Kovács Sándor Iván
Mit köszönhet a költõ Esztergomnak, „Szent István városa" pedig Babitsnak? Miért az „európai szellem õrhelye" az elõhegyi Babits-ház: a „csillagnézõ torony" és bújtató barlang? Miként ihlette a húszas-harmincas évek verseskönyveinek több darabját, elsõ renden a Verses naplót Esztergom? - Válaszoltak már ezekre a kérdésekre a Babits Emlékkönyv (1941) tisztelgõi, aztán azok, akiket 1961-ben még szóra bírt Dévényi Iván. És azok is, akik összefoglalták a Babits és Esztergom történetet: Dévényi (1960), Katona Jenõ (1971), Csukly László (1980), Bodri Ferenc és Téglás János (1983); egy kései szép esszével Keresztury Dezsõ (Babits az Elõhegyen, 1981).
A klasszikus életmûve
kimeríthetetlen. Fõként, ha ezt a klasszicizálódást
akadályozták, s maradtak elfojtott kérdések,
amelyeket sokáig fel sem lehetett tenni. Van hát
mit megkérdeznünk még - túllépve
az életrajzi szinten - Babits és Esztergom viszonyáról.
A királyváros Esztergom és pannon tájkörnyezete éppen Babits Mihálynak való volt. Az Elõhegy õrtornyából a legnemesebb latin-olasz és keresztény-magyar hagyományok szuggesztiójában tekinthette át legövébb birodalmát. „Az enyhe hajlású, édes dombok, az ég kéksége, a felhõk fénye s a levegõ íze Itáliát idézték". „Errefelé tántorogtak Traianus és Marcus Aurelius légiói", s „maga Marcus Aurelius, a filozófus császár is felködlött elõtte a Duna-túlparti Garam mentérõl, ahol légiói élén a sztoa császárfilozófusa egykor úgy kémlelt át az Isteren, ahogy most Babits a Dunán", s a kései utód szerint „szelíd és nemes bölcsességét mintha a pannon naplementék sugalmazták volna".
„Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok" - énekelte meg Babits a maga pannon naplementéit. És elõhegyi örökségében Janus Pannonius, Zrínyi, Berzsenyi („a magyar Horatius"), Vörösmarty („Pannónia legnagyobb költõje") utódának tudhatta magát. Zrínyi s Vörösmarty a legközelebb állott hozzá: „Legnagyobb hadvezérünk, Pannóniát védõ végvárában, a török bombák robbanásai között Liviust és Machiavellit tanulmányozta, s Tassót olvasgatta"; Vörösmartyt „alig érte közvetlen itáliai hatás. Szelleme mégis sokkal latinosabb, mint más tájakról való nagyjainké, s zenéje, szinei olykor Vergiliust, olykor Dantét juttatják eszünkbe. A pannóniai táj titkos és mély latinsága zenél benne."
Ez a kis Vörösmarty-karakterizálás
miniatür Babits-arckép.
Az Itália és
Pannónia címû esszébõl idéztem
a fentieket (1940), hogy a párhuzamok fundamentumára
húzzam fel azt az Esztergomot, amelyet Babits egy virtuális
latin-olasz „Kunststadt"-nak látott. A német
Kunst (mint a latin Ars) jelent mûvészetet
és mesterséget, sõt mesterségest,
mûvit is. Esztergom mint Kunststadt egyfelõl
olyan város tehát, mint Róma, Firenze, Siena,
Nürnberg, München: mûvészváros,
ahol emlékei vannak a mûvészetnek és
mûvelik a mûvészetet. Másfelõl
Esztergom lehetne olyan „mûváros" is, amely
'mûvészire csinált'.
Babits ezt nem mondja ki a világért sem, de mert
az igazi múlt emlékeiért kiált („Elõ
a múlttal, az emlékekkel, régészek,
történészek!"), mintha sejtetné.
Most Babits Esztergomi
riportját szólaltattam meg (1925). Idézem
tovább: „Itt a magyar Róma! […] Az egyik
hegyen papok ülnek; a hercegprímás uszályát
viszik ott nagy körmeneteken, míg régi prímások
szíve a kriptában szárad, üveg alatt.
A sekrestyés mutogat, mint az olasz templomokban".
