SZABÓ MAGDA ÚJ KÖNYVEI

Szabó Magda küllemre is szép két új könyvével egyik fõszereplõje volt az idei könyvhétnek. Új novelláinak kötetét (Mézescsók Cerberusnak) az Osiris jelentette meg. De hogy ki a tetszetõs tipográfiai látvány elgondolója (Csontváry Mária kútjával a fedélen), nem derül ki az impresszumból. A mûszaki szerkesztõ, Környei Anikó lehet. A felelõs szerkesztõ pedig Domokos Mátyás. Ez kivételes szerkesztõi protokoll az Osirisnál, és joggal. Szerzõ és szerkesztõ: ESZ EM és DÉ EM félszázada pályatársak; közös mûfajuk is van: az esszé.

Szerzõ könyvének mottó-epigrammájával, így viszonozza Szerkesztõ gesztusát:

Ezt a mûvet ER PÉ bûvölte létre szavával, míg DÉ EM
jégként megtörte hallgatag ajkát annak,
aki, szóval annak, aki, szóval annak, aki
ESZ EM

ESZ EM tehát Szabó Magda, DÉ EM: Domokos Mátyás, ER PÉ pedig a folyóiratszerkesztõ Réz Pál. Valaki azt mondta az epigrammára: õ még Esterházy Péterre is asszociál a névrejtésbõl. Lehetne benne igazság, ha valóban rá célozna: az ifjabb pályatárs vagy inkább osztálytárs „tanszerládáját" - vallja meg Esterházy - a szemfüles „Szabó" már négy-ötévesen „megdézsmálta". Mert Szabó Magda legalább azóta író. Még most is hatalmas ereje teljében, s már most „centenáriumi" kiadásához érve: az életmû másodszori sorozatkiadásával.
Felelõsséggel mondjuk: a novelláskönyvben vannak remekmûvek (Az Isten homlokán! Apokrif!), s ami a Hortobágy-látomás és a záródarab Parainesis között olvasható, azt egyiket sem lehet egyhamar letenni. Aki végigolvasta ezt a tüneményes, bölcs, egyszersmind esprit-vel teli könyvet, Esterházy terminológiájával szólva Szabó Magda „generációjának szellemi szigorúságát", a „Szabó szabad" függetlenségét csodálhatja, és azt az isteni mesélõadományt, ami egy-egy Jókainként, centúrikusan jár nekünk.
A Könyvajánló összeállítójának dolgát Szabó Magda nagyban megkönnyíti a könyv hátsó táblájára került vallomással. Ezt idézzük.


