Győrffy Miklós beszélgetése Kontra Miklós nyelvésszel a Gondolat-Jel című
rádióműsorban (Kossuth Rádió, 1999. január 10.)

Műsorvezetô (Bölcs István): Legrégibb írott nyelvemlék-töredékünkből, a Tihanyi alapítólevélbôl következik-e az, hogy ma szebben vagy csúnyábban beszélünk, mint eleink? Vagy csak annyi, amennyit a nyelvészet jelez, hogy tudniillik a finnugor végvokálisok, tehát a szóvégi magánhangzók lekoptak, és a mai ragok akkortájt még névutóként működtek. Vajon szebb szó-e a Halotti beszéd-beli isa, mint a mai bizony? Jobb-e a vogymuk, mint a vagyunk? Kopik a nyelv, porlik, romlik, avagy egyszerűen csak változik? Régi vitája ez íróknak, nyelvművelőknek, ortológusoknak és neológusoknak, amint a nyelvújítás táján nevezték a két tábor híveit.

Most egy sajátos területen lángolt fel a vita. Milyen is a határon túli magyarság nyelvhasználata? Archaikusan szép, mint Székelyföldön? Keverten kusza, mint némely kisebbségi területeken a magyar ige román, szerb, ukrán vagy szlovák főnévvel, határozóval házasítva? Tartja-e, tudja-e tartani a szükségből kétnyelvű magyar a hazai köznyelv normáit? És ha nem, akkor lemondhatunk-e róla, vagy maga a nyelvváltozás lesz majd a norma? Nyelvmentés vagy nyelvárulás címmel jelent meg egy tanulmány-válogatás (Budapest, Osiris Kiadó, 1998) a határon túli magyarok nyelvhasználatáról. A vitaírások kötetbe szerkesztőjével, Kontra Miklós nyelvésszel Győrffy Miklós készített interjút. (A könyv másik szerkesztôje Saly Noémi volt.)

Győrffy Miklós: A magamfajta laikus eléggé bizonytalan abban, hogy miféle vita folyik itt. Érzi, látja, hogy tudományos vitáról van szó, de azt is sejti, hogy valamiféle presztízs-torzsalkodás is fellelhetô különféle felfogású nyelvészek között.

Kontra Miklós: Mind a kettő. Ami a tudományt illeti, az a helyzet, hogy körülbelül tíz évvel ezelőttig a kisebbségi magyarokról alig tudtunk valamit. Fontos dolgokat nem tudtunk róluk, nem lehetett őket kutatni. Mostanában egyre többet tudunk, vannak jó kutatások is.

Gy. M.: Helyiek kutatnak?

K. M.: Helyiek is, magyarországiakkal együttműködve. Ezek a kutatások egy csomó olyan dolgot hoztak felszínre, amelyekkel - nyelvészeknek és nem nyelvészeknek egyaránt - meg kell barátkoznunk, és meg kell küzdenünk. Például egyszerűen azzal a ténnyel, hogy a kétnyelvű magyar másmilyen ember ugyan, mint az egynyelvű, de egyáltalán nem bomlott gondolkodású, mint ahogy az a Nyelvművelő kézikönyvben olvasható, amit egyébként nem akármilyen intézmény adott ki, hanem az Akadémiai Kiadó.

Gy. M.: Miért nevezik a kétnyelvű magyart bomlott gondolkodásúnak? Ez már eleve annyira sértő, hogy nem is tudom, vajon a tudomány embere számára megengedhető-e?