Az Esztergomi séta (1932) „a magyar Firenze"
epithetonnal él, és
kreál még egy Firenze-Fiesole, Esztergom-Elõhegy,
Arno-Duna analógiát. A Szent István városa
(1938) a Róma-párhuzamot az esztergomi Bazilika
és a San Pietro merész egymás mellé
rendelésével igyekszik hihetõbbé tenni:
„a modern Fõtemplom" szédítõ
arányaival „méltó emlékmûve
az ezredéves Nagy Magyarországnak, s szimbóluma
a Szent István-i eszmének: egy magyar San Pietro
a hozzátartozó Magyar Vatikánnal". Az
elõször hajóról megpillantott Esztergom
Bazilikája már „messzirõl uralkodott
az egész tájékon, szinte nyomta a hegyet
és a várost. […] S hát még a
hatalmas kupola! […] És az óriási piazza,
honnan csak a Bernini oszlopcsarnokai hiányoznak!"
A lelkes, szinte bédekkeres Bazilika-dícsérõ
(„Csak a kereszt alatti gomb belsejében négy-öt
ember kényelmesen elfér") túlzó,
felfokozott San Pietro-Bernini asszociációit itt
is mérsékli a Kunststadt igazabb, földmélyi
arca: „ez már nem az õsi Esztergom volt: nem
a szent király középkori, legendás városa.
Szent István palotája lent hallgatott a hegy belsejében,
a földbe temetve; ami még látszott volna belõle,
azt maguk az építõk földelték
el, hogy egyenes és szabad térséget nyerjenek
a középkorias zegzugok helyett". Ami pedig az
1938-ra kiásott középkori palotának
szól, az már nem eufória, hanem tárgyszerû
„szakmai" öröm: „Lelkes és kitûnõ
szakemberek kiásták Szent István eltemetett
palotáját a sárból! ez a palota, háromszor
átépítve más-más korban és
stílusban, mint egy geológiai képzõdmény
tárja föl Esztergom eltünt múltjának
rétegeit."
Babits három Esztergom-riportjából
kettõ Szent István ünnepére készült
(Pesti Napló, 1932. aug. 14., 1938. szept. 4.), bizonyára
szerkesztõi megrendelésre. A szokványosabb
városbemutató-laudáló, „idegenforgalmi"
jelleget, a színes, merész publicisztikus párhuzamokat
az alkalmiság és az újságigény
magyarázza. Mélyebb, gondolkodtatóbb rétege
a Babits-riportoknak a felmerített élmény:
az a régi Esztergom-kép, „amit gyermekfejjel
alkotott magának".
A „csillogó", a „hideg pompájú
Benczúr-festmény" Vajk megkeresztelésérõl,
amelyen a „födetlen vállú, daliás
ifjú térdel, csillogó márványmedence
elõtt, gazdag ornátusú püspökök
és díszruhás fõurak gyûrûjében".
Remeklés, ahogy ennek a historizáló késõromantikának
Babits rámutat a kétségtelen párhuzamára,
Arany János „töredék hõskölteményére,
amelynek szinhelye Esztergom". Igaza van; „kép
és vers nem hazudtolták meg egymást:
Ül Isztagomban István
szent király,
Pap és parasztúr
mind körötte áll;
Fején az ékes
újdon korona,
Vállain palástnak
hímzett bársonya…"
A három Esztergom-idézõ tárca (1915, 1932, 1938) abban is közös - és ez a vonásuk megint mélyíti, súlyosbítja Babits Esztergom-képét -, hogy az építészeti-mûemléki és múzeumi látványok, a városmag és a Bazilika-domb mellé odafesti a maga intimus városnegyedeit: a Szent Tamás-dombot és a harmadik riportban az Elõhegyet. A Szent Tamás-dombon „minden primitív, mint a középkorban: a szegénységen nem vesznek erõt a századok. Mondják, a Lépcsõ utca proletár-házai világvárosok kültelkeire emlékeztetnek belül; így kívülrõl mégis a szépség képei mutatják; honnan van ez? Ez az évszázados nyomor már, mint egy ittmaradt emlék, az emlékek szépségét árasztja. A mai szegénység csúf dolog; az õsszegénység képét szépnek látom. S a hegyélen bájos kápolna dugja fel tornya fejét,* kálvária ereszkedik alá, színes szobrok állnak, amiket mûvészek s mûtörténészek most kezdenek megnézni" (1925). Hét év múltán élesednek a kontúrok: „ez az olaszos ultra-Tabán, így közelrõl nézve a proletárnyomor rosszszagú és szenynyes sikátorait leplezi le"; ez a „magyar Firenze, papok csöndes fészke, szegény, elhagyott, viszszafejlõdõ hely, népe már csak senyved" (1932). A három riport