MÉZESCSÓK CERBERUSNAK

A görögök és rómaiak hite szerint a holtak az Alvilágba jutnak, ahová sose hatolhat napsütés. Az ókor nagy hõskölteményei nem tartották lehetetlennek, hogy élõ is átléphesse a halottak titokzatos világának érckapuját, a mondák állítják, járt odalenn Theseus, járt más hérosz is, vagy kivételes szépségû lantpengetése miatt a feleségét visszakönyörgõ Orpheus. Még Dante is alászállt az Isteni színjátékban, maga a szelíd Vergilius volt az úti kalauza. A rege helyhez kötötte az alvilági bejáratot, nyílt oda út Nápoly közelében, Athén vidékén, Taenaron hegyfokánál, s azt is rögzítette, nemcsak megrendítõ élmény a holtakkal való találkozás, de az odajutást feltételek szabályozzák. Az alvilági révész, Charon pénzt kíván, fuvardíjat, a három torkon üvöltõ, sárkányfarkú õrkutya, Cerberus varázsfûvel illatosított mézes süteményt. Ha az obulust kifizette, az eb megkívánta csemegét átadta az utas, szabad a közlekedés a Babits olyan jól ismerte aszfodéloszligetek köze, s az elszánt földi halandó meglelheti a maga halottját a Jajgatás tavánál, csak szorítsa, szorítsa az aranyágat.
Akinek életmûvemet köszönhetem, akiket szerettem, akik szerettek, vagy akikhez valami módon kötõdtem, mind ott vannak már. Van aranyágam, az Ajtó Emerencének sírján hajtott gallyacska, érettségi ajándékul kaptam egy római rézpénzt, de sem illatos füvem, se varázslisztem, varázsmézem, tulajdonképpen sütni sem tanultam. Pedig meg kell mondanom azoknak, akiknek adósa vagyok, hogy a történetekben, amelyek írógépemen születtek, valamennyien folytatják az életüket, hát megkísérlem az alászállást, mert nemcsak azokat kívánom újra látni, akikhez kötõdtem, magamra is kíváncsi vagyok, gyermek-magamra, aki ebben a minõségében pontosan olyan halott már, mint a valódiak. Offát, Cerberus rituális süteményét majd öszszeállítom azzal, amim van, anyám alabástromfehérségének lisztjébe apám szeretete mézét gyúrom, s a szülõvárosom feledhetetlen díszletei közt valaha sírt-nevetett hajdaniak sokízû, fûszeres személyisége elemeivel szórom meg gazdagon. Charonnal nincs probléma, a kutyák, mióta élek, szeretnek, gyere, Cerberus, ne üvölts, önmagamat is belegyúrtam a süteménybe.
A kutya már csendes, csahol, mintha jelezné, nincs ellenem kifogása, Emerenc gallyacskája érvényes, mehetek. Ha bízik bennem, kövessen az olvasó. Nem félelmes látogatás lesz ez az út, inkább olyan, mint egy nyomozás, míg kiderül, kinek árnya miképp épült bele egy író életmûvébe. A Jajgatás tava csendes, egyetlen árny se könnyezik, nincs itt félnivaló, se szomorúság. Az igazság, egy élet vagy életmû háttérzenéje sohasem szomorú.

Szabó Magda életmûvének új összkiadását az Európa Könyvkiadó indította el új esszékötetével, A csekei monológgal. Ez a könyv másképpen szép, mint a novelláskötet: tipográfiája jól harmonizált, a fedélkompozíción Szabó Magda neve, s nem utolsósorban kézírása, szépsége, eleganciája dominál. Szabadon hagyott nyak (lásd ennek családi „mitológiáját". A Cerberusban: Özseni), sárga selyemblúz, ovális ékköves bross, alig sötétsárgább, bársony kosztümkabát, szuggesztív, komoly-kedves tekintet. Vajon ki ez a kiváló fotós? A könyvtervezõ neve szerencsére szerepel: Kállay Judit; és itt is a megtiszteltetésre vall, hogy a felelõs szerkesztõ maga az Európa igazgatója: Osztovits Levente. Kívánjuk, vigyék véghez a sikeresen iniciált sorozatot.
Az iniciálé ugyanis új rajzolat a Szabó-ábécében: ezek az esszék elõször jelennek meg könyvvé komponálva. Az esszéista Szabó Magda korábbi kötetei után (Kívül a körön, 1980;
A félistenek szomorúsága, 1992; A lepke logikája, 1997) most negyedszer jelentkezik. Folytatja meditációit és felfedezéseit elõdeirõl és kortársairól. A kötetnyitó bravúros Vörösmarty-darabok A lepke logikáját viszik tovább. Két író indulásáról olvashatunk: a Vörösmartyéról és a magáéról (Egy Szabó Magda nevû egyetemista lány novellája a harmincas évek végérõl, elsõ és második „megközelítésben").
Váratlanul közéjük ékelve a Lakatos Istvánról írt legjobb magyar tanulmány. Váratlanul? Lakatos élõ kortárs, az Ave-ciklusban a helye (Nemes Nagy, Ottlik, Mándy a Vale szereplõi); de lehet ittlétének más magyarázata is. Ha jól gondom: ez az ok a „székfoglalás". Szabó Magda hitelesítõ pecsétje Lakatos István prózaírói mestermûvén („Lakatos nemcsak a nagy prózaírók közé emelkedett a Farsanggal, de valamiképpen iskolát is csinált"), bizony, nagyon elkél, mert rangjához képest nem népszerû, „kutyáknak játszott hegedûszóló"-költészetét is „megemeli", két mûfaját egy szintre állítja. Elfoglaltatja hát vele megérdemelt székét a Magyar Parnasszuson. Mint ahogy Szabó Magda is öntudattal ül le a magáéra az exkluzív Széchenyi Mûvészeti Akadémián. „A mesterség mitológiai ereje" - mondja Szabó Magda itt is, most Lakatosról. Értsük ezt természetesen õreá, Szabó Magdára is: ezzel a herkulesi erõvel (és persze minden mûvészetével s minden szaktudósi profizmusával) küzd nemcsak újholdas kortársai méltó rangjának elismertetéséért, de az egész magyar irodalom elfelejtettjeiért vagy félremagyarázott nagyjaiért.
Tanúsítsa ezt az ún. „fülszöveg" és a Berde Mária-újrafelfedezés befejezõ része.


