Klió 2001/1.
10. évfolyam
Napjainkra Romániában, a románság között, beleértve politikusokat, értelmiségieket és az átlag polgárt, egyre markánsabban jelentkezik az a két irányzat, amely Erdély jövőjét a saját koncepciója szerint szeretné alakítani. A szélsőséges nacionalisták, valamint az ugyancsak nacionalista posztkommunisták – mindketten államnemzetben, a nemzetiségek eltűnésében gondolkodnak akár asszimilációval, akár elűzésükkel – és az erdélyi románság által kezdeményezett (!) föderalista-autonomista irányzatok között elhelyezkedő, egykor a rendszer belső disszidenseinek számító, mindenekelőtt bukaresti liberális értelmiségiek éppen e két, számukra elfogadhatatlan irányzatot ellensúlyozandó, nyilvánosan is megszólaltak Erdély kérdésében.
A román közvéleményre megrázó erővel hatott 1996-ban Samuel P. Hungtinton: A civilizációk összecsapása (The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order, New York, Simon and Schuster, 1966) című monográfiájából átvett térkép közreadása a sajtóban. E szerint a világ Európában a katolicizmus, reformáció és az ortodoxia vonalán kettészakadt Nyugatra és Keletre. A nyugati fele – a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország és Málta – alkalmas az euro-atlanti integrációra, míg keleti fele, a kettévágott Ukrajna, Oroszország, Románia, a Moldovai Köztársaság, Bulgária és Szerbia kimarad ebből. Hungtinton tehát a visegrádi négyeket, azaz Közép-Európát is Európa részének – míg a maradékot örökre az orosz érdekszféra részének – tekinti, és ami témánk szempontjából rendkívül lényeges, Erdélyt is a Nyugat részének tartja.
Molnár Gusztáv, a Romániából áttelepült volt ellenzéki, a Stratégiai Intézet vezetője erre alapozta Erdéllyel és Romániával kapcsolatos jövőképét. Lényege a következő: az Európát kettéválasztó törésvonal Románián keresztül halad. A kétségtelen történeti tényt, mely szerint Erdély a közép-európai modell szerint fejlődött, a román alkotmánynak is tudomásul kell venni. Ennek alapján, hasonlóan a brit modellhez, bizonyos állami funkciókat át kell adni a régiónak, ahogyan az Skóciában, Walesben és Észak-Írországban történt 1999 júniusában. A devolúció nyomán a közigazgatási önkormányzat, végső soron Románia föderalizálása nem azt jelenti, Molnár fejtegetése szerint, hogy Erdély kiválik a román államból, hanem éppen az ellenkezőjét, hogy tudniillik Erdély, ezen gazdaságilag, társadalmilag, intézményrendszerét, az emberek civilizációs szintjét illetően fejlettebb országrész – Molnár a locomotiv = mozdony kifejezést használja –, Romániát behúzza, bevontatja maga után Európába.
A következő két kötet román szerzői jó tíz év óta egyedüli partnerei a magyar értelmiségnek, akik hajlandók legalább leülni a tárgyalóasztalhoz, és közösen megvitatni Erdély jövőjét. Azonban még ha tényként ismerik is el Huntington és Molnár elmélete részleteinek jogosságát és valós tartalmát, elutasítják mind azt, hogy Erdélyt ilyen kiemelt szerep illetné meg Románia jövőjének alakulását illetően, mind azt, hogy ma is él, hat az erdélyi regionális tudat a románok körében.
Alina Mungiu-Pippidi kiadványában, részben a saját, részben a hivatalos közvélemény-kutatás mutatóit elemzi. Ion Iliescu elnöksége idején az ellenségképet első helyen az oroszok, második helyen a magyarok képviselték. 1996 után némiképp módosult a helyzet, pontosabban: a kérdőívekről időről-időre kimaradt ez a kérdés. Mungiu-Pippidi könyvében erdélyiek, magyarok, románok vallanak egymáshoz való viszonyukról, a közös múltról, a nyelv szerepéről a nemzeti azonosság őrzésében, az önkormányzatról, a székelyföldi autonómiáról, magyar tisztviselők kinevezéséről, az együttélés lehetőségeiről. Az interjú készítője három típusú helyről válogatott; 1. ahol a magyar és román lakosság száma azonos; 2. ahol a magyarság él többségben; 3. ahol a románok élnek többségben.
