Klió 2001/1.
10. évfolyam
J. R. Patterson angol történész nemrégiben megjelent könyvében előbb felvázolja a késő köztársaság kori Róma államszervezetét és tömören ismerteti a legfőbb állami szervek működési mechanizmusát, majd részletesen elemzi a római arisztokraták egymással folytatott politikai versengését, feltárva a hírnévért, s hatalomért folytatott küzdelem különféle megnyilvánulási formáit, a politikai porondon való előbbre jutás törvényes és törvénytelen eszközeit, végül pedig megvizsgálja azt a kérdést, hogy mennyiben folytatódott illetve folytatódott-e egyáltalán e politikai verseny a császárkorban.
Polybios Róma állami berendezkedését a Kr. e. III. században azért tartotta tökéletesnek, mert abban a három alapvető államforma, a monarchia (vagyis az egyeduralom), az oligarchia (a legkiválóbbak uralma) és a demokrácia (a népuralom) eszményi harmóniában ötvöződött. A történetíró szerint a monarchikus elemet a magistratusok, az oligarchikust a senatus, a demokratikus elemet pedig a comitiák képviselték (Pol. 6,11 ).
Patterson e három államhatalmi szerv közül elsőként s legrészletesebben a népgyűléssel foglalkozik, amelynek Rómában négy fajtája alakult ki: a comitia curiata, a comitia centuriata, a comitia tributa és a concilium plebis. A curiák szerinti népgyűlés mely a legősibb volt Rómában, és a törzsi-nemzetségi rendre épült a szerző által vizsgált korszakra, vagyis a kései köztársaság korára politikai tényezőt már alig jelentett (politikai szerepe csupán annyi maradt, hogy felhatalmazást adott a megválasztott magistratusoknak a főhatalom gyakorlására), elsősorban szakrális feladatokat látott el, s közreműködött különböző jogügyletek (örökbefogadások, végrendelkezések lebonyolításánál.
A centuriák (vagyis katonai századok) szerinti népgyűlés melyet a Város határát jelentő pomeriumon kívül, a Mars-mezőn (campus Martius) tartottak választotta meg a nagyobb magistratusokat (a censorokat, a consulokat és a praetorokat), törvényeket hozott, jóváhagyta a senatus háború és béke kérdésében hozott döntését, s végül bár ezt Patterson nem említi ítélkezett a legsúlyosabb bűnügyekben. A gyűlés ideje alatt a Janiculus-dombon mindig lengett egy vörös zászló, melynek leengedésekor a gyűlést azonnal be kellett fejezni: a zászló bevonásának eredeti célja az volt, hogy fegyverbe hívja a polgárokat az ellenséges etruszk csapatok támadásakor.
A tribusok (vagyis kerületek) szerinti népgyűlés legfontosabb feladata a törvényhozás mellett a kisebb magistratusok (a quaestorok és az aedilis curilisek) megválasztása volt. E népgyűlést választások lebonyolítása céljából a Kr. e. II. század közepétől a mindössze 36 ezer fő befogadására képes Comitium helyett szintén az 5070 ezer polgár felvonulására is alkalmas Mars-mezőn, míg törvényhozás esetén a Capitoliumon vagy a Forumon hívták össze.
A plebejusok gyűlése (concilium plebis) a comitia tributához hasonlóan szintén kerületek szerinti rendben ülésezett. E szerv határozatai a Kr. e. 286-ban hozott lex Hortensia óta az egész római népre kötelezőek voltak. Itt választották meg a néptribunusokat és azok segítőtársait, az aedilis plebiseket.
A népgyűlések időpontjának nem volt meghatározott rendje, mindössze a magistratusok választására került sor viszonylag rendszeresen, általában júliusban. A népet az imperiummal rendelkező magistratusok hívták össze, akiknek a gyűlés napját előre (kb. három héttel korábban) meg kellett határozniuk. Ha a Róma városán kívül élő polgárok részt kívántak venni a politikai döntések meghozatalában, a fővárosba kellett utazniuk. (Csak Augustus tette lehetővé, hogy az Itáliában élők saját városaikban adják le szavazataikat.) Több esetben óriási tömeg gyűlt így össze a birodalom szívében. Caius Gracchus néptribunusszá választásakor (Kr. e. 123-ban) Plutarkhosz szerint olyan nagy tömeg utazott a városba egész Itáliából, hogy sokaknak nem jutott szállás, s a választók nem fértek el a Mars-mezőn sem; egyesek a háztetőkről és a padlásokról lekiabálva adták le voksukat (Plut. C. Gracch. 3).
