Tverdota György: “József Attila”

Korona Kiadó “Klasszikusaink” sorozat

A Korona Kiadó Kenyeres Zoltán által szerkesztett Klasszikusaink sorozatában megjelent könyv a szerző eddigi sokrétű és eredményes kutatásainak olyan foglalata, amelyet bizton ajánlhatunk tanárkollégáink és olvasóink figyelmébe.

József Attila kétségkívül sokat tanult az avantgárdtól, de nagy korszakában alapjában véve klasszicizáló hajlamú költő volt. Fejtő Ferenc így ír erről nem sokkal barátja halála után: “Sokszor beszélgettünk arról, hogy a költészetet is sok kisikamlástól, kárbaveszett fáradságtól, ízlésficamtól és stílusbeli műveletlenségtől szabadítaná meg a zeneakadémiák mintájára alapított költő-akadémia, a rendszeresített utánzásban rejlő erőpróba.” Érett korszakának versei között találunk bő számmal szonettet, két verse fölé is az Óda címet írta, de az Elégia is műfaji megjelölés. Az Egy spanyol földmíves sírverse szabályos epigramma. Fölelevenítette a villoni balladaszerkezetet, a Flóra-ciklus első darabja a Hexaméterek címet viseli, de hexaméteres, disztichonos és aszklépiadészi strófában máskor is írt. Persze, nemcsak a szorosabban vett klasszikus hagyományhoz nyúlt vissza. A Kalevala, a folklór, Petőfi, Arany, Csokonai ihlete ugyancsak felismerhető a versein. És még sorolhatnánk a bizonyítékokat, amelyek klasszicizmusa, hagyománykövetése és normatisztelete mellett szólnak. Ez a program jól illeszkedett alkatához, ez lett költői nagyságának egyik záloga.

A Tudod, hogy nincs bocsánat egyik legszebb példája annak a sajátos, minden leírást nélkülöző, az életrajzilag azonosítható, konkrét részleteket kiszűrő, lényegre koncentráló megfogalmazási módnak, amely utolsó éveiben egyre nagyobb teret kapott József Attila költészetében. Értelmezésének nehézségei részben abból adódnak, hogy a tömörítés folytán a tartalmak utalásokká, jelzésekké egyszerűsödnek. Másrészt a vers vezérmotívumai, mint például a “bűn”, olyan, nehezen azonosítható feszültségeket is magukba sűrítenek, amelyek túllépnek a képzetkörbe tartozó elsődleges problematikán. Végül pedig a gondolatmenet kifejlése szeszélyesen kanyargó, progresszív, drámai és főleg nyitott, többesélyes. Mindez együtt olyan kompozíciót alkot, amelynek művészi hatása szuggesztív, jelentése azonban talányos marad.

A Tudom, hogy nincs bocsánat megszületése után következett be József Attila életében az a régóta készülő fordulat, amely valóban visszafordíthatatlanul vezetett a szárszói sínekhez, amely végleg a halálösztön javára billentette a mérleget. A költőt egy tekintélyes pszichiáter ön- és közveszélyesnek minősítette, s csak befolyásos és anyagi áldozatra hajlandóságot mutató barátai nyomatékos közbelépésére elégedett meg azzal, hogy kísérletképpen a Siesta Szanatóriumba utalja be. Ez a döntés Ignotus Pál szerint a beteg beleegyezésével történt, ami azt jelenti, hogy a költő a zavarodottság időszakait kivéve tökéletesen tisztában volt bajának súlyosságával, azzal, hogy pszichotikusnak kell tekintenie magát. Kevés reménye maradt arra, hogy további életét az emberi társadalom egyenrangú tagjaként élheti le, hogy valaha is kigyógyulhat szörnyű betegségéből.

