Babits olyan bonyolult költõi lélek és irodalmi hagyatéka olyan mérhetetlen kincsesbánya, hogy egy emberélet alig lehet elegendõ kiaknázásához. Itt, angol nyelvterületen, talán legérdekesebb volna az angol irodalommal való szoros kapcsolatait ismertetni, de ez is jóformán kimeríthetetlen téma.
Azért csak saját emlékeim elmondására szorítkozom, azoknak az élményeknek egy-két ecsetvonással való vázolására, amelyeket a nagy mester közelében éltem át és amelyek fényt is derítenek néhány halhatatlan költeményére. „Mûvésznél mindig a mûveit kellene életrajzának alapjául vetni", mondta õ maga az Írás és olvasás egy esszéjében (1938, 19.) Egy-egy verse ismertetésénél tehát mindenkor elsõrendûen fontos és érdekes az élményi alap. Babits korai költészetének élményi forrásáról személyes adataim és átéléseim vannak. Nem akarom ezeket az emlékeket síromba vinni, hiszen a legérdemetlenebb szemtanú tanúvallomásának lerögzítése is ér valamit, nem hiába hangsúlyozza Polybios, hogy történelmet a szemtanúk írjanak vagy a szemtanúk elbeszélése nyomán. Õ maga a gyõztes Scipio Africanus mellett állva nézte végig Karthágó égését.
Ha végiggondolom, hogy hosszú életem alatt a sors hány lángésszel sodort össze, ezek között Babits Mihály volt számomra a legnagyobb élõ költõ, bár kívüle nem egy más igazi poétát is ismertem, legnagyobb tanítványát, Szabó Lõrincet is.
Ha most gondolunk Babits mûveire, elsõsorban a tragikus Jónás könyve jut eszünkbe, a Sziget és tenger és még késõbbi versköteteinek mélysége a Csonka-Magyarország sorsát vérzõ szívvel sirató, a jövõ miatt reszketõ lélekkel aggódó, fájdalmas szózatai, intései, imádságai.
Emlékeim a Babits korai korszakára nyúlnak vissza, amikor a látnok tudta, hogy a hosszú békeidõszak után katasztrófa következik be és azt is látja, hogy népe vesztébe rohan bárdolatlanságában és többnyire léha idegen befolyások beolvasztásában. Ezért menekült a Nyugat civilizációjába s annak is a gyökeréhez, a görög mûveltséghez fordult. Klasszikus álmokba húzódik vissza érzékeny lelke a giccseket kedvelõ, idegenszerû és közönséges pesti lárma elõl. Nem úgy mint halhatatlan elõdje, Arany János, aki nem ismerte eléggé a kozmopolita költészetet, megrótta Reviczky Gyulát a nyugati irodalmi kincsek habzsolásáért, és kizárólag a magyar múlt hagyományaiba merül. Babits a klasszikus filológiát kimerítve, fõképp a nálunk akkor érthetetlen módon mellõzött angol irodalmat tanulmányozta át, de mint Goethe, felfigyel a világirodalom minden nagy eseményére is.
Az õsforrás azonban a görögök, az elsõ igazán mûvelt európaiak mûvészeti termékei Babits számára, és senki sem tudja úgy visszaidézni egy-egy görög mítosz hangulatát mint õ, megjelenítései már a mágiával határosak.
Ez az ihletõ bûvölet egy csodálatosan tehetséges mûvészlélekbõl áradt feléje, aki valóságos megtestesülése volt Babits minden klasszikus álmának.
Mielõtt Babits Mihállyal szemtõl-szembe találkoztam volna, egyéniségét és korai költészetét ez a magas mûveltségû, mélységes mûvészlélek ismertette meg velem, az egyedüli nõ, akit Babits önszántából szeretett, csodált és feleségül akart venni. Csöndes tanúja voltam Babits egyetlen, legnagyobb és soha be nem teljesedett szerelmének, még mielõtt elõször beszéltem volna vele.
1916 szeptemberében kerültem a budapesti egyetemre. Szomorú idõk voltak. Javában dúlt az elsõ világháború, melyben gyermekkori pajtásaim egytõl-egyig elestek. Az élelmezési lehetõségek már mindenütt nagyon megcsappantak, de különösen megoldhatatlanok voltak a fõvárosban, ahol hat évig éheztem és fáztam s csak a nyári szünetek hoztak némileg rendbe lassú öngyilkosságom után, ahogy egy orvos-rokonom nevezte életmódomat, a diákok ínségét abban a sötét idõben. A szénszünetek évrõl-évre hosszabbakká váltak, nem lehetett sehol sem felmelegedni, legfeljebb egy-egy negyedórára a postahivatalokban és az Egyetemi Könyvtár egyetlen fûtött helyiségében, ahol a létrák minden második fokán ült valaki azzal az ürüggyel, hogy doktori értekezésén dolgozik és a gólyáknak igen nehéz volt bejutniok a szentélybe.
1916-ban szállást is nehezen kaptam, míg végre egy kis panzióba kerültem, ahol azonban az egyablakos, fûtetlen szurdékot meg kellett osztanom egy másik leánnyal, Révész Ilussal.
