7. képes

Ez a szó kétszer fordul elő a Zrínyiász szövegében, először a 6. ének 13. versszakában, itt a „képes kivánság” szókapcsolatban, majd a 7. ének 105. szakaszában a „képes beszéd” kifejezésben. A különböző kiadások vagy egyáltalán nem, vagy a következőképpen értelmezik: „képes kivánságot = ékes szóval elmondott óhaját”; „Képes beszédeket / Szeretném = én is szívesen mondanék szép szavakat” (Matúra); „képes kívánság = jókívánság, kedves üzenet. A képes szó régi jelentése a[nnyi] m[int] szép, csinos” (Szépirodalmi 1952.); „Képes beszédedet = szép beszédedet” (Editorg).

[Mielőtt a szó igazi értelmét vizsgálnánk, rá kell mutatnunk, hogy a Matúra Klasszikusok sorozatában megjelent kitűnő kiadásban az egyik szöveghelyen sajnálatosan visszatér az 1651. évi bécsi kiadás sajtóhibája: a 7. énekbeli „Képes beszédedet” (ahogyan Négyesy és Széchy kiadása is igazítja a kézirat és a szövegkörnyezet kívánalma alapján) helyett „Képes beszédeket” található a 125. oldalon. Alighanem ez az elírás vagy nyomdahiba vezethet a fentebb említett „én is szívesen mondanék szép szavakat” magyarázathoz].

Tehát az újabb kiadások magyarázói a képest a szép [=gyönyörködtető], ékes [=díszes] fogalomkörébe sorolják, illetve előfordul még a csinos és a kedves értelmezés is. [Igen érdekes, hogy bár a Nyelvtörténeti Szótár ismeri – mint alább látjuk – a szónak az illendő értelmét is, az „Izent néked képes kivánságot” Zrínyi-idézetet mégis a szép értelmet bizonyító példák közé sorolja. Pedig volt már Zrínyi eposzának egy kevéssé közismert kiadása (vagy inkább: átírása), amelynek magyarázatai között ezt találjuk: „Képes, r[égiesen] illő, megfelelő, helyes; ellentéte annak, a mi képtelen” (Z. M. Szigeti veszedelme. A mai nyelvhez alkalmazta s magyarázó név- és szótárral ellátta Greguss Ágost, Pest, 1863, II. kötet, 168.). Megjegyzem, Greguss csak az egyik képes kifejezést hagyja meg, a másikat (7:105) átírja, vagyis eltünteti.]

Vizsgáljuk meg egyenkét a két szövegrészt, mi lehet a képes szó szép vagy ékes értelmezésének az alapja. A 6. ének elején a török követ a törökökre igen jellemző szóvirágos nyelven így hízeleg Zrínyinek:

O, JÉZUS hitin valóknak szép csillaga,
O, ily vitézeknek érdemes hadnagya ...

Hon az meleg hajnal pirossan feltetszik,
Hon az sötét estve tengerben enyészik,
Hon az északtenger magában küszködik;
Hired mindenütt van, s mint nap, ugy tündöklik.

Csudául mi halljuk nagy vitézségedet ...
Illyen méltó oktul ő [=Szulimán] megindéttatott,
Hogy küldjön általunk néked barátságot...
Izent néked tülünk képes kivánságot. (10–13)

Az való igaz, hogy a török követ ékesen szól, azonban a szóban forgó képes jelző nem a saját beszédmódjára, hanem az ezután előadandó, az üzenet lényegét jelentő szulimáni kívánságra vonatkozik. Nézzük tehát, miben áll Szulimán kívánsága, melyet a követ 27 (!) versszakon keresztül sorol. Íme a lényeg:

Ű kivánsága ez: ez várat kezében
Adjad, és ne bizzál nagy keménységedben ...
Ha bölcs vagy, szükségbül tehetsz magadnak jót ...
Nem kérettetik tüled ingyen ez az vár;
Hol nagy haszon vagyon, nem látszik kicsin kár;
Valamit te kérhetsz, azt Szulimán császár
Örömest engedi ...
Vezérséget tüle kérj...
Kérj hát tüle sok pénzt és gazdag kincseket ...
Avagy kérjed tüle ez várat, Szigetet,
Hogyha te ok nélkül oly igen szereted ...
De uraság jeléért most azt kivánja,
Hogy hada bejüjjön...” stb. (14–24)

Milyen ez az ajánlat? Stílusát tekintve közel sem ér fel a török követ előbb idézett lelkendező szavainak színvonalához, aligha kiemelkedően ékes, de a képes jelzővel nem is a saját stílusát akarja dicsérni a követ! Viszont tartalmát tekintve igen racionális, sőt nagyvonalú ez az ajánlat. Hiszen Szulimán ahelyett, hogy túlerejével (mint reméli: könnyedén) elsöpörné Zrínyit vitézeivel és várával együtt, vezérséget, kincseket ajánl neki, sőt azt is, hogy megmaradhat várában, csak éppen engedje be a törököket is. Ez bizony, a körülményeket tekintve, igen illendő, méltányos, alkalmas, megfelelő ajánlat. (Most mellékes, hogy a török követ nevezi és érzi annak, ám a várvédő Zrínyi – aki ismeri a törököket – másként vélekedik.) Szépnek esetleg csak akkor nevezhetjük, ha úgy értelmezzük, hogy egyenlő azzal a jelentéssel, amely a Bánk bán e helyén szerepel: „Szép pénz; de adhatsz é hát mindenik / szükölködőnek?” Ilyen értelemben Szulimán valóban szép (főként anyagilag, sőt erkölcsileg sem elhanyagolható) ajánlatot tesz Zrínyinek, de tartalmában szépet, vagyis egy lovagias, nagy ellenfélhez illőt, nem pedig ékes nyelven előadottat, nem gyönyörködtetőt. Azt hiszem a „jókívánság” fogalma sem illik ide, a „csinos” megint csak úgy, ha elismerő biccentéssel kísérjük: „Csinos összegű ajánlat!”. A 6. ének 13. versszakában a képes valódi jelentése tehát nem szép, nem ékes, hanem illendő, méltányos, alkalmas, megfelelő.