A népgyűléseken már csupán szavazásra került sor, vitának itt már nem volt helye; a törvényjavaslatok megvitatása, illetve választások előtt a jelöltek személyével kapcsolatos tanácskozás a nép formátlan gyűlésein (az ún. contiókon) zajlott. A szavazás a comitiákon nem egyénenként, hanem szervezeti egységenként, vagyis curiánként, centuriánként, illetve tribusonként történt. Ennek során a nagyobb vagyonnal rendelkezőket előnyben részesítő aritmetikát alkalmaztak. A polgárokat 193 centuriába sorolták: az előkelő lovagok (equites) 18, az I. vagyoni osztályba tartozók (vagyis a legtehetősebbek) 80, a IIV. osztályba soroltak összesen 90, a különböző segédcsapatok tagjai (kürtösök, trombitások) 4, míg a vagyontalanok (capite censi vagy proletarii) mindössze egy centuriát alkottak. Így ha a lovagok az I. osztályba tartozókkal azonos véleményen voltak, már el is dőlt a vitás kérdés, hiszen centuriáik száma (összesen 98) több volt, mint az összes többi centuria (95). A comitia centuriátán tehát természetesen a rabszolgákon, a polgárjoggal nem rendelkező szabadokon, a nőkön és a 17 éven aluli férfiakon kívül látszólag senkit sem zártak ki a szavazásból, a hatalom mégis teljes egészében az előkelők kezében volt, amint azt Livius is megjegyzi (Liv. 1,43,10). E szervezeti renden aztán a Kr. e. III. században változtattak, s demokratikusabbá tették az erőviszonyokat: az I. vagyoni osztályba tartozók centuriáinak számát 70-re csökkentették, míg a IIV. osztályba soroltak centuriáinak számát 100-ra emelték. Így ettől kezdve elsősorban a középrétegek akarata érvényesült. A comitia tribután viszont az előkelők mindvégig jelentős fölényben voltak. A polgárokat 4 városi és 31 vidéki tribusba osztották be. A besorolás azonban nem a lakóhely, hanem a vagyoni helyzet szerint történt: a szegényebb néprétegeket (így pl. a libertinusokat) mindig a városi, míg a vagyonos rétegeket a vidéki kerületekbe sorolták. Döntő szóval tehát egyértelműen a tehetősebbek rendelkeztek.
A szavazás eredetileg minden népgyűlésen nyilvános és szóbeli volt; választások esetén Kr. e. 139-ben, törvényhozás tárgyában pedig 131-ben tértek át a titkos, írásbeli szavazásra. A szavazók a tisztségviselők választásakor a támogatott jelöltek nevének kezdőbetűit írták fel az e célra kiosztott kis táblákra, melyeken törvényjavaslatok feletti szavazás alkalmával az UR (uti rogas = ahogy kérdezed, vagyis igen) vagy az A (antiquo = ragaszkodom a régihez, vagyis nem) jel szerepelt. Patterson nem említi, hogy büntetőbíráskodás esetén a polgárok háromféleképpen szavazhattak: C (condemno = elítélem), A (absolvo = felmentem) ill. NL (non liquet = nem világos).
A comitiák szervezetének és működésének elemzése után a szerző áttér a senatus bemutatására. E központi döntéshozó szervnek kezdetben 100, majd sokáig 300 tagja volt. Később a tagok száma tovább emelkedett: a testület létszámát Sulla 600-ra, Caesar pedig 900- ra emelte (Augustus azonban hamarosan visszaállította a 600-as keretszámot). A királykorban a tagokat maga a rex jelölte ki, a köztársaság idején pedig a censorok állították össze a senatorok névjegyzékét. Sulla egyik törvénye alapján minden volt quaestor hivatali idejének leteltével automatikusan a testület tagjává vált.