K. M.: Ez furcsa dolog, szerintem azért került annak idején a Nyelvművelő kézikönyvbe, mert akkoriban a kétnyelvűséghez Magyarországon nemigen értettek maguk a nyelvészek se, és nem gondolták végig rendesen, hogy mit jelent egy ilyen kitétel. Később aztán persze, amikor hirtelen rengeteg kétnyelvű lett körülöttünk, akikről tudomást kellett vennünk, ez a “bomlott gondolkodású”-kitétel nagyon élesen átfordítható lett abba a kérdésbe, hogy akkor most az Erdélyben elô magyart bomlott gondolkodásúnak kell tartanunk? Természetesen nem erről van szó! A kétnyelvű ember nem deviáns, hanem másmilyen mint az egynyelvű. Mondok egy analógiát. Ha veszünk egy sprintert és egy magasugrót, akkor nem biztos, hogy ezek összehasonlíthatók egy gátfutóval. A sprinter egy számban, a gyorsfutásban nagyon jó. A magasugró is nagyon jó a saját számában. A gátfutó ritka kivételtől eltekintve sokkal lassúbb, mint a sprinter, és sokkal alacsonyabbat ugrik mint, a magasugró. De nem lehet azt mondani, hogy a gátfutó rosszabb atléta, hanem csak azt, hogy másmilyen atléta, mint a sprinter vagy a magasugró. Így van ez a kétnyelvű magyarral is, aki máshogy beszél magyarul, máshogy éli életét, és hogyha ezt az egynyelvűeknek fölállított mércével mérjük, akkor abból szerencsétlen esetben odáig is el lehet jutni, hogy a kétnyelvű bomlott gondolkodású, vagy legalábbis, hogy rosszul beszél - vagy már elfelejtett - magyarul, ami egyoldalúan egynyelvű, vagy - ha úgy tetszik - Magyarország-centrikus nézőpont.

Gy. M.: Hogyan lehetséges, hogy a határokon túli kétnyelvű magyarok problémája kapcsán, amely közismerten számos történelmi és ideológiai elemmel is terhelt, a tudósok arra vetemednek, hogy “nyelvmentő”-rôl vagy éppen ellenkezôleg “nyelváruló”-ról beszéljenek?

K. M.: Ez bizony tényleg gyakran megtörténik. A “nyelvmentô” versus “nyelváruló” minôsítés annak tudható be, hogy egyesek nagyon gyorsan hajlamosak arra, hogy egy bizonyos nyelvészeti álláspontot átfordítsanak politikai, nemzeti, erkölcsi álláspontba. És ebből következhetnek a nagyon durva “nyelvmentés/nyelvárulás” polarizációk, ahelyett hogy a valós nyelvészeti kérdéseket vizsgálnánk meg a szükséges tudományos objektivitással, és hidegfejű módon. A Nyelvmentés vagy nyelvárulás című kötetbe igen sok jó nyelvészeti elemzés található, de sokszor látni azt is, hogy amikor valakinek elfogytak a nyelvészeti érvei, akkor hirtelen átcsap erkölcsi vagy hazafias vagy politikai tónusba, és akkor már egész másról van szó.

Gy. M.: Lehetséges azt mondani, hogy itt látensen vagy talán teljesen nyilvánvalóan az úgynevezett nyelvművelő szemlélet csap össze egy korszerűbb, szociolingvisztikai módszereket fölhasználó nyelvészeti kutatói módszerrel?

K. M.: Ezt is lehet mondani, de nem biztos, hogy csak erről van szó, hiszen azok között is, akiket nyelvművelőknek tart a közönség, vagy akik magukat is nyelvművelőnek tartják, vannak olyanok, akik korszerű álláspontot vallanak. Azt biztosan lehet mondani, hogy a hagyományos egynyelvű magyar nyelvművelő szemlélet kerül itt ellentétbe azzal a nyelvpolitikai, nyelvészeti, de akár a nyelvművelő szemlélettel is, amely a kétnyelvű embert normális kétnyelvű embernek tartja, aki - szemben egy közismert tévhittel - nem fölösleges idegenszavakkal beszél ott, ahol jó magyar szavak is vannak. A tévhitet a Nyelvmentés vagy nyelvárulás? című kötet egyik szerzője azzal cáfolja, hogy tessék belegondolni: a hetedik század előtt nem valószínű, hogy a magyaroknak ne lett volna térde, bokája, gyomra, esze. Biztos volt nekik, és biztos volt rá szavuk is, mégis ezeket a szavakat átvettüka törökből, és a mai napig is térdünk, bokánk, gyomrunk és eszünk van. Ennyit tehát arról a babonáról, hogy fölösleges idegen szavakat vettünk át a jó magyar szavak helyett.