közül a legkimunkáltabb, legmegragadóbb a Szent István városa. Igaz és pontos, egyszersmind színes megörökítése a „fejedelmi s pazarkodó »mûváros«" ellentétének, „a másik Esztergom"-nak, „a szegény és meghitt kisváros" Szent Tamás-dombnak: „A két Esztergom alig ismeri egymást, noha térkép szerint szorosan összenõttek. Közvetlen a Várhegy mögött egy másik dombocska áll, élérõl szép régi parasztkálvária néz farkasszemet a bazilikával; bajuszos hajdúk ostorozzák Krisztust, s csodálatosan gyöngéd szépségû fájdalmas asszonyok siratják. Ott állnak a hegyélen, a szélben, hajadonfõtt és talapzat nélkül, s mintha még ruhájuk is lobogna! S körülöttük a hegyre guggolva, összehúzódva mint menekült csapat, apró, festõi, fehér vályogházak, félig beépítve az agyagos partba, egymás hátán csüggve, roskadozva, omló szurdékok és olaszos girbegurbák között: ez Szent Tamás. Mily középkori kép! Ezek az utcácskák alighanem jobban hasonlítanak a Szent István városának primitív utcáihoz, mint akármi más a mai Esztergomban. Ámbár, mint hallom, egész új telep ez, s a bazilika építésével függ össze: olasz kõmûveseit ültette ide az akkori prímás, saját telkén engedve helyet vityillóiknak. De ki választ már szét itt régit és újat, magyart és idegent? Eggyé gyalulta mind a (százados szegénység(, mely megnevezhetetlen szépséggel árasztja el e dombot; a vityillóknak éppúgy meglévén a maguk szépsége, mint a palotáknak."
A harmadik esztergomi domb, az Elõhegy Babits „saját külön hegye: egy nyájas szõlõhegy kis kápolnákkal és pincesorokkal! Innen a másik kettõt jól belátom, s így szeretem õket látni együtt; itt ütöttem föl nyári tanyámat immár hosszú évek óta. A hideg pompájú Benczúr-festmény helyett ma otthonos tájkép néz rám, meghitten mosolyogva, verandám üvegkockáin át, friss színekkel, mint egy rajzhálós karton. Szent István székhelye iparkodó, messzirõl füstölgõ bányavároskák közt pilledten õrzi pompáját s szegénységét. Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán, a méltóságos kanonokházaktól, a Csitri-szigetek õsvadonáig. Ahol én lakom, ott is õsvadon volt, mikor elõször ide csöppentem, mint egy gyarmatos a Csöndes-óceán valamely ismeretlen szigetére. Mennyi türelem, fáradság, lemondás a gyarmatos élete, míg némi kényelmet teremthet magának. Sokszor eltûnõdtem, mit szeretek Esztergomon? Nyilván a Benczúr-pompát, az õsvadont és a szelíd szegénységet együtt" (1938).
„Szegénység", „proletárházak", „évszázados nyomor", szegény, elhagyott, visszafejlõdõ hely", „senyvedõ" népesség; „pompa s szegénység" együtt: ez a hiteles szociológiai látlelet már nem a bédekker-Esztergom, hanem a valóságos, a „visszafejlõdõ hely" eltalált képe. Kísérteties látomás: Babits nem tudhatta, hogy az ötvenes-hatvanas években ez a bazilikás-papos Esztergomra büntetésként mért „visszafejlesztés" szinte teljes Szent Tamás-dombbá veti vissza a várost, favorizálván helyette a „gyárral és bányával pöfékelõ Dorog"-ot, az „iparkodó, messzirõl füstölgõ bányavároskák"-at, amelyek között „Szent István városa" a harmincas években már elfáradva, reménytelenül õrizte „pompáját s szegénységét" (1932). Az „iparkodó bányavároskák" közül aztán mégsem Dorog a befutó, hanem Tatabánya, amelyet A Pallas Nagy Lexikona a múlt század végén még nem ismerhet, de amelyrõl Babits már ugyanazt tudhatja 1923. évi esztergomi telekvásárlásakor, amit a Révai Lexikonban olvashatunk (XVIII. kötet, 1925): „rohamosan fejlõdõ kisközség Komárom vm. tatai j.-ban, (1920) 8491 magyar, német, tót, lengyel, cseh és vend lakossal. T. határában óriási gazdagságú széntelepet fedeztek fel". De Tatabánya csak Babits halála után hat évvel lesz város a két Galla és Bánhida magához kapcsolásával, hogy azután 1950-ben már ki is üsse Esztergomot megyeszékhelyi szerepébõl.