A megkérdezettek kora, foglalkozása, társadalmi, vallási hovatartozása a legkülönbözőbb. A közvélemény-kutatás indoka: Erdély a két nép identitásával és jövőjével kapcsolatos vitákban napjainkban fokozottabban központi helyet foglal el, mint korábban. A román pártok kivétel nélkül úgy értékelik „a magyar nemzeti kisebbség részéről jelentkező igényeket, mint a lojalitás hiányát az állam iránt és a területi szeparativizmus megjelenését.” Másfelől sok ahhoz hasonló megállapítás hangzik el, mint Tom Gallangheré, aki szerint: „a román elit nacionalizmusa útját állja a demokratizálás folyamatának.” A liberális körökhöz tartozó szerző kétségtelen ténynek tartja, hogy az 1996-ban megkötött magyar–román alapszerződés kiélezte az ellentéteket, de másokkal együtt fontosnak tartja, hogy azok jóslata nem vált be, akik a Koszovó–Erdély párhuzammal, azaz egy véres etnikai konfliktussal fenyegettek.
Mungiu-Pippidi – aki jól ismeri a nacionalizmusra vonatkozó, eltérő, nyugati és keleti nemzetközi elméleteket (Hans Kohn az állam és a nemzet viszonyát vizsgálja, Ernest Gellner azt vallja, hogy a Nyugat és a Kelet strukturálisan különbözik, Schöpflin és mások külön tipológiai elméletet állítottak fel ezzel kapcsolatban) épp úgy, mint a magyar politikusok és közírók erre vonatkozó véleményét, hogy csak Antall József, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc és Tamás Gáspár Miklós nevét említsük – a közvélemény-kutatás eredményét magas színvonalon elemzi.
A szerző az 1997–98-as közvélemény-kutatás alkalmával nem került el olyan kényes kérdéseket sem, hogy mely eseményeket tartják románok, magyarok a két nép élete legsúlyosabb élményének. Az erdélyi románok szerint századunkban a második bécsi döntést követő 1940–44 közötti évek azok, amelyekre nem szívesen emlékeznek vissza. Az erdélyi magyarok az 1990. márciusi marosvásárhelyi események véres emlékét nem tudják kitörölni az emlékezetükből. A román válaszokból kiderül, hogy milyen súlyos felelősség terheli a román történetírást, amely folyamatosan meghamisítja a történelmet. Ezen nem segítenek a közvélemény-kutatás helyreigazításai a megkérdezett magyar értelmiségiek részéről, akik aláhúzták: a középkori konfliktusok nem etnikai, hanem társadalmi konfliktusok voltak: 1848–49-ben Erdélyben a szabadságharcnak összesen 40 ezer áldozata volt, de nem a román halottak száma volt ennyi, ahogyan egyes történészek vagy Kolozsvár polgármestere állítja.(1)
A szerzőnek az a véleménye, hogy a meglévő etnikai konfliktusokat „az évszázadok termelték ki; az, hogy a két népnek ugyanazon a területen és ugyanabban az államban kell élni. Egyiknek sem sikerült a másikat asszimilálni vagy gyökértelenné tenni. Az a remény, hogy az európai integráció önmagától megoldja a kérdést, illúzió. Kanada fejlett föderális állam, és Québec mégis le akar szakadni, jóllehet az összes alkotmánymódosítás azért történt, hogy a francia nyelv itt elsőbbséget élvezzen. A Dél-Tirolban megadott minden jog ellenére az olaszok nem érzik otthon magukat, a tiroli polgárok nem Olaszországhoz, hanem egy német nyelvű föderációhoz akarnak tartozni. Hamis a román közvéleménynek az a megközelítése, hogy a területi kérdés képezi vita tárgyát Románia és Magyarország között. A probléma a román állam és a romániai magyar kisebbség nacionalista politikai csoportja között van. A politikusok és a titkosszolgálat volt ügynökeinek érdeke, hogy felszítsa az etnikai konfliktus tüzét” – véli a szerző.
A megoldási lehetőségek keresése címet viseli a kötet utolsó fejezete. Alina Mungiu Pippidi, a román liberális értelmiség és az általa nacionalistának nevezett irányzatok, úgymint a) az asszimiláció hívei, b) a nacionalista etatisták, c) a nacionalista konzervatívok vagy autochtonok egyaránt vallják az RMDSZ-en belül a radikálisok – Tőkés, Király Károly, Toró T. Tibor – felelősségét, akik 1996-ban a hármas szintű autonómia meghirdetésével a román államra és alkotmányra nézve elfogadhatatlan követeléssel álltak elő. 1998 tavaszán ugyancsak ők, felbátorodva a FIDESZ választási győzelmén, azt követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. „Ennek a csoportnak – amely az önrendelkezés híve, és a nemzetiségi kérdés megoldását nem a kollektív jogok biztosításával akarja elérni – Funar és Iliescu ultranacionalizmusa csak olaj a tűzre.”