Polybios leírása szerint a senatus legfontosabb feladata az állami pénzügyek ellenőrzése és a külpolitika irányítása volt, emellett részt vett a törvényhozásban és az igazságszolgáltatásban, s határozatai által tanácsokkal és iránymutatásokkal segítette a magistratusok munkáját (Pol. 6,13). A senatus eredeti épülete a Curia Hostilia volt, mely a Comitium északnyugati oldalán állt. A senatorok azonban nem mindig itt tanácskoztak, üléseiket sokszor különböző templomokban tartották. (Pl. minden év első ülésére a templum Iovis Capitolini falai között került sor.) Kr. e. 80 körül Sulla a kétszeresére növelt létszámú senatus számára új épületet épített, melyet 52-ben Clodius hívei leromboltak. Az épületet a dictator fia, Faustus Sulla építette újjá, de nemsokára ezt a házat is lebontották. Caesar 45-ben új Curia építésébe kezdett, a munkálatokat Augustus fejezte be Kr. e. 29-ben. (A Curia ma is látható épületét Diocletianus császár építtette a IV. század elején.)
A szerző a magistratusok közül a consulok, a praetorok, az aedilisek, a néptribunusok és a quaestorok feladatkörét ismerteti. Az állam élén a két consul állt, akik eredetileg a végrehajtó hatalom teljességével, így polgári, politikai és katonai hatalommal egyaránt rendelkeztek. Az igazságszolgáltatás Kr. e. 367-től a praetor feladata volt, aki mellé 242-ben egy másik praetort (praetor peregrinus) is választottak. 227-től négy, 197-től pedig már hat praetor működött: kettő továbbra is a fővárosban, a többiek pedig a tartományokban. Sulla a praetorok számát nyolcra emelte, s a politikai és a katonai hatásköröket szétválasztotta: előírta, hogy a consulok és a praetorok a Városban lássák el feladataikat, majd hivatali idejük letelte után mint proconsulok, illetve propraetorok a provinciák élén működjenek katonai főparancsnokokként. Az aedilis curulisek ellátták a közutak és középületek felügyeletét, megszervezték a nyilvános játékokat és biztosították a gabonaellátást. A törvényjavaslatokkal szemben vétójoggal rendelkező néptribunusok (tribuni plebis) képviselték a plebejusok érdekeit. A quaestorok kezdetben a consulok pénzügyi beosztottai voltak, majd feladatkörük egyre bővült. Számuk előbb kettőről nyolcra, majd Sulla alatt húszra emelkedett.
Elterjedt az az álláspont, amely szerint a kései köztársaság idején a római nemesség (nobilitas) teljesen zárt társadalmi csoportot, mintegy kasztot alkotott. E megállapítást Patterson erősen cáfolja, s rámutat arra, hogy Kr. e. 249 és 50 között a consulok egyharmada nem rendelkezett consularis elődökkel. A szerző szerint több ok is volt arra, hogy a megfelelő vagyonnal rendelkező, alsóbb társadalmi rétegek felemelkedését ne gátolják. Egyrészt számos arisztokrata család elszegényedett, s így e családok tagjai nem tudtak indulni a választásokon. (Mint tudjuk, a választási harcokban való részvétel óriási anyagi ráfordításokat igényelt.) Másrészt a római arisztokrácia jelentős hányada áldozatul esett a politikai harcoknak: Sulla mintegy 90, az első triumvirátus pedig 300 senator kivégzését rendelte el proscriptiók útján. Végül figyelembe kell vennünk az egészségügyi viszonyok fejletlenségéből fakadó gyermek-, illetve fiatalkori halandóság nagy arányát is: 1000 ember közül átlagosan csupán 392 érte el a 43 éves életkort, ami a consuli hivatal elnyerésének feltételét képezte. Mindez szükségessé tette, hogy folyamatosan új emberek (homines novi) is megjelenhessenek a nemesség tagjai között.
