szerint ugyanis a modern kapitalista piacgazdaság kialakulásának alapvetõ elõfeltétele volt ezen kettõs morálnak a megszûnése, amely a kisközösségeken belül könyörületet kívánt meg, „kifelé viszont gátlástalanul érvényesült a szerzési vágy, mivel minden idegen eredendõen ellenségnek számított, akivel szemben bármi megengedhetõ.” Példaként a történelembõl már megismert gátlástalan konkvisztádor Cortezt és Pizarrot említi, „akikben talán a legnyilvánvalóbb formában öltött testet a fékevesztett szerzési vágy - a leghalványabb elképzelésük sem volt a racionális gazdálkodásról”.

        Erre a gyenge szolidaritásra, amely a mai Magyarországon tapasztalható, igen jó példát nyújtanak azok a statisztikai adatok, amelyek az Alkohol-, és drogfogyasztás, dohányzás címû dolgozatunkban szerepelnek az alkoholizmus, a májbetegségek, a bûnözési statisztikák az utóbbi idõben kedvezõtlen változásáról. Példaként még meg kell még említenünk azt, hogy az ismertté vált bûncselekmények száma 1988 és 1996 között közel háromszorosára nõtt az akkori 185,000-rõl, valamint az emberölések száma is jóval meghaladja az 1991-es 306-ot.
        Több társadalomtudós és matematikus-szociológus vallja azon véleményt, miszerint ezen értékválság gyökerei az elõbb totalitárius, majd autoritariánus jellegûre váltó államszocializmus rendszeréhez nyúlnak vissza. Nézõpontjuk szerint az ilyen jellegû rendszerekben ugyanis a kiscsoportunkon kívülállók potenciális ellenségek, besúgók, vagy legalábbis politikai kapcsolataikat arra használják fel, hogy nekünk ártsanak. Tehát, a játékelmélet nyelvével élve, a legtöbb ilyen játék eredménye zérus összegû volt, ahol csak a másik fél vesztése által lehet nyerni. Amikor pedig az állampolgárok politikai és rendõri kontrollja megszûnik (a jelenlegi túlkapások mellett is, amire az EU-nak kellett felhívnia a figyelmünket), érthetõen elszabadul az agresszió, merthogy hiányoznak a demokratikus viselkedési kultúra hagyományai. Ráadásul ezek az elidegenedések olyan mély gyökeret vernek a társadalom kultúrájába, hogy csak igen lassan tud mérséklõdni.
        Egyvalamit azonban biztosan kijelenthetünk ezen értékválságról szólva: azt, hogy ezen értékválság homlokegyenest ellenkezik mindenféle pozitív erkölccsel, és hogy ez a bizalmatlanság és kíméletlenség jelenlegi szintje mellett aligha lesz képes a piacgazdaság és a demokrácia jól és akadálytalanul mûködni, hiszen egy piacgazdaságban annak minden résztvevõje kell, hogy számíthasson arra, hogy mindazok, akikkel kapcsolatba kerül, bizonyos alapvetõ erkölcsi szabályokat (becsületesség és méltányosság) megtartanak, S. Lindberg kifejezésével élve legalább „gyenge szolidaritást” mutatnak egymás iránt.

3. Érték és normaválság

        Az elidegenedés fogalmát sokan és sokféleképpen megfogalmazták már, különbözõ pontokba és tételekbe szedve gondolataikat, azonban felméréseink során arra a következtetésre kellett, hogy jussunk, hogy a magyar társadalom (legalábbis a mi mikrocenzusos felmérésünk alapján reprezentált népesség) alapvetõen szinte semmit sem tud az elidegenedésrõl, megfogalmazni pedig egyeltalán nem tudja.
        Az elidegenedés fogalmát mai szociológiában hat jelenség összefoglaló nevére használják:
 

• a hatalomnak való kiszolgáltatottság érzése
• az egyéni élet értelmetlenségének érzése
• a társadalmi normák hiánya vagy elutasítása
• a társadalmi értékhiánya vagy elutasítása (ez utóbbi kettõ az anómia)
• az önmaga értéktelenségének, haszontalanságának érzése · elmagányosodás

