Kabdebó Tamás

A cikket vélhetnénk a „Petõfi visszhang"-irodalom egy jeles, század eleji példájának, de valójában itt jóval többrõl van szó. Az esszének is tekinthetõ cikk a United Irishman címû ír politikai hetilapban jelent meg 1904. december 24-én, angolul, öt hasábnyi terjedelemben.

Szerzõje, Arthur Griffith (1872-1920) nyomdászként kezdte pályafutását és az Ír Nemzetgyûlés elnökeként fejezte be azt. Az 1916-os angolellenes ír fölkelésig Griffith volt az ír politikai reneszánsz vezéralakja, a kultúra terén Yeats és Hyde harcostársa, aki az 1898-ban megindított United Irishmannek, politikai célt adott, Írország fölszabadítását, melyhez a legfontosabb eszközként az ún. „magyar példát" használta fel. 1898 és 1904 között Griffith számos magyar tárgyú cikket írt a lapba, legnevezetesebben pedig egy történelmi tanulmánynak beillõ pamfletet: The resurrection in Hungary, a parallel to Ireland címmel. Az eredetileg folytatásokban megjelenõ írás 1904-ben, könyvalakban, bombasiker lett.

A Petõfi-cikket Griffith politikai programjának kulturális és eszmei megerõsítéséül szánta. A teljesség kedvéért megemlítendõ, hogy ez a karácsonyi szám még két másik magyar tárgyú cikket is hozott Griffith tollából. Az egyik, a Splendid silence, azaz a Rényi Ferencrõl terjesztett legendás történet (1) felelevenítése volt, a másik, The two lovers, egy magyar népmese, melyet Griffith inkább átírva, mint fordításban közölt.

Griffith a Petõfi-cikkhez a „Carganac" álnevet használta, a másik kettõhöz a „Cuguan"-t. Mindez a pozitív magyarkodás kulturális és politikai propaganda volt - jó értelemben. Ez a lelkes és eszes ír államférfi legjobb hagyományainkat használta föli haladó nemzeti céljainak érdekében. Írásainak irodalmi értéke tagadhatatlan. Griffith, korának egyik legjobb - ha nem a legjobb értekezõ prózáját produkálta Írhonban, az írók szigetén.

A Petõfi-cikket, szerintem, úgy könyveljük el, mint az 1904-es Resurrection of Hungary egyik republikánus lobogóját. A könyv maga megért egy nagy példányszámú harmadik kiadást is 1918-ban. Míg az 1904-es kötet buzdítás a köztársaságra, mint kívánatos államformára, és a Petõfi-cikk is ezt sugallja, addig az 1918-as kiadás már „perszonáluniós", tehát királyt-tûrõ megoldást javall. (2) Griffithbõl nem lett köpönyegforgató, republikánus volt és maradt, de az elsõ világháború éveiben rádöbbent arra, hogy egy leendõ Ír Köztársaság nem lenne képes arra, hogy Dél-Írországot és Észak-Írországot egybeforrassza. Tehát az északi unionisták - az ottani többség - kedvéért pengetett húrján királytûrõ hangokat.

Griffith koncepciója az volt, hogy 1848-49-ben Magyarország jogos és dicsõ szabadságharcot folytatott az osztrák elnyomók ellen, de a nemzet nem tudott megbirkózni a Szent Szövetség nevében az oroszokat is mozgósító túlerõvel. Deák viszont közel húsz évvel késõbb, a passzív rezisztencia és a békés nemzeti összefogás szárnyán, sikeresen létrehozta a kiegyezést, a gazdaságilag, politikailag és nemzetileg is sikeres Osztrák-Magyar Monarchia alapját.

A könyv két kiadása megegyezett abban, hogy a szabadságharc és a kiegyezés két lehetséges és egymást kiegészítõ törekvés volt - az egyik harcos, a másik békés -, és mindkettõ levezethetõ az 1790-es évek függetlenségi törekvéseibõl. Griffith az általa festet történelmi tablót párhuzamba állítja az ír történelem eseményeivel, (3) sõt az általa létrehozott Sinn Fein (Mimagunk) mozgalom is valójában egy magyar intézményt, Kossuth reformkori Védegyletét vette példának.