Az államszervezet felvázolása után a szerző a római arisztokraták hatalmi versengését állítja vizsgálódása középpontjába. A nobilitas tagjait rendkívüli becsvágy jellemezte: szinte valamennyien arra törekedtek, hogy Róma első emberei legyenek. Sallustius szerint már a katonai szolgálatukat teljesítő ifjak is állandóan versengtek a dicsőségért, s a hírnevet tartották az igazi nemességnek (Sall. Cat. 7). A győztes hadvezérek a hadjárat befejezése után diadalünnepet (triumphus) tartottak, amelyre a senatus adott felhatalmazást legalább 5000 ellenséges harcos eleste után. A győzelmi menet a Mars-mezőről indult és a Capitoliumnál ért véget. A hadvezérek legnagyobb győzelmük emlékére új nevet is felvehettek: közismert, hogy P. Cornelius Scipio, Hannibal legyőzője, az Africanus cognoment kapta. Sokszor előfordult az is, hogy a katonai parancsnokok hálaadásul győzelmükért templomokat építettek az isteneknek. Marius a cimbereken és teutonokon aratott győzelme után a legfőbb katonai erények, Honos és Virtus (becsület és vitézség) tiszteletére emelt szentélyt. Érdekes, hogy a templomokat általában nem az istenekről vagy a különböző erényekről, hanem az építtetőjükről nevezték el: így pl. a Marius által emelt templomot Marius templomának (aedes Mariana) nevezték. Ugyanezt láthatjuk a basilicák amelyek főként kereskedelmi célokra szolgáltak és az oszlopcsarnokok esetében is.
A római arisztokraták magánházaik berendezésével is a kiválóságukat igyekezték kifejezésre juttatni: az ajtófélfák a háborúkban szerzett hadizsákmányokkal voltak díszítve, az atriumban pedig ami a házak hallszerű középső helyisége volt általában a családfákat és az ősök képmásait, halotti maszkjait helyezték el. A nobilitas tagjai még a temetési szertartások során is családjuk hírnevének növelésére törekedtek. E szertartásokon az elhunyt hozzátartozóin kívül zenészek és színészek is részt vettek; a színészek ill. az elhunyt személy cliensei a gyászoló család őseinek halotti maszkjait viselték. A holttestet a Forumra vitték, ahol ünnepi beszédekben dicsőítették az elhunyt tetteit. Végül a holttestet elhamvasztották és a hamvakat elhelyezték a fényűzően díszített családi sírboltban. A halotti tor után az elhunyt tiszteletére a legelőkelőbb családok gladiatori játékokat (ludi scaenici) rendeztek. A temetési szertartáshoz kapcsolódó viadalok egyre inkább az arisztokrata családok gazdagságának és hatalmának fitogtatására szolgáltak, ami a résztvevő gladiatorok számának folyamatos növekedéséből is jól kitűnik. Kr. e. 264-ben D. Junius Brutus senator halálakor még csak 3 pár gladiator küzdött egymással. Kr. e. 216-ban M. Aemilius Lepidus consul temetésén 22 pár, 200-ban M. Valerius Laevinus gyászszertartásán 25 pár, 183-ban P. Licinius emlékére 60 pár, 174-ben pedig T. Flaminius tiszteletére már 74 pár gladiator vívott egymással élet-halál harcot. Kr. e. 65-ben pedig Julius Caesar mint aedilis curilis a húsz évvel korábban elhunyt apja tiszteletére nem kevesebb, mint 320 pár gladiator részvételével rendezett ünnepi játékokat! Mindez már óriási fényűzést jelentett. A luxus egyébként az általános erkölcsi hanyatlás hatására egyre jobban terjedt az arisztokrata körökben, amit a mértéktelen pazarlás megszorítását célzó törvények (leges sumptuariae) nagy száma is igazol (Kr. e. 215 és 81 között hat ilyen törvény született).
Ezek után a szerző annak elemzésébe kezd, hogy milyen módszerekkel igyekeztek elérni a rómaiak politikai céljaikat. Vizsgálódása során elsősorban a Commentariolum petitionis néven ismert levélre támaszkodik. A Kr. e. 64-ben kelt levél szerzője, Quintus, tanácsokat adott fivérének, Cicerónak arra vonatkozólag, hogy a consuli hivatal elnyerése érdekében milyen választási stratégiát alkalmazzon: törekedjen hírnevet szerezni, gondoskodjon megfelelő kíséretről és kortesekről, kössön barátságot vezető politikusokkal, fejezze ki nagylelkűségét és bőkezűségét a nyilvánosság előtt, s állandóan tartsa szemmel ellenfeleit, nehogy azok vesztegetés útján győzelmet arassanak.