Nézzük most már az eposz másik helyén előforduló képes szó szövegkörnyezetét. Itt a két szinte egyenlő erejű eposzi alak, Demirhám, az ostromlók legnagyobb vitéze és a szigeti magyar sereg (Zrínyi után) legnagyobb hőse, Deli Vid harcol egymással, amikor rájuk sötétedik. Demirhám ekkor azt ajánlja ellenfelének: mindketten esküvel fogadják meg, hogy újabb alkalmat keresnek a párviadal folytatására. Erre

Felel az Deli Vid: Képes beszédedet
Szeretném; de énnékem módom nem lehet,
Hogy bizonnyal tudnám kijüvetelemet,
S mint tegyem ki nagy had ellen életemet. (7:105)

Tehát a magyar vitéznek is kedvére volna az ajánlat, de kétséges, hogy kijöhet-e „magánügyben” a várból (Zrínyi valóban nehezen enged majd kérésének), illetve nem bízik abban sem, hogy ha kijön a párviadalra, csakugyan egyedül Demirhámmal kell-e megküzdenie vagy esetleg egy nagyobb török sereggel (a későbbiekben kiderül, hogy e félelme sem alaptalan). A szövegrészt megvizsgálva világos: aligha nevezheti ellenfele szavait Deli Vid szép vagy ékes beszédnek, gyönyörködtető vagy díszes szövegnek, mert nem is az. Ellenfele ajánlatát inkább illendőnek, méltányosnak, megfelelőnek találja a helyzethez mérten, hiszen egyrészt belátja, hogy sötétben nem folytathatják a viadalt, másrészt maga is szeretné már dűlőre vinni kettejük vetélkedését. Miután Demirhám megnyugtatja, („hozok tenéked császártul levelet, / Demirhám csak maga lészen ellenséged”) „Igy halálos veszélyre megalkuvának” (7:108), s majd a 14. ének végén meg is történik a mindkettejükre nézve halálos párviadal. A képes melléknév mai értelme itt is: illendő, méltányos, megfelelő.

A szónak ezt a jelentését nemcsak Zrínyi használja, hanem ismeri a régi nyelv is: a TESz. (II. 449.) 1568-ból hoz rá adatot ‘illendő, illő’ jelentéssel Melius Juhász Pétertől. Használja ilyen értelemben Balassi a „Vitézek karjokkal...” kezdetű versében: „Hogy mind el ne fogynék, de csendessen égnék kevesebb gyötrelemmel, / Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel, szeretőm szerelmével” (vö. Balassi-szótár). A NySz. idevágó példái a XVII. századból: „Képesen és illendőjűl visellyétek magatokat” (Pázmány); „Urak, a mi igaz és képes, adgyátok meg a szolgáknak” (Pázmány); „A hasonlítás képes és illendő légyen” (Geleji Katona). Úgy látszik, a szónak ez a ma már elavult értelme élt még a XVIII. század közepén is, mert Faludi Ferenc az Udvari emberben így használja: „Nintsen közel való képes eggyenlőség köztetek”. Egyébként a szó ilyen értelmezését alátámasztja az is, hogy a képtelen szót illetlen, alkalmatlan jelentésben megtaláljuk Zrínyinél is, Balassinál is.

A fentiek alapján úgy látom, a Greguss-féle átírás magyarázata helytálló: az eposzban (mindkét helyen) illendő, méltányos értelme van a képes szónak. Hozzá kell tenni, hogy  Greguss nem nyelvész volt, hanem az esztétika egyetemi tanára. Érthető, hogy – érdekes módon a második (!) kötet elején – így ír: „a magyarázatok nagy részét […] Budenz József tisztelt barátomnak köszönöm”. Innen tehát a könyv sok helyes nyelvi magyarázata; az átírás felelőssége viszont Gregussé, aki szerint „a nagy közönségnek olyan [kiadás kell], a melyet élvezhessen”.

Idetartozik még néhány megjegyzés. Igen valószínű, hogy a kép főnévnek  régi hasonlóság, hasonmás, jelentése összefügg a melléknévi képes alaknak illő, illendő, megfelelő, alkalmas jelentésével, hiszen ami hasonló, az illik egymáshoz, egyik megfelel a másiknak. Az is bizonyos, hogy az illendő már a régi nyelvben is jelenti az alkalmast és a megfelelő-t is: Comenius „akármelyik lábra illendő csizmá”-t emleget, Apáczai szerint pedig „a csík jól táplál, neveli [=növeli] a szűlési illendőséget”.

A kép szónak ‘helyettesítő személy’ jelentése is elterjedt volt a régi nyelvben: a NySz. szerint a király-képe vicekirályt, királyhelyettest jelent, így használja Tinódi is, Comenius is, de van a régiségben ennek megfelelően bíró-képe és úrképe kifejezés is. Zrínyinél is előfordul a szónak ilyen használata: [egy levelet] „győri királyképe uramnak írtam” (170. levél); „elrontá szép reménségünket egynihány koszos német, győr(i) király képétül voltak küldve” (232. levél).

