GONDOLATOK A NYILVÁNOSSÁGRÓL ÉS A KÖZVÉLEMÉNYRÔL

ANGELUSZ RÓBERT OPTIKAI CSALÓDÁSOK CÍMŰ KÖNYVE KAPCSÁN
 

Angelusz Róbert könyve, az Optikai csalódások (Pesti Szalon, 1996) nagyon jó olvasmány. A “nagyon” most éppen azt jelenti, hogy 'sok szempontból,' de akár azt is, hogy 'minden szempontból'. Elmondható ez a szóbanforgó kötettel lényegileg egyidejűleg megjelentetett (amúgy már több kiadást megért) korábbi könyvérôl, a Kommunikáló társadalomról is. Aki nem olvasta még, annak érdemes elolvasnia, aki már túl van rajta, annak is érdemes újra kézbevenni, ha másért nem, hát azért, mert az Optikai csalódásokban sok minden nem érthető anélkül. Tény azonban az is, hogy Angelusz harmadik könyvét, a Félig-meddiget (Budapest, Közgazdasági, 1989) sem szabad elmulasztani.

(1) Az Optikai csalódások fő erényének, szerintem, a konceptuális építkezés tekintendő. Éppen ezért a jelen bemutatásban nem vizsgálom a magyar viszonyokra vonatkozó leíró részeket, inkább csak úgy tekintek rájuk, mint olyan tényekre, amelyek alkalmat adnak a teória finomítására; jellegzetesen így van ez például az Angelusz nevével igencsak összekapcsolódott “látens közvélemény” kifejezéssel jelölt kategóriájával, amelynek tanulmányozására azok a társadalmak, amelyeknek jelentősek a demokratikus hagyományai, nem igazán kínálnak kiindulópontot, ellentétben a kelet-európai társadalmakkal, így köztük a magyarral (lásd Optikai csalódások [OCs] 16); ugyanezért nem mélyedek el Angelusz harmadik önálló kötetében sem, a Félig-meddigben, minthogy ebben a magyar gazdasági reformgondolkodás sorsát elemzi, és a tudomásulvételen túl nem foglalkozom a teoretikus megfontolások empirikus adatokkal való megerősítésével sem.

(2.1.1) Angelusz a nyilvánosságról szólva, beszél ennek formai oldaláról, amely azt mutatja, hogy a közéletileg fontos és aktuális kérdésekből mi a megközelíthető, tartalmi oldala viszont arra is kiterjed, hogy mi az, ami egyáltalán nem kap publicitást. A nyilvánosság tartalmi megközelítése tehát a nyilvános kommunikáció tartalmainak az objektív valósághoz fűződő viszonyát is magába foglalja (Kommunikáló társadalom [KT] 25). Ezt a fogalmat voltaképpen a Habermas által forgalomba hozott “nyilvánosság” fogalom sajátos és - megítélésem szerint - szerencsés általánosításának lehet tekinteni.

Ez a nyilvánosság természetesen nem tagolatlan. Egyrészt van értelme korlátozott nyilvánosságról beszélni (OCs 29), másrészt pedig van értelme a nyilvánosság szintjeiről is beszélni (OCs 162) és ezen éppen azt kell érteni, hogy a nyilvánosságban egy adott tartalom mennyire nyilvános vagy nem az, azaz mennyire kiterjedt az adott tartalom nyilvánossága: ebből adódik a nyilvánosság szerkezetessége.

A közvélemény, magától értetôdôen, nem azonos a nyilvánossággal. Angelusz szavaival: közvéleményen a lakosság különböző rétegeinek közvetlenül vagy közvetve a kormányzati-hatalmi tevékenységre ható vagy visszaható, valamely konkrét kérdésre irányuló, különböző kommunikációs formákban megjelenő, eltérő állásfoglalásokat tartalmazó, tömegméretű megnyilatkozásait értjük (KT 66). A közvéleménynek voltaképpen három funkcionális típusa ismeretes: a támogató vagy konform (amikor a leggyakrabban előforduló vélemények megegyeznek a hivatalos állásponttal), a kritikai (amikor a döntéshozóknak számolniuk kell azzal, hogy a hivatalossal ellentétes vélemény az uralkodó) és a polarizált (amennyiben mind a hivatalossal megegyező, mind pedig azzal ellentétes álláspontok kiterjedtek) (OCs 25-27).

Angelusz szerint (aki ugyan másokra hivatkozva tekinti ezt kulcskérdésnek) a közvélemény meglétének egyenesen az a kritériuma a modern társadalmakban, hogy egy adott témára vonatkozóan legyen legalább két eltérő (vagy éppen polarizált) véleményáramlat (OCs 164). Ténylegesen a helyzet az, hogy az egyes véleményáramlatok - egymástól több-kevesebb önállósággal rendelkezve - konkurálnak egymással: valamiféle szabad verseny alakítja ki a plurális közvéleményt (OCs 214-215).

Lehet azonban annál tágabban is gondolkozni a közvéleményről, minthogy ez a társadalom kisebb vagy nagyobb részének a kormányzati-hatalmi tevékenységgel kapcsolatos vélekedése (vagy vélekedései), és mindazokkal a divatos témákkal kapcsolatos vélekedéseket a közvélemény részének tekinteni, amelyekről van közbeszéd (OCs 34).

Kétségtelen továbbá, hogy ugyanarra a témára (tárgyra) vonatkozóan több, mint egy hiedelem (vélekedés) állhat fenn: az egyiket a közösség egyik csoportja vallja magáénak, míg egy másikat a közösség egy másik csoportja; vagyis lehetséges a vélményeknek a megoszlásáról, ennek a megoszlásnak a mintázatáról beszélni egy adott közösségen belül (természetesen ugyanarra a témára vonatkoztatva). Ezek a különböző hiedelmek, vélekedések, vagy ahogy nevezni szokás őket, véleményáramlatok (vagy a közvélemény áramlatai, például OCs 29) különböző kiterjedtségűek lehetnek egy adott közösségben. Ezek a véleményáramlatok további tagoltságot visznek a nyilvánosságba.

Talán nem hiba, ha a véleményáramlatok közé soroljuk azt a sajátos helyzetet is, amit Angelusz véleménynélküliségnek nevez (OCs 13). Sokféle oka lehet a véleménynélküliségnek az adott téma (tárgy) iránti érdektelenségtől (netán apátiától) kezdve az olyan mértékű tájékoztalanságig, amely eleve lehetetlenné teszi a vélemények alakulását. A véleménynélküliségnek sajátos véleményáramlatként való felfogását pedig azzal lehet motiválni, ha emlékeztetünk például olyan társadalmi technikára, mint volt a kádári időszakban az "aki nincs ellenünk, az velünk van": ez ugyanis elég sikeresen idézte elő a politikai semlegességet, a politikától való elfordulást vagy éppen a véleménynyilvánítástól való tartózkodást.

Sőt, sajátos módon ide kell számítanunk a tabukat is, vagyis azokat a témákat, amelyek nem lehetnek ugyan témái a közbeszédnek, de a róluk való vélekedések részei tudnak lenni a közvéleménynek, minthogy mindenki tudja, mint evidenciát (akár mint hivatalos álláspontot, politikai evidenciát, egy adott politikai rendszer működése szempontjából alapvetőnek tartott axiómákat: OCs, 23), ha nem is beszélnek arról (vagy éppen úgy vélik, hogy nem beszélhetnek arról), hogy miről nem beszélnek, és mit nem mondanak róla a többiek (mégha ez utóbbiban igen könnyű tévedni - érvel majd e mellett Angelusz szinte könyve minden lapján). A tabukat a közbeszélés sajátos alternatívájának kell tartanunk: ha az adott téma megjelenik a nyilvánosságban, megszűnik tabu jellege.

De még az előzőeknél is tovább mehetünk, és vélekedhetünk úgy, hogy a közvélemény tárgya voltaképpen az aktualitással van kapcsolatban. Ez a megfontolás vezeti el Angeluszt az 1. táblázaton látható megkülönböztetésekhez (OCs 33), vagyis ahhoz a felismeréshez (bár ez sincs előzmény nélkül), hogy a közvéleménynek három eltérő kommunikációs szerkezete különböztethető meg.

1. táblázat
 

közvélemény típusok	aktualitás foka	nyilvánosság foka
aktuális	+	+
látens	+	-
nyugvó	-	-

 

Ami aktuális, az közszájon forog, mondja Angelusz. Ez az aktuális közvéleménytípus a közvélemény par excellence formája.

Nyugvó közvéleményről akkor lehet beszélni egy adott téma esetén, ha csupán azért nincs benne a nyilvánosságban (főként magas fokon), mert a közérdeklődés elfordult a témától, ha kiment a divatból; ami - természetesen - azt is jelenti, hogy nincs akadálya annak sem, hogy meghatározott események hatására újra aktualizálódjon.

A látens közvéleményt (amely a kötet első érdemi fejezetének fő témája) bizonyos szempontból ellentmondásos feszültség jellemzi: egyrészt az aktualitás magas szintje, másrészt pedig a nyilvánosság alacsony foka. Ilyenkor senkinek sincs akárcsak viszonylag is egzakt áttekintése a vélemények tényleges vagy várható eloszlásáról. Angelusz a látencia négy formáját különbözteti meg:

A látens közvéleménynek kétség kívül gyakori, bár nem feltétlen kísérő jelensége az ennek álcázását szolgáló deklarált vélemény, s ez összefügg a látens közvélemény megjelenésének egy másik sajátosságával, amelyet Angelusz szerint az “izolált” és a “kiterjedt” dimenzió mentén lehet koncipiálni. “Az izolált látens közvélemény rendszerint az erősen korlátozott nyilvánosság feltételei között jön létre. Az uralom kommunikációs mintáinak represszióra épülő, kizárólagosságra törő jelenléte sem a kritikai véleményt, sem a nyilvános véleménynyilvánítástól való elzárkózást nem tűri meg. Több irányú nyomás érvényesül a hivatalos politika támogatására, a vélemények demostratív kinyilvánítására. Ezért viszonylag gyakori a véleménymegkettőződés egy olyan formája, amelyben a deklarált vélemények nem pusztán eltérnek a valódi véleményektől, hanem tartalmilag azok poláris ellentétei. [...] a kritikai vélemények valójában csak az intim szféra legmegbízhatóbb pályáin, a külső és avatatlan szemlélőtől védett zárványokban jelennek meg. E zárványok rendszerint egymástól elkülönülnek. Izolált alakzataikat csak igen ritkán és véleltlenszerűen kapcsolják össze a különböző mikrocsoportok találkozási pontjain levő erős kötések, vagy hídként jelentkező gyenge kötések, hiszen az ellenzéki álláspontok felszínre kerülése komoly fenyegetést jelent” (OCs 36). “A kiterjedt látens közvélemény számos ismérv tekintetében tér el [az izolálttól]. Ez a szelídebb diktatúrák kompromisszumkereső uralmi technikái és ‘félnyilvános’ kommunikációs rendszere mellett válik tipikussá. Az ellenzéki szinezetű kritikai vélemények kendőzése - elsősorban a véleménynyilvánítás ‘preferált’ és ‘kötelező’ sávjaiban - ilyen feltételek között is érvényesül, noha a nyilvános kommunikáció egészét valamivel nagyobb tolerancia jellemzi. A deklarált véleményeken keresztül történő álcázás nem olyan gyakori kommunikációs stratégia, mint az izolált látens közvélemény esetében. Kevésbé zord presszió alatt a kritikai vélemények hangoztatásának kisebb a kockázata. Ennek megfelelően - igaz, korlátozott mértékben - lehetőség nyílik szembehelyezkedő vélemény nyílt megfogalmazására a hatalom által relevánsnak tartott politikai témákban is. Az elrejtés módozatai is megváltoznak. Ritkábban fordul elő a kritiai vélemény ‘túlálcázása’. A hivatalos vélemény tényleges elutasítását nem kíséri feltétlenül az ezzel ellentétes nyilvános deklaráció. A nézetek változatlanul fennálló kendőzése inkább a véleménynyilvánítástól való tartózkodáson keresztül érvényesül. Ha a valódi véleményeket továbbra is eltérő tartalmú vélemények takarják el, azok nem annyira a hivatalos véleményekhez, hanem inkább a kisebb kognitív disszonanciát kiváltó külső véleményekhez igazodnak. A közbülső vélemények széles körű elterjedtsége a represszió enyhülésének periódusaiban a látens közvélemény egyik jellegzetes tünete. Különösen az ellentétes irányú kimeneteket egyformán nagy eséllyel tartalmazó ‘nyitott’ helyzetekben válik tömegessé, hogy az emberek jelentős része nem fogalmazza meg sarkítottan saját álláspontját, s túllépve az intim szféra határain, inkább a kivárásra építő, kockázatmentesebb közbülső véleményeket hangoztatja. A kisebb kognitív feszültség társaslélektani következményei lényegesen kisebb mértékben fenyegetőek. Az izolált látens közvélemény represszióval átszőtt viszonyai között a valódi vélemény kimondhatatlansága, a kényszerű álcázási stratégiák az ellenérzések halmozódásához, a közhangulat megmérgezéséhez, egyfajta ressentiment kialakulásához vezet. Ez meghatározott feltételek között magában hordozza az elfojtott érzések váratlan orkánként való kitörését. A félnyilvánosság viszonyai között a kognitív feszültségek mérsékeltebbek és lélektanilag részben feloldódnak. A közhangulat ugyan nem mentesül a tömegen tapasztalható neheztelés érzésétől, de kevésbé fenyeget az indulatok robbanásszerű kitörése.