Petõfi természetesen, a harcos ellenállók közé tartozott. A vele párhuzamba állított ír költõ és hazafi, Thomas Davis, (4) nemkülönben. Griffith Petõfit több korabeli forrásból ismerte, de verseit föltételezhetõen csak Sir John Bowring fordításai alapján. (5) Mindenesetre ezekbõl használt fel betéteket cikkében. Bár mindezek elõtt, az ír államférfi a tõle telhetõ alapossággal készült fel a magyar témák és fõleg a magyar történelem ismertetésére. Az Ír Nemzeti Könyvtár századvégi magyar tárgyú anyagának szinte minden darabját elolvasta, errõl tanúskodnak a máig megõrzött „kikérõ regiszterek" és a Griffith-írásokban tükrözõdõ lényeglátó (ha nem is mindig pontos) anyagismeret. Mindez nem mentesítette a magyar ügy ír barátját a pontatlanságoktól és dátumhibáktól, melyeket jelen írásában változatlanul hagytunk.

Magyarország lázban égett. Villámokkal volt terhes Pest légköre. Március 15-ike volt, a sorsszerû március idusa, 1848-ban, amikor, az új szabad alkotmányt [április] harmadikán megszavazta az Alsóház és mindnyájan a Felsõház döntésére vártak. Az élet kizökkent hétköznapi kerékvágásából. Az utcákat tömeg lepte el, a köznép a törvényhozás házához hömpölygött, ahol a magyar nemesek üléseztek; az emberek nemzeti dalokat énekeltek, a fiatalok „Éljen Kossuth"-ot kiáltottak, az idõsebbek, akik az 1790-es küzdelmekben is részt vettek és ereikben, vérükben hordozták a hazafiság tüzét, most is lángra gyúltak. Középkorú kereskedõk, kiket pultjaiktól ragadott el a lelkesedés, és magyar nõk, kiket áthatott a honszeretet, most nem röstellték kimutatni azt! Majd a kiáltás: „Megszavazták! Éljen Magyarország!" A jó hír futótûzként terjedt a város utcáin. Fiatalember jelent meg az egyik nyomda elõtt, kezében friss kefelevonat. „Testvéreim!", szólt fennhangon. A tömeg visszadörögte: „Éljen, Éljen!" A fiatalember kihúzta magát és szavalni kezdte az alkalom szülte verset:

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idõ, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A refrént átvette a tömeg és mint egy szent esküt visszhangozta: „A magyarok Istenére esküszünk, / Esküszünk! / Hogy rabok tovább nem leszünk!"

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak õsapánk,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A hallgatóság ismét kórusban mondta a refrént, majd lelkesen tapsolt, ünnepelte a költõt. Vállukra emelték és úgy vitték õt Pest utcáin át, kórusban ismételve: „A magyarok Istenére esküszünk, / Esküszünk! / Hogy rabok tovább nem leszünk!"

A verset órákon belül az egész Pest visszhangozta. Nem telt bele három nap és soraitól visszhangzott a Kárpátoktól az Adriáig terjedõ Magyarhon. A gazda, a kovács, a pap, az ügyvéd, a vármegyei tanácsnok és a falusi vagabundus egymásra nézett és mosolyogva ismételte a verset, az anyák bölcsõdalként mondogatták csecsemõiknek, a kisdiákok az utcán fütyülve követték ritmusát, a falusi kocsmák falai ekhózták a költeményt: A visszhang Bécsig ért, hallatán a zsarnok beleremegett! A huszonötéves fiatal költõt - ki oly híven rögzítette polgártársainak hazafias érzelmeit, s ki ma is a nemzet legkedveltebb költõje - Petõfi Sándornak hívták.