A szoba kiutalásakor társnõm nem volt otthon. Õ az Iparmûvészeti Fõiskolán tanult, ahol szeptemberben már javában folytak az elõadások. Elsõ könyve, ami asztalán a kezembe került, a Fleurs du Mal volt, a L'Albatros címû költeménynél felcsapva. Mintha villanyütés ért volna: éreztem, hogy jó helyre kerültem. Egyszerre csak nyílt az ajtó és megjelent az az igézõ, testileg-lelkileg magasrendû teremtés, aki Babits Mihályhoz igazán méltó lett volna.
Neki még elviselhetetlenebb
volt az a gondolat, hogy nem lesz egyedül szobájában,
mint nekem. Rengeteg cókmókjával, szerszámaival,
anyagaival maga se fért bele. Hiszen õ állan-
dóan rajzolt, tervezett, festett, hímezett, batikolt,
színes gyöngysorokat fûzött fel, varrt
és orchesztikai táncot gyakorolt. Az igazgatónõ
ígérgette is, hogy hacsak lehet, egyedül hagyja.
S íme, most itt van ez a vidéki betolakodott, aki
mindig útjában lesz. „Aliscum éjhaju
leányá"-nak bizony félelmetesen lobogott
csodás mély fekete szeme, csontfekete haja. Feltûnõen
sápadt arca, fátyolos hangja azt a benyomást
keltették, hogy beteges vagy legalábbis túlfinomult
és ez elsõ találkozásunk alkalmával
vakká tett rendkívüli szépségével
szemben, mert én a Szepesség virágaihoz voltam
szokva, akiknek arca tejfehér és hamvas rózsaszínû
az éles hegyi levegõben.
Mégis már
elsõ nap összemelegedtünk. Elmondta, hogy Párizsban
érte a háború és võlegényével,
Dienes Barnával együtt Dél-Franciaországban
volt internálva. Nemrég szabadult ki egyedül,
amikor a nõket a francia kormány hazaengedte. Võlegénye
addig kérlelte, míg hazajött, mert nagyon jól
tudta, hogy törékeny menyasszonya belepusztult volna
a nyomorba. Amit Kuncz Aladár oly nagy mûvészettel
mondott el a Fekete kolostorban, azon a sok szenvedésen
és nélkülözésen õk ketten
is átvergõdtek. Csak vízben fõtt káposzta
volt az élelem. Maguk mosták fehérnemûjüket
egy árokban, annak betonszegélyén térdelve.
Évek múlva, amikor Kuncz könyvét olvastam,
minden részletében felismertem a finomtestû
fiatal leány minden gyötrõdését
és meggyõzõdhettem arról, hogy Kuncz
egy szóval sem nagyította élményeit.
A szegény leány hazajövetele is nagy kín
volt: fájdalmas elszakadás attól, akit mindenekfölött
szeretett. A sok búsulásnak irodalmi emléke
Szabó Lõrinc verse, melyet 1917 karácsonyán
vigasztalásképpen írt a hûséges
arának és ezt megküldték a raboskodónak
is, Zürichen keresztül:
Karácsonyest, nyugalmas
este,
szemünk a friss havon
mereng;
és lelkünk
bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?
- A szél kint
a havat kavarja
és trombitálva
jár a tél;
a lelkünk félve
gondol arra,
ki tõlünk
most oly messze él…
Karácsonyest. -
Egy drága könnyben
óh mennyi boldogság
van itt!
A gondolatunk visszaröppen
és lelkével
ölelkezik:
- elcsöndesül
az ég haragja,
csillag ragyog,
elült a szél
és lelkünk
áldva gondol arra,
ki nemsokára
visszatér…
Az aláírás „Debrecen, 1917 karácsonyán. G. Szabó Lõrinc". (Szobatársnõm édesanyjánál, Debrecenben töltötte az 1917. évi karácsonyi szünidõt.)
Barátnõm
örült annak, hogy tudok franciául és két
és fél éven át, amíg együtt
voltunk, sokszor olvastunk együtt a zengzetes gall nyelven.
De õ ismertetett meg az újabb magyar irodalommal
is. Adyt és Babitsot csak hírbõl ismertem.
Késmárkon csak egy fiatal tanárom volt, dr.
Lipták János, volt Eötvös kollégista,
aki emlegette õket. Óriási reveláció
volt számomra, amikor barátnõm elõvett
egy Babits által sajátkezûleg neki ajánlott,*
megviselt, puhafedelû kötetet és halk, fátyolos
hangján olvasni kezdte a Levelek Iris koszorújából
színdús, édesen muzsikáló verseit.
Az hullt ölembe, amire leginkább vágyódtam.
Bár nemzetiségi vidéken nõttem fel,
ahol õsibb, sokoldalúbb kultúra volt, mint
a törökdúlta Alföldön, húszéves
koromban az a német és francia olvasmányanyag,
amihez Késmárkon lehetett hozzáférni,
kevésnek bizonyult. Így én is Irisrõl
álmodoztam, irodalmi szépségekben tobzódásokról,
messze vidékek, utazások élményeirõl,
észak gyermekeinek mohóságával, mellyel
Itália után sóvárogtam és a
klasszikus irodalom bájitalától mámorosan,
hiszen akkor kerültem ki a gimnáziumból.