A kiterjedt látens közvélemény kommunikációs szerkezetét tekintve is markáns ismérvekkel jellemezhető. A kritikai vélemények ugyan változatlanul kerülik a nyilvános fórumokat, de az izolált látens közvéleményhez képest sokkal kiterjedtebb és intenzívebb véleménycserét mutatnak mind az erős, mind a gyenge kötéseken keresztül működésbe lépő kommunikációs pályák. Az erős kötések számos alkalommal hidat képeznek különböző mikrocsoportok között, s ezeken keresztül a kritikai álláspontok összeköttetésbe kerülnek egymással. (Az erősen korlátozott nyilvánosság érvényesülése esetén a híd-szerep, a kívülállókkal való kapcsolat eleve csökkenti a bizalmat, a kockázatosnak számító vélemények kendőzetlen megmutatását.) További jelentős különbség, hogy a hivatalos kontrollmechanizmusok lazulásával a kritikai vélemények egyre inkább megjelennek a gyenge kötésű kapcsolatok kommunikációs csatornáin is. Az emberek korábban titokban tartott, csak intim, megbízható miliőben hangoztatott nézeteiket egyre inkább megfogalmazzák az ismerősök, a munkahelyi kollégák körében is. Nemcsak arról van szó, hogy szélesebb körben gyűrűznek tovább a kritikai vélemények, hanem arról is, hogy a kiterjedt látens közvélemény a véleményhordozók számára is láthatóvá válik, s ezáltal egy olyan küszöbhöz érkezik el, amely kiindulópontot képez a látens közvélemény színrelépése számára” (OCs 39).

(2.1.2) Ha mármost az 1. táblázatot abból a szempontból tekintjük, hogy meg van-e benne jelenítve a táblázat oszlopait megnevező kategóriák valamennyi lehetséges kombinációja, akkor könnyen belátható, hogy hiányzik belőle még egy sor. Erre a sorra a nyilvánosság magas, az aktualitásnak pedig alacsony foka volna jellemző. E kombináció interpretációja adódik annak a ténynek a számításba vételével, hogy a “nyilvánosság” és a “közvélemény” ugyanannak a fogalmi mezőnek része, s talán az 1. táblázattal ez a fogalmi mező nincs teljesen lefedve: azoknak a témáknak ugyanis se szeri se száma, amelyek tartozhatnak ebbe a negyedik sorba, például "2*2=4", vagy "Ha ma kedd van, akkor holnap szerda lesz", vagy "Ha megcsókolták, akkor megérintették" és így tovább; de nem csak a logikában szokásosan apodiktikusnak nevezett állításokban megjelenő témák lehetnek ilyenek, hanem például a "Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya" is ilyen, vagyis - talán az egyszerűség kedvéért lehet így fogalmazni - a természettörvényekben leírtak is, sőt nagyon sok kontingens állítás témája is ide tartozik, mint például "A mohácsi vész 1526-ban volt", vagy "Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta a Nemzeti Dalt 1948 március 15-én" és így tovább. Persze az is igaz, hogy ezek a témák, vagy éppen a rájuk vonatkozó tudások csak abban az értelemben nem aktuálisak, hogy nem csak most, hanem - kissé nagyvonalúan fogalmazva - mindig azok, minden időpillanatban aktuálisak, azaz voltaképpen időtlenek.

Ha elfogadhatók ezek az esetek 'negyedik sor'-ként, mint idetartozó tematika, akkor az 1. táblázat átalakul olyanná, amilyen a 2. táblázat.

2. táblázat
 

közvélemény típusok	aktualitás foka	nyilvánosság foka
[A] aktuális	+	+
[L] látens	+	-
[G] nyugvó	-	-
[D] idôtlen	-	+

 

Kétségtelen azonban, hogy az efféle időtlen tudásokra - Angelusz vélhető szándékai szerint - nem alkalmazható sem a "közvélemény", sem pedig a "nyilvánosság" terminus; vagyis Angelusz terminushasználata szerint sem a "közvélemény", sem pedig a "nyilvánosság" extenziójának nem elemei ezek az időtlen tudások, aminthogy attól is elzárkózik, hogy például szociálpszichológiai értelmet kapjon a terminus. Alighanem ugyanez igaz például Habermas vonatkozó fogalmai esetében is, de nem Chidls vagy E. Noelle-Neumann esetében. Avagy másként fogalmazva - az "időtlen" kategória felől tekintve a 2. táblázatra és a példákra -, kétségtelen, hogy az "időtlen" kategória nem alkot oppozícót az Angelusz definíciója szerinti közvélemény típusokkal.

Mindazonáltal mielőtt az időtlenséggel megjelenő problémákkal szembenéznénk, látni kell, hogy Angelusz 1. táblázata alapján semmi akadálya nincs annak, hogy a "közvélemény" fogalmát (intenzióját), mint a "nyilvánosság" fogalmának (intenziójának) részét értsük, amelyben a közvélemény minden témája témája a nyilvánosságnak is, de nem fordítva, vagyis a nyilvánosságnak van olyan témája, amely nem témája a közvéleménynek. Kétségtelen az is, hogy ehhez azonban Angelusz fogalmaitól (és főleg Habermas vonatkozó fogalmaitól) némiképp el kell térnünk. Ez az eltérés történhet például annak belátásával, hogy a nyilvánosságban olyan témák jelennek meg, amelyekre vonatkozó kollektív (de akár individuális) propozícionális attitűdök vagy a tudással vagy a hiedelemmel írhatók le, míg a közvéleményben megjelenő témák csak a hiedelem típusú propozicionális attitűdöket igénylik. A pontosság kedvéért talán nem felesleges megemlíteni azt, hogy általában e két különböző típusú attitűd - legalábbis részben - különböző típusú témákhoz kapcsolódik: a 2*2=4 - józanul mérlegelve a modern társadalmi viszonyokat - sohasem lehet hiedelem tárgya, csakis tudásé; és fordítva, az 1998-ban hatalomra került kormánykoalíció várható kormányzati teljesítménye semmi módon nem lehet valaki (de akár egy csoport kollektív) tudásának témája (tárgya), ezzel kapcsolatban ugyanis 1998-ban csak hiedelmek (vagy éppen vélekedések) lehetségesek, attól teljesen függetlenül, hogy az az - individuális vagy kollektív - ágens, akinek a vélekedéséről éppen szó van, lehet nézeteinek igazságában rendíthetetlenül meggyőződve, akár a 2*2=4 tudásának rendíthetetlenségével. Nem könnyű jellemezni az itt példázott különbséget, vagyis azt, hogy mi lehet csak tudás, mi lehet csak vélekedés (hiedelem) tárgya, és mi lehet adott esetben akár egyiké is, másiké is, vagyis mindkettőé. Az talán bizonyosan állítható, hogy a döntő különbség nem a jelenben fennálló, illetőleg csak a jövőben bekövetkező dolgokra vonatkozó állítások különbségében van, noha kétségtelen, hogy az esetlegesen bekövetkezőkről csak feltételezések lehetségesek, vagy ahogy a logikában mondani szokás a futurum contingent - e tekintetben - csak vélekedésnek lehet tárgya. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy vannak olyan dolgok, amelyek igen bonyolultak, és ehhez a bonyolultsághoz nincs (esetleg nincs elérhetően) sztenderd konceptualizáció, sőt az elérhető konceptualizációkra vonatkozó elérhető ismeretek nem eléggé biztosak, szóval a velük kapcsolatos állítások olyan komplexitásról árulkodnak, amely meghaladja a pillanatnyilag (vagy egyáltalán) elérhető biztos tudás lehetőségét s csak vélekedések lehetségesek vele kapcsolatban. E vélekedések helyességéről (igazságáról) ágensük meg lehet győződve, mégsem zárja ki annak lehetőségét, hogy tévedjen vélekedésében (amit viszont kizár akkor, ha propozicionális attitűdje az adott tárggyal kapcsolatban a tudásé). Ugyanakkor talán igaz az is, hogy egy-egy komplex vélekedésre sok minden épül rá egy adott társadalomban, aminek “kétségbevonása” komoly instabilitások forrásává lehet: végeredményben az, hogy egy adott társadalmi helyzetben mi működik tudásként, s mi vélekedésként, deskriptív és így empirikus kérdés.

Ebből nyilvánvaló talán az, hogy egy adott témára (tárgyra) vonatkozó tudás csak egyféle lehet, bár elôfordulhat az, hogy a közösség csak egy kisebb-nagyobb csoportjának áll rendelkezésére ez a tudás. Természetesen lehetséges, hogy egy adott témára (tárgyra) vonatkozó tudás a közösség egy csoportja rendelkezésére áll, míg egy másik témára (tárgyra) vonatkozó tudás egy másik csoportnak áll rendelkezésére (miközben a két csoport lehet részben vagy egészben egymást átfedő, és az is lehetséges, hogy nincs a közösségnek olyan tagja, amely mind a két csoportnak tagja volna). Az efféle csoport, mint az adott tudás (kollektív) ágense a közösség felől, elsősorban a szociológiából vett kategóriákkal írható le. Amikor a nyilvánosság szerkezetéről van szó, akkor éppen arról van szó, hogy bizonyos tudások hogyan vannak jelen a közösség tagjai (individuális ágensek) vagy csoportjai (kollektív ágensek) számára. A hiedelemmel (vélekedéssel) azonban más a helyzet: nem csak az állhat fenn, hogy egy adott témára (tárgyra) vonatkozó hiedelem nem az egész közösség számára elérhető, hanem csak egy kisebb vagy nagyobb csoportja részére, de az is, hogy ugyanarra a témára (tárgyra) vonatkozóan több, mint egy hiedelem (vélekedés) állhat fenn (miközben tehát az nem lehetséges, hogy ugyanarra a témára vonatkozóan egyszerre több különböző tudás legyen jelen a közösségben): az egyiket a közösség egyik csoportja vallja magáénak, míg egy másikat a közösség egy másik csoportja (ahol - természetesen - az is lehetséges, hogy van a közösségnek olyan tagja, aki mindkét véleményt magáénak vallja, és ezen belül az is lehetséges, hogy maguk a vélekedések egymást részben vagy egészben logikai értelemben kizáróak: ha ez tudatossá válik, azaz felszínre tör, szokásosan kognitív disszonanciáról beszélnek). Vagyis lehetséges a vélményeknek a megoszlásáról, ennek a megoszlásnak a mintázatáról beszélni egy adott közösségen belül (természetesen ugyanarra a témára vonatkoztatva). Ezek a különböző hiedelmek, véleményáramlatok különböző kiterjedtségűek lehetnek egy adott közösségben, miközben hasonló vagyis eltérő áramlatok a tudásokkal kapcsolatban nem jelenhetnek meg. Ezek a véleményáramlatok további tagoltságot visznek a nyilvánosságba.

Ami mostmár a vélekedés és a közvélemény közti kategoriális különbséget illeti, a vélekedés individuális ágenst "igényel", míg a közvélemény kollektívet. Ez elvben lehet az egész (vizsgált) társadalom, de lehet ennek egyik vagy másik csoportja is. Amikor véleményáramlatokról van szó, mindig az a helyzet, hogy a különbözö véleményeket különböző kollektív ágensek tudják mágukéinak. A látens közvélemény pedig olyan véleményáramlat, amelyet magáénak tartó kollektív ágens nem gondoskodik (vagy nem tud gondoskodni vagy éppen nem akar gondoskodni) a vélemény nyilvánosságáról, azaz nyilvános kommunikációjáról (avagy esetleg éppen az ellenkezőjét akarja).

Az előzőekből logikusan következik, hogy ha be akarjuk vezetni az időtlen kategóriát (s ezt aligha lehet elkerülni), akkor a közvéleményen nem érthetjük egyszerűen - Angelusz szavait felidézve - "a lakosság különböző rétegeinek közvetlenül vagy közvetve a kormányzati-hatalmi tevékenységre ható vagy visszaható, valamely konkrét kérdésre irányuló, különböző kommunikációs formákban megjelenő, eltérő állásfoglalásokat tartalmazó, tömegméretű megnyilatkozásait". Alighanem általánosabban kellene fogalmazni, azt mondván, hogy közvélemény és főként ennek látens formája (legyen az izolált vagy kiterjedt) olyan csoportokban (közösségekben) jelenik meg, amelyek bizonyos zártságot mutatnak. Ez a zárt csoport azonban nem csak a teljes társadalommal azonosítható, de ilyenek a társadalmi kommunikáció olyan szinterei is, mint például a weberi szociológia fogalmai szerinti szervezetek, ahol a csoport kollektív - de akár tagjai individuális - viselkedésének meghatározására van elkülönült struktúra, vagyis a hatalomnak a szervezeten belül van elkülönült struktúrája, mint egy politikai pártban, mint egy egyházban, mint egy egyesületben és így tovább. Amennyiben egy vélekedés kollektív ágense a zárt csoport maga, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy az adott vélekedés az adott csoport szempontjából objektív. És ugyanígy, ha egy adott tudás az egész (zárt) csoport számára, azaz minden tagja számára elérhető, vagyis nyilvános, akkor - Poppert követve - az adott csoport szempontjából beszélhetünk objektív (vagy éppen “tudó nélküli”) tudásról. Ha pedig egy adott tudás kollektív ágense a csoportnak csak egy részét foglalja magában, vagyis ha az adott tudás csak a csoport egy része számára elérhető, akkor korlátozott nyilvánosságról beszélünk az adott tudás vonatkozásában és az adott csoportban. A korlátozott nyilvánosság - természetesen - azt jelenti, hogy van a csoportnak olyan része (vagyis a zárt csoportnak az a része, amely éppen a korlátozott tudás tudóinak komplementere), amely számára az adott tudás nem érhető el, azaz privát; Angelusz szavaival: látens. Ezekben a csoportokban, vagy másként fogalmazva, a társadalmi kommunikáció ezen színterein nyilvánosságról (vagy akár belső nyilvánosságról) beszélni tehát ugyanúgy helyénvaló, mint a társadalom politikai közvélekedései esetén. Sőt, adott esetben például a látens nyilvánosságról nem beszélni egyenesen hiba, mert a társadalmi kommunikáció adott színterének adekvát leírását teszi lehetetlenné.

