balazs1

Balázs Géza

GESZTUSVICCEK MAGYARORSZÁGON

A magyar gesztuskutatás sokat ígérően indult. A 19. századi, 20. század eleji magyar nyelvészek és néprajzkutatók számára a jelnyelvek vizsgálata még fontos kutatási területnek számított. Később az érdeklődés háttérbe szorult. A kilencvenes években intézményi háttér nélkül elindult ugyan Terek és gesztusok címmel kutatás, de egy konferencián és tanulmányköteten kívül nem lett folytatása (Lipták 1996). Pedig nagyszerű történelmi adatok vannak a magyar jelnyelvre, s az elméletalkotás is magas fokra jutott. A 19. század végéről már vannak adatok a balatoni halászok, alföldi és hegyi pásztorok, parasztok, betyárok jeladási szokásaira, mint azt Gunda Béla (1973, 1975) összefoglalja. Gunda Béla tanulmányában áttekinthette szinte a teljes addigi néprajzi anyagot. De mindennél fontosabb Szendrey Ákos (1941) tanulmánya, A magyar nép jelnyelve, amely páratlan pontossággal és elméletalkotással határozta meg a magyar jeltípusokat. Sajnálatos, hogy ezt követően mintegy fél évszázadig alig kutatták a jeleket Magyarországon, s e tekintetben ma sem sokat javult a helyzet. Büky Béla (1986) szomorúan állapította meg, hogy az európai gesztus-nyelvatlaszban (Morris 1979) magyarországi kutatópont nem létezett, a legközelebbi kutatóhely Bécs volt.

Gesztusjelek a kommunikációban

    Szendrey rendszere némileg emlékeztet a peirce-i jeltipológiára. Peirce korabeli magyarországi hatásáról gyakorlatilag semmit nem tudunk. Magyarul egészen biztosan nem volt olvasható; abban a korban "szemiotikai kéziratai zömmel ismeretlenek maradtak a széles nagyközönség előtt" (Voigt 1977: 59). Feltételezhető, hogy Szendrey Ákos jeltipológiája nem Peirce-utánérzés, hanem autentikus gondolat. Szendrey a jeleket a következőképpen csoportosítja:
    a) rámutató jelek (tulajdonképpen deiktikus, indexikus jelek),
    b) utánzó jelek (tulajdonképpen ikonikus jelek),
    c) szimbolikus jelek,
    d) tárgyi jelek .
    Mint látjuk, ez a tipológia magába foglalja a peirce-i index-ikon-szimbólum felosztást.
    Az utánzó (ikonikus) és a szimbolikus jelek körében találhatók a gesztusviccek. Ezekre Szendrey jobbára csak utal (gesztusviccről nem is beszél, legföljebb vicces gesztusokról), magam helyeztem el őket ebben a rendszerben. A gesztusviccek egy helyzet vagy egy másik ember (élőlény) jellemzésére, kigúnyolására, illetve rejtett összefüggések kimutatására, vagy kimondani nem akart szavak helyettesítésére alkalmasak. A "tiszta", kizárólag csak gesztusokra épülő vicc meglehetősen ritka. Ez tulajdonképpen a pantomim lenne. Részben ide sorolhatjuk az úgynevezett fügemutatást (vagy ahogyan magyarul gyakran mondják: fityiszt mutat), és a hasonló gesztusokat is, amelyek egyezményes jelekként funkcionálnak, s ugyanúgy értelmezhetők, mint a szavak, mondatok.

A gesztusviccek terminust azonban mégis jobb arra a jelenségre használni, amikor a szóbeli (verbális) vicc egyes elemeit gesztusok (többnyire mimika és kézmozdulatok, ritkábban egyéb mozgás, kinémák) helyettesítik. Ezek tulajdonképpen verbális + non verbális viccek, illetve geszturális + verbális viccek. (Ugyancsak érdekes lenne a gesztusfolkklórról értekezni. Például a gyermekfolklórban nagyon sok játékos "mozgattató", testrész-játék és mondóka létezik, amely értelmezhető ebben a rendszerben.)