A kép szónak volt régi nyelvünkben egy egészen különleges jelentése is: szúrófegyver volt, lándzsa- vagy dárdaszerű. A NySz. ilyen példákat hoz erre: „képet ragadván által üté mind az kettőt” (Heltai: Biblia, 1552); „Egy képpel által üték, és úgy hala meg” (Heltai: Krónika, 1575). Ennek megfelelően használja Tinódi, a harci cselekmények krónikása a „tizennégyezör képös kopjás” kifejezést, nyilván az ilyen fegyvert viselő katonákra vonatkozóan.

8. Késmárk

Ez a szó Zrínyi verseiben hatszor fordul elő, mindannyiszor szemléletes költői kép részeként, érdemes őket felidézni:

Az Helka tüzei nékem kegyelmessek,
Nékem Késmárk kövei engedelmessek,
Az Dráva vizei nékem nem sebessek:
Csak az te szép szemeid nem kegyelmessek.  (A vadász 12.)

Mert bizony eddig ennyi könyörgésemre,
Nagy Késmárk is, ily alázatos versemre
Megindúlt volna sok hullatott könyvemre,
Duna vissza folyna az magas hegyekre.  (A vadász 39.)

Ha Isten akarná […]
[…] változnál gyönge laurus-ágra,
De Késmárk tetején nőtt kemény tölgyfára,
Ottan hadakoznál szeleknek urára.  (Violához  10.)

Csak te gyógyithatnál, o, Fátum kegyetlen!
Hogyha szörnyü kinnal megölnél hirtelen,
Vagy Késmárkot nyakamban vetnéd véletlen [=váratlanul],
Szakadnának egek ha rám kéménletlen.  (Orpheus keserve  16.)

Áll rettenthetetlenül Zrini nagy gondokon,
Mint nagy tornyos küsziklák magas Késmárkon;
Heába küszködnek nagy szelek azokon,
Erejeket vesztik heában ostromon:

Úgy Zrinit nem ijesztheti gond, sem rettenés  (Sz. V. 5:2)

Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad,
Ama sürü fenyős erdő közben akad,
Támaszt zugást nagyot, nem reked s nem lankad,
Hajol előtte lágy, és kemény ág szakad:

Illyen nagy zöndülés esék ő közikbe,
Mert fölforr az haragos vér mindenikbe  (Sz. V. 5:38)

Mit is tudhatunk meg ezekből az idézetekből a Késmárk fogalmáról? Nagy és magas, kövei és kősziklái vannak, valamint tölgyfák nőnek a tetején, s onnan jön a fölszél [=északi szél]. Csakhogy a ma közismert felvidéki város a Magas-Tátra aljában van (környékén csupa irodalmi színhely: Lőcse, Igló, Podolin), felőle a hideg szelek ugyancsak fújhatnak az ország déli sarka, Csáktornya felé, míg odaérnek. Nagynak nem nagy, magasnak sem magas, hiszen a Poprád folyócska völgyében van, két nagyobb hegyvonulat ölében. Kövei és sziklái neki nem, legföljebb az odalátszó Tátrának lehetnek. Az meg, hogy egy városka tetején tölgyek nőnének, teljes képtelenség. Az a Zrínyi, aki nemcsak Magyarország topográfiáját ismeri, de ismeri és emlegeti verseiben a Helkát, az izlandi tűzhányót, az afrikai Atlasz hegységet, a Kaukázust, az Etnát (olaszul, Mongybél-ként; ejtsd: Mondzsibél ¬ Mongibello), akinek pontos természetismerete minden költői ihletettség ellenére sohasem engedte meg a valóságtól való teljes elrugaszkodást, akinek mint hadvezérnek egyébként is kenyere a földrajzi tájékozottság, ez a Zrínyi hogyan beszélhet úgy egy kisvárosról, mintha az valami nagy hegy vagy annak csúcsa volna?

Nem is a kisvárosról beszél! Kovács Sándor Iván (A lírikus Zrínyi, Bp., 1985. 177) megállapítja: „A Késmárk nála egyszerűen a Tátra, mint ‘a legmagasabb hegy’ szinonímája”, majd bőségesen és alaposan bemutatja, hogyan lesz „Marino durva alpesi tölgy”-éből Zrínyinél „a Tátra, a Késmárk tetején nőtt tölgy”, és hogyan válnak az Idiliumok személyes mondanivalójú Késmárk-hasonlatai az eposzban a „közösségi-nemzeti érvényű etikai program” hordozóivá (uo. 187–191).

Néhány kérdés azonban felmerülhet itt. Legyen az első: Kitől ered Zrínyi Késmárk szavának a Tátrával való azonosítása?