Végeredményben tehát a 2. táblázat helyett (amely az 1. táblázatban foglaltak természetes kiegészítésének tekinthető) a 3. táblázatban volna célszerű gondolkozni.
 
 
 
 

3. táblázat

Aktuális nem aktuális

nyilvános

nem nyilvános

1 2 3 tudás 4

5 6 7 vélekedés 8
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

A 3. táblázatban az aktuálishoz tartozó mezők: {1, 2, 5, 6}, a többi nem aktuális; a tudáshoz tartozók: {1, 2, 3, 4}, a többi nem tudás, azaz vélekedés; a nyilvánoshoz tartozó mezők: {1, 4, 5, 8}, a többi nem nyilvános. Érdemes azonban észrevenni, hogy a nyilvánossághoz Angelusz értelmezésében csak az {1, 9} tartozna. A közvéleményhez tartozó mezők: {5, 6, 7, 8} és ezek éppen a korábban (az 1., illetőleg a 2. táblázatban) értelmezett tipusokat jelentik: aktuális: {5}, látens: {6}, nyugvó: {7}, időtlen: {8}.

Talán ennyiből is látható, hogy a 3. táblázat kapacitása a kategorizálásban sokkal nagyobb, mint az 1. táblázaté (vagy a 2.-é). Nem tekinthető azonban a jelen diszkusszió feladatának e kapacitástöbblet teljes bemutatása. Arról nem is szólva, hogy a 3. táblázat sem tekinthető teljesnek, még az eddig itt diszkutáltak szempontjából sem, mert nem érvényesíti még a fontosabb megkülönböztetések mindegyikét sem, így például az érintett apodiktikus vs. kontingens differenciát sem. De azért sem, mert például az attitűdöket illetően is alighanem többről van szó, mint pusztán a diszkutált propozicionális attitűdökről. Van ugyanis legalább két olyan attitűd-típus, amely semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül és nem kognitív. Mindennapi tapasztalat az, hogy van, aki vonzónak találja a nyilvánosságot, és van olyan is, aki fenyegetőnek, vagyis a kognitív mellett még más attitűdöt is táplál az adott téma iránt vagy egyszerűen a teljes tematika iránt, vagyis a nyilvánosság iránt. Ezt a típust nevezhetjük talán értékelő attitűdnek. A másik attiűd-típus, amelyet hiba volna nem szóba hozni, az emotív. Mindazokhoz a témákhoz, amelyek részei a nyilvánosságnak vagy van velük kapcsolatban közvélemény, egyúttal emotív attitűdjeinknek is tárgyai. Lehet, hogy van olyan eset, amikor ez éppen a közömbösség; és természetesen nagyon gyakori az is, amikor nem közömbösségről van szó, hanem a valódi emotív attitűd elleplezésérôl, a közömbösség látszatának sikeres vagy sikertelen felkeltéséről (erre még visszatérek). Lehetséges azonban az is, hogy egy emotív attitűddel megjelenő téma (tárgy) voltaképpen azt a hiányt reprezentálja, hogy valami okból az adott témában az ágensnek nincs valamilyen propozicionális attitűdje vagy ezzel összefüggésben nem ismer olyan véleményáramlatot, amely mellé leköthetné magát.

Végül a teljesség kedvéért talán nem haszontalan megemlíteni azt, hogy ha egy empíria környéki szociológiai diszkusszió esetén nem is látszik nagy jelentőségűnek lenni, a logikai (ismeretelméleti) vizsgálódásokkal ellentétben kétségkívül lehetséges az, hogy van, de legalábbis lehetséges olyan tudás akár individuális, akár pedig kollektív ágenssel, amely nem azért nincs benne a (teljesebb) társadalmi nyilvánosságban, mert ezt - például tudói - megakadályozták, hanem azért nem, mert nem kommunikálható, mert “elvi” (logikai) akadályba ütközik nyilvánosságra hozatala, vagy másként fogalmazva, nyilvánosságának nem faktuális, hanem abszolút akadályai vannak. Az is kétségtelen ugyanakkor, hogy efféle abszolút értelemben kommunikálhatatlan tartalom létét széles körben szokás vitatni, de nem ismeretes még minden kételyt végképp kizáró ellenérv, s így helyes, ha a leltárnak legalább az említés szintjén része.

(2.2.1.0) Világosan látnunk kell azonban azt, hogy még tovább kell lépni, mert egy dolog az, hogy mi van a nyilvánosságban, hogy miféle véleményáramlatok vannak, és más dolog az, hogy ezt (ezeket) miként észleli az, aki észleli; hogy mennyire s miként látható az, amit látni kellene. Vagyis a nyilvánosságnak és a közvéleménynek azt a tágabb kontextusát is vizsgálat alá kell venni, ami a társadalmi láthatóság.

A társadalmi láthatóság legfontosabb összetevője, Angelusz felfogásában, a nyilvánosság szerkezete (OCs 7). A láthatóság lehet kedvező és kedvezőtlen (OCs 162). Könnyen belátható, hogy minden olyan esetben, amikor a nyilvánosság vagy annak egy része korlátok közé szorított vagy szorult, vagy amikor látenssé válik, akkor az egyébként nyilvános tudások, vélemények (s így a közvélemény is) kevésbé elérhetőek a társadalom, s így a társadalom tagjai számára is, vagy ahogy ezt Angelusz nevezi, csökken ezek láthatósága, érzékelhetősége. Mindazonáltal a társadalmi láthatóság zavarai nem tekinthetők csupán a nyilvánosság strukturális következményeinek (OCs 7). “A modern társadalmakban sokféle formát ölthetnek a vélemények manifesztálódását akadályozó tényezők, az egyes véleményáramlatok láthatósága is különböző mértékű. A kiépült demokratikus intézményrendszerrel büszkélkedő országokban is léteznek olyan tendenciák, amelyek akadályozzák a közvélemény átláthatóságát. Közismert, hogy léteznek álláspontok, amelyeknek követői gyakran hallgatásba burkolóznak. Más véleményáramlatok viszont - különösen, ha széles körben elterjedtek, vagy lármás demonstratív erővel rendelkeznek - tényleges gyakoriságuknál kiterjedtebbeknek látszanak” (OCs 17). Ha pedig csökken a láthatóság, akkor nőhet a közvélemény és a percipiált közvélemény közti eltérés (OCs 190). Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy ha csökken a láthatóság, csökken a társadalom áttekinthetősége is (OCs 128). “Az objektív láthatóság hiánya növeli a szubjektivitás, a vágyelvű gondolkodás esélyeit. A többséghez tartozás érzésének nagy a vonzereje, s aki többséginek látja saját álláspontját, annak nem kell szembesülnie a kisebbséghez tartozás pszichológiai következményeivel. Az ilyen típusú téves becslések, optikai csalódások természetesen nem csak individuális szinten értelmezhetők” (OCs 219). “A sokféle álláspont, a gyakran fontos részérdekeket és nézőpontokat felvillantó kisebbségi vélemények láthatóvá válása pozitív fejlemény az össztársadalmi tudás, a szakszerű értékelés esélyei szempontjából. A hivatásos döntéshozók racionális cselekedeteit, az optimális megoldáshoz való közelítés természetesen segíti, ha csökken az ismeretlen és nő az ismert tényezők száma. Egyéni szinten azonban a véleményáramlatok sokasága rontja az áttekinthetőség feltételeit. Könnyen belátható: mennél több alternatíva létezik, annál több véleményáramlat kerül kisebbségbe” (OCs 165). Tehát: “A nyilvánosság magas szintje kedvezőtlen látásviszonyokkal társul. (A két ismérv együttjárása a modern demokráciák egyik alapdilemmája.) Összekapcsolódásuk jelzi a probléma mélységét, hiszen azt sugallja, hogy a rossz társadalmi látásviszonyok nem pusztán a nyilvánosság strukturális fogyatékosságainak következményei” (OCs 162).

A percepció helyesnek számít - szigorúan alternatív válaszokat váró kérdések esetén -, ha a többségi véleményáramlat többségiként van észlelve vagy ha a kisebbségi kisebbségiként. Téves a percepció, ha a többségi kisebbségiként van észlelve, ez az alulbecslés esete; vagy ha a kisebbségi többségiként van észlelve, ez pedig a felülbecslés esete. A téves percepció lehet alkalmi és lehet szisztematikus, s teljesen nyilvánvaló, hogy társadalmilag értelmezhető következményei vannak; ezekkel azonban ebben a diszkusszióban nem foglalkozom (lásd például OCs 165-166).

Nyilvánvaló, hogy teoretikus szempontból az utóbbinak van jelentősége. A percepciós tévedéseknek lehetnek, természetesen, olyan szisztematikus okai is, amelyek “beépítettek” ugyan, mint például a földrajzilag közeli személyek, tárgyak, történések, benyomások túlreprezentáltsága (OCs 216), de teoretikusan nem különösen érdekesek. A teoretikusan érdekes esetek abból adódnak, hogy egy adott társadalomban (vagy némiképpen általánosabban fogalmazva: zárt csoportban) a vélemények és ezek percepciója is hat egymásra, amely összefüggések megjelennek a szisztematikus tévedések okai között. Ezeket foglalja össze Angelusz - jelentősnek mondható szakirodalmi előzmények és saját empirikus vizsgálatai alapján - a közvéleményben jelenlevő azonos témára vonatkozó véleményáramlatok súlyuk szerinti percepciójának lehetséges típusai című táblázatban (OCs 151), mely nálunk a 4-es sorszámot viseli.

4. táblázat
 

Percepciós típusok	A többségi vélemény percepciója	A kisebbségi vélemény percepcióa
Tükörpercepció	többségi	többségi
Reális percepció	többségi	kisebbségi
Fordított percepció	kisebbségi	többségi
Párhuzamos alulbecslés	kisebbségi	kisebbségi

Reális percepcióról van szó akkor, “ha a többségben és a kisebbségben lévők helyesen érzékelik véleményük hovatartozását. A többség többsége többséginek, a kisebbség többsége kisebbséginek érzékeli saját felfogását. E megfogalmazásból következik, hogy a reális minősítést globális értelemben használjuk. Mindkét véleménytáborban kisebb-nagyobb arányban lehetnek olyanok, akik egyénileg tévesen percipiálják a helyzetet. A reális percepció azonban - még a legrosszabb esetben is - feltételezi, hogy az abszolút többség egyénileg helyesen becsülte meg a tényállást” (OCs 174). “A reális percepció esetei erős hagyományokra visszanyúló, konszenzusra vagy a konszenzustól még alig eltávolodó helyzetre (kvázikonszenzusra) utalnak. Bizonyos fokig ezt jelzi az ellenvélemények viszonylag csekély száma, a véleménymegoszlás erős aszimmetriája. Az avantgárd vélemények nem elég erősek, a többségi vélemények pedig túl erősek ahhoz, hogy az emberek tévesen észleljék az arányokat. A konszenzus vagy a kvázikonszenzus feltételezi, hogy az uralkodó véleményáramlat mögött kevéssé erodálódott, széleskörű érvényességgel bíró értékek álljanak. [...] Éppen azért jogosult legalábbis kvázikonszenzusról beszélni, mert az emberek nagy része a vonatkozó értékek érvényessége miatt tisztában van a reális helyzettel, tudja, hogy a kisebbségi vélemény magán viseli a deviancia gyanúját” (OCs 152). A reális percepciónak igen sokféle egyéb feltétele van, vagy másként a percepció mikéntje igen sokféle tényezőtől függ, amelyek közül egyeseket alább még megemlítek, de részletesebben ebben a diszkusszióban nem vizsgálok (lásd például OCs 154-158).

Párhuzamos alulbecslés esetén “mind a többségi, mind a kisebbségi véleményáramlat követői kisebbséginek érzékelik saját pozíciójukat” (OCs 150). “E logikailag lehetséges, de empirikusan eddig nem azonosított típus hiánya feltehetően a következőkkel magyarázható. A szociálpszichológiai és szociológiai kutatások egyaránt kimutatták a konformitás jelenségének tömeges előfordulását. Az utánzás tehermentesítő jellege, a többséghez tartozás vonzereje, az izolálódástól való félelem, az emberek biztonságszükséglete olyan irányban hatnak, hogy pszichológiailag kedvezőbb az egyének számára, ha saját véleményük azonos a többség álláspontjával. A konformitás 'egyetemessége' önmagában is redukálja annak esélyét, hogy mindkét véleményáramlat követői kisebbségben érezzék magukat. A véleményáramlatok konkurenciáját feltételezve aligha lehet kétséges, hogy a különböző véleményáramlatokhoz tartozó csoportok percepciója nem független egymástól. Az ellentábor gyengeségének érzékelése pszichológiai szempontból regeneráló, önbizalom-növelő erőforrás. Valószínű tehát, hogy az ellentábor önbizalomvesztésének észlelése növeli a saját tábor erejébe vetett hitet. Ha e feltételezések helyesek, a párhuzamos alulbecslés esete valószínűleg csak viszonylag rövid provizórikus állapotként képzelhető el, ami jelentősen csökkenti előfordulásának esélyét” (OCs 175).

Fordított percepció “akkor áll fenn, ha a többségi véleményűek többsége kisebbséginek, a kisebbségi véleményűek többsége többséginek gondolja saját helyzetét” (OCs 174, 4. jegyzet). “Ez akkor következik be, ha a többségi, illetve a kisebbségi vélemények képviselői közül mindenki tévesen észleli saját véleménytáborának helyzetét. A téves percepciók aránya azonban a legkedvezőbb esetben is meghaladja az ötven százalékot” (OCs 174). “Elméletileg [...] a percepciónak ez a típusa előfordulhatna a közvélemény alakulásának olyan eseteiben, amikor a többségi vélemény - részben a másik véleménytábor erősődésének észlelése nyomán - kisebbségi véleménnyé alakul át. [Egy ide tartozó jegyzet: A megszorítást azért szükséges alkalmazni, mert mind a többségi vélemény erővesztésben, mind a kisebbségi vélemény térhódításban - bármilyen nagy legyen a véleményáramlatok percepciójának a fontossága - valószínűleg az események alakulása és azok percepciója sem játszik elhanyagolható szerepet.] A feltételes mód használata azért indokolt, mert korántsem szükségszerű egy ilyen állapot létrejötte. Elméletileg a kettős alalulbecslés állapotán keresztül is létrejöhet az átalakulás, ha a többségi helyzetbe kerülők a fölényüket csak akkor észlelik, amikor más valóban többségben vannak” (OCs 153).