Iris! te lelkem régi
istensége!
hétszínû,
gyöngyös, mint nektári kelyh,
ezerszínû,
uszályos, égnek éke,
Iris, kinek ruhája
pávapelyh,
Iris, kinek mosolyja a
szivárvány,
színek bontója,
koszorús hajú,
ívelt szeszély,
ég hídja, tarka bálvány,
jer öntsd elémbe
képeid,
beszédes színkapu!
A költõvel
együtt én is azt kérdeztem a színek
istennõjétõl:
a multak kövét
érted-é
csiholni, mint kovát?
a jövõ falát
érted-é
kitárni mint kaput?
Aztán lassanként megtudtam a szomorú mûvésznõtõl, hogy Babits az iránta érzett szerelmében lelte föl klasszikus álmainak megtestesülését.
Barátnõm Párizsban Isadora Duncan tanítványa volt, (aki mellesleg budapesti óriási sikere után lett világszerte híres), és elsajátította tõle a régi görög vázák, szobrok, edények nyomán visszaálmodott mozdulat-mûvészetet. Lévén azonban rendkívüli tehetség, nem utánozta a nagy Isadorát; neki külön, sajátos adottságai voltak, amelyeket ízléssel, értelemmel és határtalan finomsággal tudott kiaknázni. Igézõen finom, nemes vonalú, hallatlanul kifejezõ erejû kezei voltak. Egy kézmozdulatával többet mondott, mint bármely más elõadómûvész, ha akármennyire is megfeszítette minden erejét, vagy fitogtatta minden tehetségét. A szép kéz nagy ritkaság és a grafikusok azt is tudják, hogy a legnehezebb kezet rajzolni. Will Durant a kéz ábrázolását „the bane of all artists"-nak nevezi. (Our Oriental Heritage, 590.) A kéz sokat árul el gazdája életérõl. A munka szent nyomait (ahogy Guy de Maupassant mondja), a hiúságot, a jóságos készséget, erélyt vagy bátortalanságot. Mindenki bizonyára emlékszik egy-egy tanárjának magyarázó mozdulataira. A karmester ujjai gyakran több ihletõ erõvel bírnak, mint egész lénye.
Babits, az istenáldotta esztétikus, rögtön felfedezte az elefántcsont- vagy még inkább alabástromszerû, alig láthatóan kékeres, keskeny, hosszúkás kezeknek hajlékony, beszédes szépségét és vesztére megírta a Játszottam a kezével címû örökszép verset. (Recitatív, 1916.) Vesztére, mert voltak sancta simplicitas-szal megáldott emberek, akik fölhördültek az utolsó sor miatt és a költõt felségsértéssel, defetizmussal vádolták. Az elsõ világháború második évében izgatott volt a hangulat és a „Clérambaut"-k nagyhangúan támadták. Ezek, mint tudjuk, csak akkor csendesednek le, ha saját fiúk harap a fûbe.
A Játszottam a kezével ugyanazt az epizódot ismételte meg, mint amely a nagy perzsa költõvel, Hafizzal történt valamikor réges-régen. Hafiz így könyörgött sirászi ideáljához:
„Hallgasd meg szerelmem kérését és azért a kis lencséért, mely mint egy homokszem függ gyöngyorcádon, Hafiz odaadja egész Bokharát, egész Szamarkandot…"
A félelmetes Timur Lenk rárivallt a más birtokát könnyedén fecsérlõ költõre:
„Fényes kardom csapásaival leigáztam a lakható földgömb javarészét, hogy szépítsem székhelyemet, Szamarkandot és Bokharát és te nyomorult, odaadnád õket egy sirászi török leány fekete lencséjéért?"
Hafiz mélyen meghajolt és talpraesetten így válaszolt:
„Fejedelem, éppen ez a tékozló hajlam okozta azt a nagy nyomorúságot, amelyben magad is láthatsz."
A dühöngõ tatár kán lecsillapult, sõt gazdagon megajándékozta Hafizt. (Will Durant, The Reformation, 672.)
Azt hiszem, hogy az agg I. Ferenc József királyunk is megbocsátott volna Babitsnak, ha ezt a versét ismerte volna, érezte volna, hogy a szelídlelkû Babitsnak esze ágában sem volt a felségsértés, csak szerelmi lelkendezésében mondott nagyot, túlzottat.
Lehet az is, hogy mivel akkoriban annyira át volt itatva a görög-római költészettel, Propertius (I, 8) hasonló merész kijelentése volt tudata alatt. Propertius hetvenkedett azzal, hogy „nincs az a hadi dicsõség a világon, mely felérne egy Cynthiával töltött éjjellel…"
Nem így Babits irigyei és rosszakarói. Feljelentették, kb. ötven cikk jelent meg ellene a lapokban. Évekig tartó hadjárattal, melyet a Fortissimo címû vers még jobban lángra lobbantott, elérték azt, hogy sok huzavona után Babitsot, a tanárt, 1919 elején nyugdíjazták.
Babits pedagógiai munkásságát újabban Éder Zoltán vizsgálta (Adalékok Babits újpesti és budapesti középiskolai tanárságának éveihez, Irodalomtörténet, 1962/1.), aki pontos adatok, jegyzõkönyvek stb. alapján állította össze Babits újpesti és a tisztviselõ telepi gimnáziumban töltött idõszakát.**
Babits jóakarói azzal igyekeztek menteni a Játszottam a kezével címû verset, hogy azt egy rokonához, K. Bözsihez írta és Magyarországon egész hamis legenda keletkezett e vers körül.
