Az emberiség történelmi fejlõdése folyamán a valóságot társadalomban, szociális környezetben és saját személyisége tükrén keresztül érzékelte és élte meg. A fejlõdés során a társadalmi munkamegosztás hatására (a szükségletek kielégítésére a munkafolyamatok funkcionálisan szétváltak) kialakult fogalmi gondolkodás segítségével absztrakciókat alkotott, és ezen absztrakciókon keresztül módja és lehetõsége nyílt a valóságot nagyobb mélységeiben is megismerni. Gondolkodásmódjában ugyanakkor a teljes indukció axiómáját felhasználva rengeteg csapdát is állított fel önmaga számára. Ezeknek  a csapdáknak a legnagyobb lényege a téves általánosítások kialakulása. A másik ilyen probléma, hogy a gondolkodás legalapvetõbb módszerére, és annak legalapvetõbb formájára már Arisztotelész is felhívta a figyelmet, miszerint egy következtetés legyen formailag bármilyen helyes és hibátlan, attól a végeredmény, ha a kiindulás helytelen, a konklúzió csak helytelen lehet. Márpedig mindannyiunkban igen sok elõítélet létezik, igen sokféle dolog és ember iránt. És gyakran alaptalanul.
        A másság iránti elõítéletek egyik - legsúlyosabb - fajtája az etnikumok iránti elõítélet. A fejlõdés bizonyos szakaszain - fõleg válságos szakaszok idején, és nagyobb átalakulások során - a kisebbségi etnikumokkal szembeni elõítéletek felerõsödnek. Ezeknek az elõítéleteknek az alapja általában úgy alakul ki, hogy a gazdagsági fejlõdés során a társadalmi munkamegosztás egy funkciójában valamely etnikum szerepe döntõvé válik a társadalmat alkotó többi etnikummal szemben. Ennek egyik eklatáns példája volt a középkori Magyarországon amikor a fémbányászat a német bányászok és kohászok betelepítése folytán a német etnikum kezébe került, ami az akkori felvidéken rengeteg torzsalkodás forrása volt. Az etnikai feszültségszításnak az az alapja, hogy kiválóan alkalmas a többségi tömeg problémáinak elkendõzésére, a társadalom bajainak levetkõzésére és felheccelni a többség azon részét, amely erre általában jó a befogadóképessége.
        Erre egy másik szintén szomorú példa a Holocaust esete, amikor elsõ lépésben csak fizikai sérelmek nélkül, a zsidótörvények parlamenten való keresztülvitelével hárították a felelõsséget a zsidó kisebbségre lényegében a gazdasági problémák miatt (ugyanis a Trianon után az ország késztermék-elõállító ipar, alapanyag-kitermelõ és feldolgozóipar nélkül maradt, és mivel a szomszéd országok felölelõ nacionalizmusa miatt normális gazdasági kapcsolat nem jöhetett létre azon országokkal, amelyek a Monarchia keretén belül egy gazdasági egységet alkottak, ezért az ipar aránytalan szerkezetébõl adódó egyenetlenség továbbra nemzetgazdasági probléma maradt). Ugyanez a probléma a háború után újra kiélezõdött, amikor a háború után a kollektív bûnösség elve alapján (mint a háborúért kollektíven felelõs nép) népcseréket hajtottak végre: Magyarországról németeket, a Benes-féle Csehszlovákiából magyarokat telepítettek ki, gyakorlatilag vagyonuk teljes elkobzásával. A fentiek miatt - mint a történelem számtalanszor és számtalan helyen bebizonyította - az etnikai elõítélet az emberiség számára a társadalmi zavarok megjelenési formájaként a legveszélyesebb, mert igen könnyen brutalitásokon keresztül oldja fel a társadalom feszültségeit.
        A történelmi fejlõdés során az etnikai elõítéletek alapja egy kevésbé szimpatikus tulajdonságot abszolutizálni, és ezt egy népcsoportra mint abszolút értelemben vett igazságot szerepeltetni. Eltúlozza a szokatlan és az ismeretlen bõrszín miatt, vagy más antropológiai tulajdonság miatt számára szokatlant és eleve ellenszenvvel közelíti meg a másik etnikumot. Magyarországon nincs olyan ember, aki hivatalosan antiszemitának deklarálná magát. Azonban tapasztalataink alapján lappangó formában mégis létezik az antiszemitizmus problémája. Tényfeltáró kutatásaink során gyûjtött tapasztalatainkat egységes formába öntve az alábbiakban kíséreljük meg összefoglalni a gyûjtés során szerzett benyomásaink alapján.