Tükörpercepció esetén “mindkét véleménytábor többsége úgy észleli, hogy többségben van. Noha ez kevésbé látszik abszurdnak, mint a fordított percepció, az egyik kritériuma, ti. hogy a kisebbség többsége többséginek látja helyzetét, azt sugallja, hogy előfordulása nem túlságosan gyakori. [...] A határeset akkor valósul meg, ha a kisebbségi és a többségi véleménytáborban mindenki úgy véli, hogy a saját véleménye a többségi vélemény” (OCs 174-175). "Ilyen túlsúlyos előfordulás esetén, bizonyos értelemben a kisebbségi csoport 'kollektív' téves becslése ellenére ez tekinthető a közvélemény-percepció 'normális' állapotának. A [... másik] három változat - köztük a reális percepció is - a vizsgálatok fényében viszonylag ritkán előforduló jelenség. A kisebbségi percepció szinte rendszeresnek mondható felülbecslése következtében valóban széleskörűnek látszik az a helyzetértékelés, amelyet 'a többség úgy látja, mint én' elképzelése jellemez. Ez a csoportok szintjén (kollektíven) érvényesülő szindróma ugyan nem feltételezi azt, hogy tükörpercepció esetén a túlnyomó többség egyénileg is így gondolkozzék, azt azonban igen, hogy legalább az egyének abszolút többségénél érvényesüljön ez a mentalitás. [Egy ide tartozó jegyzet: Ez a helyzet a tükörpercepció szigorú értelmezésénél áll fenn, amikor mindkét csoport abszolút többsége túlsúlyban levőnek látja magát. (Kétalternatívás véleményeknél ez a követelmény mindig érvényesül.) Ebben az esetben könnyen belátható, hogy a helyzetüket többséginek észlelők legalább két emberrel többen vannak a percipiáló emberek felénél. A tükörpercepció ugyanis per definicionem feltételezi, hogy mindkét véleménytáborban legalább egy emberrel többen legyenek a saját helyzetüket többségiként érzékelők. Az így gondolkodók maximuma természetesen száz százalék, amikor mindenki (a kisebbségben és a többségben levők egyaránt) többséginek érzékeli saját véleménye előfordulását.]” (OCs 154). “A demokratikus társadalmakban a tükörpercepció a jellemző. [...] Az egyik véleménytábor - a többségi - [...], helyesen észleli a saját pozícióját. A kisebbségi itt is tévesen azonosítja a helyzetét. Az összehasonlítás végeredménye mégis kedvező, hiszen leírható úgy, hogy ott a többség kisebbségben van, itt pedig senki sem érzi kisebbségben magát. Az egyéni helyzetészlelés szélső értékei is kedvezőbb képet mutatnak. A helyes percepciók száma [...] megközelítheti a 100 százalékot. (Ez akkor következik be, ha a kisebbség jelentéktelenné zsugorodik, a többségi táborban viszont mindenki helyesen azonosítja pozícióját.) Az összehasonlítás a hibák felől nézve is kedvező. A téves percepciónál a hibák lehetséges maximuma [...] meglehetősen magas (megközelítheti a 75 százalékot) [...] A 75 százalékos 'határ' eléréséhez három feltétel együttes érvényesülése szükséges: 1. A megoszlás közelít a fej fej melletti küzdelemhez, amikor a kisebbségi vélemény maximálisan megközelíti a többségit. 2. A nagyobbik véleménytáborban a téves percepció súrolja a lehetséges maximumot, a többségi véleményének felét (ha ezt meghaladná, már a fordított percepció esete állna fenn). 3. A kisebbségi táborban mindenki többségi helyzetűnek észleli magát. A három feltétel együttes előfordulásának azonban kicsik a reális esélyei” (OCs 161). Angelusz saját vizsgálatai alapján azonban vitatja azt, hogy a tükörpercepció kialakulásában meghatározó a tömegkommunikáció hatása (lásd OCs 185), ami természetesen nem jelenti azt, hogy nincs hatása. “A kisebbségi vélemény szinte rendszeres túlbecsülése sokkal inkább indokolható az elsődleges csoportok, a projekció [Hö. megjegyzése: Angelusz szóhasználatában a projekció (vagy kivetítés): "[...] a hiányzó vélemények ismeretét - rendszerint becsléssel, a személyes környezetben tapasztalt attitűdök projekciójával helyettesítik. Saját nézeteiket kivetítve feltételezik, hogy mások is hasonlóképpen vélekednek, mint a látószögükön belül esők" (OCs 181; a jelenségről lásd még 156-157).] és a szelektív projekció hatásával [Hö. megjegyzése: a szelektív projekció helyett itt értelemszerűen szelektív percepció olvasandó, a szelektív percepcióról lásd 154-156, 163], mint a tömegkommunikáció torzító szerepével. A tükörpercepció tömeges előfordulása így inkább a tömegkommunikációs hatások korlátait jelzi” (OCs 187). Sőt, "a kisebbség téves percepciójának tendenciája akkor is gyakran érvényesül, ha a survey-felvételek által rendszeresen vizsgált és publikussá vált eredményekről van szó” (OCs 218). A tükörpercepció kialakulásában a projekción és a szelektív percepción kívül, harmadik tényezőként, Angelusz nagy jelentőséget tulajdonít a "személyes minták" torzító hatásának: “A közvéleményről viszonylag megbízható képet kapni csak reprezentatív minták segítségével lehet, amikor biztosítható, hogy minden véleménynyilvánítónak egyforma esélye legyen a mintába való bekerülésre. Az egyéneknek a mindennapi életben kialakuló spontán mintái természetesen nem tesznek eleget ennek a követelméynek. Ellenkezőleg, a mindennapi élet ökonómiája és az individuális networkök (hálózatok) szerveződési sajátosságai kifejezetten a hibás minták, a társadalmi látásviszonyok rögzülése irányába hatnak. A 'lex minimi' elve, valamint az egyének társadalmi lehorgonyzottsága és korlátozott mozgási mezője szükségessé teszi a fizikai közelség túlreprezentációjának állandó hibáját. Még a fizikailag és társadalmilag legmobilabb emberek kontaktusait is lakóhelyi, munkahelyi és társasági környezetének térbeli egyoldalúsága jellemzi. A társadalmi kapcsolatok homofil jellege hasonlóképpen makacs mintahibákat eredményez. A személyes kapcsolathálózat tagjai rendszerint egymáshoz közel eső társadalmi státusú emberek. Az 'erős kötésű' kapcsolatoknál a homofilia különös nyomatékkal érvényesül. A 'gyenge kötésű' lazább és futólagos kapcsolatok 'ereje' ugyan abban áll, hogy esetenként lehetővé teszi a más társadalmi rétegek erőforrásainak és életperspektíváinak megközelítését, felhasználását, mégis e kapcsolatok esetében is erős a tendencia a homofil kapcsolatok túlsúlyra jutására.

A személyes minták hibáit csak fokozza, hogy a mentalitásmódok és a nézetek tekintetében is érvényesül a homofiliára való törekvés. A hasonló látásmódok és meggyőződések a kapcsolatok kialakulása, elmélyülése és erősödése irányába hatnak, míg a távol álló vagy ellentétes világlátások esetében kisebbek a kontaktusok létrejöttének és tartóssá válásának esélyei. A társadalom komplexitásához képest a személyes minták homogenitása szisztematikusan a saját irányultságok és attitűdök felülbecslése irányába hat. A hibás minták a személyes networkök sajátosságai szerint eltérő mértékű, de megszüntethetetlen velejárói az emberek mindennapi életének” (OCs 157-158). "[...] mindenki (vagy legalábbis az emberek jelentős része) többséginek gondolja saját beállítódását. Az attitűdök eltérő irányzatait - azaz pluralizmust - feltételezve a téves becslések kisebb arányú előfordulása valószínűsíthető, mint a pluralizmus ignoranciájának [...] klasszikus eseténél. A többségi álláspont hívei ilyenkor megalapozottan látják úgy, hogy többségben vannak” (OCs 172). “Funkcionális szempontból kézenfekvőnek látszik, hogy a tükörpercepció jelentősege abban rejlik, hogy elősegíti a kisebbségi vélemények s ezen keresztül a pluralizmus megőrzését. A háttérbe szoruló áramlat védelmének és későbbi megerősödésének esélyét javítja, ha nemcsak a fanatikus hívek, illetve a kisebbségi helyzet kedvelői (underground effect) tartanak ki mellette, hanem azok is, akik téves percepciójuk következtében nincsenek tisztában kisebbségi helyzetükkel” (OCs 219).

Ezekből az értelmezésekből nyilvánvalóan kitetszik, hogy az alulbecslés vagy a felülbecslés esetei valójában nem egyszerűen alulbecslések vagy felülbecslések, hanem sajátos helyzetekben szinte reálisnak tűnő percepciók (mint például a fordított percepció esetében, lásd OCs 159): szinte mondható, hogy ezek a percepciók valójában sajátos (társadalmi) logikát követnek. Ennek “irányát” a kommunikáció kutatás - Allport nyomán - részben a pluralizmus ignoranciájaként kategorizálja, részben pedig - Angelusz terminusával - optikai csalódásként.

(2.2.1.1) A pluralizmus ignoranciája vagy a pluralizmus téves észlelése (a megnevezéssel kapcsolatban Angelusz nézetét lásd OCs 170, 1. jegyzet) - természetesen - azon alapszik, hogy “a megfigyelők, vagy azok egy jelentős csoportja, téves képet alkot a pluralizmusról, az attitűdök és vélemények tényleges megoszlásáról” (OCs 170). Mind az alulbecslés, mind pedig a felülbecslés esete fennállhat. Merton szerint a pluralizmus ignoraciájának két formája ismeretes: “az egyik az a megalapozatlan feltételezés, hogy saját attitűdjeimmel és elvárásaimmal a csoportomban egyedül vagyok, a másik az az alaptalan feltételezés, hogy mindenki osztja e nézeteket” (OCs 170), vagyis “a többség úgy gondolkozik, mint én”; leggyakoribb megjelenési formája a tükörpercepció (lásd OCs 217), és főként a monolitikus társadalmakra jellemző (lásd OCs 159). A 4. táblázatot tekintve, a pluralizmus ignoranciájáról vagy akkor beszélünk, ha a (5&6) áll fenn, azaz a fordított percepció esetében (megnevezhetjük ezt akár a pluralizmus ignoranciája első tételeként, lásd OCs 174; vagy a pluralizmus klasszikus ignoranciájaként, lásd OCs 187), vagy pedig ha az (1&2) áll fenn, azaz a tükörpercepció esetében, amely a pluralizmus ignoraciája második tételének egyik esete (lásd OCs 175) és a pluralista, demokratikus társadalmakra jellemző (lásd OCs 160). Az alulbecslés határesete nyilvánvalóan az, ha mindenki úgy hiszi, hogy rajta kívül mindenki más - egybehangzóan - tőle eltérően vélekedik. “A teljes ignorancia állapota [...] azért látszik képtelenségnek, mert logikailag csak két esetben fordulhat elő. Az egyik a maradéktalan titkosításé, amikor mind a magánjellegű, mind a nyilvános kommunikáció teljes hiánya valósul meg. A másik lehetőség a százszázalékos mimikri. Ez esetben létezik ugyan kommunikáció, de mindenki a valós nézeteivel ellentétes véleményeket hangoztat. [...] A tétel lazább megfogalmazása már a reális jelenségek, a társadalmi tények világához igazodik. Kétségtelen például, hogy vannak olyan társadalmi helyzetek, amikor az emberek abszolút vagy akár elsöprő többsége téves képet alkot az attitűdök eloszlásáról. Ilyenkor többé-kevésbé realizálódik a korábban említett feltételek valamelyike, a kommunikáció hiánya, illetve a valóságos nézetektől eltérő 'deklarált' vélemények megjelenése. Sőt - mivel e szimptómák nem függetlenek egymástól - számos esetben együttes előfordulásukat észlelhetjük” (OCs 139). “A közvélemény formálódásának folyamataiban ez úgy jelenik meg, hogy a vélemény-nyilvánítók egy számottevő része tévesen észleli a közvélemény megoszlását. A vélemények dinamikája szempontjából a helyes és a téves képzetek egyaránt valóságosak: a téves percepción alapuló megnyilatkozások - közvetlenül a megfelelő véleményáramlat erősítésével, közvetve pedig mások kvázistatisztikai percepciójának befolyásolásával - részét képezik a közvélemény-formálódás folyamatainak” (OCs 217). A pluralizmus ignoranciájának kiváltó okai, illetőleg lehetséges értelmezései, úgy látszik, igen számosan vannak, így például a kognitív disszonancia elkerülésére vonatkozó törekvés, a morális tabu megsértésének félelme (sőt egy téma tabuként kezelése önmagában is kiválthatja) vagy a népszerűtlenné válástól való félelem (e tekintetben különösen fontosnak tűnik, hogy a kockázattal terhes magatartást már hányan követik, lásd az úgynevezett küszöbelméleteket, OCs 170), a lemaradási effektus vagy éppen a valódi vélemény leplezése egyaránt szerepelhet ezek között.