Ugyanakkor nem tartja lehetetlennek Erdélyben a magyar–román megbékélést. A törvényes keretek között mozogva, ezt szolgálná a kollektív jogok biztosítása, a magyar kérdés kiiktatása a román politikai életből. Mungiu-Pippidi elveti a kommunista rendszer asszimilációs nemzetiségi politikáját épp úgy, mint a kantonális és föderális megoldásokat. Elsősorban a Romániában élő román és magyar értelmiségtől várja el, hogy megtalálják a modus vivendit. Ez pedig az együttélésből következik, pontosabban: a politikai hatalomban való részesedés és a kulturális autonómia biztosítása a magyarság számára. Mungiu-Pippidinek az erdélyi gondolat továbbélésével kapcsolatban az a véleménye, hogy az elmúlt 80 esztendő alatt a nacionalista és kommunista diktatúrák kitörölték az emlékezetből, sokkal inkább a két nép nacionalizmusa erősödött fel.
A Gabriel Andreescu és Molnár Gusztáv által szerkesztett kötetben elsősorban román és néhány magyar szerző szól hozzá Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés, a Magyar Kisebbség, Kolozsvár, 1997. 3–4. számában megjelent tanulmányához. A román szerzők a bukaresti volt ellenzékiek, lényegében egy szűk kör tagjai, akiknek a közgondolkodásra nincs túl nagy befolyásuk, a 22 című liberális szellemiségű folyóirat munkatársai.
Magyar részről egyértelmű a kiállás a devolúció, a föderáció és autonómia mellett. Bakk Miklós határozottan állítja, hogy Románia előtt két út áll: a sokoldalú modernizálás vagy a leszakadás a nemzetállam eszméjéhez történő ragaszkodással. Szokoly Elek tragikusnak tartja, hogy a román értelmiség a múlthoz való görcsös ragaszkodással, régi beidegződésekkel végleg lemarad a jövőről. Ugyanakkor az erdélyi értelmiség – régi/új fogalma a homo transylvanicus –, függetlenül nemzeti hovatartozástól, olyan értékekkel bír, mint a felelősségérzés, fokozott kulturális igényesség, amely értékeket országos szintre kellene emelni.
A magyar értelmiség számára a politikai, gazdasági élet természetes velejárói azok a fogalmak, mint a föderáció, decentralizáció. Osztják Tom Gallagher megállapítását: Erdély Európának egyik legsajátosabb régiója, ahol az erdélyiek – románok, magyarok, szászok – egyaránt áldozatai voltak a „déliek” által vezényelt balkanizálódási folyamatnak, amelynek csúcsa az 1965–1989 közötti időszak volt. Az erdélyiek érdemének tartja, hogy eddig sikerült elkerülni a nyugat-európaihoz hasonló véres etnikai konfliktusokat. Nem hiszi ugyanakkor, hogy a jelenlegi politikai garnitúrának lenne ereje az Erdélyre jellemző európaiságot meghonosítani, annak ellenére, hogy a fejlettebb gazdasági viszonyoknak megvan a kétségtelen hatása. Emlékeztet: Erdélyben már régen küzdenek a minden tőkét, forrást elszippantó regáti uralom ellen.
Gabriel Andreescu: Az erdélyi kérdéstől az európai kérdésig című írásában elfogadja Molnárnak azt az állítását, hogy 1996-ig a posztkommunista, és „nacionalista maffia” kizárta a lehetőséget, hogy Románia integrálódjon az európai struktúrákba. Ha 1999-ben megnevezik az országot, hogy a második menetben tagja lesz a NATO-nak, akkor ez új lehetőséget biztosított volna az 1996-ban kormányra lépő jobbközép koalíciónak. Molnár devolúcios elméletét azzal utasítja el, hogy annak Romániában nincsenek előzményei, alkotmánymódosítás lenne szükséges, de az sohasem kapná meg a parlamenttől a kétharmados többséget. Egy hagyományosan és erősen centralizált államban drámai erővel hat minden decentralizációs törekvés. Andreescu úgy látja: az RMDSZ kormányba lépésével politikailag integrálták a magyarságot, a magyarság harca saját jogaiért óriási hatással bír a román értelmiség gondolkodásmódjának megváltozására, Schengen után a romániai magyarság fontos szerepet kaphat Románia európai integrációjában.