A CSEKEI MONOLÓG

Az író másképpen olvas, mint az olvasó, mert tudja, hogyan jött létre a mû, nemcsak a szöveg színét érti meg, a visszáját is, hiszen õ maga is alkotó.
Egész életemben a könyv volt betegség idején az orvosság, irodalompolitikai hajótörésben mentõcsolnak, a béke ritka óráiban gyönyörûség. Minden érdekelt, ami betû, egy-egy mû belsõ üzenetének feltárása is, a nyomozómunka, amelyet a szerzõ megkérdezése nélkül pusztán az elébe került szöveg értelmezésével végez. Az Egyetem irodalomtörténésznek nevelt, jövendõbeli esztéták vagy szövegkutatók között képzelte el a helyemet, s tulajdonképpen csak késõbbi írásaim arányában tévedett, mert e mostani könyvem a negyedik esszékötetem, s a valaha tanult szabályokat sem sértettem meg: csak úgy állítottam fel a megszokottól eltérõ tételt, ha filológiai tekintetben is tudtam igazolni. Elsõ esszékötetem fogadtatása eldöntötte, érdekli az olvasót a hajdani vers vagy alkotó friss elemzése; azt is, vizsgáljam különös gonddal a sztereotippá mitizált iskolai anyagot, hátha más írói arckép fordul korunk felé, mint amikor Jókai fantazmagóriának gyanított látomásai még nem tudták cáfolni a támadóit, pedig a mûanyag és az ûrutazás, sõt Habsburg Ottó nemzetünk iránt számtalanszor igazolt szimpátiája éppúgy ott van a Jövõ század regényében, ahogy a soha figyelemre nem méltatott kisregényekben a diadalmas nõmozgalom. A második esszékötet útja nyílegyenesen vitt el a Vörösmarty-monográfiáig, A lepke logikájáig, s talán a negyediket, A csekei monológot se volt felesleges megírnom, mert az elsõ világháború irodalmunkon belüli értékelésével szomorú adósságban vagyunk, nem árt újra kézbe venni, mit írtak a kortárs írók 1914-rõl.
Ha van az írónak irodalmi szerelmi élete, az elemzéseibõl kiderül. Kölcsey, a tiszták tisztája, a mester, valamikor úgy értékelte kollégáját, Berzsenyi Dánielt, hogy tiszta búza helyett sok az ocsú lírai szemléletében. Berzsenyit, mint egy rosszul elhelyezett karateütés, teljes inaktivitásba dermesztette az ellenségesnek ítélt hang, amely csak közös szerelmük, a magyar líra hangvétele érdekében volt elutasító, sajnos, nem várt eredménnyel: írótársa mint költõ, befejezte pályáját. Mire Berzsenyi halott, Kölcsey már tudja, hogy tévedett mint esztéta, mint kortárs. Megpróbáltam rekonstruálni, mi járhatott az eszében a halott Berzsenyi akadémiai búcsúztatása idején - a szöveget õ írta, de más olvasta fel, õ nem mozdult el akkor már Csekérõl, ahol lakott. Minden esszémet szeretem, de a kedvencem A csekei monológ. Szegény bûnösök vagyunk valamennyien, de a legkeservesebben akkor vétünk, mikor jót akarunk, sterilen jót, az igazságtalanságig, a pusztító tévedésig vezetõ valóban csak jót.
„Színét" és „visszáját" Szabó Magda a magyar irodalmi közelmúltból is többeknek felfedezõn megérteti. A Könyvajánló hadd hívja fel a figyelmet Berde Mária elõtti fõhajtására.
Dsida Jenõ és Berde Mária a két nagy erdélyi költõ a század elsõ felében. Berde elemi tehetségéhez megvan a kellõ magaskultúrája, irodalmi szakmûveltsége is. Erdély három irodalmi nyelvén volt tájékozott: bölcsészdoktori disszertációtémáját a német költõnõ Batsányiné Baumberg Gabrielláról éppoly pontosan címezték neki, mint Szabó Magdának A római szépségápolást. Német és magyar szakja mellé elvégezte a románt; regényíróként, irodalomszervezõként, publicistaként is fontos mûveket hagyott hátra. Berde még Babitstól kapta azt a Baumgarten-díjat, amit hat év múlva majd Szabó Magdának is odaítélnek, de az Újhold-mozgalmat kiközösítõ irodalompolitika megalázza az átvétel eltiltásával. Az Újholdnak nincs érkezése Berdét felfedezni vagy szecessziós optikáját opponálni. Ez a jelentékeny költõvé avatás önkritikájuk is: „Nagy költõ volt, mondjuk ki már végre, ha egyszer elmulasztottuk dicsérni, amiatt, hogy mert lírájában vakmerõen, hangsúlyosan nõ is lenni, amitõl az Újhold nemzedéke nemcsak tartózkodott, de visszariadt". Szabó Magda kis antológiával is dokumentálja a felfedezõ állításokat. Öt Berde-verset közöl. Ezekbõl választunk ki hármat. Majd bemutatjuk a súlyos irodalomtörténeti alapvetéssel startoló tanulmány könnyû felszállását, a kifejezetten Berdérõl szóló befejezõ részt.