(2.2.1.2) Ami pedig az optikai csalódást - vagy a pluralizmus téves észlelését (lásd OCs 172) illeti, Angelusz szerint sokféle optikai csalódás létezik, a diszkutált kötetben azonban mindössze kétfélét elemez, minthogy “a pluralizmus ignoranciájának elmélete az optikai csalódások két jellegzetes típusára irányította a figyelmet. Az elnevezés azon alapszik, hogy mindkét esetben a megfigyelők, vagy azok egy jelentős csoportja, téves képet alkot a pluralizmusról, az attitűdök és vélemények tényleges megoszlásáról” (OCs 170, talán nem mellékes megemlíteni, hogy a kurzivált részt a pluralizmus ignoranciájának bevezetéseként már idéztem). Ezeknél az “[...] optikai csalódásoknál rendszerint nincs szó a valóságtól, az emberi realitásoktól való menekülésről. Noha a[z optikai csalódás áldozatai ...] bizonyos vonatkozásban valóban egy tévesen azonosított helyzetben mozognak, de tévedésük sokkal inkább a többséghez tartozás igényéből, konformizmusból ered. Hasonlóképpen nincs szó a valósággal való egyeztetés, a kontroll teljes hiányáról, hiszen mind a környezet véleményklímája, mind a közvélemény többségi áramlatával igyekeznek számot vetni. A közvélemény percepciója során a szelektív percepció és a projekció jelenségei mellett a közvélemény spontán áttekinthetetlensége okozza a hibás észlelést” (OCs 184). A kis különbségek optikailag mindig kevésbé észlelhetők (lásd OCs 163). Az optikai csalódások kialakulásában jelentősnek látszik az iskolai végzettség, illetőleg az ismeretszint (lásd OCs 191-193), valamint az életkor (lásd OCs 194-195).

Az 1. számú optikai csalódás esetei típusosan a tükörpercepció eseteivel azonosak, amikoris a kisebbségi álláspont híveinek többsége úgy érzékeli, hogy saját nézete a többségi álláspont. Ez tehát “a kisebbségben levők többségének optikai csalódása” (OCs 177). “Az optikai csalódás - bizonyos esetekben talán nem alaptalan vakságról beszélni - a kisebbségi véleményen levőket jellemzi, akiknek olykor túlnyomó többsége még akkor is többséginek látja a helyzetét, ha csak egy törpe kisebbség álláspontját képviselik” (OCs 172). “[... A] kisebbséghez tartozás felismerése nyugtalanító kognitív feszültségek kiindulópontja lehet. A kognitív disszonancia elkerülésének önvédelmi reflexe a többséghez tartozás illúziójának kiépítése” (OCs 193). “A kisebbségi nézetek megalapozatlan percepciójánál is érvényesül tehát az a társadalmi jelenségek széles mezőnyében megfigyelt tendencia, hogy a téves becslések, a 'nem tudás' számos esetben az intézmények fennmaradásának, működésének fontos pillérei. Az 1. számú optikai csalódás a kisebbségi áramlatok megerősítésén keresztül a demokrácia intézményrendszerét esrősíti [...]” (OCs 248).

A 2. számú optikai csalódás esetei azonosak a fordított percepció eseteivel, vagyis a pluralizmus ignoranciájának klasszikus formájával, amikoris a többségi véleményáramlathoz tartozók tévesen kisebbséginek érzékelik nézeteiket. “A 2. optikai csalódás [...] rendhagyónak látszik, mert eddigi tapasztalataink szerint a többségi álláspont híveinek túlnyomó többsége rendszerint helyesen érzékelte többségi álláspontját” - írja Angelusz (OCs 191). “A többséghez tartozás vonzereje (a konformizmus) olyan nagy erejűnek bizonyul [...], hogy az optikai csalódás másik típusával, a pluralizmus ignoranciájának klasszikus esetére utaló fordított percepcióval össztársadalmi szinten egyetlen alkalommal sem találkoztunk” - írja Angelusz (OCs 187). “Az egyéni optikai csalódások mértéke [azonban ...] igen tág határok között mozog” (OCs 174).

(2.2.2) Mindenekelőtt érdemes megállapítani, hogy az “optikai csalódás” jó kifejezés, átfogóbban használható, mint a “pluralizmus ignoranciája”. Azért használható átfogóbban, mert értéksemleges, miközben utal arra, hogy valami diszfunkcionálásról van szó (a reális percepcióhoz képest).

Az optikai csalódás azért is szerencsés kifejezés, mert utat nyit a látással kapcsolatos metaforarendszerhez. Azt sugallja, hogy a közvélemény olyan tünemény, amely elsősorban káprázni képes percepciónkat igényli, s kevésbé a mérlegelő kognícióét, miközben nyilvánvaló, hogy ez a tünemény vagy éppen káprázat tudásként vagy hiedelemként csapódik le. Amúgy pedig sok más nyelvhez hasonlóan a magyar nyelv szemantikájának mélyebb rétegeiben is bizonyos mértékben érvényes, hogy a lát propozicionális attitűdöt fejez ki. Talán a magyaréban kevésbé, mint például az angolban, de például ebben a mondatban: “Lehetetlen nem látni, miről folyik a vita” vagy ebben: “Ebben az ellenség kezét látom” érvényes ez a megállapítás, minthogy az első példában a lát kontextuális szinonímája lehet a tud, míg a másodikban viszont a vél.

Ezek után rendezzük át a 4. táblázatot úgy, hogy a benne levő logika világosabban kitűnjön (5. táblázat).

5. táblázat
 

percepciós típusok	[pi] a többségi vélemény percepcija a többségi vélemény követôi által	[p] a kisebbségi vélemény percepcija a kisebbségi vélemény követôi által
[R] reális percepció	[1] többségiként	[2] kisebbségiként
[T] tükörpercepció	[3] többségiként	[4] többségiként
[P] párhuzamos alul- becslés	[5] kisebbségiként	[6] kisebbségiként
[F] fordított percepció	[7] kisebbségiként	[8] többségiként

 

Az 5. táblázat oszlopait adó p_i és p_j ugyanazon témára vonatkozó különböző véleményáramlatok leírásai. Az 5. táblázat nyilvánvalóan csak négy sort tartalmazhat a szigorúan alternatív válaszokat váró kérdések esetére tekintettel, ami a valóságos helyzeteket csak igen durván modellezi, minthogy legalább azt szinte minden esetben lehetne kalkulálni, hogy van harmadik (p_k), az alternatív vagy éppen poláris válaszok között közvetítő válaszlehetőség, mint véleményáramlat. Különösen az erősen polarizált válaszokat lehet egymás negáltjaiként (p_i ş ~p_j) tekinteni, míg az alternatívákról csak azt tesszük fel, hogy nem azonosak egymással (p_i ą p_j).

Helyesnek számít így a percepció az 5. táblázatban az {1,2,3,6} mezőkben, a többiben tévesnek, amelyek közül az {5,7} alulbecslésnek számít, a {4,8} pedig felülbecslésnek.

Az 5. táblázatot, természetesen, úgy kell érteni, hogy a p_i és a p_j oszlop egyidejűleg érvényes, vagyis az 1 és 2, vagy másként: (1&2), illetőleg a 3 és 4, vagy másként: (3&4), és így tovább. Ebben az esetben valóban 4 típus adódik, azaz a táblázatnak négy sora lehetséges.

Amennyiben az 5. táblázat egyes mezőinek tartalmát, mint állításokat tekintjük, akkor ezek a szimbolikus logikában szokásos módon kiértékelhetők (6. táblázat).

6. táblázat
 

percepciós típusok	[pi] a többségi vélemény percepcióa a többségi vélemény követôi által	[p] a kisebbségi vélemény percepcióa a kisebbségi vélemény követôi által
[E] reális percepció	[1] többségiként i[gaz]	[2] kisebbségiként i
[T] tükörpercepció	[3] többségiként i	[4] többségiként h[amis]
[S] párhuzamos alulbecslés	[5] kisebbségiként h	[6] kisebbségiként i
[F] fordított percepció	[7] kisebbségiként h	[8] többségiként h

 

A (3&4) valamint a (5&6) konjunkciók hamis végeredményre vezetnek; ugyanígy hamis végeredményhez vezet a (7&8) konjunkció is. Igaznak egyedül az (1&2) konjunkció számít. A hamis állítások nyilvánvalóan téves percepciót írnak le, az igaz állítás pedig reálisat.

Ha mármost erre rávetítjük a pluralizmus ignoranciáinak Angelusz által diszkutált típusait, akkor az 1. tételt a táblázatban az (7&8) valósítja meg, a 2. tételt pedig az (3&4). Mindkét konjunkció hamis, ezért nincs csodálkoznivaló azon sem, hogy ezeket Angelusz egyúttal optikai csalódásoknak is tekinti. Nem érthető azonban, hogy miért nem tekinti optikai csalódásnak (pontosabban: miért nem diszkutálja a kötetben, mint optikai csalódást) az (5&6) konjunkciót is. Az sem világos, hogy miért számít a (7&8) a pluralizmus ignoranciájának, míg az (5&6) a kötet diszkussziója értelmében nem az; noha a (7&8) ténylegesen a (1&2) reciproka, azaz nincs szűkítő, másszóval ignoráló jellege; ellentétben a (5&6)-tal, amelynek - megítélésem szerint - van szűkítő jellege s voltaképpen a (3&4) reciprokaként tekinthető. Az 6. táblázat alapján tehát szerencsésebb volna a (3&4), a (5&6) és a (7&8) esetében egyaránt optikai csalódásról beszélni, míg a pluralizmus ignoranciáját a (3&4) és az (5&6) valósítja meg.

Végül két megjegyzés. Az egyik: megemlítem, de nem diszkutálom, hogy ebbe az 6. táblázatba voltaképpen beledolgozandó volna a 2. táblázat lényegét adó dimenzió; valahogy úgy kellene ezt elképzelnünk (lásd az 1. ábra), hogy a 6. táblázat két dimenziója (az egyik: rEális - Tükör - párhuzamoS - Fordított, vagyis a KT közvéleménytípusok; a másik: p_i - p_j, vagyis a P téma) fölé egy harmadik dimenzióban a 2. táblázatból (Aktuális - Látens - nyuGvó - iDőtlen) összesen négy rétegben rendeződnek el a kategoriális lehetőségek (kombinációk). A 3. táblázatban a 2.-hoz képest fínomabb vagy éppen adekvátabb tipizálás (felosztás) lehetőségét mutattam be. Ez természetesen most is érvényesíthető volna. Angelusz felfogásának lehetséges továbbgondolása szempontjából azonban elég talán az egyszerűbb, 2. táblázatban összefoglaltakat érvényesíteni.

1. ábra

KT
 
 

D

S

L
 
 
 
 

A p p P

i j

E

T

F

S

PT
 
 

Ez éppen azt jelenti, hogy kutatási kérdésként jelenik meg az, vajon egy adott esetben és adott témában a közvélemény percepciója ugyanazt a típust (E vagy T vagy F vagy S) mutatja-e függetlenül attól, hogy az adott téma aktuális (A(P)) vagy látens (L(P)) vagy nyugvó (G(P)) vagy időtlen (D(P)) közvéleménytípusnak számít, avagy nem. Az esetleges diszkussziónak, nyilvánvalóan, egyik fő pontja volna e tényellentétes helyzet olyan operacionalizálása, hogy empirikusan vizsgálhatóvá váljon. A tényellentétes itt azt jelenti, hogy egy adott esetben és adott témára vonatkozó vélemény, ha aktuális, akkor sem nem látens, sem nem nyugvó, sem nem időtlen; vagyis a teljes rendszer vizsgálatához a tényleges, azaz az itt és most aktuális mellett a nem tényleges típusokat, azaz az itt és most látenst, nyugvót és időtlent is vizsgálni kell.

(2.3.1) Angelusz könyve - végeredményben - azt sugallja, hogy az alámerülés még az előző pontnál sem ér véget: egyrészt a nyilvánosságban nemcsak különböző véleményáramlatok vannak, de - másodszorra - a véleményáramlatok tényét és súlyát illetően igen gyakran optikai csalódások áldozatai vagyunk, amelynek oka - s ez az alámerülés harmadik fokozata - a nyilvánosságban megjelenő vélemények és a valódi vélemények egymástól való esetenkénti különbözése.

A nyilvánosságban megjelenő vélemény és a valódi vélemény közti különbség leírásának egyik legalkalmasabb kerete a mimikri, amelyben a többségi véleményhez való, gyakran ösztönös alkalmazkodásról, vagy pedig színlelésről, álcázó magatartásról van szó. Ez többnyire valamilyen külső nyomás (jutalmazás vagy büntetés) következménye (lásd OCs 78).

A mimikri megjelenésének egyik igen jellegzetes típusa az ugyanazon témára vonatkozó nyilvános vélemény és megánvélemény kettőssége. “[..] mennél inkább megközelíti egy téma a 'kötelező' vélemények, a tabuk zónáját, annál nagyobb a valószínűsége a magán- és a nyilvános attitűd kettéválásának, a valódi vélemény elrejtésének” (OCs 203). Az eltérés mértéke függhet társadalomtörténeti körülményektől (ezért nem meglepő, hogy például a kelet-európai országokban gyakori a kettős gondolkodás, sőt a kettős nevelés) és függ a környező kultúrától: vannak olyan kultúrák, amelyek ezt a kettősséget preferálják, mások inkább diszpreferálják (lásd OCs 5, 36, 81). Valójában úgy érdemes erre gondolni, hogy a nyilvánosságból kiszoruló (vagy éppen kiszorult) vélemények (véleményáramlatok) - többnyire a hivatalos véleménnyel ellentétesek, vagy másként, az egyetértést kifejező véleményekkel szemben a kritikát kifejezők - valójában csak visszaszorulnak az intimebb, azaz a nem nyilvános kommunikációs helyzetek védettségébe (lásd OCs 32, 37).

