EGY OPTIKAI CSALÓDÁSRÓL. VÁLASZ HORÁNYI ÖZSÉBNEK
Talán a mai posztmodernnek nevezett világ olykor lehangoló tendenciáival, a tudományos olvasóközönség összeszűkülésével, talán a szakterületek hallatlan specializálódásával, vagy éppenséggel a hazai tudományos közélet hiátusaival hozható kapcsolatba, hogy egy-egy szűk témakör kutatója manapság viszonylag ritkán találkozik kompetens kritikával, a tudományos nyilvánosság olykor megerősítő, olykor figyelmeztető visszajelzéseivel. Eddig megjelent könyveimmel kapcsolatban azok a friss és éles szemű reakciók, amelyek publikációim témakörében tartott egyetemi előadásaim nyomán hallgatóim részéről hangzottak el, sok impulzust és továbbgondolásra érdemes szempontot nyújtottak számomra, azonban természetesen nem helyettesíthették a szakavatott tudományos kritikát. És bármennyire sokat jelentettek is a szerzônek, nem pótolhatták a tudományos kritika hivatalos megnyilvánulásait és elfogulatlan hangját azok a jobbító szándékú, gondolatgazdag reflexiók sem, amelyek a szakmában dolgozó barátaim és kollégáim részéről informálisan hangzottak el és amelyek mindig kivételesen ösztönzően hatottak. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a tudományos kutatómunka értelmét és értékeit, vagy éppen esetleges tévedéseit boncolgató szakmai kritika sokban oldhatja azt a bizonytalanságot, amelytől a szociológia hozzám hasonló művelői – akik szerint a társadalomtudományok kutatói aligha osztozhatnak maradéktalanul a természettudományokkal foglalkozó kollégáik bizonyosságában – csak kivételes pillanatokban és részlegesen szabadulhatnak meg.
A színvonalas tudományos kritika és vita értékmérô szerepe és továbbgondolásra
ösztönzô hatása késztet arra, hogy legalább egy rövid cikk erejéig válaszoljak
Horányi Özsébnek a JEL-KÉP elôzô számában közzétett írására, amely Optikai
csalódások című könyvemhez (Pesti Szalon,
1996) fűzött észrevételeket (Gondolatok a nyilvánosságról és a közvéleményrôl
Angelusz Róbert Optikai csalódások című könyve kapcsán. JEL-KÉP,
1999/2, 3-31.).*
|
A válaszadó feladatát nehezíti, hogy Horányi Özséb terjedelmes írása (a továbbiakban Horányi 1999) sajátos ötvözete egy könyvrecenziónak, egy akadémiai opponenciának és egy önálló ambiciózus tanulmánynak, amelyben a szerző – helyenként az én vállalkozásom céljaitól távol eső – saját törekvéseit igyekszik körvonalazni. Két dolgot így mindenképpen igyekszem szem előtt tartani. Szeretném elkerülni, hogy válaszom olyan hosszúságú legyen, amely túlságosan igénybe venné az olvasó türelmét.* Emellett ügyelek arra is, hogy csak a szükséges mértékben foglalkozzam azokkal a szemléletbeli különbségekkel, amelyek a tudományos hátterek eltéréseiből adódnak.