Ehhez hozzáadódott az az ugyancsak nehezen elviselhető tudat, hogy betegségének természete kitudódott, hogy a közvélemény – úgymond – bolondnak minősítette. Ettől kezdve verseibe beleszövődik a bolondság stigmája miatti szenvedés motívuma: “Köztetek lettem bolond, én a véges.” (Le vagyok győzve), “mint fák tövén a bolondgomba”, “S hány hét a világ? Te bolond.” (Karóval jöttél...), “Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal” (Drága barátaim...), “Bolondot játszottak velem” (Ime, hát megleltem hazámat...). Utolsó hónapjaiban József Attila tisztában volt a stigma következményével, azzal az eséllyel, hogy költői szava egyszer s mindenkorra hitelét veszítheti. Utolsó verseinek sorozatában, amelyet talán a “Költőnk és kora” nyit meg, az élettel leszámoló ember kísérteties derűjétől a legkeserűbb rezignáció hangjaiig – (Az isten itt állt a hátam mögött...) kezdetű töredéket kivéve – a halálra készülő, az élettől búcsúzó ember költészetével ismerkedhetünk meg. József Attila költészetének ismertetését a sorozat első, talán legfilozófiaibb darabjának, a “Költőnk és korá”-nak értelmezésével zárjuk.

A vers különleges jelentőségét az adja, hogy a kései korszakban sehol olyan nyilvánvalóan nem nyúl vissza a költő a műalkotásról a húszas évek végén kialakított mikrokozmosz-modellhez, amely szerint “a műalkotás a világegész szemléleti helyettese”, mint itt, a szublimációra épített kifejezésesztétika példaversében. Azaz a “Költőnk és korá”-ban a kétfajta poétikai rendszer összeötvözése folytán a József Attila-i versmodell kvintesszenciáját találjuk meg.

A sors az előkelő szanatóriumban élő “költőnket” olyan helyzetbe hozta, amelyben fel van mentve a világ megváltoztatásának gondjától. A “bolond” nem kap többé megbízást, alkalmi feladatokat, mint A Dunánál vagy a Hazám megírása esetén. Ha ír, azt tökéletesen öncélúan, érdek nélkül teheti. Kedvére alkothat tiszta költészetet, ha arra támad kedve. Barátai ugyan arra intik, hogy dolgozzék, alkosson, a munkavégzés, a szublimációs tevékenység fogja őt meggyógyítani. Csakhogy ebben már alig hisz: “írnak is nékem, én hát olvasok. S ‘dolgozom’, ímhol e papírhalom – / a működésben van a nyugalom.” – írja Arany Jánoshoz méltó finom és keserű öniróniával. A (Le vagyok győzve...) szerzője mintha már a pszichoanalízisbe vetett bizalmát is rég elvesztette volna.

De azért engedelmeskedik az unszolásnak, s teszi azt, amit mások úgy neveznek: “szublimálom ösztönöm.” S ha nincs miről írnia, hát ír a semmiről. Verset ír a versírásról: “Ime, itt a költeményem. / Ez a második sora. K betűkkel szól keményen / címe: »Költőnk és kora«.”

A tudós költő azonban itt is nagy hagyományba kapcsolódik bele: a “vers a versről” műfaji változatot folytatja. Talán mestere és atyai barátja, a nemrég elhunyt Kosztolányi hívta föl rá a figyelmét, aki 1921-ben, a Nyugatban közölte egy ilyen vers, Lope de Vega: Szonett a szonettról című darabjának fordítását: “A kedvesem szonettet kért ma. Gond dúl / Lelkemben és szorongva kezdem én. / Tizennégy sorból áll a költemény. / A három első itt szökell bolondul.” De a középkori trubadúrköltők is sűrűn éltek ezzel a “humoros műfajnak tekinthető” verstípussal, amelyben – mint Tóth Éva erről szóló tanulmányában Győry Jánost idézi – “a nonsense elemei is felbukkannak”. József Attila nemcsak Villonnak volt nagy tisztelője, nemcsak a régi magyar költészetet tanulmányozta lelkesen, hanem a középkori francia költészetben is tájékozódott, s nem lehetetlen, hogy ott találkozott a “Költőnk és kora” verskezdő eljárásának mintáival.