Barátnõmmel 1913-ban ismerkedett meg Babits, amikor a Tisztviselõtelepi gimnáziumban tanított és azonnal felismerte benne azt a nõi lelket, aki igazán bele tudja élni magát az õ költõi álmaiba. A mûvésznõ a Hûvösvölgyben lakott, ahol Babits többször meglátogatta, de sokat találkoztak Dienes Pál otthonában is, a Tisztviselõtelepen. A leányra is nagy hatást tett Babits mûvészete, de ez a szellemi lelkesedés azért nem válhatott szerelemmé, mert akkor már menyasszony volt és võlegénye, késõbb férje mellett változatlan szeretettel s minden poklokon keresztül kitartott. Ami tartózkodását alátámasztotta, az Babits beteges érzékenysége volt. A költõ túlfinomult idegrendszerének fájdalmas tünetei elõl visszahõkölt, mert maga is túlfinomult volt és võlegényének hyperegészségébe kapaszkodott. A fiatal szerelmesek egyelõre nem köthettek házasságot, mert mindkét fél szülei megkövetelték, hogy elõbb oklevelüket szerezzék meg. Tûzálló vonzalmuk kiállta a hosszú mátkaságot is, sõt késõbb az elválasztottság siralmait is. Állandóan tanultak, dolgoztak párizsi nyaruk, majd fogságuk alatt is, hogy mielõbb öszszekerülhessenek.
Egy téli estén barátnõm halálsápadtan, dideregve jött meg sivár, fûtetlen bohémtanyánkra. - Megint találkoztam Babitscsal - mondta elhalóan. Barátnõmnek igen nagy lelkiereje volt és határozottan megmondta Babitsnak, mikor megkérte, hogy hû marad võlegényéhez. De az idõ telt-múlt, 1917-ben még nem tudtuk, hogyan fog a háború eldõlni és Babits a magányosan busongó, nyomorban élõ leányt bizonyára ismét emlékeztette arra, hogy még most is csak õt szereti. De a leány bámulatos lelkierõvel kitartott a távoli idegenben raboskodó võlegénye mellett. Szerzõdést ajánlottak neki, hogy a Belvárosi Színházban, minden este egy rövid táncszámot adjon elõ, de õ elsõ este otthagyta a festett világot. Amint hazajött, leroskadt egyik rozoga székünkre és kitört belõle, hogy inkább éhezik, fázik és nyomorog, de nem mocskolja be magát, nemcsak magáért, hanem azért is, mert csak a võlegényét szereti. Nagy nehezen megtudtam a részleteket, hogy a színházban neki is több kopasz, kiélt férfi ezer koronát ígért, ez volt az ára akkoriban egy színésznõi légyottnak. Babits látta, hogy a leány milyen nagy ínségben él, s titokban ismét remélni kezdett, mert 1914 és 1915 alatt sem tudta elfelejteni egyetlen szerelmét. Talán arra gondolt, hogy a leány egyszer csak megunja az éhínséget, ha a háború még tovább tart. Õ nyugalmas, meghitt otthont tudott volna biztosítani neki. Közös rokonok is biztatták a leányt, hogy Miskát válassza, de õ állhatatos maradt. Babits végre is meghajolt a jellemes nõ akarata elõtt és magában újból elzokogta, hogy „minden e világon itt furcsa szirtekbe ütközik".
Babits, aki valószínûleg escapism-bõl (ábrándokba menekülésbõl) lett klasszikus filológus, az ó-görög ideált lelte fel ebben a nagy mozdulatmûvésznõben. Klasszikus álmai lassan szétfoszlottak a be nem teljesült elképzelések után. Pedig eszményképe nem volt kimondott ógörög szépség. Inkább valami teljesen elnyugatiasodott, kifinomult kun csoda volt (Túrkevérõl származott), a Danaidák ébenhajával, bûvölõ fekete szemével, halvány arcával. Mint Isadora Duncan és környezete, õ is görög peploszt viselt, rendszerint fekete Crêpe de Chine-bõl, mely minden mozdulatát utána muzsikálta. Fekete zsinórral kötötte meg görögösen festõi redõkbe omló selyemleplét.
Babits akkor még annyira csak az ókori világban élt, hogy második kötetének a Klasszikus álmok címet szánta, s ez lett volna a vezérköltemény. De a költõ álmaiba mindig beleszól a kiadó - rendszerint illetéktelenül -, viszont üzleti szempontból többnyire az illetéktelennek van igaza. Hatvany Lajos is jól tudta, hogy a klasszikus mûveltségtõl mindinkább eltávolodó olvasóközönség nem kapkod majd az ilyen címû verseskötet után. Babitsot mélyen sértette ez az anyagias okvetetlenkedés és lemondott ugyan a Klasszikus álmok címrõl, de kikötötte, hogy ott, ahol felcsapja a kéziratot, onnan veszi a címet, akármilyen groteszk lesz is. Fel is csapta és rábökött ujjával a „Herceg, hátha megjön a tél is" sorra. Ez lesz a kötet címe - mondta és süket maradt minden további kérleléssel szemben. Akárcsak Baudelaire Fleurs du Mal eredeti címe Dans les Limbes volt. Babits második versgyûjteménye, mely még szeretett Irisének szentelt versével az élen vált híressé, mostanáig és örökké a különös címet viseli.