A magistratusi tisztségre pályázók elsősorban választási beszédek által igyekeztek híveket szerezni maguknak. A nobilitas tagjai ilyenkor általában családjuk jóhírére és őseik érdemeire hivatkoztak, míg az új emberek saját képességeiket hangsúlyozták. Marius például mint homo novus a harctéren szerzett sebeit mutogatta a nép előtt őseinek síremléke helyett (vö. Plut. Mar. 9). Voltak olyanok is, akik körbejártak a Forumon, kezet fogtak a járókelőkkel, s így próbálták elnyerni polgártársaik bizalmát (vö. Pol. 26,1 ).
A választási hadjárat során fontos szerep jutott a jelölt clienseinek is, akik minden reggel felsorakoztak patronusuk háza előtt, hogy tiszteletteljes köszöntést mondjanak (salutatio). A cliensek elkísérték urukat a Forumra, s körülvették egész nap, ami a polgárok szemében nagyban emelte a jelölt tekintélyét.
A jelöltek sokszor törvénytelen módszereket is alkalmaztak megválasztásuk érdekében. A köztársaság kései szakaszában gyakori volt a választási vesztegetés (ambitus), mely bűntettel kapcsolatban Kr. 181 és 63 között öt törvény is született. A vesztegetés legegyszerűbb módja az volt, hogy a jelölt ügynökei (divisores) pénzt osztogattak a választóknak.
A politikai célok elérésének legvégső eszköze a nyílt erőszak volt, melynek alkalmazása szintén egyre gyakoribbá vált a köztársasági idők végén: Tiberius Gracchust háromszáz párthívével együtt meggyilkolták, Caius Gracchusnak miután háromezer hívét lemészárolták az öngyilkosságot kellett választania, Saturninust és Glauciát, majd Livius Drusust szintén megölték, Marius és Sulla politikai harcának ezrek estek áldozatul, Clodius és Milo küzdelme az előbbi halálával végződött, s Julius Caesar is fegyverrel vonult Róma ellen.
A császárság létrejöttével a politikai viszonyok teljesen megváltoztak Rómában. A comitiák működése formálissá vált: a nép mindenben úgy szavazott, ahogy a princeps kívánta (vö. Dio 53,21 ). A törvény (lex) helyett fokozatosan a senatus határozata (senatus consultum) vált a legfontosabb jogforrássá, mely mögött szintén a császár akarata állt. Kr. u. 14-től a magistratusok megválasztása is a senatus hatáskörébe került (vö. Tac. ann. 1,15). A testület tagjai természetesen a császár jelöltjeire (candidati Caesaris) szavaztak. A nép szinte kizárólag a cirkuszi játékokra gyűlt össze, s itt fejezte ki kollektív akaratát. A nyilvános játékok arra is alkalmat teremtettek, hogy a császár találkozzon a néppel. Róma polgárai, akik egykoron a comitián döntöttek a bűnösök élete s halála felett, most a legyőzött gladiátorok sorsáról hozhattak döntést.
Az uralkodóval való bármiféle verseny szigorúan tilos volt. A nép csak a császárt és családját ünnepelhette. Kr. e. 19-ben tartották az utolsó olyan diadalmenetet, amelyet olyan hadvezérnek engedélyeztek, aki nem volt a császári család tagja (e katonai parancsnok L. Cornelius Balbus volt). Középületet szintén csak az uralkodó emelhetett. Augustus megtiltotta, hogy a praetorok által rendezett ünnepi játékokon 60 párnál több gladiator szerepeljen, miközben maga a princeps olyan játékokat szervezett, amelyeken több ezer gladiator vett részt.
Az angol szerző kis terjedelmű munkája a történészek számára sok újat nem mond, a köztársasági Róma politikai viszonyairól való legfontosabb tudnivalókat viszont nagyszerűen összefoglalja, s rámutat számos érdekes összefüggésre. Külön érdeme a műnek a Rómára vonatkozó topográfiai adatok ismertetése, s néhol egészen mélyreható elemzése.
John R. Patterson: Political Life in the City of Rome (Politikai élet Róma városában), Bristol Classical Press, London 2000. VII + 90 p.
Sáry Pál