        Érdekes lehet számunkra azon adat is, miszerint ezen öngyilkosságok megoszlása a következõ volt: 558 történt megyei városokban, 860 a többi városokban és 1412 a községekben. Ez fõleg az alkoholizmus arányainak következtében alakul így.
        Sajnos azonban meg kell állapítanunk, hogy a lelki betegségeket illetõleg sem állunk jobban. Kopp Mária és Skrabski Árpád mentálhigéniás kutatók több felmérést is végeztek a lakosság mentális egészségi állapotáról. Eszerint a felmérések szerint 1988-ban a felnõtt lakosság 15%-a közepes és súlyos, 17%-a enyhébb neurotikus tüneteket mutatott. Egy másik kérdéscsoport szerint 3%-nak súlyos, 5%-nál közepesen súlyos, 17%-nak pedig enyhébb depressziós tünetei voltak. Mindezen adatok - még amellett is, hogy a két adatsorban átfedések vannak - arra engednek minket következtetni, hogy a magyar társadalom lelki egészségével súlyos gondok vannak.
        Az utóbbi évtizedek során a magyar társadalomnak egyre nagyobb része vetette el az önmagába és a jövõbe vetett hitet.
        Az alábbi grafikonok a magyar társadalom mentálhigéniás állapotának változását mutatják 1978-hoz képest, 2 kérdésre és 2 megállapításra adott válaszok alapján.

1. Érzi-e, hogy nincs célja, értelme az életének?

2. Elõfordul-e, hogy elveszíti a hitét önmagában, úgy érzi, hogy semmire sem jó?

3. Egyetért-e azzal a kijelentéssel, hogy nem nagyon érdemes tervezgetni, távolabbi életcélokat kitûzni?

4. Egyetért-e azzal a kijelentéssel, hogy Az eszmények, célok, elvek oly gyorsan változnak, hogy az ember azt sem tudja, miben higgyen, mi szerint éljen?

        Ezen kedvezõtlen folyamatok nemcsak rövid, hanem hosszú távon is igen komoly zavarokat képeznek, és a fentebb leírt problémák (bûnözés, alkoholizmus, öngyilkosságok stb.) mellett egyrészt a népességszám-csökkenéshez, másrészt pedig a demográfiai görbék torzulásához is vezetnek.

        Mint a két népességeloszlást bemutató ábrán is látható, a magyar népesség kor- és nem szerinti eloszlásgrafikonja jelentõs torzulást és eltérést mutat az ideális alakhoz képest. A jövõben a legtöbb terhet viselõ középosztály száma csökkenni fog az össznépességen belül, hiszen a jelenlegi legfiatalabbak száma kor szerint visszahaladva egyre csökken. Az élet minõségének hiányjelenségei, vagyis a rendkívüli feszültségekkel terhes mindennapi élet, az emberek kapcsolati zavarai, valamint a reménység állandó érzete: az elidegenedésnek ezen tényezõi lényeges szerepet játszanak abban, hogy a születéskor várható élettartam olyan alacsony Magyarországon, vagyis a pszichés betegségeken felül közvetlen idézték elõ az általános halandóságnak megdöbbentõ romlását. Jelenleg a magyar férfiak születéskor várható élettartama 65,1 év. Ez közel másfél évtizeddel alacsonyabb mondjuk a világelsõ Japán férfiúinak élettartamánál.
        Valóban bal jóslatú, bús nép lenne a magyar, mint ahogy Ady állította? Biztosan van némi igazság ebben a megállapításban, ugyanis egy 1990-es felmérés szerint a megkérdezettek 34%-a számolt be szomorúságról és levertségrõl, 40%-a alvászavarokról, 46%-a gyakori fejfájásokról, 54%-a kimerültségrõl és 60%-a gyakori lelki feszültségekrõl. Minden harmadik-negyedik felnõtt heti rendszerességgel szed gyógyszereket.
        A fentebb már említett hatalomnélküliséget és kiszolgáltatottságot konkrét statisztikai adatok is alátámasztják. Egy 1990-es felmérés szerint a megkérdezettek 18%-ánál nem, 42%-ánál pedig csak részben függ az élete alakulása a saját döntéseitõl. Így nem csoda, ha elidegenedetté válnak.
        Mielõtt még rátérnénk az elidegenedés egyik szélsõséges problémájának, a hajléktalanságnak a tárgyalására, meg kell említenünk néhány nagyon fontos tényt. Még pedig a dolgozat bevezetõjében már említett eltérést falu és város között. Nevezetesen, hogy mindezek a tág értelemben vett elidegenedési mutatók lényegesen rosszabb képet mutatnak a társadalmi hierarchia alján lévõ rétegekben, mint a privilegizált rétegekben. Vagyis hogy a parasztok (hiszen polgárparasztból van a legkevesebb) és a szakképzetlen munkások, a kis falvak és elmaradt régiók lakosai nem csak alacsonyabb jövedelembõl élnek (ld. Falu és Város ellentéte), hanem lényegesen elidegenedettebbek is, mint a privilegizált rétegek tagjai.