FÁKLYA, CSENGÕ, CSILLAG

Fõhajtás Berde Máriának


ÕSZELÕ

A rózsák évszaka lejárt...
Meghajtva halavány fejed
Csak állsz, csak nézed a határt.

Egy gally se ép, egy lomb se dús,
Már tüske nõ bimbó helyett,
Már csendben föld felé alél
És halavány minden levél,
Mint hervadt arcon gyenge hús.

S te állsz, te nézed a határt:
Hová indulj? Mi lesz veled?

- Számlálj el éveid felett.
Hajtsd tükörhöz halvány fejed...
A rózsák évszaka lejárt.

FEHÉR ÉNEK
Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
Hadd táncolunk, hadd nyargalunk,
Megérkezett fehér nyarunk.
Fehér szél küld fehér zenét,
Fehér rügy nyitja halk szemét,
Fehér felhõk szitája reng,
Fehér csillaghullás kereng,
S a fehér milliónyi szikra:
Ég ölébõl cikázó ikra.

Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
Fehér teremtés magva hull,
A földön pázsittá mohul,
A lenge fákat íme nézd:
Nem állják még a magvetést,
Mint szûz elõször-asszonyok
Rázzák és rejtenék magok,
És ájult csittulásba vesznek
És hófehér teherbe esnek.

Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
Ha héthatárba kaptatok,
Fehér fûbõl kapsz abrakot,
Fehér csillaggal teliszõtt
Fehér bársonyból terítõt.
Körülcsókol fehér vihar
Fehér nyarunk virágival,
S ha fürdet fehér permeteg,
Fehér pillét ha kergetek,
Fehérszín gyöngyöt pergetek:
Megejt a fehér fergeteg -
Egy pille ajkamhoz tapad,
Egy gyöngyszem fürtöm közt akad,
Egy bimbó újjam közt szakad -
Lelkem fehér kehelyre nyillad,
Belécsókol fehérke csillag,
S foganva fehér terhemet,
Szülõk fehérszép gyermeket -
Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
S ha más utunkon felkacag,
Hogy fehér lelkünk álma csak,
Fehéren sóvár áltatás,
Fehér tüzekbe vágtatás,
Szûzen-fehér megáldatás.
Szüzen-fehérlõ csókcsata,
Szüz-fehér csókok magzata -

Piros nyárból csak egy mosoly
S fehér légvárunk szétoszol,
És mind a fehér nyár-csoda
S fehér üdvösségünk oda...
Fehér lovam, mi így vagyunk,
A tél nyarunk, az éj napunk,
S az álom kenyerünk -
Fehér lovam, jerünk!