Zrínyi verseinek első kiadása, az 1651-es bécsi Syrena-kötet nem tartalmaz magyarázatokat, a következő, a Kazinczy-féle 1817-es Zrínyi-kiadás sem, a Kazinczy Gábor–Toldy Ferenc-féle 1853-as kiadás sem. (Kazinczy ugyan feljegyezte magának: „Késmárk = Tátra. Késmárki hegy”, ill. „Késmárkból = i hegyekből” (vö. Békési Gábor–Sváb Antal: Kazinczy Zrínyi-jegyzetei, Széphalom 10, 1999. 274, 278), de ezek a jegyzetek a XIX. században nem kerültek napvilágra.) Mivel az 1863-as Greguss-féle átírás (s benne Budenz szómagyarázata) sem foglalkozik a kifejezéssel, úgy látszik, nyomtatásban először a Nemzeti Könyvtár 1879-ben megjelent Zrínyi-kötetében (szerkesztette Abafi Lajos) jelenik meg ez a vélekedés: „Késmárk, város a Tátra alján; Zrinyi a Tátra hegységet érti alatta”. Széchy Károly 1906-os, jegyzetekkel bőségesen ellátott kiadása betű szerint ugyanezt a magyarázatot adja. (Azonban érdekes, hogy Széchy egy évvel előbb kiadott könyvében az eposz megfelelő helyeit – minden megjegyzés nélkül – így közli: „Áll rettenthetetlenül Zríni nagy gondokon, / Mint nagy tornyos kűsziklák magas késmárkon” (sic!); illetve: „Mint mikor az fölszél késmárkbul kiszakad”, vagyis kisbetűvel, mintha köznév lenne. De erről később.) Négyesy László, Zrínyi költői műveinek első igazán pontos kiadója és magyarázója a szó első előfordulásának jegyzeteként 1914-ben ugyanazt írja, mint Abafi és Széchy: „Késmárk Zrínyinél állandóan a Tátrát jelenti”. Bán Imre 1952-es kiadásának jegyzetei között ezt olvassuk: „Késmárk – Zrínyi a késmárki hegyekre, a Magas Tátrára, s nem a városra gondol. A szó egyébként közszó gyanánt is élhetett a XVII. században szikla jelentésben, bár csak Zrínyiből tudjuk kimutatni”. [Ez utóbbi megjegyzésről szintén később.] Klaniczay Tibor Zrínyi-kiadása 1958-ban ennyit közöl jegyzetként: „Késmárk – Tátra”. Ugyanígy vélekednek a legutóbbi Zrínyi-kiadások magyarázói is, (esetleg hozzátéve, hogy a régi nyelvben ‘magas hegység’ jelentése is volt).

Ha az azonosítás kérdését vizsgáljuk, kiderül, hogy a fent említett ‘legmagasabb hegy’ szinoníma úgy is jelentkezik a Zrínyi-irodalomban, hogy a Késmárk kifejezést nem a Tátrával, hanem valamely más nagy heggyel azonosítják, mert érzik: ez a város=hegy fogalomazonosítás igencsak furcsa. Vékony Antal költő-tanár (akit ugyanaz a Szilágyi István buzdított a Zrínyiász átdolgozására, aki Arany Jánost is!) 1892-ben így alakítja át az eposz két idézett helyét: „Valamint nagy kőszál fenn a magas Tátrán, / Villámos viharok közt mereven állván”, illetve „Mint mikor a Mátra tetején a felszél, / Fenyvesek ormáról iramodva, felkél”. Vagyis a városnév helyére két közismert hegy nevét tette. (Az egyik éppen a Tátra, hiszen ekkor már használatos a kifejezés; lásd alább!)

További kérdés lehet, hogy miért a Késmárk kifejezést használja Zrínyi, miért nem a Tátra szót? Azért, mert Zrínyi korában a közelében fekvő közismert városról nevezték meg a mellette levő magas hegységet is, ugyanúgy, ahogyan az Alacsony-Tátrát is Zólyomi-havasoknak hívták akkoriban a mellette levő városról elnevezve. (Később Ráday Gedeon a Szigeti veszedelem prózai átköltésében „késmárki havasok”-at, illetve „késmárki hegyek”-et emleget.) Zrínyi a Tátra szót sohasem említi, nem is említheti, hiszen a Földrajzi Nevek Etimológiai Szótára szerint a Tátra név a XVIII. században jelenik csak meg (uo. 394). Ellenben a Késmárk szó mint városnév már a 13. század közepétől használatos; német eredetű kifejezés, jelentése: sajtpiac (uo. 331). Az ómagyar nyelvben volt ugyan egy Turtur nevű hegy északon, Anonymus kétszer is így említi Gestájában, de kétséges, hogy ez a mai Tátra fogalmára vonatkozna; az viszont valószínű, hogy a mai elnevezés mégis ebből a kifejezésből származik (vö. Hasonmás kiadás, Bp., 1977; Pais Dezső szerint Anonymus Turtur szava „később a Tortol, majd a Tartal alakot öltötte”, uo. 168). Jellemző, hogy Anonymusnál más hegyek is a közeli településről kapják nevüket: Bodajk-hegy, Bolhád-hegy, Pákozd-hegy, Tetétlen-hegy. Szenczi Molnár Albert szótára a Carpatus [=Kárpát] hegység részeként említi a Késmárki havasokat.