E második kötet fénypontja a Laodameia, egy homéroszi epizód feldolgozása szophoklészi formában, melyet egy ógörög költõ sem írhatott volna meg görögösebben. Babits élvezte, hogy a mi nyelvünk mennyivel méltóbb a görög drámához, mint akár az éneklõ francia, a nyersen hangzó német vagy az annyi hangot elnyelõ angol. „A magyar nyelv tökéletes hangszer: minden zenére képes" - mondta (Írás és olvasás, 117). A teljes értékû magyar magánhangzók úgy dalolnak a Laodameiában, hogy a dráma hangja, zengése versenyzik minden ógörög mûvel. Óriási mûvészetet fejt ki Babits az alliterációk, asszonanciák és gondolatritmusok terén. Klasszikus tartalmú költészete volt elõjátéka annak a hallatlan és páratlan virtuozitásnak, amely Dante Isteni színjátékának lefordításában érte el tetõpontját. Babits ragaszkodott a legnagyobb középkori mû eredeti formájához, minden körmönfont, kiagyalt különlegességéhez és a magyar tercinák semmivel sem állanak az eredeti mögött, még hangzásra sem, pedig az olasz a legzeneibb nyelv a világon.
„Klasszikus álmok az én álmaim…" - sóhajtotta a régmúltba menekülõ költõ és kortársai közül alig volt, aki megértette volna, hogy mindaz, amit felidéz az ógörög világból, hamisítatlanul görög. A renaissance új korszakot alkotott a világtörténelemben, de nem látta a görög világ igazi arculatát. Késõbb Winckelmann és Goethe sem. Idealizálták, a maguk képére szerették volna formálni. Burckhardt tárta elénk a görög életet álarcok és koturnusok nélkül és ma már többet tudunk a görög életformáról, mint elõdeink. Wilamowitz-Moellendorff és Gilbert Murray óta sok régebbi elképzelés újaknak engedett.
Nem feltétlenül vörösesszõke teuton szépség Aphrodité sem, ahogy pl. Max Klinger ábrázolta a lipcsei egyetem aulájában. A homlokkal egyvonalú orr az igazi görög jellegzetesség, a fennmaradt képzõmûvészeti és kerámiai emlékek után ítélve. Will Durant megállapítja, hogy a görögök haja az ókorban is rendszerint fekete volt, a szõke haj kivételesnek számított és azért nagyon megcsodálták. (Life of Greece, 291) Sappho egy késõi töredékébõl tudjuk, hogy „fekete haja õszbe vegyült".
Babits szépségideálja az ébenhajú, sápadt magyar leány, akinek legcsekélyebb mozdulata is Terpsichorét juttatta eszébe.
Hogy Babits környezete, kiadója, kritikusai mennyire nem értették meg korai mûveit, azt az is bizonyítja, hogy a Büszke székeden magas Aphrodité ódában senki sem ismert rá az eredeti Sappho versre. Ezt Babits szerelmétõl tudom, aki a Laodameia orchesztikai elõadásáról álmodott és a karok nagy részének koreográfiáját meg is alkotta és eltáncolta elõttem. Ugyancsak tökéletes mûvészettel ábrázolta a Mennyei színjáték címû apró japános ékszert, Aliscum éjhajú leányát és a Danaidákat. (A Herceg hátha megjön a tél is… kötetben.)
A Danaidákhoz
indítékot talán Algernon Charles Swinburne
adott (The Garden of Proserpine), de a nagy angol formamûvésznél
inkább az alvilági hangulatot érzékeljük,
míg Babits verse magasabb rendû, mivel drámai
cselekményt is visz a gyászos félhomályba,
az ötven asszony soha meg nem szûnõ tragédiájába.
Azonban Babits hangulatfelidézése is versenyez a
Swinburne festõi és szuggesztív motívumaival.
No growth of moor and coppice,
No heather-flower or vine
But bloomless bud of poppies,***
Green grapes of Proserpine,
Pale beds of blowing rushes
Where no leaf blooms or
blushes,
Save this whereout she
crushes
For dead men deadly wine.
Swinburne alvilági
tájképénél élõbb, elképzelhetõbb
a Babitsé: a temetõ jellegzetes fái ciprusok
(gyászfák) s a mákvirág mellett asphodelos
élénkíti. Aki valaha járt áprilisban
az albanoi vagy a Nemi tó környékén
vagy Paestumban, a campaniai síkság virághímes
rétjein, az ismert tavaszi virágokon, az illatos
ibolyán és lila anemonén kívül
könnyen észrevehette a maga-
san kiemelkedõ egy száron több kehellyel ékeskedõ
asphodelosokat, a halál-liliomot, melynek rózsaszínû
belsejû fehér kelyhén egy kegyetlen fekete
folt emlékeztet minden élet elmúlására.