        Bár az utolsó 50 évben az antiszemitizmus kiszorult a nyilvánosság fórumairól, azonban írott forrásai több, mint öt évtized távlatából is küldik az információkat, s azok többnyire szájhagyomány útján terjedve törvényszerûen torzulnak. A torzulások során az eredeti politikai antiszemitizmus, és a vele elegyült etnocentrikus valami vallási antiszemitizmus megfogalmazásai, érvei, következtetései, értelmezési keretei korábbi primitív szerkezetükhöz képest is egyszerûsödtek, sematizálódtak, jószerivel egyetlen elem, az általuk közvetített indulat továbbörökítésére maradtak csak alkalmasak. Ami mégis antiszemita reneszánsz benyomását keltheti, nem több, minthogy a korábbi szférában teljes egészében a privát szférába számûzött antiszemita kommunikáció ténye nyilvános elismerést nyert, és az aktuális politikai viták által polarizált közvéleményben felbukkantak antiszemitizmusként értelmezhetõ, felületes, meggondolatlan, önigazoló megnyilatkozások. Mindazonáltal az antiszemitizmus nem süllyedt el egészen, és a társadalom relatíve széles rétegeiben élnek az egykori antiszemita elõfeltevések, sztereotípiák és elõítéletek. Ezek jellegzetessége a szemérmesség és óvatosság. A mindennapi kommunikációkra általában véve is jellemzõ, hogy a megértés érdekében bizalommal kell lenni a másik iránt, elõre fel kell tételeznünk, hogy szavainkat meg fogja érteni. A potenciális antiszemita közlõ a szokásosnál többet kockáztat, amikor adott alkalommal antiszemita közlésre vállalkozik. Egyeltalán nem lehet bizonyos abban, hogy meg fogják érteni, ugyanis elfelejtõdtek azok a szabályok, amelyek korábban a dzsentri társadalmi réteghez való tartozás jelzésértékû gesztusaiként kifejezetten helyénvalóvá tették az antiszemitizmus kinyilvánítását. Az elsõ veszedelem a  meg nem értettség okán keletkezõ zavar, amely annál valószínûbb, minél inkább olyan társas környezetben kísérletezik az antiszemita, ahol a zsidósággal összefüggésbe hozható politikai, társadalmi és kulturális kérdések köre iránt nincs semmiféle érdeklõdés. Elvileg éppen meglehetne próbálkozni a népi antiszemitizmus kliséivel, ám azok anyaga gondolatilag annyira megmunkálatlan, hogy csupán érzelmi, indulati vonatkozásaik felvetése számíthat hatásra, s erre csupán tömeghelyzetekben nyílik esély. Ez a magyarázata annak, hogy futballmeccseken, illumináltan összeverõdött kocsmai társaságban, fiatalokból verbuválódott csoportok szubkultúráiban felbukkannak antiszemita hangok, melyek azonban csupán egy általánosabb érvényû rossz érzés kifejezései, nincs mögöttük meggyökerezett antiszemita meggyõzõdés, valódi antiszemita „tudás”. A „zsidó” ebben az esetben gondolatilag tökéletesen tisztázatlan, bármilyen negatív szinonimája is. Antiszemita kontextus akkor keletkezik, ha közlõ és hallgatója fölfedezi az elõfeltételezésekben meglevõ hallgatólagos egyezést. Végig kérdés marad természetesen az egyezés mérteke. Többféle puhatolózási stratégia létezik. Az egyik módszer „zsidó” szóval kapcsolatos rejtett értékítéletek irányának felderítését célozza. Sokszor látszólag nincs többrõl szó, mint „tények” firtatásáról, arról, hogy ki zsidó, ki nem az. Mivel a köznapi közlésben alkalmazott szavak funkciója kettõs, tények jelölésére éppúgy alkalmasak, mint értékelések kifejezésre juttatására, a módszer segítségével pillanatok alatt eldönthetõ, hogy a partnerben munkál-e vagy sem a megkülönböztetési hajlandóság.