Nézzük most közelebbről azokat a már említett megjegyzéseket, amelyek szerint „Zrínyinél a Késmárk szó ‘a legmagasabb hegy’ szinonímája” (Kovács Sándor Iván), illetve hogy a Késmárk szó „közszó gyanánt is élhetett a XVII. században ‘szikla’ jelentésben, bár csak Zrinyitől tudjuk kimutatni” (Bán Imre). Úgy látszik, hogy nemcsak a költői képzeletű Zrínyi számára, hanem másoknak is közel állhatott egymáshoz a Késmárk városnév és a magas hegy  fogalma. Az kétségtelen, hogy a Késmárk=magas hegy azonosság, illetve a szónak köznévi használata Zrínyi előtt nem mutatható ki, az viszont kimutatható, hogy Zrínyi után, (talán Zrínyi nyomán?) igenis megvan. Először is: A Szarvas—Simonyi-féle Magyar Nyelvtörténeti Szótár II. kötetének 259. oszlopában találunk egy késmárk címszót, így kisbetűvel, jelentése ‘szirt, sziklacsúcs’. Maga ez a tény elgondolkodtató, hiszen a két szerkesztő „nem akárki” a magyar nyelvészetben. Másodszor: igaz, hogy e szótár késmárk szócikkében főként Zrínyi-sorok vannak, de az öt Zrínyi-adat után ott áll még két Faludi-idézet, az egyik így szól: „A nemesen termett elme megállja helyét mint a késmárk és kemény kőszikla a tenger közepén”, a másik „tengeri késmárkok”-at emleget; sőt e szótárban máshol találtam egy harmadikat is: „Okos kormány kell hozzá […] máskülömben hol késmarkokon törne, hol megfeneklene, hol pedig uttyát vesztené a gállya”. Olyan nagy tisztelője volt Faludi Zrínyinek, hogy e kifejezését átvéve, azt köznévvé tette volna? Ez sem elképzelhetetlen, sőt az is könnyen feltételezhető, hogy a nyelvújítási hajlandóságú Faludi esetleg új kifejezést akart elterjeszteni, mivel a „zátony” szó mai értelemben ekkor még nem volt használatos, inkább szigetet jelentett. (Ahogyan a hitel szónak a régi ‘elhivés’ helyett Faludi terjesztette el a mai pénzügyi jelentését, elképzelhető ez a szándék a ‘zátony’ jelentésű késmárk esetében is. A szirt, szikla, kőszikla szavak ugyan régiek, de itt Faludi mégsem ezeket használja.) Harmadszor: A legutóbb említett szótári szócikk alatt található egy késmárki címszó is ‘hegyi’ jelentéssel és egyetlen példával, amely egy ötvösmesterségről szóló műből a „késmárki gyémánt” kifejezést közli. Negyedszer: A már említett Széchy-kiadás kis kezdőbetűs késmárk szavai is arra mutatnak, első látásra a nagy tájékozottságú Széchy Károly is köznévként fogta föl Zrínyi szóban forgó kifejezéseit, csak második közlésében írja őket nagy kezdőbetűvel. (Széchyt semmiképp sem vezethette félre az, hogy Zrínyi mindig nagy kezdőbetűvel írta a Késmárk szót, hiszen így írta többek között a Török, Bán, Császár, Gállya, Medve stb. közneveket is)

Visszatérve most már Zrínyi Késmárk kifejezésére, azt kell mondanunk, hogy sajátos, egyedi nyelvi-stilisztikai jelenségről van szó, amelyet előtte így senki nem használt. Stilisztikai kategóriáját tekintve a metonímiák közé sorolható. Benne első lépésként a közismert városnév ruházódik át a környékbeli hegység megjelölésére, valószínűleg azért, mert annak nincs ekkor még más, öszefoglaló neve. De ez eddig pusztán nyelvészeti vagy nyelvföldrajzi érdekesség, – egyik konkrétum nevének átvitele egy másik konkrétumra, – amely felvillantja a helynévadás egyik gyakori módját. Zrínyi költői fantáziájában azután – nyilván az olvasmányaiban talált és általa is emlegetett idegen hegyek (Helka, Atlas, Kaukázus, Etna) mintájára – megszületik a további névátvitel: Késmárk nála nem a konkrét Tátra, nem is valamely más konkrét hegység (ilyeneket életében sokszor látott!) vagy hegycsúcs, főként nem egyetlen szikla (hiszen rajta vannak a „tornyos küsziklák”!), hanem az a képzeletbeli legmagasabb hegység, amelyből támadhat a „fölszél”, amelyen rendíthetetlen sziklák és tölgyek állhatnak, s amely leomolva maga alá temetheti a kesergő költő-Orpheust.

9. egyem

Zrínyi prózai műveiben hétszer is előfordul ez a ma már kihalt szó. Az eddigi kiadások – ha magyarázzák – leginkább ‘ugyanis, tudniillik’ jelentésűnek mondják, a Zrínyi Kiadó 1985-ös „Zrínyi Miklós prózai művei” című kötetében egy helyütt (393) a ‘mondom, nyilván, bizonyára, ugyan’ jelentés is előfordul.

Minden régies szónak, de különösen az ilyen teljesen elavult kifejezésnek rendszerint csak akkor találhatjuk meg a pontos értelmét, illetve szinonímáját, ha azt minél több példamondatba próbáljuk beilleszteni, és ha azokba tökéletesen beilleszthető. Ez amolyan puding-próba, de nem lebecsülendő, mert igencsak célravezető.

Nézzük Zrínyi néhány olyan mondatát, amelyben ez a szó előfordul, s illesszük az egyemek helyére az ugyanist és a tudniilliket (utóbbit rövidítve, zárójelben). Két ilyen mondat (az előbb említett kiadás lap- és sorszámaival) a Mátyás-tanulmányból: egy római hadnagyot „Pirrhus király harczra ki akarván venni: Gyere ki ugyanis [ti.] a mezőre ha vitéz vagy” (190:13); „Az lőn felelete ettűl a nagy generálistul: Eggyik sem vagyok ugyanis [ti.] ezek [=lovasok vagy gyalogosok] közzűl, hanem vagyok, a ki mindezeknek tudok parancsolni (201:22).” A Vitéz hadnagyból is két ilyen mondat: „azt felelé neki: Sőt ha te vitéz vagy, ugyanis [ti.] kénszeríts, hogy kimenjek” (173:13); „Legroszabb lovász szemben ugrik a hadnagyával, ott pörlődik és szitkozódik vele: hiszem ugyanis [ti.] én is vagyok ollyan mint te, avagy jobb is” (142:34). Bizony, sántítanak így ezek a mondatok, Zrínyi sokkal gondosabb stiliszta s főként világosabb gondolkodású ember annál, hogysem így kieresztené őket a tolla alól. Ha a fentebb idézett ‘nyilván, bizonyára, ugyan’ jelentésekkel ugyanígy próbát teszünk, az eredmény még roszszabb: „ha vitéz vagy, bizonyára kényszeríts” vagy „nyilván kényszeríts”, vagy „ugyan kényszeríts” stb.