A Danaidák mítoszát korunk egyik legilletékesebb szaktudósa, Kerényi Károly, a zürichi egyetem nagynevû professzora és a néhai nagy svájci pszichológusa, Carl Gustav Jung munkatársa, így foglalja össze: a Danaidák Belos (Baal: Úr) két ikerfia, Danaos és Aigyptos abban különböztek egymástól, hogy Aigyptosnak 50 fia volt, Danaosnak pedig 50 leánya. Belos úgy osztotta fel királyságát, hogy Danaos kapta a nyugati részt, Lybiát, Aigyptos pedig Arábiát, a keleti részt. A fivérek harcoltak egymással és Danaos és leányai féltek Aigyptos ivadékaitól. Danaos építette az elsõ ötven evezõs hajót és leányaival az Inachos partjára, Argosba menekült. A leányok harcias, férfigyûlölõ, amazonszerû nõk voltak. Számuk a négyéves ünnepi ciklus 50 hónapját jelképezi. Aischylos A könyörgõk címû drámájában Pelasgos, az Inachos síkság királya meg akarta védeni Danaost és leányait Aigyptos és fiai ellen. Danaos azonban látszólag beleegyezett abba, hogy leányai unokatestvéreikkel kössenek házasságot, de mindegyik leányának tõrt adott, hogy férjüket nászéjszakájukon gyilkolják meg. 49 csakugyan engedelmeskedett a parancsnak, viszont Hypemnestra nem szúrta le férjét, Lynkeust és két nagy hõs õsanyjává lett, tõle származnak Perseus és Herakles. (Kerényi, The Heroes of the Greeks, New York, 1959, 40) Babits megtartotta az ötvenes számot, már csak azért is, mert a verssorok szótagszáma nem bírta volna el a 49-et.
Lehet, hogy Swinburne Atalanta in Calydon-ja nélkül nem született volna meg a Laodameia, vagy az említett Persephoneia kertje nélkül A Danaidák, de Babits verssorai mennyivel görögösebbek, szívbemarkolóbbak és fõképp zengzetesebbek. Amint Reményi József mondja találóan Babitsról írt tanulmányában: „His classicism has heart and intelligence". (Hungarian Writers and Literature, 314) Boldogult férjem szerint hipnotikusan hatnak A Danaidákban a sorvégi és soreleji ismétlések.
A század elején Verlaine L'art Poétique-je volt a költészet divatja és törvénye, mely kimondta, hogy a muzsika mindenekelõtt. Ezt Babits százszázalékosan valósította meg, mint ahogy „a költészetben mindig maximalista volt". (Írás és olvasás, 364)
Verlaine az árnyalatok, a nüansz mûvészetét sürgette, a romantikusok féktelen, szertelen kontraszthatásaival szemben, mert az irodalomban mindig az ellentét törvénye hullámzik: a klasszikus kimértség után jött a fantasztikus romanticizmus, a naturalizmus után újra felbukkant az idealizmus, ezt hengerelte le az absztrakt mûvészet és így tovább. Spitteler és Babits is a különösen Zola nyomán elterjedt naturalizmus ellen lázad.
Verlaine követeli, hogy „ragadd meg az ékesszólást és tekerd ki a nyakát", továbbá rámutat a rímek kétes értékére. Babits is olcsó ékszereknek nevezi a rímet és vallomást tesz: „Én is szerettem a rímet, de csak ha úgy nõ ki a sor végén, magától, mint az ágon a virág." (Írás és olvasás, 364) Babits tudja, hogy „a ritmus a költõvel veleszületik" (Uo., 291) A rímrõl Dante-tanulmányában is nyilatkozik (Uo., 117)
Noha Verlaine lenézi a rímet, mesterien alkalmazza a L'art Poétique-ben is:
De la musique encore et
toujours!
Que ton vers soit la chose
envolée
Qu'on sent qui fuit d'une
âme en allée
Vers d'autres cieux à
d'autres amours.
Que ton vers soit la bonne
aventure
Éparse au vent crispé
du matin
Qui va fleurant le menthe
et le thym…
Et tout le reste est littérature.
Németek, magyarok,
a svájci Nobel-díjas Spitteler, sõt az ékesszólás
nagymesterei, az olaszok is mind Verlaine hitvallását
követték akkoriban. Babitsnak csakugyan muzsikált
minden sora, akárcsak szerelmének minden legcsekélyebb
mozdulata.
Babits reményei 1919 augusztusában végképp füstbe mentek. Hazajöhetett a várva várt võlegény és a két hû szív végre valahára egyesülhetett. Nyomban megesküdtek. Nemsokára szép kis fiúk született.
Bár az éhínség még mindig vadul dúlt a fõvárosban, barátnõm Babitscsal együtt engem is meghívott egy vasárnap délutánra (1920). Barátnõm nagy életmûvészetéhez tartozott az a tehetsége is, hogy jóban maradt azokkal, akiket kikosarazott. (Egy pesti milliomos is mindenáron meg akarta kaparintani, s bár a sikertelenség felbõszítette, nem tudott ellenállni barátnõm igézetének s boldog volt, ha barátságának legalább „egy sugárkája rácsorgott". A milliomos férjét is azonnal megszerette és barátjául fogadta.)
A kisbabát Miska
karjaiba tették. Soha még félszegebb jelenetet
nem láttam. A fiatal pár kacagott, nekem a hátam
borsózott félelmemben, hogy az ügyetlen költõ
el ne ejtse a kisfiút. Gyönyörû bús
fekete szemébõl csak úgy áradt a lemondás
gyötrelme, mert „minden lemondás egy kis halál".