Hiba volna azonban itt szigorúan kettősségekben látni a tényleges helyzetet. A tényleges helyzet ugyanis az, hogy a véleménynyilvánítás igen erőteljesen szituációérzékeny, s adott esetben az ágens szituációról szituációra egymástól többé-kevésbé eltérő véleményeket nyilvánít ki ugyanazon témában. Más szavakkal, a vélemény nyilvánosságának módjáról, s így a nyilvánosság korábban szóbahozott szerkezetéről a kommunikációs helyzetek, szituációk tipológiájának segítségével is beszélhetünk. “A véleménnyilvánítás konkrét szituációi rendkívül sokfélék. Csoportosításuknál szinte lehetetlen a szituáció valamennyi konkrét komponensének figyelembevétele. A kommunikáció privát vagy nyilvános jellegének, a kapcsolatok szorosságának, gyengeségének vagy ad hoc formájának szempontjait mérlegelve a politikai jelentőséggel bíró közvélemény formálódása szempontjából az alábbi szituációtípusok tűnnek a legfontosabbaknak: 1. Intím közösségekben folyó politikai témájú beszélgetések. 2. Szűkebb munkahelyi csoportban régi, megbízható vagy hasonló nézetű kollégák közötti spontán véleménycserék. 3. Futó ismerősökkel vagy ismeretlen emberekkel folytatott ad hoc jellegű politikai témájú eszmecserék. 4. Munkahelyi közegben, intézményes keretek között folyó politikai tartalmú megnyilatkozások. 5. Politikai fórumokon történő véleménnyilvánítások. 6. Tömegkommunikációs eszközökben megjelenő, a legszélesebb közönség által megközelíthető politikai jellegű állásfoglalások. [...] A felsorolt típusok olyan 'szituációspecifikus' szerepelvárásokat és kontrollrendszereket hoznak mozgásba, amelyek különbözővé teszik az egyes szituációtípusokban kialakuló vélemények tartalmát és áramlásuk mechanizmusát. E szituációtípusokban mozgó vélemények speciális szabályrendszerei magyarázzák, hogy a közvélemény szerkezeti sajátosságainak egyik legjellemzőbb mutatója az, hogy az egyes közvélemény-témák milyen szituációkkal jellemezhetők, illetve milyen kommunikációs pályákon lépnek működésbe” (OCs 30-31, lásd még OCs 130-131).

Technikáját tekintve a mimikrinek - H. Grotiust idézve - két formájáról szokás beszélni. “A negatív fortélyok alkalmazásakor vagy mindent, vagy egy részét eltitkoljuk annak, amit tudunk, amint az a diplomatikus hallgatásban vagy a rendelkezésünkre álló információk bizonyos visszatartásával történik, amikor egyébként az igazat mondjuk. Ez a negatív fortély [Hö.: vagy] színlelés. A pozitív fortélyok vagy színlelések esetén nem beszélünk őszintén. Az orvos, aki nem mondja meg a betegének, hogy meg fog halni, holott ezzel számol, színlel, ha azt mondja a betegének, hogy élni fog, pozitív fortélyt alkalmaz” (OCs 78).

Nyilvánvaló, hogy a mimikri befolyásolja, pontosabban megnehezíti a különböző véleményáramlatok (társadalmi) láthatóságát, optikai csalódásokhoz vezet (lásd OCs 30). Más szavakkal: ha egy adott helyzetben feltehető a mimikri ténye, akkor az adatolható vélemények valódisága és így validitása kérdéssé tehető. Kimutatása, illetőleg mérése bonyolult (statisztikai) adatelemzés eredménye lehet (lásd OCs 202-212).

Az optikai csalódás lehetősége mimikri okán fokozottabban érvényes azokban az esetekben, amikor tabukról van szó, s vele együtt értékítéletekről. “A társadalmi kontextustól függetlenül mindig érvényesülő abszolút tabuk esetén a tilalommal szemben álló nézetek titokban maradnak, s így mások által nem észlelhetők. A viszonylag szabad véleményformálódás feltételrendszere ugyan nem szünteti meg a magán- és nyilvános vélemények kettősségét, de biztosít bizonyos terepet, sőt intézményeket a titkosított álláspontok kimondására. A kommunikációs tabuk így elsősorban a beszélgető partnerek körültekintő szelekcióján, a tiltott nézetek relatív titkosításán keresztül valósulnak meg. Mennél nyilvánvalóbb a szóban forgó álláspont kimondásának rizikója, annál nagyobb a téves percepciók és az optikai csalódások valószínűsége” (OCs 220).

Mimikriről akkor lehet beszélni egyáltalán, ha az ágensben megvan a szereplési, véleménynyilvánítási hajlandóság. Amely azonban nincs meg mindig. Az esetleges optikai csalódás így a szerepléstől a szerepléstől való tartózkodásig, vagyis a hallgatásig tartó dimenzió mentén is lehorgonyzandó.

A szereplés, a véleménynyilvánítás voltaképpen a nyilvánosságban való részvétel formája, amely Angelusz bemutatásában vagy expresszív (ez kapcsolatteremtő önreprezentatív tudásstílusú) vagy pedig reprezentatív (ez viszont uralmi-reprezentatív tudásstílusú) (lásd OCs 118) és mindenképpen van tétje: a szereplési teljesítmény ugyanis egyaránt lehet siker- és kudarcforrás; a sikeres szereplés presztizsnövelő potenciál (a sikertelen pedig potenciálcsökkentő). A szereplési hajlandóság alapvetően az ágens szocializációs történetéből “levezethető” sajátosság (amely mindenekelőtt kontextusfüggő: megkülönböztethető például a társasági szereplési hajlandóságtól a politikai, lásd OCs 117-124; a szereplési hajlandóság függ különböző felkészültségek meglététől vagy hiányától, így a nyelvtudástól, különböző lehet különböző társadalmi státusok - és a velük együttjáró erőforrások birtoklása - esetén, illetőleg a különböző státustudat mellett, így például függ a nemi szerep[felfogások]tól vagy az életkortól is, lásd OCs 96-102, 109, 118), miközben jelentős individuális eltérések is regisztrálhatók. A szereplésnek tehát egyaránt vannak pszichés és szociális “költségei” és a szereplési hajlandóság - természetesen - a szereplésben kifejeződő vélemény státusától is függ (mint ezt korábban már bemutattam).

A hallgatás, vagyis a nyilvános szerepléstől, a vélemény-nyilvánítástól való tartózkodás, mint az alámerülés harmadik szakaszában feltalálható dimenziónak másik (szélső) értéke (vagyis a szereplés, a véleménnyilvánítás inverze) a mimikri egy formájaként is tekinthető (lásd OCs 76-88). Pontosabban, a hallgatás lehet a beleegyezés jele (akár alkalmazkodás hatására is) a tényleges egyetértés explicit kifejezése nélkül. Lehet azonban disszonancia-kerülő magatartás is, vagyis a valódi vélemény kimondásával járó kognitív disszonancia redukciója (lásd OCs 13, 40, 77). Amennyiben a beleegyezés jeleként értelmezhető, akkor a hallgatás a szereplés egy sajátosan elfajuló esete, amennyiben azonban disszonanacia-kerülésről van szó, akkor valóban tekinthető a mimikri egy esetének. Lehet oka továbbá a véleménynélküliség is: a véleménynélküliség pedig adódhat az ellenvélemény elleplezéséből is (lásd OCs 15).

A vélemény-nyilvánítástól való tartózkodás lehetősége vagy éppen szabadsága függvénye a társadalmi körülményeknek általában (amely természetesen inverze a vélemény kimondhatóságának, a vélemény-nyilvánítás szabadságának) és összefügg a társadalom “pillanatnyi” állapotával is, mert például a hallgatás nem fér meg az aktualitás magas fokával (lásd OCs 35).

(2.3.2) A diszkussziónak ezen a pontján elkerülhetetlen föl nem tenni a kérdést: ki a vélemény-nyilvánítás ágense. Angelusz voltaképpen nem mond erről semmit. Legalábbis nem beszél róla. Mindazonáltal nem járunk messze a tényleges helyzettől, ha úgy véljük, hogy részben a megkérdezhető individuumokat (az állampolgárokat) lehet ebben az ágensi pozícióban látni, illetőleg azoknak a csoportját, akik egy (de legalábbis megközelítően egy) véleményen vannak, és olyan entitást alkotnak, amely az adott véleményáramnak ágense, s akikről mint entitásról sok minden elmondható: alighanem empirikusan vizsgálható lehetőségei vannak a nyilvánosságban való részvételre vagy részt nem vételre, vagyis van státusa, mozgástere a társadalmi kommunikációban; sőt szükséglete is van a nyilvánosságban való részvételre, vagyis van mozgástér-szükséglete a társadalmi kommunikációban; van igénye az értékelésre és a cselekvésre, s így a helyzet alakítására; van információs szükséglete; van felkészültsége a nyilvánosságban való részvételre; törekvése a nyilvánosságban való részvételre: azaz szereplési hajlandósága vagy éppen törekvése a hallgatásra; illetőleg vizsgálható tényleges részvétele a nyilvánosságban, vagyis maga a teljesítmény, a szereplés vagy hallgatás.

Nem csak arról van azonban szó, hogy individuális ágensek mellett csoportok (például azonos közvélekedést vallók csoportjai) lehetnek a közvélemény szempontjából ágens szerepben, de formálisan is megszervezett kollektív ágensekről is lehet beszélni: szervezetekről, intézményekről és így tovább, amelyekkel kapcsolatban ugyancsak értelmes társadalmi státuszról, a nyilvánosságban való részvételre való felkészültségről és a nyilvánosságban való részvételre vonatkozó teljesítményről beszélni, ezt empirikus módszerekkel vizsgálni.

A közvélemény éppen a kollektív ágensek megjelenésén keresztül válik a társadalmi integráció eszközévé. És így a társadalom egésze is lehet egy-egy (köz)véleményáramlat ágense.

Két további megjegyzés kívánkozik ide. Az egyik: a közvéleménynek, mint szimbolikus konstruktumnak a megmutatkozása (explicitté tétele) s így a kollektív entitás megnyilvánulása a népszavazás vagy a közvéleménykutatás keretében történik, noha a két eljárásnak a jogi (szimbolikus) státusa nem azonos. Explicitté teheti a közvéleményt a vátesz vagy a próféta vagy éppen egy uralkodó is, vagyis - par excellence - a véleményvezér. Ugyanide tartozik igen sok esetben a közvéleménykutató is, mint szakértő. Lehet viszont, hogy ilyenkor az entitás kiterjedtsége, szociológiai kategóriákban való jellemezhetősége nem tud megtörténni.

A másik: Angelusz könyvében a mimikriről bemutatott felfogás rejtetten abból indul ki, hogy az ágensnek van egy adott témával kapcsolatban véleménye, de azt ettől eltérőnek mutatja/tünteti fel. Jelentősen módosul a helyzet akkor, ha az ágens véleménye sztituációról-szituációra más és más, nem egyszerűen változik és legfőképen nem az változik, amit mutat belőle, hanem kontextusfüggő. Ez egy másik antropológia, amely az ember társadalomba szövöttségét másként látja.

Ezek a megállapítások semmiben sem mondanak ellent Angelusznak a kötetből kiolvasható felfogásával. Explicitté tételük azonban hozzásegíthet ahhoz, hogy a szociológiai (de akár kulturális antropológiai) kategóriákban megragadható társadalmi makrostruktúra és a társadalom kommunikatív szerkezetének gyanított homológiája empirikusan vizsgálhatóvá váljon.

(2.4.1) Angelusz könyve - végül - azt is sugallja, hogy az alámerülés még az előző pontnál sem fejezhető be: a nyilvánosságban nemcsak különböző véleményáramlatok vannak, a véleményáramlatok tényét és súlyát illetően nem csak optikai csalódások áldozatai lehetünk - aminek oka a nyilvánosságban megjelenő vélemények és a valódi vélemények egymástól való esetenkénti különbözése -, de a véleményáramlatoknak dinamikája is van: változnak, alakulnak, formálódnak. “A két véleményáramlattá kristályosodó közvélemény gyakori jelenség, sőt vannak szerzők, akik a bipolaritást meghatározó kritériumnak tartják. A közvéleményformálódás folyamataiban azonban tipikus jelenség egy közbülső - rendszerint valamilyen kompromisszumot tartalmazó - véleményáramlat megjelenése is. A pluralista demokráciák természetes velejárója az elképzelések, az aspektusstruktúrák gazdag variációinak felbukkanása, az eltérő társadalmi helyzetekből adódó optikák sokasága. A közvélemény formálódásának korai szakaszaiban - de számos esetben a késôbbi stádiumokban is - gyakori jelenség a több véleményáramlatból álló közvélemény” (OCs 164).

Lehet továbbá a véleményformálódás sebességéről is beszélni. Az érdeklődés - talán érthető okból - sokkal inkább a gyors változások iránt van meg, s csak igen kis mértékben a lassú, esetenként alig észrevehető véleményformálódások iránt. S természetesen vannak olyan véleményáramlatok is, amelyek szilárdak, vagyis nem változnak. E tekintetben a mozdulatlanság a változás sebességének egy lehetséges szélső értéke. A másik szélsőséget talán a “légnemű” vagy a “folyékony” véleményáramlatban célszerű látni, abban, amelyik folyamatosan formálódik, s az sem biztos, hogy iránya állandó (lásd OCs 214-215).

Mindennek az ad jelentőséget, hogy reális igény, sőt szükséglet van a társadalomban - különféle okokra visszavezethetően - a közvélemény változásának előrelátására, illetőleg előreláthatóságára (lásd - ennek korlátaival kapcsolatban is - OCs 10-12).