Gy. M.: Lehetséges-e az, hogy ha a dolgok így mennek tovább, akkor több magyar nyelv is lesz? Lesz egy magyarországi magyar nyelv, lesz egy felvidéki, lesz egy erdélyi, lesz egy délvidéki, egy ukrajnai, és baj-e ez egyáltalán? És vajon tényleg több nyelv lesz-e ez a sokféle magyar?

K. M.: A pillanatnyi helyzet biztosan az, hogy a körülöttünk levő magyarok és a magyarországi magyarok igen jól megértik egymást. Nem tökéletesen, de igen jól megértik egymást. Hogy ez 50-100 év múlva ugyanígy lesz-e, arra vonatkozóan legföljebb jóslatokba lehet bocsátkozni. A jóslatok akkor megalapozottak, ha empirikus vizsgálatokkal kellően alátámasztott gondolatmenetek eredményeként születnek. Ha viszont valaki csak azon siránkozik, hogy - mondjuk - a Felvidéken sok nem-magyar szót használnak az ottani magyarok, és ebbôl arra következtet, hogy elpusztul a felvidéki magyarság, akkor tudományosan értékelhetetlen, emocionális kijelentéssel állunk szemben.

Gy. M.: Lehetséges-e, hogy olyan fordulatot vesznek a dolgok, hogy végül is valamiféle nyelvrendőrség megköveteli majd a kötelező állami nyelvváltozatot, a határokon belül és túl is? Ugyanis vannak bizonyos nyelvhasználati szokások - például a -ba, -be és a -ban, -ben felcserélt alkalmazása vagy a tárgyas és az alanyi ragozás keverése -, amelyeket ugyan helytelennek tartunk, de amelyek mégis kezdenek meghonosodni. Tényleg nem nyelvromlás lesz ebbôl, hogyha valamiféle rendőrség nem parancsol megálljt?

K. M.: Nem kétséges, hogy gyakran felmerül a kérdés, vajon romlik-e a nyelv, vagy változik. Azonban a szociolingviszták többnyire egyetértenek abban, hogy a romlás tudományosan értelmezhetetlen és fölösleges kategória, a változás viszont értelmezhető. Az pedig, hogy nyelvrendőrség vagy nyelvtörvény állítsa meg azokat a folyamatokat, amelyeket kedvezőtlennek tartanak nagyon sokan, köztük én is, nem tudományos, hanem politikai kérdés. Itt arról van szó, hogy az ügyben mit csinálnak a politikusok, egyáltalán hallgatnak-e a nyelvészekre? Van egy közelmúltbeli példa. Az előző kormány megkérdezte a Magyar Tudományos Akadémiát, miképpen foglaljon állást arról, hogy szükség van-e nyelvtörvényre. És az Akadémia Elnöksége azt válaszolta, hogy nyelvtörvényre nincs szükség, hanem nyelvújítási, nyelvőrzési cselekvési programra van szükség. Ezzel szerintem a legtöbb nyelvész egyetért, és valószínűleg a nyelvművelők zöme is. De nem biztos, hogy a laikus ember nem úgy gondolja, hogy az lenne a jó, ha a hatóságok megmondanák, hogy így szabad beszélni, így pedig nem szabad. Az a baj, hogy a laikus ember nem hiszi el a nyelvésznek, hogy törvénnyel, kényszerrel a nyelvhasználatot nem lehet érdemben befolyásolni, a kényszer mindig taszít. Csakis meggyőzéssel és a dolgoknak az attraktívvá tételével lehet a magyar nyelvhasználatot jobb irányba vinni.