Mielőtt rátérnék Horányi legfontosabb észrevételeinek megválaszolására, szeretném felhívni a figyelmet kritikai pozíciójának egy jellegzetességére. Recenzensem némiképpen megemeli könyvem célkitűzéseit és kiszélesíti valóságos tárgykörét, hogy minden szempontból alkalmas terepet biztosítson saját mondanivalója számára. Az természetesen jóleső érzéssel töltött el, hogy az Optikai csalódásokat szisztematikusan építkező, monografikus munkának látja, amely egyetlen témáját különböző típusú jelenségeken keresztül közelíti meg. Törekvésem kétségtelenül arra irányul, hogy a látens közvéleményről kialakult felfogásomat összekapcsoljam a pluralizmus ignorancia elméletével és bemutassam, hogy az előbbi, a magán- és a nyilvános vélemény tömeges szétválasztásával az optikai csalódásoknak valóságos melegágyát teremti meg. Kétségtelen, hogy a könyv ennyiben törekszik valamiféle szintézis körvonalazására, továbbá a vázolt jelenségek és kutatási eredmények egységes elméleti alapon történő interpretációjára. A recenzens azonban – talán nem egészen függetlenül attól, amit munkám kapcsán továbbgondolni óhajt – eltúlozza könyvem szisztematikus jellegének mértékét, és ténylegesen szélesebb horizontúnak láttatja annak célkitűzéseit. Mindenképpen túlzónak tartom azt a megállapítást, hogy “az Optikai csalódások voltaképpen a társadalom kommunikatív szerkezetének leírását kísérli megadni” (Horányi 1999: 30 oldal). Könyvem tárgykörének e sajátos megemeléséhez, kibővítéséhez kapcsolódik, hogy Horányi igen szoros összefüggést lát korábbi könyvem, a Kommunikáló társadalom és a jelenlegi kritika tárgya között, sőt állítása szerint “az Optikai csalódásokban sok minden nem érthetô anélkül”. (Horányi 1999: 3. oldal)
Elismerem, hogy az Optikai csalódások lényeges pontokon épít korábbi munkám elgondolásaira, tematikája azonban lényegesen szűkebb annál. Nem törekszik a nyilvánosság, a tömegkommunikációs rendszer, a kommunikációs rétegződés egészének átfogó, rendszerszerű megközelítésére, hanem a Kommunikáló társadalomban kifejtettek bizonyos résztémáihoz, mindenekelőtt a közvélemény-elmélethez kapcsolódik, és azt kísérli meg tovább építeni. Ebből adódik az a sajátos helyzet, hogy Horányi észrevételeinek jelentős része sokkal természetesebben kapcsolható korábbi munkámhoz, mint az Optikai csalódásokhoz. Attól tartok tehát, hogy ez utóbbi nem annyira széles tematikájú munka, mint ahogy azt Horányi a “teljes rendszerek” perspektívája szempontjából látni véli, és nem abban az értelemben jelenti a Kommunikáló társadalom folytatását, amely a kommunikációs rendszer egészének irányába mutatna. A könyv és a kritika viszonylag szűk érintkezési felületét recenzensem maga is elismeri az alábbi megfogalmazásban: “[Ez a recenzió] mindössze egyetlen lehetséges perspektívából kívánja vizsgálni Angelusz kötetét, méghozzá egy olyan perspektívából, amely érzékelhetően nem volt Angelusz érdeklődésének előterében, de amely perspektíva lehetséges megjelenítése, a recenzens megítélése szerint, a kommunikáció-kutatás jelene szempontjából mindenképpen jövőt építőnek mutatkozik.” (Horányi 1999: 29. oldal)
A könyv választott tárgykörének és célkitűzéseinek ez a sajátos kezelése más megvilágításba helyezi kritikusomnak azt az észrevételét, amely szerint “tény, bár érdekes tény, hogy az Optikai csalódásokból hiányoznak a sztárok, például lényegileg nincs J. Habermas-hivatkozás vagy egyáltalán nincs N. Luhmannra való utalás.” (Horányi 1999: 31. oldal) Maga a megállapítás csak részben felel meg a tényeknek, hiszen Habermasra a könyv 109. oldalán van hivatkozás. Opponensem ezúttal nyilvánvalóan eltekint az Optikai csalódások és a Kommunikáló társadalom korábban hangoztatott “egymásra épülő” jellegétől, hiszen az utóbbiban számos hivatkozás található Habermas különböző munkáira, vagy Luhmann közvéleményről szóló tanulmányára. Persze egy téma kapcsán a hivatkozások lehetséges körét befolyásolja az a körülmény is, hogy mely szerzők foglalkoztak az adott területtel. Sem Habermasnak, sem Luhmann-nak egyetlen olyan tanulmányával nem találkoztam, amely közvetlenül érintené a pluralizmus ignorancia kérdését. Valószínűleg ezzel hozható kapcsolatba, hogy a témakörrel foglalkozó más szerzőknél sem bukkan fel a két kitűnő szerző neve.