Ha Babits látnoki jelzõje Esztergomra a visszafejlõdõ, hasonlóképpen az a „bányavároskák"-ra az iparkodó. A legiparkodóbb Tatabányának ma éppen ipara alakul át, de kétségkívül kulturális tekintetben is tájfõvárossá lett a mûveltség, a mûvelõdés hadállásaival. S azzal az Esztergom-tudattal és Babits-szemlélettel is, amelyet a történelmi múlt iránti értelmes tisztelet vezérel, amelyet az Esztergomot ért veszteségek, csonkulások szolidáris átélése is mozgat. A mai Komárom-Esztergom megye irodalmi tudathálója Tatabányából kivetve ilyenformán Komáromtól Dunaalmásig, Esztergomig s Körtvélyesig ér el, és természetesen be kell fognia azt is, ami magyar irodalmi hagyomány a Duna túlpartjáról minket illet. Ebben a gazdag Duna-melléki örökségben Brigetio vagy Strigonium, a pannóniai és a keresztény örökség, valamint a Babits-tradíció Tatabányán sem kevésbé fontos, mint Szõnyben vagy István király városában.
A fentiek hitében tûnõdünk Felföldi figyelõnk lapjain Babits szociális érzékenységén, Esztergom és a „füstölgõ bányavároskák" általa exponált viszonyán; ezért értelmezzük ama kínzó gondját is, hogy átnézve a Dunán, ott 1920-at követõen nem azt az országot láthatta már, amelybe beleszületett, hanem azt, amely Trianon diktátuma után a Dunán-Dráván innenre szorult, s széltében is összezsugorodott.
Esztergom helyzete Babits látleletében Trianon utáni helyzet: „Szent István székhelye iparkodó, messzirõl füstölgõ bányavároskák közt pilledten õrzi pompáját s szegénységét." István király országa széthullt, székvárosa is elvesztette perspektíváit s észak felé nyitott átjárhatóságát; az „iparkodó bányavároskák" közt kell rátalálnia új szerepére (mondjuk: a Kunststadt-éra). Esztergomnak ráadásul volt még egy kis plusz magán-Trianonja: felföldi „párkányára" nemcsak rákönyökölt az új csehszlovák állam, de övéké lett Esztergom megye északi fele is, déli hányadát pedig a csonka Komárommal egyesítették. Megyeszékhely volta ezzel végzetesen megpecsételõdött. (És Babits még meg sem élte a félszázada történt újbóli kettészakítottságot, a Mária Valéria-híd felrobbantását, máig fel nem építését. A hídroncsok kísértetiesek: mint a haldokló Balassi Bálint tüzes golyóbissal elkaszált, tõbõl kitépett két tehetetlen lába.)
Babits mindezek ügyében elég szókimondó, csakhogy kimondott szavait kitörölte a cenzúra az Esszék, tanulmányok 1978. évi Belia-féle kiadásából. Összevetettem a három esztergomi riport szövegét a gépiratos másolatokkal,** s azt látom, hogy ezeket húzták ki s jelölték kipontozással: „csonka ország" (1925); „ezredéves Nagy" Magyarország; „Esztergom ismét véghely, mint Balassa korában" (1938). De a Szent István városa gépiratmásolata is mutat egy különös törlést, ami csak Babits tudtával kerülhetett bele: Esztergom „pilledten õrzi pompáját s szegénységét". Ebbõl vastagon fogó irónnal át van húzva a szegénység. Aligha Babits öncenzúrája, hiszen szól õ a nyomorról élesebb hangon is, már elsõ esztergomi riportjában. „B. M. felovasása a Rádióban, 1938. aug. 7-én / felol[vasta] Simonffy Margit" - látható Babits írásával a lila indigós másolaton. A brutális pirossal talán a '30-as évek végi Rádió-adminisztráció törölte a szegénység-et, mint ahogy negyven évvel késõbb pártutasításra Beliával töröltették a csonká-t és az ezredéves-t. Elég kicsinyes kihuzigálások. Nem reszkettették volna meg sem Horthy, sem Kádár birodalmát.
Az Esztergomi séta
(1932) nem került bele a Belia-kiadásba, de amikor
Bodori Ferenc és Téglás János 1983-ban
újraközölte, még mindig el kellett hagyni
ezt a három helyet: 1. Esztergom „Túlpartját
a csehek kapták meg, ami annyi, mintha Pestet elvennék
Budától, s a csöndes Vár és a
Tabán egyedül maradna"; 2. „Egyik
vendégem fiatal magyar költõ, a tulsó
partot nézi, ahol pár nyurga gémeskút
ágaskodik: gémeskutak Csehszlovákiában!