Petõfi 1823. január elsején született a Pest megyei Kiskõrös városában és 1849. július 31-én halt meg a katasztrofális segesvári csatában. Rövid ideig élt, de huszonhét esztendejébe oly sok élményt és szerelmet, annyi hazafiúi lelkesedést sûrített bele, mintha kétszer annyi ideig élt volna. A dicsõ halált - melyben része volt - többször megénekelte, imádkozott érte, azt kívánván, hogy az ellenséggel szemben, karddal a kézben végezhesse életét. Ilyetén aligha átkozhatjuk a mostoha sorsot, hacsak azért nem, mert ha még húsz évet élt volna, megérhette volna álmainak beteljesülését. Ma vadvirágok nõnek azon a mezõn, ahol a költõt - felismeretlenül - közös sírba temették. Elhunyt költõ, aludj csendesen! A vég méltón koronázta nemes életed: hazádért éltél, s adtad éltedet. Amíg akár egyetlen olyan fûszál nõ, mely csontjaid nyomán sarjadt, addig élénken él emléked mibennünk, tehát mindazokban, akik fegyverrel vagy szóval a Szabadság lobogója alatt állunk és a zsarnokság ellen harcolunk. Pihenj csendesen, fivérünk.

Petõfi életútja egybeesik Magyarország feltámadásának azzal a szakaszával, amely Széchenyi reformjaival kezdõdött és Magyarország ideiglenes vereségével végzõdött - Görgei árulásának következtében. (Dr. Emil Reich a most már „névnélküli tábornoknak" nevezte õt.) Ifjúkorában Petõfi magába kellett, hogy szívja az akkor elnyomott nemzeti élet eszméit, amelyek harminc esztendõ szunnyadása után felébredtek és immáron teljes fényükben ragyogtak. Az idõk teljével ezek az eszmék Magyarország és a magyar nép megváltását szolgálták. Petõfit a hazafiság és a költészet nevelte. Felemelkedésében vigyázott arra, hogy költõi talentumát a haza szolgálatába állítsa. Egyszer sem állította, hogy: „Az 1790-es hazafias balladák (6) - melyek a kor forradalmárait lelkesítették - rosszak, vagy dagályosak lettek volna." Nem volt a l'art pour l'art híve sem. Nem bánt olyan verseket írni, melyeket megzenésíthettek, s amelyek az egyszerû emberekrõl és emberekhez szóltak. Múzsájával együtt a Szabadság Tündérének hódolt. Mindenét a hazának adta és ez a haza mindennél elõbbre való volt. Látni vélte a Szabadság lelkét, amint az a haza fölött lebegett. A Szabadságot a szerelem fölé helyezte:

Szabadság, szerelem!
E kettõ kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet.
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

A nagy pusztákat, Magyarország alföldeit, a Pusztán születtem címû versben énekli meg. A puszta számára a Szabadság egyik szimbóluma volt. A Szabadságban istenasszonyt látott. Érted élek, te istennõ, Szabadság, írta, egyedül érted élek. Egy napon meghalok érted és vérem hulltán is téged áldalak.

Iskoláit hamar abbahagyta - tizenhat éves lehetett talán -, és hat éven át vándorló cigány életet élt, gyakran éhezett. Az iskolát tanárai miatt hagyta ott, vándorszínésznek ment - magát a színjátékok nézését is tiltotta az iskolai regula. Impulzív természete a katonaélethez vonzotta, azt remélte így megláthatja Itáliát, kedvelt költõi földjét, de a sors szeszélye a hideg Tyrolba rendelte regimentjét, hol egészsége megtört, habár annyi ereje maradt még, hogy az õrbódé falára írja verseit. Végül ezredorvosa, ki fölfedezte benne a géniusz szikráját, hozzájárult ahhoz, hogy elbocsássák a katonaságtól. Vagabond életét A csavargó címû verse örökíti meg:

Önkénytelen az ember
Mindenre születik,
Mint a magasb hatalmak
Ott fönn elvégezik.
Fölöttem is határzott
Az égi végzemény:
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Betérek Debrecenbe
Bolond Istók gyanánt,
S tovább megyek, ha ittam
Bort és öleltem lyányt.
Ma itten holnap ottan,
Csak ez az élemény…
Csavargónak születtem,
Csavargó vagyok én.
Igaz, most a cudar sors
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengõdöm egy helyen.
De nem tart ez sokáig,
Igy biztat a remény;
Mint voltam eddig, újra
Csavargó leszek én.