Az első, hosszabb kommentárt kiváltó kritikai észrevétel a közvélemény általam alkalmazott – az aktualitás és a nyilvánosság dimenziói mentén kialakított – közvélemény-tipológiához kapcsolódik. A recenzió táblázatos formában is tartalmazza (lásd 2. táblázat, Horányi 1999: 8. oldal) azt a dimenzió-analízist, amely az általam használt három típus, az aktuális, a látens és a nyugvó közvélemény mellett az időtlen közvélemény típusát (ez Horányi elnevezése) is kiemeli. Pusztán formállogikai alapon e negyedik típus valóban leképezhető. Egyik korábbi munkámban a szóban forgó dimenzió-analízist magam is közzétettem, a negyedik típus lehetőségét jeleztem (vö. Angelusz Róbert: Közvélemény és társadalom. In [Szecskô Tamás szerk.] Közléselméleti előadások. Tankönyvkiadó, Budapest, 1978, 53. oldal). Későbbi munkáimból azonban elhagytam, mert a nyugvó közvélemény olyan sajátos esetének tekintettem, amelynél különböző lehetséges okok miatt a tömegkommunikáció ugyan napirenden akarja tartani az adott témát, de ez a törekvése a közvélemény érdeklődésének elfordulása miatt nyilvánvalóan sikertelen, mert a közvélemény nyugvó marad. Fontosnak tartom azonban nyomatékosítani, hogy saját elemzésemben a közvélemény típusairól van szó. A Horányi által említett példák a “kétszer kettő, az négy” vagy “ha ma kedd van, akkor holnap szerda lesz”, “a tűz éget” vagy “a mohácsi vész 1526-ban volt” stb. tényítéletek, amelyek nem képezhetik a közvélemény tárgyát, legalábbis addig, míg e tények nem kérdőjeleződnek meg. Így opponensem helyesen látja, hogy az ilyen esetekre “Angelusz vélhető szándéka szerint nem alkalmazható a közvélemény” terminusa. Azt azonban már nem értem, hogy miből gondolja, hogy az ilyen típusú ítéleteket “a nyilvánosság extenziójából” is kiszorítanám. A szóban forgó ítéletek természetesen megjelenhetnek a nyilvánosságban, sőt a hírek – amelyekről aligha vitatható, hogy részét képezhetik a nyilvános kommunikációnak – ideális esetben, sőt gyakran valóságosan is tényítéletek.
A Kommunikáló társadalom című könyvem utolsó, a kommunikációs rétegződésről szóló fejezete, amely a nyilvánosság részleges operacionalizálása irányába tett kísérlet, aligha hagyhat kétséget az elfogulatlan olvasóban azt illetôen, hogy a nyilvánosság folyamatából nem rekesztem ki az ismeretek közlését. Horányi írásában számos olyan megfogalmazás olvasható, amelynek alapján úgy látom, hogy tévesem interpretálja a közvélemény és a nyilvánosság fogalmának terjedelméről és viszonyáról kialakított felfogásomat. Félreértésre adhat például okot az olyan megfogalmazás, mely szerint “a ‘nyilvánosság’ és a ‘közvélemény’ ugyanannak a fogalmi mezőnek a része” vagy az, hogy “...látni kell Angelusz vizsgált táblázata alapján, semmi akadálya nincs annak, hogy a közvélemény fogalmát (intenzióját), mint a nyilvánosság fogalmának (intenziójának) részét értsük, amelyben a közvélemény minden témája témája a nyilvánosságnak is, de nem fordítva, vagyis a nyilvánosságnak van olyan témája, amely nem témája a közvéleménynek” (Horányi 1999: 8. oldal). Pontosítván e megfogalmazást, az általam kifejtett álláspont szerint e két fogalom terjedelme inkább két egymást részben átfedő körrel ábrázolható. A nyilvánosságnak vannak olyan tartományai, például a hírközlés, amely részét képezi a nyilvánosság fogalmának, de nem tartozik bele a közvélemény fogalmába. Másfelől, az általam előtérbe állított látens közvélemény fogalmának egyik attribútuma a nyilvános megjelenés hiánya, a nyilvánosság szférájából való kizáródás.