Esztergom ismét végvár, mint Balassa idején"
[hogy kiszúrták ezt az ártatlan mondatot
is!]; 3. „fölnézünk még egyszer
a bazilikába […], ahol az óriás harangok
csüggenek, a legnagyobb és legszebb hangú már
holtan és hangtalan. Egy éve, hogy megrepedt ez
a harang, […] Ave Maria után, még hármat
kongott, külön, tompán, visszhangosan, amit a
tulsó parton is hallottak, s ami a köznyelv szerint
annyit jelentett, hogy: Nem! Nem! Soha!" (A teljes szöveget
újból Téglás János adta ki,
1993.) A divatos „irredenta" jelszó, a „Nem!
Nem! Soha!" itt csak anekdotikus „köznyelvi"
élénkítés. Hanem a Buda-Pest, Esztergom-Párkány
analógia fölöttébb túlzó:
„Tabán" és „Vár" van
Esztergomban, de Párkányban nincs „Pest";
Esztergom a századelõn csak a Duna jobb partján
terült el.
A Babits-esszépublicisztika információinál érvényesebb Esztergom-vallomások a Babits-versek. Nyissuk ki köteteit (Sziget és tenger, 1925; Az istenek halnak, az ember él, 1929; Versenyt az esztendõkkel, 1933): hol néz át ezekben a Dunán? Szörényi László „delfinológiai"szemléi és Kelevéz Ágnes megbízható szövegeket adó új Babits-kiadásai után éppen csak utalok néhány cenzurális kihagyásra, mert ezek szinte mind a „Dunán-átnézõs" esztergomi verseket csonkítják. Íme a Dal az esztergomi bazilikáról (1924):
Épen olyanok mint
otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem
egy kis darab enyim.
Távolabb a város,
és túlnan látszik a
szemközti dombról
a komoly bazilika.
Hoc erat in votis…
S ne jutna legalább
a jóknak annyi föld,
hol megállhat a láb
nyugodtan és bölcsen,
s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával
ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem
itt legalább a csend
virága, nyugtató
lótuszom, s odalent
kertem az egész
táj, hol óriás csiga
kétszarvú
dómjával e bölcs bazilika.
De túl már
cseh határ… Idegen katonák
s szuronyos szólamok
szorítják a Dunát,
mely ma friss ér
helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan
nézi a hõs bazilika.
A cenzor az általam dõlt betûvel kiemelt szakasszal a világos állásfoglalás szólamát törölte. Ami kimaradt, korántsem oly megkapó, mint ez a két sornyi sûrû költészet: „kertem az egész táj, hol óriás csiga / kétszarvú dómjával e bölcs bazilika". Az „egész táj" a túlparttal együtt egész: ez kimondatlanul kimondja a fájdalommal kimondhatót.
A Szörényi-Szabó
G.-féle Kis magyar retorikában cenzurális
példaszöveg a Hazám! egyik tételének
megcsonkított részlete (Az ország, mappa
szerint):
Röpülj, lelkem,
keresd meg hazámat!
Egyhe dombsor, lankatag
magyar föld!
S az a róna túl
már a Nagy-Alföld
szemhatártól,
ahol a Nap támad.
Röpülj, lelkem,
röpüld át hazámat!
Szemhatártól
szemhatárig, s újra
merre emléked, a
halk selyempók
vonja szálát,
szállj a rónán túlra,
s át hol állnak
a bolond sorompók:
és akármit
ír a kard a rögre,
lankád mellõl
el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt,
az marad örökre;
senkisem bíró,
csak ahogy érzed!
A cenzúra nemcsak kettécsapta a selyempók-sorompók egyedülálló rímet, de megsemmisítette a 'születés okán hazám' emberi jogának költõi deklarációját is.
1932 nyarának esztergomi Verses naplója összetettebben exponálja a „Folyón innen és túl" helyzetét:
De nem fülemüle
muzsikál, hanem a szél zakatol,
minthogyha hosszú
táviratot kopognának valahol;
kopog, fûrészel,
von, csikorog: dróttalan Morse-jelek,
érthetetlen s végeérhetetlen
sziszegés a mezõk felett
a dombokon át, idegesítõ
izenet egy idegen
vidékrõl.
Valahol lehült a levegõ hirtelen
s mert egyetlen életbe
kötve e földön száz távoli táj,
ami egyik oldalon történt,
az a másik tájon is fáj […]
Nincs erdõ köröttem.