        A pályaudvarokon, a városok elhagyott részein mindenki látott már ápolatlan, megtört embereket, akiknek minden tulajdonuk egyetlen szatyrukban van és éjszakai fedelük csak a csillagos ég. A társadalom nagy része õket nevezi hajléktalanoknak. A hajléktalanság - mint az elidegenedés egyik legszélsõségesebb esete, amely összefüggésben van az elszegényedéssel is - problémájának tárgyalásánál már rögtön a kutatásunk elején definíciós problémákba ütközhetünk: kik is a hajléktalanok, kik tartoznak ide? Ha ezen problémákra választ adtunk, utána foghatunk csak hozzá a többi kérdések megválaszolásához: Mióta létezik a probléma? Hogyan lehet meghatározni a számukat? Hányan vannak?
        A különféle szakirodalmak és lexikonok meglehetõsen sok értelmezést adnak ezen személyekrõl a fedél nélkül levõktõl a lakhatási nehézségekkel küszködõkön át az átmeneti intézmények lakójáig igen széles azon emberek skálája, akiket hajléktalannak neveznek.
        Éppen ezért a kutatók is rendkívül sokféleképpen definiálják õket: van akik a szemrevételezés módszerével állapítják meg, vannak akik azokat hívják hajléktalannak, akik civilizálatlan körülmények között élnek és vannak akik a hajléktalanokat ellátó rendszerek szolgáltatásait igénybevevõket nevezik így. A társadalmat persze érdekli a probléma, hiszen szeretné tudni, hogy az adófizetõk pénzébõl milyen összegeket költenek rájuk. A leginkább azt az amerikai definíciót találtuk elfogadhatónak (némi kikötéssel), amely a hajléktalanság fogalmának meghatározását négy pontba szedte össze:

• 1. akiknek jelenleg nincs megfelelõ fedél a fejük felett
• 2. akik egy hónapon belül elveszthetik a fedelet a fejük fölül
• 3. akiknek bizonytalan a bérleményben való lakhatás, és arra kényszerülnek, hogy záros határidõn belül másikat keressenek
• 4. akik romos épületekben vagy egyéb elhagyatott helyen húzzák meg magukat.

        A hajléktalanság problémájának megoldását Pik Katalin e témában írott cikkében három típusba sorolja:

1. Azonnali, rövid távú megoldások

        Magyarországon ez a jellemzõ, az azonnali gondokra adható valamilyen válaszokat tárgyalja., s a hajléktalan élethelyzetek nehézségeit próbálja meg megoldani. Ezek intézményes formája az ingyenkonyhák és a hajléktalanszállók. Azonban hosszabb távon ezen intézmények sem tudják feloldani a problémát, egyrészt a rossz biztonság miatt, másrészt pedig ez az út nem képes a hajléktalanprobléma mélyebb okainak feltárására és a lényegében meghatározó szociális problémák megoldására (nem teszi érdekeltté, és nem is lehetõséget a hajléktalannak szociális helyzetének megjavítására.)

2. Megoldási kísérletek hosszabb távon

        Átgondolt szociálpolitikai intézkedések, úgymint lakáspolitika, valamint gazdaságpolitika. Hosszabb távon eredményes lehet, azonban csak a másik két programmal párhuzamosan megvalósítva. A program egyetlen hátránya, hogy mivel az adott önkormányzatra bízza a problémát, így fennáll a veszélye, hogy szubjektív döntés születik, hiszen az ezt a pontot szabályozó jelenlegi törvény meglehetõsen sokféleképpen értelmezhetõ. Mindez azt mutatja tehát, hogy a helyes döntések meghozatalához szükség van a megfelelõ helyzetismeretre, az emberségre, azaz a megfelelõ szociális szakemberekre, amit az alternatív megoldás kínál.

        3. Alternatív típusú megoldások

        Azon módok, amelyek a hagyományos mikro- és makro megközelítéssel szemben más módon közelítenek a kérdéshez. Szerencsés esetben ide tartozik a fentebb már említett jó szociális képzés, ugyanis hosszabbtávon ezen szakemberek helyes döntése és mérlegelése biztosan jól fog kamatozni. De ugyanilyen megoldást kínálnak a hajléktalanok és volt hajléktalanok önsegítõ csoportjai, a különbözõ mentálhigéniás központok, valamint a vallásos mozgalmak és szervezetek (ahol a keresztény felebaráti szeretet és megbocsátás érvényesül).