        Mihelyt e hajlandóság bizonyossá válik, beindul a sztereotipizálás gépezete. A gépezet által megformált „tudás” három elembõl áll össze. Az egyik elem azoknak az ismertetõjegyeknek a részletezése, melyeket az antiszemita „tudás” a zsidósághoz való tartozás bizonyítékaiként tart nyílván. Maga a közlési folyamat persze nem kell hogy kiterjedjen ezeknek az ismertetõ jegyeknek a felsorolására, hiszen a lényeg éppen az, hogy mind a közlõ, mind a hallgató feltételezi, hogy mindketten egyformán „tudják” hogy ki miért zsidó. Paradox hatása az ilyesfajta közléseknek, hogy a kifejtetlenség és a hallgatólagos közös „tudás” alapján voltaképpen kölcsönösen megerõsítik a felek egymást vélt igazukban. Tehát azt veszik bizonyítottnak, amit éppen bizonyítaniuk kellene. Családnév, foglalkozás, arcberendezés, egyéb külsõ jegyek, beszédmód, lakóhely, barátok számon tartása képezi a zsidóvá nyilvánítás gépezete számára a meghatározó információkat. Az antiszemita tudás második eleme a feltételezett karaktervonásokat tartalmazza, amelyek az antiszemita közlési helyzetben résztvevõk elfogultságának függvényében kevesebb vagy több sztereotípiát mozgósítanak. A mûködés lényege az utalás, szó sincs tehát katalogizálásról, hiszen az antiszemita közlés tartalma mindig valamilyen éppen zajló történés elmondására, kommentálása, jövõbeli lezajlásának valószínûsítése. A hatás az értelmezésben jön létre, melynek kimenetele éppen a sztereotípiáknak tulajdonított - és evidenciaérték következtében nem lehet kétséges. A harmadik elem szolgáltatja a kommunikáció megértéshez nélkülözhetetlen - melynek premisszái a fajelmélet által ihletett politikai antiszemitizmusból származnak. Következtetési sémák mozgósulnak, meg nem gondolt szillogizmusok lépnek mûködésbe, miáltal tartósul és erõsödik az antiszemita világkép, és az általa kényszeresen fenntartott saját identitás, szomorú vonása ennek a képletnek hogy ez a „saját” identitás mint „magyar” jelenik meg, reprodukálva ily módon a magyar nemzeti tudat százados meghatározási zavarát. Az antiszemita „tudást” mozgósító másik stratégia a kerülõ utat választja. Ilyenkor a zsidóellenes szavak el sem hangzanak, az antiszemita elõfeltevés-rendszer az utalások mély rétegeiben lappang. A közlõ az elfogulatlanság pózában tetszeleg, s történelmi, politikai, kulturális eszmefuttásként adja elõ mondanivalóját, melynek rejtve maradó üzenete a zsidóknak címzett szemrehányás. Szó sincs sztereotípiákról, köznapi antiszemita érvelésrõl, hiszen a közlõ látszólag csupán téyneket közöl. Zsidó bevándorlást, zsidó tõkét, zsidó tömegkultúrát, túlzott zsidó szereplést emleget, s voltaképpen azt emlegeti, hogy soha semmi probléma és konfliktus nem keletkezett volna, ha a zsidók elkerülik Magyarországot. E megtévesztõ logikai igazság mélyén alapvetõ történelmi hazugság lapul, hiszen sosem volt a történelemben olyan korszak, amikor valakik valahonnan ne mentek vagy jöttek volna, és éppen nekünk, a honfoglalásra olyan büszke magyaroknak kellene óvatosan eljárnunk amikor a „ki, mikor, honnan?” kérdést feszegetjük.
        A másik súlyos gond a cigányság etnikummal kapcsolatos elõítéletek és sztereotípiák léte. Márpedig ezek az elõítéletek igencsak vaskosan léteznek, fõleg az etnikumnak a gazdaságban elfoglalt szerepe és kulturális szintjébõl adódó feszültségek miatt. Jellemzõ például, hogy a vidéki cigányság nagy része szegregált, vagyis elkülönülve él, külön telepeken lakik. A szakirodalomban történt kutatásaink során találkoztunk olyan adatokkal is, hogy a baranyai aprófalvas települések közül néhány elnéptelenedett falucska - például Alsószentmárton vagy Gilvánfa - gyakorlatilag homogén cigánytelepüléssé vált (ld. Falu és város ellentéte címû dolgozatunkat). A laksûrûség magyarországi átlaga szerint 25 négyzetméter jut egy fõre, míg a cigányoknál gyakori hogy egy személy 5 négyzetméteren lakik. A létminimum alatt élõ magyarországi népesség mintegy 25%-a cigány. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy kisebb réteg a valutakereskedelemtõl kezdve a színesfémgyûjtésen át ne teremtett volna magának komoly egzisztenciát, vagy éppenséggel az átlagosnál jobb anyagi helyzetteret. A cigányok jómódja sokszor súlyos konfliktushelyzeteket teremthet. A szegénység, az egyik napról a másikra élés mégis jellemzõbb, az egyéni és közösségi devianciák - agresszivitás, lopás, prostitúció - alapvetõen ebbõl erednek. Igen lényegesnek tartjuk e feladat megoldásában az integrálódás folyamatának és a gazdasági felemelkedésük biztosításának megoldását.