Valami azonban feltűnik ezekben a szövegekben (és a most nem idézett többiben is). Mégpedig az, hogy mindegyikben ún. tartalmi idézet van, mindegyikben valakit idéz Zrínyi, mintha Pirrhus király, mintha egy generális, mintha a rossz lovász stb. szavait ismételné.

A TESz. megfelelő helyén (I. 719) meg is található a kihalt egyem szó olyan jelentéssel, amely nyelvérzéksérelem nélkül beilleszthető Zrínyi mindegyik ide vonatkozó mondatába: ‘mondom, mondja, úgymond’. E három közül Zrínyi mondataiba leginkább az utóbbi, a kissé régies, de Arany révén mégis ismerős úgymond („Hadd látom, úgymond, mennyit ér”, illetve „Ha per, úgymond, hadd legyen per!”) illik bele Zrínyi mondataiba. (A népies közbeszédben, esetleg Móricznál aszongya is lehetne.) Megpróbálhatjuk akármelyik mondattal, bizony a helyén van mindegyikben! Még ebben a Vitéz hadnagy-beli latin szövegben is, ahol nem személyt, hanem egy közismert hadászati mondást idéz a költő: „Dividi (egyem) et vicisti” [=Oszd meg (úgymond) és győztél].

Az egyem ilyen értelmét és korabeli használatát a TESz. Szenczi Molnár Albert szótárával támasztja alá, a Nyelvtörténeti Szótár pedig (bár a téves ‘tudniillik, ugyanis’ jelentéshez sorolva!) olyan példákat hoz, amelyek szintén tartalmi idézetek, s amelyekbe szintén inkább illik az úgymond, mint a tudniillik. Pl. 1531-ből: „Honnat vagyon tünektök egyem ez esztelenség” vagy 1666-ból: „Miért keresztelsz, egyem, ha Christus nem vagy”.

Az egyem szóról ezt írja a TESz.: „Bizonytalan eredetű. Talán az így névmás és az ím rámutató szó összetétele” (I. 719). Magam is valamilyen összetételből, illetve összevonásból származó szóalakulatnak gondolom. Hasonlónak ehhez a szintén Zrínyinél, az eposz 12. énekének 58. versszakában található kifejezéshez, ahol arról van szó, hogy Szulimán mit tesz, vagyis mire megy az elfoglalt várral, ha ostrom közben az egész hadát elveszti: „Metszen osztán várral, metszen császársággal”. Ez a metszen nem más, mint a mit teszen folyóbeszédbeli összevonása. Zrínyinél csak ez az egy fordul elő, de Balassi gyakrabban alkalmazza, ilyen alakokat találunk verseiben: metszesz [=mit teszesz]; medgyek [=mit tegyek]; medgyen [=mit tegyen]. Nyelvünkben ilyenféle alakulat az uccse!, amely az úgy segélj!-ből lett, de a már említett aszongya is rokon alakulat.

Nemcsak a régi irodalmi nyelv ismerte ezt a kifejezést, hanem a korabeli tájnyelv is, egyem, igyem, igyöm alakokban. Szinnyei József Magyar Tájszótárában az egyem jelentését így írja körül: ‘azt mondja, úgymond’, majd hozzáteszi: „(használják, mikor másnak a szavait idézik)”. S honnan származnak a példák? Uramfia! éppen Zrínyi környezetéből: Baranyából, az Ormányságból, Szlavóniából, Eszékről, a Dráva mellékéről, s mind-mind tartalmi idézet.

Ma már az egyem úgy eltűnt, hogy még a tájnyelvben sincs nyoma: az Új Magyar Tájszótár már nem ismeri a szónak ezt a jelentését. De Zrínyi nyelve őrzi, így megmaradt, mint „kőben a megkövesült csigaház”.

10. meggondolt

A Szigeti veszedelem 8. énekében Szokolovics Mehmet, a szultán „legfőebb s legkedvessebb vezére” a török had többi fővezérét így figyelmezteti Szulimán nevében: „jöttünk legvitézb kaurra [=gyaurra, vagyis keresztényre], / Ki kardot világon övedz oldalára”. Majd így folytatja:

Senkit azért, vitézek, az vakmerőség
El ne ragadjon, és meggondolt vitézség,
Mert Zrini horvát bán ollyan ellenség,
Ki ellen lesz káros oktalan sietség.  (28.)

Kérdéses itt a „meggondolt vitézség” szókapcsolatban a jelző értelmezése. A régebbi kiadások nem magyarázták a kifejezést, az újabbak (Editorg Klaszikusok, Európa Diákkönyvtár, Matúra Klasszikusok) jegyzetei megegyeznek abban, hogy „megváltoztatott, visszájára fordult” vitézségről van itt szó, tehát gyávaságról, vagyis olyasmiről, mint amikor valaki meggondolja magát, és a tőle elvárhatónak az ellenkezőjét cselekszi.

Induljunk ki abból, hogy – mint a Zrínyiász igen sok verssorában – itt is az ún. közölés stilisztikai eszközével él a költő. Az „El ne ragadjon” állítmánynak két alanya van ebben a mondatban: az egyik a „vakmerőség”, a másik a „vitézség”. Vagyis a két azonos mondatrész közöli, közrefogja az állítmányt, de úgy, hogy mindkét alany a verssor végére jutva és történetesen egyforma főnévképzővel ellátva, szépen rímel egymással. Eddig ez egyrészt stilisztikai, versmondattani, másrészt rímtechnikai jelenség, mindenesetre Zrínyire igen jellemző. (Megtalálhatjuk az Ómagyar Mária-siralomban is: „Választ világomtul / Zsidou, fiadomtul”; él vele Arany is a Toldiban.)