Szemiotikai-nyelvészeti megközelítéssel a gesztusvicceket a következő rendszerben helyezhetjük el (Fülei-Szántó 1981: 56):

1 2 3 4 5 6

poszturális          kinezikai,            verbális          vokális            proxemikai               kontaktusos
közlés                mimikai               közlés            közlés            közlés                      közlés
(testtartás)          közlés

A távol–közel oppozíció, valamint a kapcsolattartás jellege (célzott–nem célzott közlés) miatt jobbnak látom a következő elrendezést:

        proxemikai
                poszturális
                        kinezikai₁ (távol)
                            vokális₁ (távol)
                                   verbális (távoli–közeli; kiabálás–suttogás)
                                        vokális₂ (közeli)
                                               kinezikai₂ (közel; például mimika)

kontaktusos nem kontaktusos
(célzott személyhez) (nem célzott személyhez)

A vicc előadói (színészi) műfaj. Nem is lehet minden viccet hatásosan leírni. A társalgáshoz legközelebb álló írásbeli levélműfajban alig használunk vicceket. (Vicckönyvek természetesen vannak, de ezek olvasásakor rendszerint hiányérzetünk támad.) Nem is tud mindenki jól viccet mesélni. Egy kis színészi tehetség mindenképpen kell hozzá. A viccmesélés során majdnem mindig szerepet kap a nem verbális kommunikáció, ezen belül is leginkább az ikonikus gesztusok, ősi utánzó (mimetikus) eljárások: például kicsiség, nagyság, kövérség, soványság (beesettség), gőgösség kifejezése, beszédmódok jelölése (pöszeség, dadogás, kis vagy nagy szájjal beszélés stb.) Ezek többnyire személyiség- és magatartástípusok jellemzésre, illetve a verbális viccben az előadás hatásának fokozására szolgálnak. A szimbolikus gesztusok viszont már szöveghelyettesítők. Például kacsintás, ölelés, "fügemutatás", szexuális érintkezéssel kapcsolatos mutogatások, más szöveghelyettesítő mozdulatok: számolás a kezekkel, legyintés, kézzel különféle alakzatok képzése stb. Egyúttal a gesztusok alkalmasak a vicc tér/idő/személy/ok-okozati "lehorgonyzására", azaz a deiktikus (indexikus) kapcsolatok jelölésére. Például: Itt fáj - rámutatás az adott testrészre, Így beszél - a beszédmód, a szájtartás utánzása.

Néhány jellegzetes példa

A gesztusvicceket csak nagyon korlátozottan, nehézkesen lehet leírni. Ez a tanulmány sok esetben a lehetetlennel kísérletezik. Nyilvánvaló, hogy a mondandó illusztrálásához a videófelvétel lenne a legjobb megoldás, igyekeztünk azonban olyan példákat válogatni, amelyek verbális előadásban is érthetők.

A gesztusviccek egyik őspéldánya a gesztusok kulturák közötti félreértéséből származik.

Egy indián és egy rendőr találkozik. Az indián a mutatóujjával a rendőrre mutat. Erre a rendőr a mutatóujjával és a középső ujjával az indián arca felé bök. Erre válaszolva az indián két tenyerét rézsút egymásnak fordítja. Mire a rendőr legyint. Mi történt?

A rendőr értelmezésében: - Odajön hozzám egy hülye indián, s mutatja, hogy kiszúrja a szememet. Erre visszamutatok, hogy kiszúrom én neked a mind a két szemedet! Erre kérlelt, hogy hagyjam békén, mire én legyintettem, hogy menjen.

Az indián értelmezésében: - Találkoztam egy fura öltözetű emberrel. Kérdem tőle, hogy ki vagy. Erre mutatja: kecske. Kérdem: hegyi? Nem, vízi.

Ennek a gesztusviccnek az előképét egy olyan régi anekdotában is fellelhetjük, amelynek célja didaktikusan bemutatni, hogy a feltételezések miként befolyásolják a megfigyelést. Anthony de Mello (1997: 55–58) így adja közre a történetet. Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és benyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A jóindulatú pápa sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozna vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer. A zsidók belegyeztek, és egy iskolamestert jelöltek képviselőjüknek.

Megkezdődött a vita. Először a pápa ünnepélyesen felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. Erre az iskolamester nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és szilárdan a gondnok arca elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, amire a pápa még jobban meglepődöttnek tünt. Kis töprengés után benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy almát, mire az iskolamester egy papírzacskóból elővett egy darab lapos maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette: - A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.

A csodálkozó kérdésekre a pápa így értelmezte a történteket: - Ez az ember nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre egy ujjam felemelésével figyelmeztettem arra, hogy egy az Isten. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte, hogy ez az egy Isten három személyű, amivel bizonyította jártasságát a mi tanításunkban a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén, hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal elővett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy ellenvesse, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.