        Természetesen mindhárom alkalmazás különbözõ területeken más és más jelentõséget kaphat, a terület adottságaihoz és lehetõségeihez képest.
        A hajléktalanság problémája Magyarországon már a ‘70-es évek végétõl jelen van. Azonban a marxizmus tanítása szerint a szocialista társadalomban megszûnik az elidegenedés... Éppen ezért csak a hajléktalansági tabu meglehetõsen késõi, 1989-es feloldódása után vált ismertté az a tény, miszerint a hajléktalan emberek többsége komoly egészségügyi problémákkal küszködik: hiszen legtöbbjük fizikálisan is életveszélybe kerülhet a rendkívül rossz életkörülmények miatt, amelyben élnek. Sokuk teste élõsdiekkel és egyúttal gennyes fekélyekkel van tele, döntõ hányaduk különbözõ fertõzõ és nem fertõzõ bõrbetegségekkel kínlódik, és igen gyakoriak a súlyos légúti bántalmak is. „A tapasztalt orvos küllemükbõl, arcmimikájukból, mozgásukból, tekintetükbõl minden vizsgálat és laboratóriumi ellenõrzés nélkül is látja, hogy betegek, nagyon betegek, fiatalon is öregek” (Levendel László: A hajléktalan ember). Ezen problémák minél elõbbi orvoslása elsõsorban (a megfelelõ szociális ellátás mellett) minél elõbbi egészségügyi és orvosi beavatkozást követel.
        Ezzel szemben a mai állapot az, hogy a különbözõ szociális intézmények egymáshoz tologatják a hajléktalanok ügyeit, aminek természetesen csakis õk ihatják meg a levét. Hiányzik a hajléktalan emberek közegészségügyi ellátása, és ráadásul a sürgõsségi ellátásuk, és rendszeres egészségügyi szûrésük sincs biztosítva; ennek fontosságát pedig úgy véljük nem kell hangsúlyozni. Gyakran drága kórházi ágyakat kell fenntartani a számukra a megfelelõ szociális szálláshelyek hiányában, azonban amikor a kórház elbocsátja õket, nem gondoskodik semmiféle további ellátásáról. A fertõzéstõl félõ intézmények pedig nem fogadják be õket, így marad számukra a metró és a pályaudvarok. A kör bezárult.
        Mint már említettük, a hajléktalanoknak életmódjuk következtében rengeteg megbetegedéssel kell szembenézniük.
        Oross Jolán, a téma egyik jeles kutatója készített egy kismintás felmérést, amelyben megállapította, hogy az általa megvizsgált 160 hajléktalan közül a panaszt okozó krónikus betegségek aránya kétszerese, a testi fogyatékosságok aránya pedig négyszerese az országos átlagnak. A fogyatékkal bírók 59%-a mozgásszervi károsodott, 32%-a látáscsökkent, 9%-a hallássérült volt.
        Ezen 160 személy mintegy egynegyede (!) kísérelt meg életében legalább egyszer öngyilkosságot, felük egyszer, a másik fele pedig élete folyamán többször is. Érdekes tényt jelent, hogy az öngyilkosságot megkísérlõk 3/4-e korábban állami gondozott volt.
        A megkérdezettek 64%-a évek óta nem volt tüdõszûrésen, pedig a tüdõ-megbetegedések és az idegrendszeri megbetegedések aránya egyaránt 12-12% volt. Ezt követték az érrendszeri megbetegedések 8%-kal, az emésztõrendszeri megbetegedések 3%-kal. A hajléktalanság és a szenvedélybetegségek kapcsolatát az Alkohol-, és drogfogyasztás, dohányzás címû dolgozatunkban tárgyaljuk.
        A hajléktalan állapot életveszélyes állapotát tükrözi, hogy a Budapesten mûködõ hajléktalan mentõ két hónap alatt 483 feladatot látott el, ami szolgálatonként megközelítõleg 8 esetet jelent. A 483 eset 41%-a utcán, köztéren feltalált hajléktalan beteg volt, akihez rendõrök, járókelõk vagy munkások hívták a mentõt. Az esetek 24%-ában hajléktalan-ellátással foglalkozó szervezetek kérték a mentõk segítségét.
        Összegzésként megállapíthatjuk tehát, hogy a hajléktalan állapotra a következõ megbetegedések jellemzõek: légzõszervi, szív, érrendszeri, emésztõszervi megbetegedések, bõrbetegségek, mentális zavarok és különbözõ baleseti sérülések. A legtöbb haláleset a megfelelõ szociális intézmények felállításával (ld. Elszegényedésnél) megelõzhetõ, vagy legalábbis csökkenthetõ lenne.