Horányi a közvéleményről kialakított tipológiámat kiegészíti egy további analízissel, amely egy újabb dimenzió, a vélekedés és a tudás bekapcsolásával megkettőzi a létrejövő kategóriák számát (lásd 3. táblázat, Horányi 1999: 11. oldal) Miután a saját felosztásom a közvélemény egy lehetséges tipológiájának kialakulására irányult és az ismeretek készletét – a már kifejtett okok miatt – nem soroltam a közvélemény fogalmába, egy ilyen három dimenzión alapuló vizsgálódásra nem törekedtem. A fenti analízis más típusú jelenségek, például a kultúra elemzésénél kétségtelenül igen hasznos lehet. Az a megállapítás, hogy egy ilyen táblázat kapacitása nagyobb, mintha a három dimenzióból csak kettőt alkalmaznánk, intuitíve belátható, hiszen mindent tartalmaz, amit az előbbi és emellett további kognitív objektivációkra is rávilágít. Természetesen, mint recenzensem maga is állítja, ez az analízis sem érvényesíti “a fontosabb megközelítések mindegyikét, például az említett apodiktikus vs. kontingens differenciát sem”. (Horányi 1999: 11. oldal) Egy ilyen típusú analízisnél a dimenziók száma mindig a kutatás tárgyától és céljaitól függ. A közvélemény tipológiájának általam alkalmazott változatainál (aktuális, látens, nyugvó, illetve támogató, kritikai, polarizált) a szóban forgó dimenzió bekapcsolását a vizsgált tárgy szempontjából fölöslegesnek tartom. Azt azonban már Horányi érdekes fejtegetéseinek többszöri áttanulmányozása és saját korábbi könyvem újraolvasása után sem látom, hogy mely megállapításokra alapozza recenzensem azt az állítását, hogy az én értelmezésemben a 3. táblázatának (Horányi 1999: 11. oldal) az 1., valamint az 5. számmal jelzett tartományai a nyilvánossághoz tartoznak, a 2. és 6. számmal jelzett tartományok - a nem aktuális vélekedések, illetve tudások - azonban akkor sem, ha részét képezik a nyilvános kommunikációnak.
Nem tudok egyetérteni opponensem azon következtetéseivel sem, amelyeket az általam vázolt négy percepciós eloszlás-típus nyomán fogalmaz meg: a párhuzamos alulbecslés esetét logikai lehetőségként mutattam meg, de ilyen esettel, amikor a kisebbség és a többség egyaránt kisebbségben látja magát, sem saját kutatásaim során, sem pedig más empirikus kutatásokban nem találkoztam. Ennek alapján fejtegetéseim során kísérletet tettem egy olyan hipotézis felállítására, amely azt próbálja valószínűsíteni, hogy az ilyen eset azonosítása a fellépő szociálpszichológiai hatások következtében fölöttébb valószínűtlen, hiszen a különböző véleménytáborok percepciója nem független egymástól. A pluralizmus ignorancia két típusának elkülönítésénél a ténylegesen előforduló eseteket vettem figyelembe. Ha a kettős alulbecslés előfordulna, természetesen – mivel a többség többsége tévesen a kisebbséghez sorolja magát – a klasszikus ignoranciához lenne sorolandó. Változatlanul fenntartom, hogy a pluralizmus ignoranciájának elméletileg is csak két alapesete lehetséges, amikor a többség tévesen kisebbségben látja magát, illetve amikor a kisebbség tévesen többséginek észleli helyzetét. Érthetetlen számomra, hogy a fordított percepciót – amikor a többség és a kisebbség nagyobbik része külön-külön tévesen ítéli meg a többség, illetve a kisebbség státusát – Horányi azon az alapon, hogy ez a reális percepció reciproka, miért nem tekinti a pluralizmus ignoranciájának, “csak” optikai csalódásnak. Egyrészt a téma szakirodalmában eredendően ezeket az eseteket nevezeték a pluralizmus ignoranciájának, amikor legalábbis a többség különböző optikai zavarok következtében úgy észleli, hogy kisebbségben van. A pluralizmus téves észlelését ilyenkor nem csak az jelzi, hogy a többségnek téves a percepciója, hanem az is, hogy mindkét véleménytábor, a többségi és a kisebbségi, egyaránt tévesen percipiálja a helyzetet.
Egyetértek viszont Horányi azon javaslatával, amely a közvélemény-típusok és a percepciós eloszlástípusok összekapcsolására, együttes vizsgálatára irányul. Egy ilyen jellegű továbbgondolást természetesen üdvözölni lehet, noha a rendelkezésre álló pluralizmus ignorancia vizsgálatok viszonylag korlátozott száma jelenleg erősen korlátozza az összefüggések kielégítő tanulmányozását. Bizonyos hipotézisek megfogalmazására már eddig is tettem kísérletet. Ilyennek tekinthető például az az elgondolás, hogy a közvélemény látens típusa és a pluralizmus klasszikus ignoranciája között nagy a korreláció, hiszen számos esetben éppen a látens közvélemény miatt észleli a többség kisebbséginek a saját álláspontját.