Csakhogy az öngerjesztés váratlan eredményre vezetett. A semmiről írás nonsense humora kikristályosított egy fogalmat: a semmiét. Az olyan versben, amely önnön létrejöttéről szól, a semmi szállong. A semmi pedig, “mintha valaminek lenne / a pora.”, a szimmetria logikájával és a hasonlat technikájával előhívta a valami ellentétes fogalmát. A két elvont fogalom között a bennfoglaltság viszonylatait hozza létre a költő: a semmi a valamiben, a valami pedig a semmiben foglal helyet. A valamit háromféleképpen konkretizálja: költeményként, világként és én gyanánt. Mindhármat a semmivel való összefüggésében határozza meg. Ha a valami a költemény, akkor a benne szállongó semmi a szellemiséggé finomodott, anyagtalanná szétporlódott világ. Ha a valami a világ, akkor a semmi a táguló űr, amelyben a világegyetem anyaga szállongó porként szétfoszlik. Ha a valami az én, akkor a benne születő gondolat vagy a benne fészkelő lélek a semmi. A három valami, a költemény, a világ és az én között tehát kölcsönös bennefoglaltsági reláció jön létre: a költemény az énben van, az én a világban, a világ pedig a költeményben. A makrokozmosz, tehát a mindenség és a táguló űr, valamint a mikrokozmosz alanyi formája, az én és tárgyi alakja, a költemény szétválaszthatatlanul összebogozódva jelennek meg a versben.

Sorsuk végső elemzésben ugyanaz: út az enyészet felé. Ami a “táguló űrben lengve / jövőjének nekivágó világ”, a semmiségbe haladó mindenség képzetét illeti, élete utolsó éveiben József Attila kozmológiai világképe jelentős változáson megy át. Megismerkedik a táguló világegyetem teóriájával, amely szerint az univerzum nem végtelen és nem örök, hanem egy ősrobbanás hozta létre, s ez a robbanás ma is tart, a központtól és egymástól vészes gyorsasággal távolodó csillagrendszerek ennek a robbanásnak a repeszei. A mindenség térben és időben egyaránt a semmiségbe terjed szét és enyészik el. Kései verseiben és töredékeiben sűrűn feltünedeznek ennek a tanításnak a nyomai, mígnem a “Költőnk és kora” egyik fő témájaként fejti ki ezt a hipotézist.

József Attila, aki annyi ragyogó hajnalképpel gazdagította modern költészetünket, ebben a versében az alkonyt festi. Az utolsó két strófa kozmikus halállátomásában az alkonyodó tájat előbb vérben fürödve látjuk, majd a vér megalvad, elkékül. A terjedő homály, mint hullafoltok sora ül ki a világ testére, s a fény eloszlása után sötétbe borul a táj. A világ megszűnik. A “Költőnk és kora” ezért az Eszmélet I. visszavonásaként is olvasható. Ott a fény megjelenésével a kozmosz újjászületését, itt a fény eltűntével a kozmosz halálát, megsemmisülését láthatjuk. A vers hangtani kerete jól imitálja a gondolatmenet előrehaladását a “K betűkkel szól keményen” keménységétől a “hullafoltok” lágyságáig. A költő nem véletlenül él itt ezzel a borzalmas jelentésű, álnok szóval. Ha el tudnánk tekinteni jelentésétől, s csupán hangtani szempontból tekintenénk, a magyar nyelv egyik legszebb szavának kellene tartanunk. A vers végének mássalhangzó-harmóniája, amelynek ez a szó részét képezi, példaszerű, de mögüle a végső pontra eljutott alkotó hátborzongató iróniája kandikál ki. Ezzel és ezután írt verseivel József Attila úgy járt költészetének csúcsain, hogy egyidejűleg, emberi tapasztalat gyanánt, a legmélyebb pokol szenvedéseit élte meg. Ilyen feszültség nem sokáig tartható fenn. Vagy gyógyulás vagy lassú szellemi leépülés zsugorította volna össze előbb-utóbb a két pólus távolságát. Gyógyulásra nem volt esély, a leépülés helyett pedig a költő a vonat kerekét választotta.