Állok zöld lomb ormán:
nagy folyó, kis
város szeliden néz föl rám;
s már a szél
is megáll, hirtelen elhallgat,
mint a ventilátor
amit lecsavarnak.
Alig olykor-olykor egy
ágyuhang dördül:
katonagyakorlat moraja
a völgybül.
Folyón innen
és tul két kis szomszéd ország
lapdázza fülembe
a jövendõ harcát.
A kiemelt sorokban immár
kölcsönösség, részvét, kiegyenlítõdés,
figyelem: „ami egyik oldalon történt, az a másik
tájon is fáj" (Késõbb);
„Folyón innen és túl két kis
szomszéd ország" (Öttõl hatig).
Azután a Nyolc óra impresszionista mesterdarabját
követõen (Arany magassága ez: a Vojtina
ars poeticája Duna-tükörképének
szuverén mása) megint a „katonagyakorlat"
szorongató morajlásai folyón innen („vad
rakéta") és túl („a rossz szomszéd
[…] gépfegyvert próbál"). Amit
„két kis szomszéd ország", az akkori
Csehszlovákia és Magyarország kölcsönösségének
hiszünk: inkább csak vágyott, mert fenyegetett
egyensúly. Az Esztergom körüli katonai táborban
s Párkány felõl is megszólalnak a
gyakorlatozó fegyverek. „Polgárian és
meghitten" (Ebéd után) Babits mégis
kimond, sejtet valami kölcsönös megnyugvást.
Dilemmáit, késõbbi kérdéseit s válaszait Hátrahagyott versei közül jelzi többek között a Vonaton, Tátra felé (1926). „Világ, világ, mily gyönyörû / tudsz lenni, és milyen csúnya!" - meditál a „csúnyább (vagy szebb?), mert a másiké" kérdésén Babits. De aztán szinte elszégyellvén magát, elcsitul; tekintetét a természeti tüneményre emeli, felnéz a csodára: „De mindegy! / Élek és futok! / Név, ember, birtok, balgaság! / Övék? Miénk? A hó vakít, / s már mámor ez a hó-derû! / Világ, világ, mily gyönyörû / Tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák)". Értsd: a Tátra mint a természet mûalkotása egyedülálló, ez a csoda-jelleg az attribútuma; az csak marginális kérdés: „Övék? Miénk?"
A harmincas években
kétszer is nekifog a Hadakozom a világgal…
sorkezdetû töredéknek:
Magyarságom naiv
gõgje fogytán.
De magyarság eredendõ
veszélyi
fejem körül feketén
tornyosodván,
szavaim súllyal
és kínnal teremnek
mint bölcsek szemén
a nehéz könnyek
nagy sûrû mézga
a beteg fa odván.
Ebben világosan benne áll: mi változott, s mi nem magyarság-felfogását illetõen. Trianont mind a Petõfi koszorúi (1923), mind az Áldás a magyarra (1938) változatlanul elítéli. Mindig a teljes volt-hazában, a szülõföldben, nemzedéke ifjúságának színtereiben gondolkodik (Erdély, 1940). Ez a „szellemi honvédelem" azonban - mint Pomogáts Béla a Babits-centenárium alkalmával fejtegeti - „antifasizmussal és háborúellenességgel" párosul. „Erõs igazsággal az erõszak ellen: / igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten. / Kelnek a zsarnokok, tûnnek a zsarnokok. / Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod."
Amikor átnézett a Dunán - a határokon -, a magyarságot féltette, óvta, de más-népi környezetükre is rátekintett. Nem rajta múlt, hogy román írótársaival nem sikerült az a hivatalos kapcsolatfelvétel, amelynek tervét maga is támogatta. A szerb XX. Vek (Huszadik Század) címû folyóiratnak 1939-ben européer nyilatkozatot adott. Arról beszélt: „A szellemi együttmûködés alapja két nép irodalma között semmi esetre sem lehet politikai alap. Nem arról van szó tehát, hogy egymás szellemi termékeit udvariasan vagy valamely barátkozási politikának megfelelõen portáljuk vagy dicsérjük. Inkább arról, hogy egymásban ne az idegent lássuk, hanem egyazon nagy európai kulturának testvéri részeseit, s eszerint figyeljük, ismerjük és ítéljük meg egymást, ugyanavval a tárgyilagos szeretettel és szigorúsággal, mint magunkat." (Elsõ közlését én gondozhattam; kiad. Gál István, Kortárs, 1976. Hogy bekövetkezett az elsõ mondatbeli jóslat az „absztrakt internacionalizmus" ötvenes évekbeli idején!)