Az iskolamester viszont egész mást olvasott ki a gesztusokból: - Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mutattam neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kiparancsolt bennünket Rómából. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem a magamét.

A gesztusviccek leggyakoribb típusa egyszerű, interkulturálisan is jól értelmezhető mozdulatokat tartalmaz: ökölrázás, legyintés, elhessentés, stb. A magyar viccfolklórban létezik az úgynevezett albán viccek csoportja. Ezek általában az albán hadsereg felszereltségének kezdetlegességén ironizálnak - természetesen nem valami nagy szellemi teljesítménnyel. - Milyen az albán légvédelem?

- ?

- (ökölrázás)

- És milyen a megerősített albán légvédelem?

- ?

- (két kézzel ökölrázás)

Gyakori változat a gesztusviccekben az utánzó (mimetikus) játék különféle emberi magatartásformák megjelenítésére. A viccmesélés során ez többnyire kimerül a beszédmód utánzásában, de vannak olyan szerepek is, amelyekben az utánzott viselkedés nem verbális természetű, mint a következő példában a részeg hányás mímelése. - Mondja, belefér egy torta és egy láda sör a csomagtartójába?

- Hogyne férne!

- Hát akkor ... (a hányás utánzása).

Sok példa van a deiktikus viccekre. Ezek jellemző nyelvtani kifejezései a névmások, határozószók. A rendőr elmegy az orvoshoz. Rábök a szívére: - Ha itt megnyomom, fáj. Rábök a hasára: - Ha itt megnyomom, fáj. Rábök a homlokára: - Ha itt megnyomon, fáj.

- Mi a foglalkozása? - kérdezi az orvos.

- Rendőr.

- Ja, akkor el van törve az ujja.

Sajátos típust képviselnek azok a gesztusviccek, amelyek - miután egy szójátékot jelenítenek meg - erősen nyelvhez kötöttek. Annyira, hogy például a következő magyar gesztusvicc szinte lefordíthatatlan. - Mi ez? (a kisujjal hullámmozgást, szárnycsapkodást utánozva)

- ?

- Kisújszállás.

A Kisújszállás helynév kiejtési homonímiát (kiejtésben azonos alakúságot) képez a kisujj + szállás egyébként nem létező szóösszetétellel. Csak magyarul beszélők számára tréfa ez a vicc, amelyet mozdulathomonímának nevezhetünk, hiszen az a lényege, hogy egy szó (kifejezés) véletlenül azonos alakúságot mutat egy mozdulattal.

De a homonímia mellett a többértelműség, a szándékolt félreértés is fontos humorforrás, s nem csak a verbális humor esetében. A magyar nyelvben létezik az a kifejezés: (a kerékpáron) bekapja a lánc (az ember nadrágját). A bekap igét azonban egy blaszfémikus mondásban is gyakran hallani (többnyire felszólító módban): bekapja a f...át (természetesen szinte kizárólag felszólító módban). Ezen a kettősségen alapul a következő gesztusvicc:

- Mi a különbség X. Y. (szabadon behelyettesítendő kevéssé kedvelt politikusok nevével) meg a biciklilánc között?

- ?

- Hogy a biciklilánc itt kapja be (viccmesélő mutatja a nadrágja alsó szárát), X. Y. pedig itt (ott, ahová Michael Jackson szokott koncert közben mutogatni).

Mind a mozdulathomonímia, mind pedig a mozdulatpoliszémia szigorúan egy adott nyelvhez, kultúrához kötődő értelmezést igényel. A társasági viccmesélések során az ilyen típusú nem verbális–verbális tréfákat, illetve általában a gesztusvicceket ráadásként egy olyan becsapós vicc szokta követi, amelyiknek éppen az a poénja, hogy benne a gesztusnak nincs semmiféle jelentése és értelmezése. Például: - És mi ez? (bármilyen kézmozdulat, rendszerint hullámzó kígyómozgás )

- ?

- Én sem tudom, de már jön visszafelé.

A tréfa itt abból fakad, hogy az előző gesztusviccekhez hasonlóan a befogadó megpróbálja értelmezni a kézmozdulatot, holott annak nincs semmilyen jelentése.