(2.4.1.1) A vélemények formálódásának (dinamikájának) struktúráját manapság leginkább a - szokásosan - hallgatás spirálja kifejezéssel jelölt koncepcióval azonosítják. Angelusz kötetének ez adja egyik fő témáját. A koncepciót Elisabeth Noelle-Neumann dolgozta ki lényegileg a hetvenes évek elején és ettől kezdve fejleszti folyamatosan igen jelentős szakirodalmi reflexiókat váltva ki vele. Az is igaz, hogy a koncepció kiindulópontját jelentő szindrómákat, mint a vonatszerelvény hatást (amely abban áll, hogy a többségi véleménytáborhoz csatlakozás növeli a biztonság- és a konfortérzetet), a pluralizmus ignoranciáját (amelyről már volt szó) és az önbeteljesítő jóslatot (azt, hogy a közvélemény alakulásáról kialakult nézetek befolyásolják magának a közvéleménynek az alakulását) már sokkal korábban leírták (arról nem is szólva, hogy a tudománytörténeti előzmények akár Rousseau-ig vagy éppen Hume-ig is visszanyúlnak, pontosabban követhetők vissza), illetőleg azokat a kérdéseket, amelyekre ez a koncepció választ törekszik adni, a szakirodalomból már jóval korábban ismerni lehetett. Mindazonáltal a hallgatás spirálja olyan tudományszociológiailag értékelhető helyzetet teremtett, amelynek következtében manapság ez a keret adja a kommunikációkutatás egyik viszonyítási pontját (lásd OCs 50-52, 54, 61).

“A hallagtás spirálja úgy működik, hogy a kisebbségi véleményáramlat rendszerint csekélyebbnek, a domináns véleményáramlat pedig nagyobbnak tűnik valóságos méreteinél, hiszen a magukat kisebbségben levőnek tudók kevésbé, a többséghez tartozónak vélők pedig szívesebben nyilvánítják ki véleményüket” (OCs 20). Angelusz végeredményben négy feltételezést vél látni a koncepcióban: “1. az emberek nagy részének van valamilyen kvázi-statisztikai képzete [percepciója?] a közvélemény alakulásáról. Ez a pillanatnyi, illetve a jövőbeli formálódása vonatkozásában egyaránt fennáll. 2. A közvélemény percepciója befolyásolja a vélemény-nyilvánítás aktusát és ezen keresztül a kommunikációs folyamatokat. Az a tábor, amely maga mögött látja a többség támogatását, bátrabb, magabiztosabb a hétköznapi kommunikáció folyamataiban. A másik, magát kisebbségi helyzetben érző tábor sokkal bizonytalanabb álláspontjának kifejtésében, a többségi támogatás hiányában jobban kerüli a nyílt véleménykonfrontációkat. Az utóbbi álláspont hívei - elsősorban azok, akik nem tartoznak e tábor 'kemény nagjához' - inkább hallgatásba burkolóznak. 3. A megváltozott kommunikációs magatartás módosítja a percepciós feltételeket. A visszahúzódó, hallgatásba burkolózó tábor kisebbnek, a magabiztosabb, véleményét intenzívebben képviselő tábor nagyobbnak látszik, mint amilyen a tényleges kiterjedése. Mindez sajátos kumulatív folyamatok kialakulásához vezet. A közvélemény percepciójának ez a téves optikája tovább növeli a két álláspont híveinek a vélemény-nyilvánításban eddig is észlelt különbségeit, ami megintcsak kihat a közvélemény és várható alakulásának percepciójára stb. Az egyik oldalon a hallgatás spirálja, növekvő csoportok elnémulása, a másik oldalon a vélemény-nyilvánítás fokozódó spirálja figyelhető meg” (OCs 56-57). “Az elmélet negyedik [...] összetevője [...] szerint a vélemény-nyilvánulástól való tartozkodás egy meglehetősen univerzális okra, az izolálódástól való félelemre vezethető vissza. [...] Az izolálódástól való félelem látszik annak az erőnek, ami a hallgatás spirálját mozgásba hozza“ (OCs 59, a koncepció bemutatásához lásd még OCs 50-62).

(2.4.1.2) Angelusz diszkussziójának a kiindulópontja az E. Noelle-Neumann-féle hallgatás spiráljával kapcsolatban e koncepció viszonya saját látens közvélemény koncepciójához. Angelusz megítélése szerint miközben a hallgatás spiráljából következő azon tény, hogy a kisebbségi vélemények rendszerint tényleges elterjedségüknél kisebbnek látszanak, egybecseng a látens közvéleményről kialakított nézetével, a (kelet-európai) korlátozott nyilvánosság feltételei között a hallgatás spirálja mégsem alkalmas a közvélemény kommunikációs jelenségeinek leírására (lásd OCs 6). “A különbségek eltérő társadalmi feltételrendszerét már az is valószínűsíti, hogy a látens közvélemény esetében [...] ellentétes tendenciák is előfordulnak. A ténylegesen többségben levők is kisebbségiként jelentkezhetnek, ha nagyon erős normák és elvárások hatnak a hivatalos vélemény elfogadására. Ennek megfelelően a kisebbség véleménye is többségiként jelenhet meg, ha mögötte áll a hatalom, a hivatalosság intézményesítő ereje és repressziós potenciálja. Még szembetűnőbb eltéréseket találunk, ha a két jelenség hátterében meghúzódó társadalomszerkezeti különbségekre és oksági összefüggésekre figyelünk. A hallgatás spirálja arra a csaknem egyetemesnek mondható viselkedésre épül, hogy az emberek félnek az izolálódástól, a pszichológiailag kényelmetlen szituációktól, s ezért szívesebben tartoznak a túlsúlyban levő véleményáramlathoz. Ha mégis a kisebbségi véleményhez állnak közel, akkor leginkább hallgatásba burkolóznak, hogy elkerüljék kisebbségi helyzetük kiderülését. A véleménydinamikának itt egy olyan, a többséghez vagy legalábbis a modális véleményhez igazodó konform mechanizmusáról van szó, amely a nyugati demokráciák politikai intézményrendszere mellett is érvényesül, sőt a dolog természeténél fogva tudományos eszközökkel elsősorban ezekben a társadalmakban mutatták ki működésüket. A látens közvéleményen viszont a közvélemény egy olyan megjelenési formáját értjük, amely a hatalom túlzott központi centralizációja, az intézményesült politikai pluralizmus hiánya, illetve a korlátozott nyilvánosság feltételei között válik dominánssá. Ez utóbbi típus esetében a hallgatás és a véleményálcázás motívuma nem egyszerűen a tömegmagatartási formák törvényszerűségeiben, hanem a véleménynyilvánítás strukturális feltételeiben, társadalomszerkezeti sajátosságaiban gyökerezik” (OCs 20-21).

Angelusz véleménye szerint a hallgatás spiráljával kapcsolatos 1. feltételezés igazolt állításnak tekinthető ugyan (lásd OCs 93), de a közvéleményt alkotó domináns áramlatok elterjedtségéről kialakított elképzelések forrását differenciáltabban kell látni. Voltaképpen az a kérdés, hogy milyen szerepet játszik a közvélemény (kvázistatisztikai) percepciójában a tömegkommunikáció mellett a közvetlen tapasztalat, illetőleg a személyközi kommunikációból származó tudás. Annyi bizonyos, hogy a percepció forrását egyetlen tényezőre redukálni nem lehet, mint ez E. Noelle-Neumann-nál lényegileg megtörténik a tömegkommunikáció javára, miközben itt nem részletezendő fínomságok leírására is módot ad az elmélet, mint például a kettős véleményklíma hatásának jellemzésére. Angelusz véleménye szerint az 1. feltételezés mentén az elmélet mindenekelőtt a kommunikációs hálózatok (struktúrák) bekapcsolásával fejleszthető tovább (lásd OCs 62-76). A társadalomleírás hálózati koncepciója egyébként is Angelusz érdeklődésének fókuszában áll, mint jól jelzi ezt Tardos Róberttel együtt szerkesztett szöveggyűjteményük (Társadalmak rejtett hálózata. Magyar Közvéleménykutató Intézet, Budapest, 1991).

A hallgatás spiráljának 2. feltételezése Angelusz szerint igen problematikus, minthogy számos esetben - éppen a tükörpercepció miatt - nem érvényesül. Nem látszik bizonyítottnak, hogy az önbizalom rendre a kommunikáció erősödésével járna, de az sem, hogy a kisebbség nagyobb hajlandóságot mutatna a hallgatásra: mindazonáltal ennek a feltételezésnek az elvetéséhez még további vizsgálatok szükségesek (OCs 83-87, 94). “A kvázistatisztikai percepció a hallgatásra, illetve vélemény-nyilvánításra kifejtett hatásán keresztül vezet a közvélemény megváltoztatásához. Az ellentétes véleményklíma érzékelése nyomán bekövetkező hallgatás, az egyik tábor vélemény-nyilvánításának korlátozása döntő tézise az elméletnek. Alapvető kérdés tehát, hogy valóban ilyen hatást vált-e ki az eltérő véleményűek túlsúlyos környezete. Két kérdés is felvetődik ezzel kapcsolatban: 1. Kedvezőtlen véleményklíma, azaz az ellentétes vélemények túlsúlya esetén, nyilvános szituációkban valóban a hallgatás-e az alkalmazkodás egyetlen formája? 2. Mennyire mondható általánosnak ilyen helyzetekben a hallgatás, azaz mennyire jellemző a kisebbségi helyzet percipiálására a hallgatással való reagálás?” (OCs 76) “A pluralizmus téves becslése nem a közvélemény puszta percepcióját kérdőjelezi meg, hanem azt a feltételezést, hogy egy kisebbségi nézet téves túlbecslése esetén beszélhetünk-e egyáltalán a hallgatás spiráljáról. További vizsgálatokat igényel tehát, hogy a kisebbik tábor véleménynyilvánítása akkor is alábbhagy-e, ha a téves percepció következtében többségi helyzetben gondolja magát. Szigorúan az elmélet szelleme szerint legalábbis nehéz magyarázatot találni arra, hogy ha valaki kisebbségi helyzete ellenére többségi helyzetben érzi magát, miért reagálna hallgatással. E kérdés megválaszolására, a tükörpercepcióból adódó dilemmákkal való szembenézésre nem is találunk E. Noelle-Neumann-nál valódi erőfeszítéseket” (OCs 88).

A 3. feltételezés érvényessége mellett számos kutatási eredmény szól: a kommunikációs aktivitás - legalábbis a véleménynélküli személyek, illetőleg a bizonytalanok befolyásolásán keresztül - általában növeli a nagyobbnak látszó tábor híveinek arányát (lásd OCs 93).

Angelusz véleménye szerint a 4. feltételezés, az izolálódástól való félelem szerepe, noha reális jelenségre mutat rá, eltúlzott (OCs 94). A három másik feltételezés “[...] összekapcsolása önmagában is elégséges magyarázatot ad a közvélemény dinamikájára. Ezek visszavetítése egy végső motívumra nem nélkülözi az ideológiai szempontokat. Látszólag talán növeli az elmélet egészének eleganciáját, eleget tesz a komplexitás redukciója csábításának, növeli a spirálmozgás szükségességének és egyetemességének látszatát, mégis bizonyos antinómiák forrásává válhat” (OCs 89). Kétségtelen, hogy az izolálódástól való félelem “[...] noha igen fontos attribútuma az ember társadalmi beágyazottságának, aligha alkalmas arra, hogy a hallgatás spirálja során érvényesülő percepciós mechanizmusokat, az élénkülő vagy lanyhuló vélemény-nyilvánítást kellően magyarázza” (OCs 89). Más tényezők mellett “az izolálódástól való félelem motívumának súlyát az is csökkenti, hogy a modern társadalmakban már inkább rezervátumoknak számítanak az univerzális - az emberi élet egészét kontrolláló nagyobb - közösségek. Az emberek olyen mikrocsoportok tucatjainak lehetnek tagjai, amelyek részleges funkciók ellátására irányulnak, és amelyek véleményklímái, illetve a vélemény-nyilvánítással kapcsolatos elvárásai eltérnek egymástól. Egy vélemény kimondása vagy megváltoztatása a legritkább esetben váltja ki a teljes mikrokörnyezet elutasítását. Különösen ritkán fordul ez elő polarizált véleménymegoszlások esetén, amikor megszokottak, természetesek a véleménykülönbségek. A vélemények erős megosztottsága - a többféle vélemény legitimitása - mellett a véleményváltozás nemcsak távolodást, bizonyos kötelékek esetleges lazulását idésheti elő, hanem más csoportokhoz való közeledést, új kapcsolatok kialakulását vagy régebbiek megerősödését is” (OCs 91-92). Mindazonáltal E. Noelle-Neumann “[...] láthatólag a félelem az izolálódástól tételének exponálásában látja elméletének kvitesszenciáját. Újabb és újabb kérdésváltozatok, tesztek segítségével próbálja igazolni, megerősíteni a tételt. Közben némileg háttérbe szorul az a tény, hogy a szakkritika nem az izolálódástól való félelem létezését és társadalmi fontosságát kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy ezen axiómából kielégíthetően magyarázható-e a hallgatás spirálja. Az alapgondolat védelme során ugyanakkor a szerző kénytelen az izlálódástól való félelmet egyre tágabban értelmezni” (OCs 92).

Angelusz szerint a hallgatás spiráljának elméleti pontosítása a pluralizmus téves becslésének fokozottabb figyelembevételétől, a hálózati elemzésnek a bekapcsolásától várható, valamint a közvéleményt kiváltó "indikátor-események" változásainak elemzésétől (lásd OCs 63, 94, 153-155).