„Magyarsága naiv gõgje fogytán" - egybehangzón a szerb Huszadik Században közölt nyilatkozattal - elítélte a nemzetiségi és regionális magyar irodalom elfogult, kivételezõ, ajnározó, kritikátlan fogadtatását. Amikor szerkesztõi megbízásából Illés Endre „nézett át a Dunán" egy szlovenszkói magyar könyvszemle erejéig a Nyugat 1933. évi folyamában, a kritikus „tiszta irodalmi principiumok szerint" tett „szelid kritikai megjegyzései" vihart támasztottak. „A politika azonnal feljajdult, mint aki nem tûri, hogy a játékból kimaradjon: Szlovenszkóban gyûléseket tartanak, hírlapi hajsza folyik, tanácskoznak és határozatokat hoznak, hogyan lehetne társadalmi úton fellépni a szlovenszkói irodalom büszkeségét sértõ kritika ellen, bosszút venni a folyóiraton, mely a szlovenszkói írókról mert nem csak jót írni?" Babits a Nyugat szerkesztõjeként határozottan hozzátette még: „Társadalmi úton fellépni egy kritika ellen, megtorlást és regionális sérelmeket emlegetni ott, ahol irodalmi elvekrõl van szó: oly gondolkodásra vall, mely a legsötétebb Balkánon volna méltó, s amely ellen a kritika szabadságának nevében a leghangosabban kell tiltakoznunk."
Babits átnéz a Dunán.
Lám, tudomást vétet a Felföld magyar íróiról, s feltehetõen kettébontotta a csehszlovákot is a két nép s a még rokonabb két nyelv irodalmára. Ismerhette-e, olvashatta-e íróikat, teszem azt, franciául vagy németül? A kérdés szakkutatói megmondhatnák. Az bizonyos, hogy „minden politikától mentesen mert volna nézni és ítélni fölöttük", mint tette ezt a szlovenszkói vagy erdélyi magyar írókkal, a papi rend vagy arisztokrácia dilettánsaival.
Babits Mihály generációja a magyar hazafias költészet szóvirágainak kertjében nõtt fel. „Magyar szonettjeikkel" õ s Kosztolányi és Juhász dobták félre a „kongó szavalmányok" fonnyadt koszorúit, más rendet szabva a költõi múltidézésnek a „festõ, franciás, hérédiás" portrészonettek karcsú formáival: Babits a nemzeti mitológiára vonatkozóan is szakított az áhítatos beidegzõdésekkel. 1927-ben a „magyarok Istenét" sem úgy látta, ahogy illendõ lett volna. Az nem lehet a mi kizárólagos Istenünk, csak „magyarok és mindenek Istene" (A magyarok Istenéhez):
Vagy-e S ki vagy? S mienk
vagy-e? Csupán
mienk és senki másé?
szabad-e
hogy csupán a mienk
légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán
mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e
aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk
is lenni? Lehet-e
világod végtelen,
ha nem vagyunk
mi is középen,
és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk?
És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a
keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor
is középen
áll a Kereszt, s
ki szenved: Messiás.
És ez van talán
hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad
már. A népek
váltsága
jõ most.
S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk
a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges
kis Wotanok
öccse te, egy a sok
közül, pogány
csillag, hanem ki eljött,
csillagoltó
nap, s kinél kisebb
nékünk nem elég:
magyarok és mindenek
Istene.
Babits „vívódó magyarságtudatáról" szólva Poszler György már a '70-es években rámutatott, hogy „ennek a magyarságtudatnak az »ultima ratio«-ja […] a törzsi istenek detronizációja, a magyar humánus hagyományok alapján létrejövõ európai-magyar integráció: »Mert nem lehetsz a mérges Wotanok / öccse te, egy a sok közül, pogány / csillag …«" (1978).
Restellem, de ezt a Wotant én sokáig a vótok-kal kavartam össze. A már száz éve csak néhány lelket számláló vótok köztudomásúan oroszországi finn néptörzs, nyelvükben sok a lett elem. (Innen a nyelvész szójáték: „A vótok lettek vótak.") Hadd pontosítsak! Törzsi nép a vót is, de híresebb, hatalmasabb törzseket reprezentál Wotan, a dél-germán fõisten, az észak-germán Odin megfelelõje. Wotan (Wodan, Odhinn) dühöngõ szélvihar-hadisten; Wagnernél, a Nibelung gyûrûjében õ az istenek feje. Babits a legpontosabban jelöli véle, amit mondani akar: „a magyarok Istene" nem lehet „öccse" mint „pogány csillag" a „mérges kis Wotanok"-nak; nekünk a „csillagoltó" Nap egyetemes istensége kell; az értelmezõvel szólva: „a nagy humánus hagyományok alapján létrejövõ integráció".