Ha a kérdéses meggondolt szó jelentését vizsgáljuk, elöljáróban megállapíthatjuk, hogy a két alany (vakmerőség, vitézség) között az „és” kötőszó azt mutatja, hogy egymással kapcsolatos, egymáshoz közel álló fogalmakról van szó. A „vakmerőség” meggondolatlanságot, túlzott merészséget jelent. Zrínyinek rossz véleménye van róla, ezt írja a Vitéz hadnagyban:

„A vakmerőség hasonlóbb az bolondhoz, hogysem a vitézhez”. A „vitézség” Zrínyinél  többféle jelentésben szerepel, többek között jelenheti a bátor hadakozást, hősies harcolást, a vitézkedést – mint éppen itt is. Ebben a jelentésváltozatban a hangsúly a bátor, hősies cselekvésen, a harcbeli magatartáson van. Milyen harcbeli magatartás akkor a „meggondolt vitézség”? Nem hiszem, hogy visszájára fordult vitézség, vagyis gyávaság. Ezt egy fővezér fel sem tételezheti harcostársairól! Ha ezt mondaná, bizonyára tiltakoznának. De nem tiltakoznak, sőt a haditanács következő felszólalója is arról beszél, hogy „vakmerőn szállottuk [meg] Szigetet” és „Igen megfizettük vakmerőségünket”. Előző harci tapasztalataikból – pontosabban: vereségeikből – a törökök tudják már, hogy Zrínyi ellen „káros lesz oktalan sietség”.

Vitézségre persze szükség lesz, de nem akármilyenre. Semmi esetre sem meggondolt vitézségre. Mert a meggondol igének a régi nyelvben ilyen jelentései is vannak: ‘elhatároz, eltökél vmit; felteszi magában; bizonyosnak képzel vmit’. Vagyis Mehmet attól óvja társait, hogy valaki is előre eltökélt, elhatározott tehát mindenáron való harciassággal, vitézkedéssel próbáljon Zrínyi ellen föllépni. Az ige ilyen jelentését megtalálhatjuk a XVI. századból a Nyelvtörténeti Szótár ilyen példájában: „Mutasson minekünk oly alkolmas helt, hol ott a mit meggondoltunk, téteménnyel elvégezhessük”. A Régi M. Glosszárium szerint a  meggondolt jelentése ‘erőltetett’ is lehet. Az igének ezek a régi jelentései: eltökélt, elhatározott, erőltetett beleillenek az eposz idézett szövegébe. Vagyis a meggondolt vitézség meg az előző sorbeli vakmerőség nemcsak rímelnek, hanem értelmileg is közel állanak egymáshoz. Előre elképzelt, túlságos magabiztossággal végrejhajtott harci cselekményt már hajtottak végre a törökök, kudarc lett a vége; az erőltetett, az előre elképzelt, a mindenáron való vitézkedés nem segítheti már diadalra a török sereget – jól tudja ezt a tapasztalt, óvatos Szokolovics Mehmet.

11. árnyék

E szó alapjelentését – mint a legtöbbét – minden bizonnyal a konkrét jelenségben kell látnunk. Ez pedig a ‘fényforrástól meg nem világított rész, hely’ értelem: „ül vala ... az árnyékon” (Bécsi Kódex, XV. sz.). Már ugyanebben a szövegben megjelenik – valószínűleg a latin umbra ‘árnyék’ > umbraculum ‘sátor, kunyhó’ nyomán – a második jelentés is, a mesterségesen előállított árnyékos hely: ‘lombsátor, szín, fészer’ értelem is: „alkota magának árnyékot” (innen származik majd az árnyékszék szó is, illetve az árnyék szónak ugyanilyen jelentése is!). E két konkrétum után hamarosan két irányú átvitt értelmét is megtaláljuk régi nyelvünkben. Az egyik a fényhatás hiányából, a sötétség fogalmából következik, tehát a negatív hatás társul hozzá: „a halál árnyéka” (Müncheni és Jordánszky-kódexek, 1466, illetve 1516). A másik irány pozitívnak nevezhető, mert az árnyékhelynek arra az értelmére épül, hogy az tulajdonképpen védelmet, oltalmat jelent a napsugár káros hatása ellen. Ennek átvitt értelmét látjuk egy 1668-ból származó adatban: „Ez hazugságának is a szent írásban keresne árnyékot”, vagyis a Biblia szavaival szeretné takargatni, mentegetni, megvédeni hazugságát. Valószínűleg azon az alapon, hogy az árnyék formája mindig mutatja a napsugár útját elzáró tárgy alakját, hamarosan megjelenik nyelvünkben a szónak ilyen áttételes jelentése is: ‘mása, képe vminek’. Pl. „Az mennyei Kánaánnak földére béviszem, az melynek ez földi tartomány csak képe és árnyéka” (Szenczi Molnár, 1618). Sőt a következő példák arra mutatnak, hogy a Bibliában gyakori képletes, példázatos, átvitt értelmű kifejezések megjelölésére is használták az árnyék szót: „Az közbe járónak emlékezete, nagy homályoson árnyék alatt sok féle példázatban volt” (Bornemisza, 1584); „Az Mojzes könyvei után, nem adatott új tudomány, hanem csak az ő írásának, és árnyékinak magyarázattya” (Pázmány, 1613). Innen már csak egy lépés az árnyékos melléknév ilyen jelentése: ‘látszólagos, képletes, szimbolikus’, a latin adumbratio megfelelőjeként. Bornemisza Prédikációjában „példázó és árnyékozó dolgok”-ról beszél, Pázmány pedig így prédikál: „A szent irás világos szókkal megmagyarázza az efféle árnyékos mondásokat”.