A modern tömegkommunikáció világa is gyakran megihleti a viccgyártókat. A következő vicc az 1980-as években született NSZK bűnügyi filmek címére utal:

- Mi ez? (lyukat formázó kéz)

- ?

- Tetthely. (Tatort)

- Mi ez? (lyukat formázó kéz + szemben vele kettest mutató két ujj)

- ?

- Két féri egy eset. (Ein Fall für zwei)

- Mi ez? (lyukat formázó kéz + lelógó mutatóujj)

- ?

- Az öreg. (Der Alte)

A három német krimisorozat címével való játék egyúttal egy tabutéma, a szexualitás különféle formáinak (homoszexualitás, időskori szexuális probléma) kommunikálása.

Végezetül egy nem magyar viccet mutatok be. A vicc német környezetből származik és az osztrákokon élcelődik, arra utalva, hogy az osztrákok csak a kézujjaikkal tudnak számolni.

Egy osztrák családapának már sok gyermeke van, és nem szeretne többet. Elmegy az orvos és tanácsot kér.

- Nézze, a legjobb, ha vesz egy csövet, teletölti lőporral, meggyújtja a végét, a füléhez szorítja és elszámol tízig.

Ez egy hülye, gondolja az osztrák. Elmegy egy másik orvoshoz, de ugyanezt a tanácsot kapja. Elmegy egy harmadikhoz is, de a javaslat ugyanaz. Nincs mit tenni, vesz egy csövet, megtölti lőporral, meggyújtja, a füléhez szorítja és elkezd számolni. (A viccmesélő az egyik kezével egy csőszerű tárgyat, például összesodort papírlapot tart a füléhez, a másik kezének ujjaival pedig elszámol ötig, majd a csövet a lába közé kapja és számol tovább - mert hogy a tízig számoláshoz a másik kezére is szüksége van.)

A viccmesélés kutatásra érdemes kommunikációs tevékenység

A vicc a kutatás számára is nagyon érdekes és fontos műfaj. A társasági, baráti kapcsolatok ápolója, a társalgás színesítője (túlzott viccmesélés esetén kiüresítője), fonák látásmódjával feszültséglevezetés, tabutémák kimondásával feszültségoldás, egyben nyelvi játék, leleményesség, kreativitás. Ezen túlmenően komplex verbális és nem verbális előadói készségek kifejeződése illetve kifejlesztője is lehet. Példáink azt mutatják, hogy a gesztusviccek nem valami ősállapot megőrzői; ily módon igazat adhatunk Révész Géza megállapításának, hogy a gesztusnyelv nem lehet valamiféle, széles körben elterjedt nyelv előtti kommunikáció (1985: 431–437). A gesztusviccek egyes elemei persze mutathatnak primitívebb beszéd- és előadásmódot, de az itt felsorolt példák - éppen ellenkezőleg - egy sokszorosan többjelentésű kommunikációs világról, bonyolult jelfejtésről, a mindennapok összetett szemiotikai kultúrájáról tudósítanak.

(A példaként idézett gesztusviccek a szerző saját gyűjtései. A gyűjtésben közreműködött Kecskeméti Dávid és Varga Gábor.)

IRODALOM

Büky Béla (1986) Pillantás a gesztusok világába. JEL-KÉP, 1986/1.

Fülei-Szántó Endre (1981) A testmozdulatok jelrendszere. Magyar Nyelv, 49–59.

Gunda Béla (1973) Sex and Semiotics. Journal of American Folklore (86), 143–151.

Gunda Béla (1975) Pásztorok és jelek. In: Voigt Vilmos, Szépe György, Szerdahelyi István (szerk.) Jel és közösség. Szemiotikai tanulmánygyűjtemény. Akadémiai, Budapest.

Lipták Ildikó (1996szerk.) Előadások a magyarországi személyközi kommunikációról. Marczibányi Téri Művelődési Központ, Budapest

Mello, Anthony de (1997) Szárnyalás. Elmélkedések rövid történetek alapján.

Morris, D. - P. Collett - P. Marsh - M. O'Shaughnessy (1979) Gestures, their origines and distributions. Jonathan Cape, London.

Szendrey Ákos (1941) A magyar nép jelnyelve. Ethnographia (52), 260–264.

Révész Géza (1985) A beszéd eredetének problémája. In: Tanulmányok. Gondolat, Budapest. 413–468.

Voigt Vilmos (1977) Bevezetés a szemiotikába. Gondolat, Budapest .