HOLDVERS
Bitay Margitnak
Most nézd, a hold - (a hold is asszony)
Uszályával földet seper;
Oly jótevõ a holdlepel.

Alatta minden úgy megépül,
A naptûz marcangolta kert
Már fölliheg, fejet emelt.

Vedd a kendõd, (a hold is asszony)
Menjünk a kertbe, karba kar,
Õ jó, õ minket is takar.

A violák kétszer fehérek,
És minden rózsa fölnevet,
Vérzõ sebek nélkül szeret.

A sajgó, napharapta szájak
Illatbeszédbe kezdenek,
Titkok titkokhoz rezgenek.
Csókolók szent dühét beszélik,
Csókoltak kínját, üdveit...
S a hold oly csóktalan, szelíd.

Üljünk a hold alá ma ketten,
Két csókoltnak küldött szegény,
Titkoskodjunk hold szõnyegén.

Szóljunk szelíd asszonybeszédet,
A hím nap azt nem érti meg.
S nem értik napforró hímek.

Szõjünk szelíd asszonybeszédet,
Hímezzünk szenvedésmesét.
Kinek nem sorsa: semmiség.

Sírjunk szelíd asszonybeszédet,
Mely szóra hûlt könnyhullatás, -
Holdfurcsa asszonymulatás.

S a hold, szegény, (a hold is asszony)
Nem fitymál törpe titkokat:
Megkönnyez és megsimogat.