Ugyanebbe a fogalomkörbe tartozik az árnyékoz ige is ‘bemutat, szemléltet’ jelentéssel: „Az régi példák, kik az Christus közbe járását árnyékozták” írja Bornemisza egy helyütt, másutt „példázó és árnyékozó dolgok”-ról beszél; „Ezután immár elhadgya az árnyékozó hasonlatosságokat” mondja Pázmány, egy másik forrás pedig így szól 1635-ből: „Az Anyaszentegyház a szent írásokban külömb-külömb hasonlatosságok által árnyékoztatott”.

Természetes tehát, hogy az árnyékozás e kor nyelvében ‘képes beszéd’-et, ‘allegóriá’-t jelent, mint ezekben a példákban is: „Mozes áldozatai csak árnyékozások voltanak, és példázniok kellett az keresztfán való áldozatot” (Szenczi Molnár A.); Lépes Bálint pedig Pokoltól rettentő tükör című munkájában így fogalmaz 1618-ban: „A ceremoniásoknak minden árnyékozási és ábrázolási megerősíttetnek”.

Hogyan találjuk meg az árnyék-nak és származékainak jelentésváltozatait Zrínyi nyelvében? Összesen 22-szer szerepel a szó műveiben, de jónéhány – már említett, illetve újabb – jelentésárnyalatot különböztethetünk meg bennük. Igen érdekes, hogy a szó elsődleges jelentése leginkább költői hasonlatban szerepel verseiben: mint árnyék nap előtt, / Úgy futok és bujok szép szemei előtt” (A vadász 62); „Eltünsz én előttem […] mint árnyék nap előtt” (Violához 13). A ‘naptól védett hely’ fogalma ilyen költői jelzőkkel szerepel költeményeiben: „De ahon szép violám diófa alatt, / Nyugszik az én halálom zöld árnyék alatt!” (Fantasia poetica 2); „Miért panaszkodjam, szerencse, ellened? […] Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet, / Szép ciprus árnyékokat, hüvös szeleket, / Gyönge tűvel varrott szép sátorernyőket (Sz. v. 3:32-35); „Ül vala egykoron harmatos hajnalban / Egy igen szép dombon és szellős árnyékban (Sz. V. 12:2).

A következő Zrínyi-példákban ez a valós jelenség egy elvont tulajdonság, minőség képviselőjévé válik, mégpedig az elérhetetlenséggel, a tűnékenységgel azonosul: „Kegyetlen, hová futsz? te árnyéknál könnyebb!” (Violához 1); „Az énnékem vala minden reménységem, / De mint könnyű árnyék elkele előlem” (Elégia 11); „eltünék, mint gyors szél előttem, / Mint egy könnyű árnyék az levegőégben” (Sz. V. 12:95). A fentebb már említett negatív, sötét, nyomasztó érzet társul a szóhoz ezekben a példákban: „Fáti, édes anyám, mely sürü árnyékok / Járják én elmémet, ugyan elájulok” (Sz. V. 12:24); „mellyét fényes karddal ketté feszéti, / Arra siralmas lelkét föld alá veté, / Nagy árnyékkal életét besötétiti” (Sz. V. 14:113).  

A már említett védelem, oltalom értelem is megtalálható Zrínyinél azzal az eltéréssel, hogy e példákban inkább látszólagos védelem-ről van szó: „azért is adtuk magunkat ennek a laurusnak [=a bécsi császári koronának] árnyéka alá, hogy megmaradhassunk. De félek rajta, hogy a Fatum ennek a nemes ágnak az erejét megtompitotta” (Áfium, 210:3); „Több száz esztendejénél már, hogy a frigynek [=a törökkel való békekötésnek] árnyéka minket nem nyugotott [=nyugalomban, békében hagyott], hanem rontott, és ez alatt ugyan megromlánk” (Áfium, 210:38). Batthyány Ádámnak írott egyik levelében pedig ezt találjuk: „micsoda veszt el bennünket, mint ez a rosz békeségnek füsti, melynek árnyéka alatt rabol, éget, ront a török bennünket”. (Ez utóbbi példában a füst szónak rokon értelme van az árnyékkal: az is elfödi a valóságot!)

Tovább vizsgálva Zrínyinél az árnyék szó jelentésváltozatait, feltűnik egy ilyen példa: „látja az nagy ég, / Vitézségnek árnyékja hogy az irigység”. Itt nyilván arról van szó, hogy a vitézséggel együtt jár, azt követi az irigység, pontosan úgy, mint valamely testet az árnyéka. Végül megtalálható a szónak egy olyan értelme is a költő műveiben, amelyet ma inkább a nyelvújítási árny szóval jelölünk, ti. az ‘elhunytak szelleme, lelke’ jelentés. Zrínyi így idézi példaképét: „hallani láttatom [=szinte hallom] az ő [=Mátyás király] árnyékát, így beszélve:” (Mátyás-tanulmány 203:19); Alderán varázsló pedig így méltatlankodik: „koporsóban is hagyott árnyékoknak / Miért […] ne parancsolhassak?” (Sz. V. 14:55). A költő-hadvezér e szavakkal ajánlja az ősök, a korabeli és mai olvasók figyelmébe munkáját: „Ime, ti vitézséggel tündöklő dicsős magyarok […] ezt a kis könyvecskét […] az ti dicsősséges árnyékotoknak és tisztességgel eltemetett csontjaitoknak dedicálom [=szentelem]!” (Vitéz hadnagy 105).