Sápadt arcáról lerítt a csalódás,
hogy visszahozhatatlanul összeroppant álomvilága,
melyhez hasonló szépet az élet még
az õ lángoló képzeletének se
fog nyújtani soha többé, s nem is nyújtott,
bár megadta neki késõbbi házasságának
mentsvárát, és mikor élete végén
végzetes betegségében vergõdött,
felesége önfeláldozó, odaadó
ápolását, amelyrõl gyakran rebegett
hálát utolsó verseiben.
Babitsot élõ valóságban egyik elõadásán láttam elõször. Paulay Erzsi illusztrálta nehéz fajsúlyú, színgazdag elõadását a világirodalom lírai gyöngyeirõl, melyek közül engem legjobban megragadott Poe Annabelle Lee-je. Akkor még nem tudtam megítélni, hogy mint minden, még a legtökéletesebb mûfordítás sem adja vissza az eredetit.
Babits hangja búgó és behízelgõ volt s a magyar elsõ szótagos hangsúlyozás mellett az utolsó szótagnál nem eresztette le a hangját, úgy hogy a mondathangsúlyt valami franciás zeneiséggel emelte ki és a szavak vége éppen olyan érthetõ volt, mint hangsúlyos elejük: „…csöppet sem lágyan vagy éppen dekadensen, hanem inkább harcias keménységgel s ugyanakkor valamilyen szerzetesi rajongással, törékenyen is felmagasodva, mint maga a Költészet lobogása" - mondja egy másik fültanú, Vas István. (Beszélõ házak - Babits lakása, 1957, 33.)
Késõbb az egyetemen ismerkedtem meg vele. Barátnõmtõl már hallott rólam és jóságosan fogadott. Harmadéves voltam, a modern nyelvészet szemináriumának egyik könyvtárosa, a klasszika filológia szemináriumának bennfentese, s mikor Babits tüneményesen gazdag, tanulságos kollégiuma a félévvel véget ért, megengedte nekem, hogy a kollokviumok sorrendjét rendezzem. E kitüntetéssel persze az az elõny járt, hogy elsõnek kollokválhattam és hallgatóközönség nélkül. Noha Dilthey Erlebnis und Dichtung-ját, az akkor nagyon divatos könyvet olvastam, Babits valami kérdésére a könyv tanulmányaival kapcsolatban nem tudtam felelni. Szamárságomnál sokkal jobban búsított az, hogy a túlérzékeny költõnek minden jelentéktelen csalódás is tûszúrást okozott. Az a szép sápadt arc szinte eltorzult a pillanatnyi bosszúságtól.
Egyik elõadása után hallgatói megkérték, hogy vitatkozhassanak az elõadottakon. A szeminárium hosszú asztalánál ültünk és az ifjúság részérõl jókora sületlenségek hangzottak el. Babitson meglátszott, hogy fárasztja az éretlen okvetetlenkedés, hisz maga a szabad elõadás is alaposan kimeríthette. Arcjátékát még most is látom, az mindent elárult. Sohasem tudott tettetni.
Elõadásairól pontos jegyzetem volt, hiszen egy óráját sem mulasztottam, de ez az ostrom alatt elkallódott. A költészet és irodalom filozófiáját adta elõ. Soha ehhez foghatót nem hallottam, tartalomban, mélységben mindent felülmúlt.
Az expresszió magyarázatával kezdte. Baldensperger, Sorbonne-i professzor könyvére hivatkozott, amit késõbb Genfben meg tudtam szerezni.
Mi a különbség a formula és az expresszió között? Vannak milliószor ismételt formulák, klisék, melyek már annyira elkoptak, hogy tartalmuk, jelentésük eltûnt, már nem idéznek fel képet vagy látomást, pl. „százados fák". Itt, Amerikában, azok, akik láttak sequoia sempervirens (Redwood), „ezredéves fákat", különösen semmitmondónak érezhetik a „százados fák" klisét. Az igazi költõ szakít a közismert formulákkal és új „expressziót" alkot. Robert Frost is kijelentette, hogy az költõ, aki új metaforát talál. „Creation" - mondja Ezra Pound, „is what has not yet found its way into language - into any language".
Babitsnak már elsõ kötetében számos új kifejezést találunk: „Piros kis fellegek fedték imént a fél eget / mint egy eltépett mennyei nagy rózsa hulló szirmai" … „S mily újszerû, mily meglepõ az arca, / ha szembeveti gyöngyös mosolyát! Tekintetének gyenge gyémántkarca / üveglelkemet csengve metszi át. Komoly nyakától halkan lefelé dõl / lankára lágyan omlékony vonal, / s a fésû és tû szoros börtönébõl / kigöndörödni vágyik az / aranyos barna haj". (Strófák a wartburgi dalnokversenybõl. Wolfram így énekelt.)
Ezek nem formulák, mint az eper- vagy cseresznyeajkak, melyek kétezer év óta vannak forgalomban vagy az Amerikában nem létezõ fülemüle csattogása.