A különböző közvéleménytípusok közötti átmenetek tanulmányozását, valamint a közvélemény percepció-típusai dinamikus átalakításának vizsgálatát – amelyek felvázolására Horányi a szimbolikus logika nyelvén tesz kísérletet – magam is fontos törekvésnek tartom. Ami a közvélemény-típusok “átmeneteit” illeti, a korábban már kifejtett okok miatt nem tudom elfogadni recenzensem azon tételeit, amelyeket az “időtlen” közvéleménnyé való átalakulások irreverzibilitásáról megfogalmaz. Időtlen közvélemény az én felfogásom szerint nem létezik. Az időtlenség és az irreverzibilitás ellentmond a közvélemény általam használt definíciójának, sőt mivel e tulajdonságok kiiktatják a szubjektív bizonytalanság mozzanatát és az alternatív álláspontok megfogalmazásának lehetőségeit, a vélekedés fogalmával sem összeegyeztethető. Emellett az sem világos, hogy milyen alapon feltételezzük, hogy az időtlen közvélemény mindörökké megfordíthatatlanná válik.
A percepciós típusok átmeneteire vonatkozó képletek a szimbolikus logika nyelvén történő megfogalmazásában kétségtelenül van valami elegancia. Szociológiai tartalma és következményei azonban – udvariasan fogalmazva – csekélynek mondhatók, és recenzensem nem is jelez szociológiai relevanciával bíró észrevételeket. Ezért a kialakított képleteket elsősorban ornamentális természetűnek tartom. Pedig az átmenetek sajátosságainak magyarázata elvileg hozzájárulhatna a különböző percepció-típusok aránytalan megoszlásának interpretálásához. A nemzetközi és a hazai kutatások fényében a tükörpercepció megfigyelése az összes megfigyelt eset 70-80 százalékát teszi ki, a reális percepció, illetve a fordított percepció előfordulása mindkét esetben 10-15 százaléknyi és – mint már említettem – egyetlen olyan leletet sem ismerek, amely a kettős alulbecsléssel lenne azonosítható. Ha például a szóban forgó szimbolikus logikai képletek bármi olyan összefüggést tartalmaznának, amelyek az átmenetek eltérő feltételei következtében hozzásegítenének annak interpretálásához, hogy az utóbbi típus miért nem fordul elő vagy a tükörpercepció miért olyan gyakori, annak kétségtelen lenne a szociológiai jelentősége. Annak reményében, hogy a szimbolikus logika elvileg talán képes lehet erre, a magam részéről a jövőben is nagy kíváncsisággal várom recenzensem ilyen irányú munkáit, miközben én az átmenetek tanulmányozását inkább a dinamikus vizsgálatok empirikus eszköztárával próbálom megközelíteni.
Végül néhány reflexió erejéig szeretnék visszatérni a pluralizmus ignoranciája témakörében körvonalazódó kérdésekhez és feladatokhoz. A könyv megjelenése óta eltelt idő megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy a téma további, elsősorban dinamikus kutatásokat igényel. A mai szememmel a látens közvélemény előfordulását kiterjedtebb, perspektivikusabb és makacsabb jelenségnek látom, mint hogy azt a rendszerváltás után gondoltam. Számos jelét látom annak, hogy ha a demokrácia erősödésével csökken is az előfordulása, az élet számos területén, mindenekelőtt a tabuk zónájához közeledve egy viszonylag széles mezőben továbbra is érvényesül. 1998. végén újabb felvételbe kezdtem, amely a tabutémák észlelésére, katalogizálására, valamint a tabuk különböző fokozatainak mérésére irányult. Emellett részben új témakörökben, részben a már korábban vizsgált kérdések mentén törekedtem a pluralizmus ignorancia jelenségeinek további tanulmányozására. Az utóbbi megközelítéstől azt remélem, hogy az optikai csalódások makacsságáról, illetve az átalakulások dinamikájáról újabb fontos adalékokra bukkanhatok. Mint ahogy arra már utaltam, a választások eredményei is újabb kérdéseket állítottak előtérbe. Célszerűnek látszik nagyobb figyelmet fordítani az egyenlő vagy közel egyenlő megoszlások esetén érvényesülő optikai csalódások tanulmányozására. Néhány módszertani-technikai kérdés is további vizsgálódásokat igényel. Már a múlt év végi kutatásban is megpróbáltam ellenőrizni, hogy a pluralizmus ignorancia vizsgálatok rutinszerű kérdéssorrendje mennyiben érinti a válaszok validitását, a téves percepciók mértékét.
A feladatok tehát jelentősek, amelyek megoldásához sok kutatói leleményre, türelemre és szorgalomra van szükség. Erre gondolva hadd köszönjem meg Horányi Özséb továbbgondolásra ösztönző észrevételeit.