        Az elõítéletek másik fajtája a társadalmi elõítéletek, amely köznapjainkat rengeteg kisszerû konfliktussal terheli. A társadalmi elõítéletek egyik típusa a hajléktalanokkal szembeni elõítélet. Sokak szerint azzal az indokkal, hogy csak „rontják az utcák képét”, utálattal és megvetéssel néznek rájuk, amely probléma azért is veszélyes különösképpen ezen egyedekre nézve, mert egyrészt a hajléktalanokkal szembeni elõítéletességek megnehezítik ellátásukat, másrészt pedig a hajléktalanokkal szemben megnyilvánuló erõszakos cselekedetek (amelyek során több tucat hajléktalant egyszerûen agyonvertek az utóbbi években) nem mások, mint ezen elõítéletek fizikai lecsapódása, a gyûlölet fizikai átlényegülése. A hajléktalan-kérdés és az azzal összefüggõ problémák megoldási javaslatait a Magányosság, Elidegenedés, valamint az Elszegényedés címû dolgozatainkban tárgyaltuk.
        A társadalmi elõítéletek egy másik típusa a fogyatékosokkal szembeni elõítélet, amelynek tárgyalása jelentõségéhez képest sajnos nem kap megfelelõen nagy súlyt a különbözõ médiákban néhány egyéb elõítélethez képest. Pedig ez a probléma Magyarországon közel egyszázezer személyt személyesen is érint, és mintegy félmillióra tehetõ azon emberek száma, akiket közvetve érint.
        A fogyatékosokkal szembeni elõítélet alapját - amely teljesen abszolutizálja az õ másságukat - azon õsi kialakult félelem képezi, amellyel az egészséges ember mindig is szemlélte ezen embertársait.
        A fogyatékosok között leginkább az értelmi fogyatékosok vannak a legrosszabb helyzetben. A társadalom nagy része csupán szánakozóan veszi tudomásul létüket, azonban ha arról lenne szó, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön eggyel, akkor viszolyogna tõle.
        Az értelmi fogyatékosok között a súlyosság szintje alapján 4 kategóriát különböztetünk meg: enyhén, közepesen, súlyosan, valamint halmozottan fogyatékos. A „várakozással” ellentétben az értelmi fogyatékosok igen nagy hányada általános iskola után továbbtanul, leginkább a speciális szakiskolákban, minden tizedik enyhén értelmi fogyatékos pedig gimnáziumokban.
        Leginkább a szabadidõ hasznos eltöltése, valamint a társas kapcsolatok kialakítása jelent nekik problémát mindennapjaikban. A legtöbbjüknek azért nem nyílik lehetõsége számos szabadidõs szolgáltatást igénybe venni, mert egyszerûen nem léteznek olyan speciális eszközök, amelyeket használhatna. Csupán kis részüknek jelent a pénzhiány okot. A társadalmi tévhittel ellentétben az értelmi fogyatékosok vezetni is tudnak, és közel 2%-uknak van jogosítványa is.
        A legtöbbjük szeretne is dolgozni, azonban a legtöbb munkaadó nem vállalja azt, hogy fogyatékosokat alkalmazzon, pedig igen sok munkakör betöltésére alkalmasak lennének.
        Talán ennek az elhagyatottságnak is köszönhetõ, hogy egy felmérés során igen magas arányuk azt vallotta, hogy csak terhére vannak a társadalomnak! Ha egy kicsit is belegondolunk: milyen érzés lehet ilyen tudattal élni?
        Ezen a súlyos állapoton csak a magasabb erkölcsi színvonalra emelt társadalom képes megfelelõen reagálni.
        A társadalmi elõítéletek egyik legismertebb és legáltalánosabb típusa a szegény-gazdag konfliktus, amely a rendszerváltás éveiben különösen kiélezõdött. Ennek alapja az, hogy a rendszerváltás elõtt viszonylag homogén életszínvonalból különbözõ szintû életszínvonalak jöttek létre. Így azon társadalmi rétegek, amelyek életszínvonalukban mélyre süllyedtek, igen nagy erkölcsi elõítéletekkel viselkednek a társadalom leggazdagabb rétegeivel szemben. Ítéletük szerint ez a felemelkedés csak törvénytelen eszközök árán volt lehetséges. Ennek leküzdése csak egy úton lehetséges: mégpedig a közvélemény megfelelõ szintû tájékoztatásával és a korrupció tényleges visszaszorításával.