Sorin Mitu: Erdélyi illúziók és a valóság című írása arra keres választ, hogyan fogadták Molnár tételeit, mely szerint Románia decentralizálása és föderalizálása az európai integráció feltétele; Erdély és Regát között kettévált Európa; a fejlettebb Erdély képes arra, hogy az egész országot maga után húzza az Európai Unióba. Mitu is az alkotmányra hivatkozik, szerinte a föderáció felvetésével a román szélsőségesek igazolva látják félelmeiket, hogy „lám a magyarok Erdélyt akarják.” Mitu egészen más szerepet tulajdonít Erdélynek, mely szerinte mint politikai-közigazgatási fogalom a XVI. századtól „Románia előzménye”, „az egységes román állam eszméje”, „a románság szíve”. Történelmi ténynek tartja a regionális erdélyi tudat létét, de szerinte „napjainkra semmi sem maradt ebből az örökségből”. A politikai változásokat a gazdasági, közigazgatási, mindenekelőtt a mentalitásbeli változások függvényének tekinti. „Ameddig a központosított állam nem vonul ki a gazdaságból a privatizáció révén, a helyi szervekből a decentralizációval, az emberek tudatából, azáltal, hogy emancipálódnak az állami kollektivizmus bűvköréből, addig Romániában nem lesz föderalizált Erdély, hanem marad az egység és az egységes nemzetállam.”
Renate Weber számára nem eléggé meggyőző, hogy Erdély Közép-Európához tartozik, és fejlődése eltér a romániaitól. Azt sem fogadja el, hogy a decentralizáció gondolata a magyaroktól származik. Példának említi a Nemzeti Parasztpárt vezető személyiségének, Romulus Boilának 1931-es tanulmányát, amelyben olyan alkotmányos rendszer bevezetését kérte, amely megfelel a devolúciónak, azaz a közigazgatási önkormányzatnak. Weber elismeri: a modernizáláshoz vezető út az lenne, ha megváltozna az ország politikai-közigazgatási struktúrája, amelyre azonban sem a politikusok sem a lakosság nem készült fel. A szerző meg van arról győződve, hogy Erdély nem lehet az ország motorja, hanem bármilyen külön út az elszigetelődéséhez vezet. „Nem hiszem, hogy egy országban, amelyben a demokrácia értékrendszere elveszett és a jogállamiság intézményei zátonyra futottak, egyetlen provincia fejlődhetne a nyugati civilizáció standardjának megfelelően.” Weber is súlyos örökségnek tekinti a központosítást, de nem beszél arról, hogy az ortodoxia milyen szerepet játszik ebben. Ellentétben Szokolyval, aki a legfontosabbnak az egyház és a hadsereg reformját, modernizálását tartja.
Liviu Andreescu, Weberhez hasonlóan vitatja, hogy Erdély sajátos és eltérő történelmi fejlődéséből adódóan inkább Nyugat-Európához tartozik. Ellenpéldája Kolozsvár, ahol „egy xenofob, fasiszta irányzatú polgármester könnyedén megnyerte a helyieket”. Tudható azonban, hogy a polgármester győzelmében közrejátszott az, hogy a belső migráció célrégiója Erdély, ami – számokban kifejezve – azt jelenti, hogy a 300 ezer moldvaiból mindazok, akik 1999-ben, elhagyva szülőföldjüket, s az ország más részein kerestek megélhetést, Kolozsváron telepedtek le, a letelepedésüket támogató helyi vezetésre voksoltak.
Antonela Capelle-Pogacean sincs meggyőződve arról, hogy az integráció, tehát a jövő kulcsa annak az ellentmondásnak a feloldásában van, amely szerint Európa épp Romániában szakadt ketté, mely integrációból a keleti rész, az ortodoxia kiesik. Például nem lát civilizációs szakadékot Magyarország és Románia között. Elismeri, hogy Erdély a maga sajátosságaival realitás a román nemzet testében, de az angol devolúciós modell átvételét lehetetlennek tartja. Inkább a belga út átvételét javasolná, de azt sem a közeli jövőben.
Liviu Antonesei szintén határozott a Molnár-féle elmélet elutasításában. Érvei a következők: Huntington elmélete kulturfilozófiai spekuláció, ellentmond a történeti, társadalmi és társadalomlélektani fejlődésnek; a centralizáció ellentéte a decentralizáció de nem a föderáció; következésképp: Molnár erre a spekulatív, ingó elméletre építette elméletét.
Gabriel Andreescu zárszavában, sajnálatos módon, mindössze általánosságokat tud mondani, hogy „a két nép megbékélése nem egy pillanat gyümölcse, hanem egy folyamat eredménye”, „Erdély sorsa befolyásolja Romániát, és Románia sorsa befolyásolja Erdélyt”.
Alina Mungiu-Pippidi: Transilvania subiectiva (Szubjektív Erdély). Bukarest, Humanitas, 1999. – Problema transilvana (Az erdélyi kérdés). Szerk. Gabriel Andreescu és Molnár Gusztáv. Bucuresti, Polirom, 1999.
Lipcsey Ildikó
___________________________
1. Lásd Egyed Ákos ismertetését Gelu Neamţu könyvéről: Klió, 97/1. 99–104. o.