        A 3 öngyilkos hajléktalan közül az egyik fõbe lõtte, a másik pedig felakasztotta magát egy hajléktalanszállóban.
        Ezen ellátási halálesetek görbéit vizsgálva alapvetõen négy nagy ellátási gonddal szembesülünk, amelyek megoldása nemcsak a kormányzatra és a civil szervezetekre, hanem elidegenült társadalmunkra is vár:

• megfelelõ szociális helyek hiánya
• súlyos egészségügyi ellátási hiányosságok, valamint a szociális és egészségügyi ellátás összehangolatlansága
• a hajléktalan emberek stigmatizált léte, és ennek gyökerei a társadalmi elõítéletekben, ugyanis a hajléktalanokkal szemben megnyilvánuló erõszakos cselekedetek ezen elõítéletek erõszakos fizikai lecsapódásai
• a hajléktalan állapottal járó állandó stressz, amelynek hatására bizonyos helyzetekben elemi erõvel törnek fel az indulatok (kiszámíthatatlan viselkedés). Ennek háttere a hajléktalansággal járó sajátos veszteséghiány, hiányállapot, valamint a szociális elszigeteltség, a magárahagyatottság és az állandó külsõ fenyegetettség

        A sajátos magyar fejlõdés következtében kialakuló érték- és normaválság miatt a társas élet iránti szükségletek kielégítésének lehetõségei egyre csökkenek, s a magány okozta társadalmi hatások pszichés zavarok kialakulásához, úgymint viselkedési zavarok, önértékelési zavarok, kontaktusteremtési képességek stb. kialakulásához vezetnek. Jelenleg Magyarországon a csonka családok arányát az összes családokhoz viszonyítva mintegy 15-20%-ra teszik. A jobbára özvegyek és elváltak táborából (1995-ben Magyarországon 62,154 házasság szûnt meg a házastárs elhalálozása folytán) kikerülõ magányosok száma jelenleg 1-1,5 millióra tehetõk. És mint azt több szociális kutatás is bebizonyította, a családi válságfolyamatoknak különös jelentõsége van, hiszen a társadalmi lét következtében felvetõdõ mindennemû hatás a családon belül vetítõdik le. Éppen ezért a családnak az egy-egy egyén vagy individuum fejlõdésében meghatározó, determinisztikus hatása van. A mai magányosok nagy része maga is egygyermekes családból származik, és sok felnõttkori zavar is gyakran visszavezethetõ a gyermekkori fejlõdésben kapott traumákra. Nem véletlen tehát, hogy a társadalomkutatók a családot tekintik a legkisebb egységnek (ld. Elszegényedés). A válságfolyamatok kialakulásában és fõként elmélyítésében jelentõs szerepet játszottak és játszanak ma is a panellakások szerkezete, ugyanis felgyorsítják a bomlási folyamatokat. Hány olyan panellakó van, aki azt sem tudja, hogy ki lakik alatta vagy fölötte? És a megfelelõ intézményrendszer hiányában csak ezen válság továbbnövekedése várható.
        A kiútkeresés egyik lehetséges megoldásai a társkeresõ irodák. Azonban azt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezen társaságok jószerivel a haszonszerzés céljával jöttek létre és az embereket jószerivel valamiféle áruvá degradálják le, a társkeresés sikeressége pedig afféle üzleti eredmény. A társkeresési hirdetésekben két kiszolgáltatott és tehetetlen magányos ember próbál meg - általában mentegetõzés mellett („önhibáján kívül...) - egymásra találni, miközben a hirdetésekben olyan mérhetõ tulajdonságok mögé húzódnak, mint az életkor, testsúly, testmagasság, vallás, vagy a foglalkoztatottság stb.
        Mivel a legtöbb magányos embernek az önértékelése károsodott (önmagát a valóságnál feljebb, vagy lejjebb értékeli), ezért ezen párkapcsolatok létrejöttének igen kicsi a valószínûsége.
        A magyar társadalom egészét vizsgálva azt kell megállapítanunk, hogy a magyarság még nem egészen tanult meg a demokráciával, vagyis a visszakapott szabadságával helyesen élni. Megállapításaink szerint az emberi kapcsolatok és értékek, vagy másképpen az agresszivitás és az elidegenedés területén mutatkozó válság sokkal súlyosabb, mint a gazdasági depressziónk. Hogy mikorra rendezõdik teljesen a helyzetünk, azzal kapcsolatban véleményünk szerint óvatos realista képet kell alkotnunk. Hat hónap, hat év, vagy hatvan év? - tehetnénk fel a kérdést Dahrendorf angol szociológusra hivatkozva. Õ ugyanis a kelet-közép-európai forradalmakról írott könyvében fejtette ki azon nézetét, miszerint a politikai rendszerváltozás hat hónap alatt megvalósítható (és lám nálunk is ez történt), a gazdasági rendszerváltozás pozitív hatásának megjelenéséhez már hat évre (ez nálunk egy kicsit még várat magára, de bizonyos jelei már vannak), ám a demokratikus társadalmi kultúra kifejlõdéséhez, vagyis az emberi kapcsolatok megjavításához, az érték-, és normaválságnak, az elidegenedésnek leküzdéséhez hatvan évre is szükség lehet. Ez utóbbihoz talán nekünk kevesebb idõ is elég lesz, ugyanis kutatásaink során már módunkban állt egyre több olyan emberrel találkoznunk, akik már maguk is ezen új, pozitív jellegû, Karamazov Aljosa és Miskin herceg által képviselt emberi és keresztény kisugárzást képviselik.