A társadalmi ellentétek egyik érdekes típusa a munkanélküliekkel szembeni elõítélet. Ebben a témában saját kutatásokat is végeztünk, és megállapítottuk hogy a munkanélküliek munkavállalási hajlandóságáról igencsak megoszlanak a vélemények, és meglehetõsen színes képet nyújtanak. Valóban érdemes és érdekes volt kutatni és kielemezni ezt a témát. A 200 megkérdezettbõl arra a kérdésre, hogy „Amennyiben Ön nem munkanélküli, mi a véleménye a munkanélküliek munkavállalási hajlandóságáról?” 149-en válaszoltak, vagy legalábbis volt valamilyen véleményük. Minket igazolt, hogy a kérdést szándékosan azzal az elõtaggal tettük föl, hogy „amennyiben Ön nem munkanélküli”.
A válaszolókat négy csoportra osztottuk fel:

1. õ maga nem volt még munkanélküli és a családjában sincsen munkanélküli
2. õ maga már volt munkanélküli, de a családjában nincsen munkanélküli
3. õ maga nem volt még munkanélküli, de a családjában van munkanélküli
4. õ maga már volt munkanélküli és a családjában is van munkanélküli

        A társadalmi elõítéletek másik igen ismert típusa a nemi ellentét: férfiak és nõk ellentéte. Ezen ellenét alapja az, hogy a társadalmi munkamegosztás és a fejlõdés során kialakult patriarchális társadalmi rend utóélése miatt a férfiak egy része a nõt alacsonyabb rendû lénynek tekinti. Sajnos ez a jelenség még ma sem oldódott fel: például az idõsebb korosztálynál még jelen pillanatban is élnek a korábbi elõítéletek és sztereotípiák.
        A társadalmi elõítéletek egyik típusa a kábítószeresekkel szembeni elõítélet. Nagyon sokan egyszerûen nem tudnak mit kezdeni a problémával, s ezért ellenségesen lépnek fel a kábítószeresekkel szemben. Egy 1995-ös felmérés során telefonon véletlenszerûen több, mint ezer embert kérdeztek meg arról, hogy mennyire tartja elítélendõnek a kábítószer fogyasztását.
 

        Mint az ábrán is látható, az emberek általában toleránsak a kábítószer-fogyasztókkal szemben, azonban igen nagy azok aránya, akik elítélik õket.
        A felmérésbõl négy fontos megállapítást szûrtek le:
 

• a nõk tájékozatlanabbak, de toleránsabbak a férfiaknál
• a képzettebbek tájékozottabbak és toleránsabbak a kevésbé iskolázottaknál.
• a falusiak a városiaknál sokkal jobban elítélik a drogosokat
• az öregebbek szintén elítélõbbek

        Az elõítéletek elleni harcban nagyon nagy szerepe van a toleranciának, hiszen a kölcsönös ellenségeskedés senkinek sem lehet az érdeke.
        Társadalmunk fejlõdése (beleértve a gazdaságot is) döntõ mértékben a mûveltségi szint emelésén, szellemi erõforrásaink hatékony mozgósításán múlik. Éppen ezért hihetetlenül káros minden olyan lépés, amely gazdasági nehézségekre hivatkozva az oktatási rendszer támogatásának csökkentésére irányul. Ez véleményünk szerint megsérti azt az alapvetõ emberi jogot, hogy minden ember egyik legalapvetõbb emberi joga a minél magasabb szintû mûveltség megszerzése, ezért biztosítani kell a legnagyobb esélyegyenlõséget. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a fiatalok, társadalmi vagy etnikai csoportok kiszoruljanak az oktatás folyamatából. Igen fontosnak tartjuk a felsõoktatás fejlesztését, az oktatói létszám színvonalának kiemelt emelését és a hallgatói létszám dinamikus fejlesztését (Japán példája bizonyította, hogy míg Európában a hangsúlyt a termelés szervezésében a minél olcsóbban beszerezhetõ betanított munkára építették, addig Japánban az egyetemi végzettségûek aránya a korábbiakhoz képest soha nem látott arányban nõtt az ötvenes évek után. A kibernetikában és a automatika számos területén olyan elõnyre tudtak szert tenni, amely Nyugat-Európának nem sikerült). Igen fontosnak tartjuk a Nemzeti Alaptanterv kimunkálásának során az erkölcsi normák fontos szerepének beépítését. Márpedig ha ezeket a szempontokat figyelmen kívül hagyjuk, velük ellentétesen cselekszünk, akkor a társadalom és az elkövetkezendõ nemzedék jövõjét veszélyeztetjük.