Így folyt Petõfi élete tovább, a szerelemrõl és a szabadságról álmodott, azoknak társaságában - bárhonnan is jöttenek -, akiket szeretett. Dalait olykor a csárdás ütemére írta, ami a bor- és sörivó férfiak tánca, olykor egy cigánykaraván tüzénél melegedve töltötte az estét, hol balladákat komponált a cigánymelódiák ütemére. Jártában-keltében megismerte az Anyatermészet minden kedélyét, az Alföldét, a hegyvidékét, az erdõkét, a folyókét, eladdig amíg úgy kitapasztalta országát és népét, mint elõtte vagy utána senki más. Dalait megtanulta környezete és híre már-már Pest irodalmi szalonjaiig is feljutott. Egy ilyenbe állított be 1843-ban, húszévesen.

Petõfit Pestre is a hazaszeretet vezérelte. Nem az irodalmi hírnevet hajkurászta, hiszen belsõ kényszertõl hajtva dalolt. Ám a nemzeti élet központja Pest volt, itt sûrûsödött robbanásig az a buzgalom, mely a nemzeti törekvések csúcsára, a politikai szabadságig eljutott. Pestre érve Petõfinek sikerült a magyar irodalom akkori csillagával, Vörösmarty Mihállyal találkoznia, aki kezdetben hûvösen fogadta õt. Ám miután Petõfi felolvasta neki néhány költeményét, Vörösmarty, aki fölismerte benne a tehetséges költõt, keblére ölelte. „Ilyen dalokra van most szüksége a hazának", szólt az idõsebb poéta. Így indult útjára Petõfi irodalmi karrierje, követve a Szabadság csillagát. Írt újságokba, idegen szerzõket fordított magyarra és versei, balladái szép számával gyarapította a magyar irodalmat. Köztársaságpárti volt: „Tetõtõl talpig, testben lélekben republikánus vagyok", írta naplójába. Az volt, amióta eszét tudta. Akkor is élt benne ez az erõs meggyõzõdés, amikor koldus módra vándorbottal járta a világot és e meggyõzõdés erõsítette önbecsülését. Azokban az idõkben, amikor készpénzért lehetett lelkeket vásárolni, Petõfi megvetette a piac kívánalmait, fázott és éhezett, de egyenes derékkal járt. Lantjának húrjait nem adta bérbe senkinek, azt írta, amit lelkének Istennõje, a Szabadság sugallt neki:

Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettõl nyúgatig,
S a zsarnokság velõk megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kíséretével
A hõsöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Itt van továbbá, egy másik Csatadal, melyet nem sokkal a halála elõtt írt a költõ:

Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Elõre! Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Elõre!

Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Elõre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Elõre!
Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Elõre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Õ s az isten egyet akar.
Elõre!

Véres a föld lábam alatt,
Lelõtték a pajtásomat,
Elõre!
Én se leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba,
Elõre!
Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Elõre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza,
Elõre!

A lant gyakran békés húrokkal zendült, szépen, a szépség dicséretében. Helyszûke akadályoz a versidézetek szaporításában. Petõfit költõi realizmusa arra késztette, hogy a magyar jellem, karakter és tájkép megannyi típusát és fázisát megjelenítse a valóságnak olyan csodálatos lefestésében, amely a képet a finomság és a frissesség ecsetjével pontosította, s erre csak egy nagy költõ képes. Az anyagi tudás és a kifejezés könnyedsége egy olasz kifejezéssel érzékeltethetõ: e forti dulcendo.

Petõfi vándorútjait Magyarország tájain az inaséveknek nevezhetjük. Burns-szel együtt õ is írhatta volna: „The poetic genius of my country… threw her inspiring mantle over me. She bade me sing the loves, the songs, the rural scenes and the rural pleasures of my native soil, in my native tongue." (Országom költõi szelleme az ihlet mentéjét adta rám. Arra késztetett, hogy anyanyelvemen énekeljem meg földem szerelmét, örömét, a vidéki életet és a mulatságokat.) De Petõfi múzsája még ettõl is többre késztette õt: a haza, a Szabadság megéneklésére, a zsarnokság gyûlöletére. Tudjuk, mennyi öröm és mennyi odaadás, mennyi hazaszeretet visszhangzott verseiben. Nem sokkal Pestre érkezte után már az ország legjelesebb költõjének vélték. Az egész ország éltette: a városok egymással versengve tüntették ki, minden ajkon az õ neve hangzott el. Ha egy összejövetelen megjelent, az emberek felállva éltették. Mindez nem szállt Petõfi fejébe, hiúságát nem bántotta a más költõket ért dicséret, nem mardosta lelkét a féltékenység. Más nagy költõi is akadtak ekkor a nemzetnek; Vörösmarty, Arany, Tompa. Nemesen vetélkedtek egymással õk, hiszen a hazára gondoltak, dalaik Magyarországhoz szóltak, s Magyarhonért halt meg közülük a legnagyobb. Arany Jánoshoz intézett levelében Petõfi azt mondja, azzal vádolták õt, hogy más költõket lenéz, magyarán csak önmagát tartja igazi költõnek. Micsoda gyalázkodás! Igaz, Petõfinek nem volt türelme a tehetségtelenekhez, a magukat mutogatókhoz, de meghajolt az igazi talentum elõtt. Arany, Tompa, Petõfi remek triumvirátus volt.
Petõfi 1846-ban [!] megházasodott. Azt a szép leányt vette el, akihez - mint menyasszonyához, majd feleségéhez - a legszebb késõbbi szerelmes verseit írta. Talán neki szólt az alábbi nyolcsoros is, az Álmodom-e címû költemény:

Álmodom-e?
Vagy látok igazán?
S akit látok,
Tündér-e vagy leány?

Akár leány,
Akár tündér lenne,
Mit bánnám én,
Csak belém szeretne!
Egy másik versben a Borról és a dalról énekel, A költõ és a szõlõvesszõ (7) címû versben így dalol:
Semmi vágyam, semmi kedvem
A borostyánkoszorúhoz!
Magyarország szép leányi,
Szõlõvesszõ-koszorúval
Koszorúzzatok meg engem,
Mert a szõlõvesszõ és a
Költõ sorsa oly hasonló.
Költõ és a szõlõvesszõ
A világnak adja lelkét.
Szõlõvesszõ lelke a bor,
A költõnek lelke a dal.
Lelkünket ha általadtuk
Borban, dalban a világnak:
Elhervadunk, elenyészünk.
És midõn már elenyésztünk:
Lelkeink, a bor s dal mellett
Vígad a világ! - - -

Jóllehet még a bor és a dal szolgáltatta vigasság közepette is az elnyomás jut a költõ eszébe. Magyarország halódik, népe rabsorsban:
Szeret a lyány? iszom örömemben,
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsen:
S amilyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tûr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelmébõl
Azt a rozsda rágja le kezérõl?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!

A Resurrection of Hungary (8) (Magyarország feltámadása) olvasói emlékezni fognak arra, hogy az 1848-as forradalom után nem sokkal megkondították a vészharangot. Ausztria és Oroszország egyesített hadereje, horvát és oláh zsoldosokkal megtoldva, már-már maga alá gyûrte Magyarhont. Ebben a krízisben Petõfi szelleme nem maradhatott tétlenül. Öntötte verseit, a haldoklók ajkai is mormolgatták azokat. A Nemzeti Dal refrénje Magyarország csatakiáltása lett. Mindezzel meg nem elégedve, Petõfi kardot követelt magának. Nem adtak neki - életét sokra becsülték.
Petõfi kitartott, Kossuth beleegyezett, a költõbõl honvéd-kapitány lett Bem seregében. A tábornak titkárául fogadta és buzdító versek írására ösztökélte, ezzel is megkísérelve, hogy a költõ személyét a csaták tüzétõl megóvja. Hiába - Petõfi nemcsak hirdetni, hanem megélni is akarta a hazafiságot. Bem akcióit legyengítette a „névtelen-áruló" csatakerülése. Az erdélyi Segesvárnál 1849. július 31-én meglepték Bem seregét. Petõfi Sándor eltûnt a csatában.
Így élt és holt Petõfi Sándor, a költõ és hazafi a magyar történelem legdicsõbb fia. És így élt Thomas Davis is, aki hasonlóképpen halhatott volna meg. Legyen mindez példa számotokra, Írország költõi! Ha kell, legyetek ti is készen a halálra, hüvelyébõl vonjátok ki kardotokat, ha az Ír Haza szólít, és lehelleteteket is szenteljétek a Szabadság megéneklésére, hogy Írország végtére gyõztes lehessen! A késõbbi generációk pedig áldani fogják neveiteket, a megbecsülés és a szeretet könnyeitõl zölden fog virulni fejeteken a babér.

A magyarok Istenére esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.