Annyi alaptévedést kivédtünk már, annyi kérdést feltettünk egymásnak s olykor, ha nem is választ, de figyelmeztetést kaptunk, hogy ami nem intézõdött el egyetlen rendszerváltás után sem, próbáljuk kézbe venni. Azt már tudjuk, hogy ki viszi át a szerelmet, pontosabban, hogy ha meg akarja menteni, valakinek, talán éppen nekünk, meg kell kísérelnünk átvinni azt. Most én kérdezem meg, ki kezd perújrafelvételt az erdélyi író-asszony, az 1949-ben elvesztett Berde Mária érdekében?
Mégis ott kellett volna, azon a kongresszuson* választ kérnem a jelenlevõktõl, ki ismeri, mit ismer tõle, ugyan akadt volna-e, aki azt feleli, igenis tudjuk, Kackón született, régi értelmiségi székely családból, édesapja teológiai professzor volt Nagyenyeden, fivére pár évesen szinte csodagyermek, nõvére, Amál, a festõmûvész, a Székelyföld néprajzának egyik legrangosabb kutatója, s õ maga, Berde Mária a kolozsvári egyetemen bölcsészdoktori diplomát nyert tanárkisasszony nemcsak minden jelentõs erdélyi irodalmi vállalkozás részese, folyóiratok munkatársa vagy szerkesztõje, de az a prózaíró, akit Nyugaték vártak, az alkotó, aki - sajátságos, de csak a prózában - nem fél a tabutól, nem ismer se faji, se vallásbeli elõítéletet, s békét sugárzó türelme milyen fontos ott, ahol õ él, Kolozsvárt. Tudják, mi az értéke, Schöpflin, a rettegett Schöpflin a harmincas évek végén megkapott Baumgarten-díj elnyerése után ezt írja róla: „Mondatai úgy csöngenek, mint ötvös kalapácsa az ellenálló fémen. A platina keménységével csillognak. Szoros fegyelmet tart mondanivalójában pontosan azon az alaprajzon, amelyet mint jó építész elõre kitervelt." Berde regényeiben ott a valóság, az igazi, hamisítatlan valóság, a korabeli Erdély sajátos helyzete, de a társadalom sajátos helyzete miatt felvetett problémák is, fegyelmezett prózája elhitetõ, ábrázolóereje kivételes képességre mutat. Ha tüzet ábrázol, áttörlünk verejtékes arcunkon, az írás pörköl, füst száll, fulladunk és kormos lesz a homlokunk is. És a versei? Ki ismeri? Ki propagálja? Ki kéri számon?
Mikor ez az alkotó a Baumgarten-díjat megkapja, éppen kitör a háború, az Újhold-nemzedék egyetemi tanulmányait végzi, mire a tüdõvész legyõzi a Haláltánc, a Tüzes kemence és a Hajnal emberei regények szerzõjét, az Újhold éppen útszélre kerül, friss vállalkozását egy nem akármilyen esztendõs mûködés után Rákosi trónra lépése megszünteti. Az új, háború után induló irodalmi élet szellemi halálra ítélt fiataljai saját életük fennmaradásáért küszködnek, akkor a vízen magát a magyar irodalom becsületét kellett átvinni, Újholdék némán és félreállítva is ezen fáradoznak, s ha lett volna az éhezés, és elnyomottság idején a megalázott írók életében annyi pihenésszünet, hogy Berde férfias regényei mellé a lírikus költõnõvel is foglalkozzanak, nem lettek volna fenntartás nélküli hívei. Ki csodálhatja? Ezek az Újhold-fiatalok pincébõl, hadifogságból, romok közül kapaszkodtak a kurta fényre, a mesterség tökéletes ismerete még a legmaximalistább Újhold-korszakban se volt számukra elegendõ, minden állítással szemben az volt az igazság, hogy a vézna folyóirat egyetlen napra nem zárkózott el a politikától, persze nem a kommunista vagy munkáspártok zászlóját lobogtatta, hanem Babitsét. Szigorú társaság volt, majdnem rideg, de ha Berde akkor vitára bocsátja ver-
seit, a fiatalok azt mondják neki, ahogy ír, túl szép, kellene a verseibe valami göröngy, valami nem simára csiszolt, egy kis formai, gondolati disszonancia, filozófiáját meg, ha részvéttel figyelik is, nem értik, miért érzi úgy, neki kellett volna meghalnia, és nem az értékesebb, mert férfinak született öccsének. Elfogadhatatlan optika, és egyáltalán mit akar a divatjamúlt nõi rekvizitumokkal, hogy a hold asszony, verssoraiban ruhakelmék suhognak, mit kell azon keseregni, hogy õ nõnek született, tehát se nyugta, se békéje nem lehet soha, és mint alkotó is mindig csak felemás marad?
1945 után Gyulai értékítélete nemcsak nevetséges volt, de elenyészett. Ha akkor elemzem Berde líráját, magam is csak annyit írok róla, nagyon tehetséges, és fel kellene már rázni valamiképpen ebbõl az állandósult lelkifurdalásból, amit szavai üzennek, hát végtére is mit vár az élettõl, miféle sorsot, lehet valakinek nagyobb adománya, mint amit kapott, minek sír ijedtében, hogy tud verset írni, annak örüljön, ami hibája, hogy túl szép verseket ír, és érthetetlen is, mert feje fölött a gyógyíthatatlan betegség árnyával és magával az erdélyi problémával lett volna oka arra, hogy elfelejtse a kelméket, illatokat, a nálunk már rég félreállított kelléktárat. Aki így tud írni, ha akar, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta örökül a regényíró mesemondó képességét, és bocsásson meg Szapphónak is, elsõsorban pedig önmagának, mert igazán önmagával van vitája, nem a világgal. Erdélyi volt, mint a nõk esküdt ellensége, Gyulai, nagyon mûvelt, még az is elképzelhetõ, hogy teológiai professzor édesapja könyvtárában ott volt a klasszikusok között a Gyulai-tanulmánykötet, s Berde is megkapta annak idején az eligazítást, vissza a háromsíkú világba, éljen vertikálisan, diagonálisan, horizontálisan, ne menjen Münchenbe tanulni, Svájcba gyógyulni, ne folytasson életveszélyes írói mesterséget, már az is vétek, hogy bölcsészdoktor lett.
Persze nyilván nem Gyulai keltette fel benne a kételyt, ezzel együtt született, s líránk vadonatúj imponáló vaskorában ámultan nézzük, mire volt képes ez a holdsugár anyaggal és véres mocsokkal egyaránt dolgozni tudó alkotó. Még egyszer legyen Újhold, csak egy napra szerkesztõségi ülés, hogy utólag megkérlelhessük az akkor alig ismert, általunk meg se tárgyalt Berde Máriát. Az erdélyi írók mind tudnak valami mást a természetrõl, hegyekrõl, ködrõl, állatokról, mindnek varázsos szókincse van, Berde a negyvenes években nem eléggé méltatott szerepét irodalmunkban ma kell újra felfedeznünk és reálisan értékelnünk. Ez az asszony anélkül, hogy tudná, Gyulai utolsó áldozata, szívtépõ a vers, amelyben kétségbeesetten mint valami kórt diagnosztizálja magán különleges képességeit, és belesikoltja a nyilvánosság fülébe, félkeblû amazon vagyok, egyszerre érzek nõül, de férfi módra is, kétnemû vagyok, azaz egyetlen nemû sem, talán szörnyeteg, mi ez a zavar, ki hozta rám tehetségem iszonyú áldását-átkát? Ma már tudom, mekkora költõ volt, mikor saját halottaimat az õ soraival is gyászolom, ma már tudom, mit tudott kifejezni szavakkal, mikor holdverte pázsiton a nagy szecesszió estélyi ruhájában a zuhogó éjjeli világításban átsétál, hosszú kendõjét maga után vonja a porba, s finom torkából feltörnek az elsõdleges látomást, az erdélyi zsánerképet és vad tél harapását egyszerre rögzítõ szavak, mindez holdfényben, miközben villog Klimt kékje, vöröse, aranya:

A szolgáló a fát cipelve szimatol mint az állat,
lelopja, mit se félve, a végsõ rózsaszálat,
szomjas kakasra fortyan: nyughass!, tudom, mi újság,
a föld, a fa, madár, könny be titkosak, be furcsák.
Rongy ködmön túl a rácson, félláb apóka koldul,
pislant az égre zordan s a szolgálóra mordul:
no, ha tudod, mi újság, fordítsd felém a lépted,
a párna fenn ma elhasad, hajíts ki egy jó butykosat,
legyen csak annyi vétked.

Gyulai és kiszabott korlátai! Csinálja Berde után valaki a fehér ló fehér örömét, aki fehér csillagos mezõn fehér füvön szalad, fehér pillék közt hófehér viharban. Adjon utasítást, mit tegyen, ha ránk tör a félelem. Igazán Vinnavár gonosz bája, hogy fél évszázaddal a halála után kell tisztelettel fejet hajtanunk neki, akirõl legalább most mondjuk ki, mekkora alkotó volt, idõálló, nekünk fontos, ma is jelentõs és példamutató, hogy nem volt igaza, mikor Báthory Erzsébetként saját tehetségét börtönben akarta tartani és megszégyenült saját adottságai felfedezésekor. Hát bûn volt Isten adománya, a tehetség, saját kezûleg nyír bele a Pegazus szárnyaiba, az istenért, miért? Nagy költõ volt, mondjuk ki már végre, ha egyszer elmulasztottuk dicsérni, amiatt, hogy mert lírájában vakmerõen, hangsúlyozottan nõ is lenni, amitõl az Újhold nemzedéke nemcsak tartózkodott, de visszariadt. Mert válság csaknem mindig van, mostani, minden területen érvényesülõ válságos állapotunkban tanuljuk meg egyszerû stratégiáját, mivel, hogyan menekülhetünk. Például úgy is, hogy fejet hajtunk elõtte: Szikrázó tehetség volt.
Áll most az öröklétben, vacogva nézi fékezhetetlen alkotóképessége rögzített eredményét, életmûve köteteit. Értessük meg nemcsak vele, magunkkal is utólag, mit tudott, ki volt, hogy tehetsége nem vétek volt, nem átok, kínos tévedés, esztétikai hendikep, de Erdélynek és minden magyaroknak adott adomány.

Vissza a tartalomjegyzékhez