        A magányosság és az elidegenedés olyan problémák, amelyek leküzdéséhez igen széleskörû társadalmi összefogásra van szükség. Eddig ugyanis a megfelelõ állami intézményrendszer hiányában (az állam magánügyként kezelte és kezeli a problémát) a legtöbb magányos ember egyedül igyekszik megoldani a problémáit, ami többek között a nõk kiszolgáltatottságához vezet. Azonban õk egyedül semmiképpen sem tudják megoldani a problémát, lévén hogy a szociális probléma , mely a magányosságot mintegy „kitermeli” magából, továbbra is létezik, s így e jelenség továbbra is megmarad.
        Az utóbbi két évtized és a rendszerváltás során a legtöbb olyan intézmény, amely korábban a társas összejövetelek és a kultúra színhelye volt, a megfelelõ állami támogatás híján anyagilag tönkrementek, és ma egész lakónegyedek, falvak és kistelepülések (Falu és város ellentéte!) vannak híján a megfelelõ létesítményeknek. Maradtak helyettük a leromlott állagú és kétes hírû falusi presszócskák, ahol azonban az alkoholizmus vádjának veszélye nélkül igen nehéz megjelenni. A kultúráltabb helyek viszont a többség számára megfizethetetlenek.
        A megoldást szerintünk tehát egy megfelelõen felépített állami intézményrendszer nyújtaná, megfelelõen beágyazva és megfelelõ módon összekötve a különbözõ civil és mentálhigéniás szervezetek rendszerével, így lehetõvé válna az átjárhatóság biztosítása (amelynek hiánya a hajléktalan-ellátásban olyan nagy problémát jelent). A társadalmi összefogás fontossága sajnos jelenleg a társadalom nagy része elõtt még nem ismert, s hiányának súlyos és hosszabbtávú következményeivel egyeltalán nincsenek tisztában. A civil szervezetek feladata lenne tehát (az állam mellett, illetve állami támogatásokból) ezen törekvések megvalósítása, valamint különbözõ társas klubok és szervezõdések létrehozása (amely részben már meg is történt). Olyan közösségekre van szükség ugyanis, ahol érvényesül az elõítélet-mentes véleményalkotás és a kölcsönös segítés.
        A társadalomnak nem lehet mindegy, hogy hány tagja él boldogtalanul. Igaz, hogy társadalmunk jelenlegi közömbösségéért az állam is nagy részben felelõs, azonban nem lehet mindent az államra fogni. Az érzelemgazdagság a társadalmi együttélés során nagyon fontos tényezõ, hiszen egyrészt a társadalmi összetartozás alapvetõ tényezõje, másrészt pedig az egyén fejlõdésében is meghatározó pozitív szerepet játszik például a döntéshelyzetekben és életforma kialakításában. Éppen ezért van nagyon fontos szerepe a megfelelõ mentálhigéniás nevelésnek, amelynek során a lelkileg igencsak beteg magyar társadalom kissé felgyógyulhatna, annyi év válságos állapot után. És biztosak vagyunk benne, hogy ezt a lelki talpra állást hamarosan követné a test ébredése is.