Kis pogány istencsillagocskák pislákoltak az Elõheggyel szembeni Duna-szalagon túl is. (Szlováknak, csehnek, szerbnek mind megvolt - megvan? - a maga törzsi istensége. Babits õket is beleérti ebbe az egyetemes európai integrációba, a „Folyón innen és túl két kis szomszéd ország" alkotta „egész táj"-ba; nekik is meg kell szabadulniok Wotanjaiktól. És Napnál kisebb csillag sem nekik, sem nekünk nem elég, hiszen ha Isten „magyarok és mindenek Istene", istene õnékik is.)
A Babits-költészet nem „a jelenségek szintjén" maradó, a „részlegesnél rekedõ" líra. A költõ különös hírmondó-alteregója „az emberi életet magába foglaló természet legegyszerûbb, leglényegesebb õsjelenségeire" figyel, melyek mögött ott „a létezésnek egyetemes, […] minden élõt testvéri egységbe foglaló" tulajdonsága és törvénye; „arra az eszmére, arra az eroszra" talál, „amely mindent összefog, melynek ereje és áhítata bizodalmat és pietást sugall az élõkre egymással szemben is, az élet örökké újuló s örökké egyforma körforgására is" (Németh G. Béla, 1983). A Mint különös hírmondó… második szakaszbeli „apró, napi, laza, esetleges ügyködésére utaló világá"-ra (motorberregés, kõmûveskopogás, gépfegyverpróba) az elemzõ szerint így felel a hatodik szakasz „biblikus, prófétikus, mitologikus" világa: „akkor a hírnök föláll, veszi a botját, s megfordul a népes / völgyek felé mint kit nagy hir kerget le hegyérõl / és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: õsz van! / nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: õsz van!"
A Mint különös hírmondó… (1930) kompozícióbeli helyét a Versenyt az esztendõkkel kötetben Babits az esztergomi Verses napló (1932) után jelölte ki. A Verses naplóba került sok empirikus „apró, napi, laza esetleges ügyködés"-t, tapasztalatot, benyomást a folyón inneni és túli „két kis szomszéd ország" mindennapjairól a Mint különös hírmondó… ennélfogva alárendeli a létezés mindent összefogó egyetemes erejének és áhítatának, mely „bizalmat és pietást sugall". (Ilyen „bizalom s pietás"-sugalló a minduntalan idézett szép kifejezés is: „a két szomszéd kis ország".)
Van egy másik hasonlatos Babits-vers, még 1924-bõl. Címe kihívóan „napi" direkt-publicisztikus: Free Trade - Szabadkereskedelem! A szabadkereskedelmet az esztergom-kertvárosi, a párkányi-sturovói csempész is megérti. A „lármás emberi hálók", a „határba" vagdaló-kötözõ „Ember", az „õr", a „sorompó", a „vámok igája" feleselnek benne „a komoly édes dombok", a sugár, a szél, az illatok, a színek mindenkori létezését ünneplõ-hírlelõ költõi áhítattal. Ha már határ a Duna, Dráva, legyen akkor szabadkereskedelem, átjárhatóság (mint ahogy sugár, szél, illat, szín sem ismer határt); legyen egymást gazdagítás „két kis szomszéd ország" között. A „Komoly édes dombok muzsikája" ne „verje szegény szárnyát" az Ember határhálóiba.
Babits átnéz a Dunán.
Azt látja, ami az esztergomi trianonos versek termékenyítõ tapasztalati hordaléka.
De költészetében azt láttatja, aminek határt nem szabhatni.
„Komoly édes
dombok muzsikájá"-ra bízza különös
hírmondását a „bizalom s pietás"-ról.
Ezekkel a „komoly
édes dombok"-kal 1940-ben ismét találkozunk:
„Az enyhe hajlású, édes dombok, az
ég kéksége, a felhõk fénye
s a levegõ íze" Pannóniában „Itáliát
idézik" (Itália és Pannónia).
A „teljes táj" egy: Ott Marcus Aurelius nyomai,
itt az elõhegyi szellemi õrhely; a Duna két
partján egyazon európai latinitás és
keresztény kultúra örökösei vagyunk.