Babits hosszasan beszélt a forma mindenhatóságáról. Akkor ez volt az általános irodalmi felfogás. A Parnassiens költõkbõl indult ki s bár a verstechnika terén bámulatos tökéletességet hozott létre ez a divat (Leconte de Lisle, Heredia, Stefan George, hogy csak párat említsek), a személytelen líra azóta megbukott s ma ismét elsõsorban a mély tartalom után vágyunk, de szép formában, mert ezek a nagy mûgonddal dolgozó költõk igényesebbé tették az olvasókat is. Amióta az André Breton-ok, a modern festõket majmolva, minden költõi elemet összeviszsza hánytak és azokat kényük-kedvük szerint rakosgatják össze, még jobban vágyunk nemes tartalmú, nemes formájú költészetre. Az ellentét törvénye a költészetben még erõsebb, mint az életben.
Babits is, élete végén, a szenvedések kereszttüzében, a Jónás könyvében különösen, elsõsorban a tartalom költõjévé edzõdött.
Magyarország kíméletlen szétdarabolása a „Csonka-Magyarország" vész- és fájdalomkiáltását hozta, amely még mindig nemes formában, de elsõsorban tartalmával rendíti meg lelkünket.
A herakleitoszi „Panta Rei"-t a Kép egy falusi csárdában címû versében fejezte ki tökéletesen. Ez a vers talán híd a parnassien és egyéni költészete között.
Egyetemi elõadásában megkapóan beszélt az élmény és a hagyomány erejérõl. „Szellemi erõt csak érzelmi és gondolati hagyomány adhat" - mondta késõbben is (Írás és olvasás, 275.) Ha jól emlékszem, hét õstényezõrõl szólt, mint a költészet sarokköveirõl, de közel ötven éve ennek s gyarló emlékezõtehetségemmel csak négyre emlékezem (expresszió, forma, élményi alap, hagyomány).
Elõadásain nemcsak egyetemi hallgatók zsúfolták a termet. A színészvilág nagyjai, régi csodálója, Paulay Erzsi és az irodalom iránt érdeklõdõ társaságbeli széplelkek is mind ott voltak, de leginkább járt Babits körül CSINSZKA.
ADYT 1919 januárjában
temettük, és Csinszka határtalanul büszke
volt arra, hogy az ország elsõ költõjének
az özvegye. Most Babits került az elsõ helyre,
és Adyné ismét az ország elsõ
költõjét óhajtotta férjül.
SZABÓ LÕRINC figyelmeztetett egyszer arra, hogy
értékes szõrméjével (boájával)
hogy kacérkodott Babits mesterrel, arcocskáját
félig hol eltakarva, hol hirtelen felfedve. Babits akkor
még teljesen egyetlen igazi szerelme varázskörében
élt, s ha szerelme akármilyen reménytelen
volt is, Csinszka semmiféle fortéllyal sem tudott
rá hatni. De Babits nagyon megható volt, amikor
félszegen, passzív rezisztenciával és
mégis bizonyos részvéttel hárította
el magától a lelkendezõ ideges asszonykát.
Még egyszer találkoztam a Mesterrel, 1925-ben. Már akkor külföldrõl mentem haza látogatóba. Kristóf Irén milánói kollégám és kedves barátnõm - aki Török Sophie-val (Tanner Ilonka), Babits feleségével még a külügyminisztériumban együtt töltött idõ, tehát leánykora óta jó viszonyban volt -, vitt el hozzájuk, de Sophie sajnos nem volt otthon. Akkor nézhettem meg Babits híres könyvtárát és nagy értékû Dante-gyûjteményét. (2500 kötetbõl állott, az ostrom alatt mind elégett.)
Babitsnak kitûnõ arcmemóriája volt. Rámismert és Irén felszólítására pontosan megmondta nevemet. Nekem akkor a Provence-ban töltött szünidõm emlékei voltak a legélénkebbek, s õ mosolyogva hallgatta Petrarca és Mistral földjének dicsõítését, csak aztán bökte ki, hogy õ is járt Avignonban és az aranybarna patinás Arles és Nîmes római romjai között.
Az elmondottaknak csak egy célja van: Babits fiatalkori költészetének élményi alapjairól egy pár eddig ismeretlen színt, hangot, hátteret felidézni. Babits is szerette ezeket az Erlebnis und Dichtung-kutatásokat, melyek akkor a Dilthey könyvének hatása alatt nagyon kedveltek voltak. Például Babits soha meg nem jelent doktori értekezése Arany Jánosnak egyetlen versérõl szólt, sajnos nem tudom, melyikrõl, az irodalomtörténeti kutatók talán egyszer még felderítik. E vers születésének minden mozzanatáról, annak a napnak jóformán minden percérõl beszámolt, Arany kedélyállapotának mélyreható lélektani elemzésével és valószínûleg a költeménynek formai szempontból való boncolásával.
A Játszottam
a kezével oly szép vers, hogy a háttér
ismerete nélkül is elragadó, mégis menynyi
színnel telik meg, ha megtudjuk, hogy az alabástromszerû
kisujj miatt (Pro Domo) menynyit kellett a költõnek
szenvednie, de magányos éveiben mindenkor az ébenhajú,
bûvös mozgású, soha el nem ért
„kedves" varázsa vigasztalta, akirõl annyi
szép verset írt, és Nyugat küszöbén
azt álmodta:
hatezer év után,
az üstökös elõtt,
hogy amíg ég
a nap s visszajár a kométa,
örök dolgok közé
legyen híred beszõtt.