(2.4.2) Való igaz, hogy a véleményformálódásnak lehet olyan nagy sebessége, ami az instabilitás benyomását keltheti, sőt keltheti azt az ellentmondó benyomást is a létezéssel kapcsolatban megszokotthoz képest, amelyet valamiféle stabilitás jellemez, hogy például egy adott témában nincs is közvélemény, mint szimbolikus konstruktum. Ezért látszik fontosnak - a kategóriaelemzés szintjén mindenképpen - a véleményformálódás lehetséges dinamikájának minél fínomabb leírása; ez segít ugyanis ahhoz, hogy az instabilitást, a káoszt, vagy ha tetszik az anómiát leválasztani legyünk képesek a rendszerszerű, jelentésteli, ámde akár rejtett struktúrától, vagyis a konstituálódott véleményáramtól. A jelen diszkusszió ehhez a leíráshoz három megjegyzéssel törekszik hozzájárulni. Ezek a megjegyzések itt és most egymástól függetlenként lesznek bemutatva. Világosan látni kell azonban, hogy az a konceptuális elemzés, amelyet ebben a diszkusszióban is végzek, el kell, hogy vezessen oda, hogy ezek egyetlen egységes modellbe integrálódjanak. Ez azonban most biztosan nem feladat.

Az első megjegyzés: az 1. ábra P dimenziója mentén az Angelusz által használt terminusok a “kisebbségiként”, illetőleg a “többségiként” olyan értékeket jelölő szavak, amelyek logikai rekonstrukciója numerikus kvantifikációhoz vezet. Az egyes p_i vagy p_j leírásokban alkalmazandó numerikus kvantorok konkrét értékeit az egyes véleményáramlatokhoz tartozó statisztikai súlyok adják meg. E megjegyzés értéke csupán annyi, hogy az Angelusz által diszkutált dinamikában, a hallgatás spiráljában meghatározó szerepű súlyok bevonható egy logikailag is orientált leírásba.

A második megjegyzés: az 1. ábra közvéleménytípusok (KT) dimenziója mentén valamely P-vel leírt témára vonatkoztatva a lehetséges dinamikák - s ezek lehetőségét Angelusz nem diszkutálja - részben olyanok, amelyek reverzibilitást mutatnak, részben pedig nem mutatnak reverzibilitást, vagyis irreverzibilisek. Reverzibilitás esetén egy állapotnak egy másikba való átalakulása mellett lehetséges a visszaalakulás. A reverzibilitás hiánya éppen azt jelenti, hogy az átalakulás csak egyirányban lehetséges.

A reverzibilitás fennáll a következőkben:

Efféle reverzibilitás viszont az alábbi típusok esetén nincs:

- A(P) ® D(P);

Az a megállapítás, hogy egyes típusok esetében fennáll a reverzibilitás, mások esetében nem, a konceptuális elemzésből következik. A tényleges helyzet vagy éppen az egyes típusként bemutatott átalakulások gyakorisága és így tovább, empirikus kérdés.

A harmadik megjegyzés: az 1. ábra percepciós típusok (PT) dimenziója mentén az 6. táblázat szerinti komplex leíró propozíciók sajátos, az algebrából ismerhető Klein-struktúrát alkotnak, amelynek talán az is ad jelentőséget, hogy Piaget a formális gondolkodás kialakulásának vizsgálatakor hasonló összefüggéseket állapított meg. A 7. táblázat mutatja az összefüggéseket. A P oszlop az egyes percepciós típusokhoz tartozó leíró propozíciók logikai formáját mutatja a 6. táblázatnak megfelelően. Az N (inverzió, vagyis a negáció kifejezése: ez a megfordíthatóság, a reverzibilitás első formája), az R (reciprocitás, vagyis a szimmetria kifejezése: egyenlő értékű, de ellentétes irányú átalakítás, ez a reverzibilitás második formája), a C (duális vagy korrelatív, vagyis a negáció szimmetrikus átalakítása) és az I (identikus) operátorok, amelyek definícióit a megfelelő oszlopok adják.

7. táblázat
 

percepciós típusok	P	N(P)	R(P)	C(P)	I(P)
E	pi&p	~piv~p	~pi&~p	pivp	pi&p
T	pi&~p	~pivp	~pi&p	piv~p	pi&~p
S	~pi&p	piv~p	pi&~p	~pivp	~pi&p
F	~pi&~p	pivp	pi&p	~piv~p	~pi&~p

 

A 7. táblázat szerint lehetséges dinamikákat az egyes cellák közti átmenet jelenti, így például

p_i&p_j ® ~p_i&~p_j ® p_i&p_j

A 7. táblázat azonban a reverzibilitást nem csak az értékek, de a műveletek szintjén is értelmezi, így például

S ® C(S) ® N(C(S)) ş T ® R(N(C(S) ş R(T) ş S,

avagy ugyanez a három lépés a P komplex propozíció logikai formájának felhasználásával:

~p_i&p_j ® ~p_ivp_j ® p_i&~p_j ® ~p_i&p_j

Az egyes operátorok (amelyek természetesen nem azonosak az extenzionális logikából ismert igazságfüggvényekkel) összefüggéseit az alábbi azonosságok jól mutatják:

(3) Az előző diszkusszió összefoglalásaként szükségesnek látszik mégegyszer a figyelmet arra a tényre irányítani, hogy a bemutatott diszkusszió mindössze egy lehetséges perspektívából igyekezett vizsgálni Angelusz kötetét, méghozzá egy olyan perspektívából, amely érzékelhetően nem volt Angelusz érdeklődésének előterében, de amely perspektíva megjelenése a recenzens megítélése szerint a kommunikációkutatás jelene szempontjából mindenképpen jövőt építőnek mutatkozik. A recenzens célja e tekintetben az volt, hogy rámutasson néhány ponton (és távolról sem valamennyi lehetséges vonatkozában) arra, hogy a teljes rendszerek vizsgálata az epirikus kutatás számára is kínál újként megjelenő és megválaszolandó kérdéseket.

(3.1) Az Optikai csalódások megértéséhez bizonyosan nem elegendő mindössze a tömegkommunikációban gondolkozni, hanem sokkal inkább egy olyasféle társadalmi kommunikáció pozíciójából érthető meg a szöveg, amelyben természetesen más jellegzetes kommunikációs módok vagy színterek mellett a tömegkommunikáció is megjelenik (a közvetlen emberi kommunikáció eseteitől az intézményi kommunikáción keresztül akár a kulturális, illetőleg a kulturaközi kommunikációig terjed ez az ív).

Másrészt pedig magát a kommunikációt egyre kevésbé lehet, sőt talán semmiképpen sem lehet tranzakcióként vagy interakcióként felfogni, hanem - legalábbis a gerbneri értelemben - kultivációként, de még inkább a kommunikációs közösség sajátos participációjaként egy olyan közös tudásban, pontosabban tudásban és vélekedésben egyszerre; vagy - ha ezt a két tartományt összefoglalóan kívánnánk megnevezni - felkészültségben, amely épp az adott közösség számára adott nyilvánosság. Ebben a felkészültségben egyaránt vannak mi (a helyzet?) típusú, hogyan (kell megcsinálni?) típusú és melyik (a jobb?) típusú felkészültségelemek, illetőleg csak lokálisan vagy nem csak lokálisan érvényes felkészültségek. Maga a felkészültség pedig az individuális ágens esetében az ágens szocializációs történetéből, kollektív ágens esetében pedig a társadalomtörténetből érthető meg. S mindemögött a közösség (vagy éppen a közösség egy tagjának vagy csoportjának) problémamegoldási (konfliktuskezelési) szükséglete áll: maga a probléma jelenik meg az ágens számára mint kielégítendő, értsd megoldandó szükséglet; így a probléma megoldása nyilvánvalóan csak a megoldáshoz szükséges releváns felkészültség segítségével történhet. Amikor fellép egy adott szükséglet, aktuálissá válik a kielégítéséhez szükséges felkészültség (vagyis tudás, illetőleg vélekedés); és fordítva, ha nincs (vagy éppen megszünt) a problémamegoldási szükséglet, a vele kapcsolatba hozható releváns felkészültség aktualitása is megváltozik.

A recenzens meggyőződése, hogy az Optikai csalódások voltaképpen a társadalom kommunikatív szerkezetének leírását kíséreli megadni (avagy az ahhoz való hozzájárulást). A kommunikatív szerkezet a kommunikációnak, mint tudásnak a hozzáférésével, illetőleg felhasználásával, összességében használatával van kapcsolatban. A nyilvánosság szerkezete pedig a participáció lehetőségének (az elérhetőségnek) a szerkezete egy (individuális vagy kollektív) ágens szempontjából; mind az ágens lehetőségei, mind a szükségletei (igényei), mind pedig felkészültségei szempontjából lehet beszélni a részvétel horizontjáról, amely lehet tágasabb, illetőleg szűkebb: elvileg lehetne korlátozatlan, de ténylegesen a nyilvánosságban való részvétel mindig korlátozott (vagyis az elérhetőség határán jóval belül van). Az ágens szereplési hajlandósága vagy éppen hallgatása a társadalmi kommunikáció szempontjából a társadalmat strukturáló tényező, amely tehát a társadalmi státus szerint mutatja a kommunikatív társadalomszerkezetet. A lehetőség, a szükséglet és a felkészültség egyaránt az elérhetőséget, mint az ágens számára a nyilvánosságnak bizonyos tartományát jelöli ki. Más szavakkal a nyilvánosságnak ez a szerkezete, voltaképpen a társadalom kommunikatív szerkezete, nem más, mint a társadalom szerkezete a társadalmi kommunikáció perspektívájából. Megint másként: az ágens társadalmi státusa voltaképpen az ágens problémamegoldó kapacitásával ekvivalens a problémamegoldásban szükséges tudás szempontjából. A participációban a nyilvánosságból az ágen számára hozzáférhető tudást használja problémamegoldásában, és így mindazok a tartalmak, pontosabban: kommunikátumok, amelyek a társadalmi kommunikáció okán válnak elérhetővé, a problémamegoldás eszközeként mutatkoznak meg, akár mutatnak olyan karaktert, amely a tömegkommunikáció szempontjából roppant érzékeny közszolgálatiság vonatkozásában releváns, akár nem; mert ez nem jelent mást, minthogy különböző problémahelyzetekben különbözőek a szükséges felkészültségek (s így a tudások) is.

Az kérdés természetesen, hogyan korrelál ez a kommunikatív perspektívájú szerkezetesség a társadalom más perspektívákból látszó szerkezetével, például a hatalmi viszonyokkal, a demográfiai mutatókban mutatkozó szerkezetekkel, általában a szokásosan nem-kommunikatívnak tekintett struktúrákkal?

Ezek a korrelációk jelenleg aligha közelíthetők meg másként, mint leíró jelleggel: létük, ha egyáltalán, jellemez egy sajátos társadalomszerkezet-típust és azon belül egy adott társadalmat; és van történetük. Így például vizsgálhatóvá tehető az információs társadalom mai jelenléte egy adott társadalomban ténylegesen.

Kérdés azonban, hogy maguk a megfelelések változóak-e, s ha igen, strukturálisan is, avagy csak faktuálisan (vagyis például az információs társadalom bontakozása jelent-e szerkezeti változást is vagy nem).

(3.2) Tény, bár érdekes tény, hogy az Optikai csalódásokból hiányoznak a sztárok; például lényegileg nincs J. Habermas hivatkozás, vagy egyáltalán nincs N. Luhmannra utalás. A Gerbnerre hivatkozás lehetősége a 186. oldalon megvan, de mégsincs! Annál érdekesebb ez, hogy a kötetben diszkutált problémák legtöbbje értelmezhető úgy is, mint egyik-másik e szerzők által diszkutált probléma operacionalizálása: úgy néz ki ez a dolog, mintha Merton középszintű elméletekről szóló megfontolásai túlságosan is bűvkörükbe vonták volna Angeluszt. (Nem így áll a helyzet az empirikus vizsgálatokkal: Angelusz saját eredményeit mindig a hasonló vizsgálatok kontrasztjában szemléli és értékeli.)

Nem hiszem, hogy az előző ténnyel lényegileg függ össze az, hogy Angelusz kategóriáinak voltaképpen bizonytalan a státusa. A szóhasználat alacsonyan formalizált, lényegileg nincsenek definíciók. Ez az esetek legnagyobb részében nem zavaró, nem zavaró különösen akkor, ha a kötetet ismeretterjesztő szándékot megvalósítónak tekintjük, de vet fel kérdéseket akkor, ha akadémiai kontextusban kell értékelnünk. De nem azt, hogy kiértékelhetők-e Angelusz fontosabb állításai (tézisei), mert ez mindenképpen megtehető, még akkor is, ha Angelusz téziseit a magyar társadalom leírásával kapcsolatban teszi meg, amelynek diszkutálását ez a recenzió nem tekinti saját feladatának; mindazonáltal Angelusz állításai jól megalapozottnak tűnnek. Akárhogy is van azonban a dolog, e tény - a recenzens meggyőződése szerint - rejt magában feladatot Angelusz részére.

Az mostmár megint más kérdés, hogy az előzőekben bemutatott sajátos perpektívájú diszkusszió szempontjából inkább előnyös Angelusz stílusa, könyvének mentalitása, mert így talán könnyebb volt találni olyan (mind a társadalomtudományokban - mindenekelőtt a szociológiában -, mind pedig a logikban) jól ismert pozíciót, amelyből e két tartomány, a nyilvánosság és a közvélemény részben egységesen leírható, részben pedig különbségeik is kezelhetők. A további részletek nyilván nem ide tartoznak.

Végezetül, Angelusz szövegének közelében maradva meg kell állapítani, hogy a fogalomtisztázásnak (vagy más szavakkal a probléma konceptualizációjának) ez a (logikai, ismeretelméleti) módja mindazonáltal egyszerűnek tűnik (bár aligha gondolható, hogy feleslegesnek is) az empirikus társadalomvizsgálat azon kérdésének megválaszolásához képest - és főként a megválaszoláshoz kidolgozott azon módszerek által felvetette kérdésekhez képest -, hogy például miként állapítható meg, a társadalom mely tagjai tartoznak bele az adott vélekedésnek vagy tudásnak a kollektív ágensébe, vagy a beletartozó tagokat miként (és miféle kategóriákkal) lehet adekvátan és relevánsan leírni a társadalomvizsgálat szempontjából. Ez azonban már megint más kérdés.