Klió 2002/1.

11. évfolyam

A különböző életrajzi jellegű művek reneszánszukat élik. Ezt bizonyítja az is, hogy a különböző tudomány- és életterületeken sok önálló, monografikus pályakép-feldolgozás készült és készül, nagyszabású életrajzi lexikonok érnek meg gyakran több kiadást is. Az életrajz-irodalom jeles képviselőihez napjainkra a jogászok is csatlakoztak. Az 1990-es évek közepétől napjainkig – elsősorban német nyelven – megjelent, jogászi életpályát bemutató számos munka alapján joggal állíthatjuk, hogy a jogtörténet a tudománytörténeti kutatásokkal megújult irányt tűzött ki ifjú és örökifjú művelői számára.

Napjaink német jogtörténészei azonban a széles ívű önálló életrajzi feldolgozások mellett figyelmüket egyre inkább a szakmabeli nemzetközi kapcsolatok feltárásának, a tudományos ismeretátadás módszereinek vizsgálatára fordítják, célul tűzve ez által a tudománytörténetnek, mint eddig meglehetősen elhanyagolt kutatási területnek a széleskörű feldolgozását. Az európai jogtörténet fellegváraként emlegetett frankfurti Max Planck Intézet kiemelkedő helyet foglal el az európai jogászi kapcsolatok feltárásában. A jelenleg is folyó projektek közül kiemelendők a jogászi kommunikációra, a tudományos kapcsolatok útjainak és módszereinek feltárására és a tudományos recepcióra irányuló munkák. Ezeken belül jelenleg – egyebek mellett – a heidelbergi büntető- és civiljogász, K. J. A. Mittermaier tudományos kapcsolatainak, valamint a francia és német jogtudományi kölcsönhatásoknak a tematikus feldolgozása folyik. Korábban a bírósági rendszer kutatása és az összeurópai jogi irodalom bibliográfiájának összeállítása adta a frankfurti műhely munkájának központi témáit.

Az egyik, hosszú éveken át tartott kutatási program eredményeként született meg az intézet ügyvezető igazgatójának, Michael Stolleis professzornak a szerkesztésében az a modern lexikon is, amely 1995-ös első kiadása után röviddel ezelőtt második, bővített kiadásban is napvilágot látott. Az alapműnek szánt, azaz elsősorban orientáló, a további kutatás kiindulópontjául szolgáló életrajzi feldolgozások közül nem a Stolleis professzor nevével fémjelzett jelen munka a legelső. Korábban Gerd Kleinheyer és Jan Schröder szerkesztésében már megjelent a Deutsche und europäische Juristen aus neun Jahrhunderten. Eine biographische Einführung in die Geschichte der Rechtswissenschaft (Kilenc évszázad német és európai jogászai. Életrajzi bevezetés a jogtudomány történetébe. Heidelberg, C. F. Müller, 19893, 19964) című kötet.

Az előttünk fekvő mű azonban mind módszerében, mind jellegében különbözik a heidelbergitől: elsősorban azáltal, hogy földrajzilag és kronológiailag lényegesen nagyobb intervallumot fog át. A mű előszóban tételezett célja szerint az egyetemest kívánja megmutatni a jogászvilágban. Arra keresi a választ, hogy a különböző korszakokban kit nevezünk egyáltalán jogásznak? Létezik-e olyan egységes kritériumrendszer, amely alapján jogi problémák megoldására szakosodott szakmai csoportról beszélhetünk egyáltalán? Van-e valamilyen markáns határvonal a jogászok és más hivatást gyakorlók (gyakran szintén jogvégzettek, pl. a politikai hatalom birokosai) között? Hiszen köztudomású: jogászi pályán való elhelyezkedéshez egyáltalán nem volt szükség jogi tanulmányok folytatására az ókori rendszerekben, ugyanakkor a kora-újkortól a két jog (a római és a kánonjog) tanulmányozása a tehetősebb családok fiai számára szinte “divat” lett.

A kötet több, mint 600 ismert jogászegyéniség rövid életrajzát foglalja össze. A bemutatás időben a Krisztus születését megelőző időktől a XX. század utolsó harmadáig, földrajzilag pedig Kínától Chiléig, Svédországtól Dél-Afrikáig terjed. E rendkívül széles spektrum az életrajzírók kiemelkedő számának köszönhető. A szerkesztő a munkába impozáns számban vont be munkatársakat a világ minden részéről: a kötet elkészítésében 116 kutató működött közre. A szerzők többségükben jogász professzorok, illetve jogi doktorok, de – nem kis meglepetésre – találunk néhány jog- és történészhallgatót is (elsősorban a svájci munkatársak vonták be a munkába hallgatóikat). Nagy pozitívuma a kötetnek, hogy a szerzők kevés kivételtől eltekintve (a kivétel leginkább az arab világ, amely döntően német történészek keze munkája lett) azon korszak és földrajzi egység képviselőinek cikkeit vállalták el, amely egyébként is kutatásaik magvát adja.

A lexikon kitűnő arányokat mutat az európai és azon kívüli jogászegyéniségek megjelenítése, valamint az egyes jogterületek (közjog, magánjog, jogfilozófia, egyéb) reprezentáltsága szempontjából egyaránt. A szerkesztés módszerét tekintve az egyes országok illetve területek kidolgozásához a szerkesztő nemzeti referenseket jelölt ki, akik a szóba jöhető jogászegyéniségeket összegyűjtötték. Az aránytalanságok elkerülése érdekében az egyes országok “nemzeti kvótát” kaptak, s ezen belül kellett kiválasztaniuk a megjelenítésre érdemes személyeket. A kötet használatát egyszerűsíti a függelékben elhelyezkedő (de sajnos, nem mindenütt teljesen pontos) név- és tárgymutató.

Az egyes cikkek felépítése homogén szerkesztésre, kiforrott, és lehetőség szerint egységesen követett alapelvekre utal. Használható lexikontól elvárható módon a bemutatások teljes névvel és születési-halálozási évvel kezdődnek. A rövid életút-leírások többnyire kiterjednek a jogi és egyéb tanulmányok helyére, idejére, az esetleg végzett gyakorlati tevékenységre (szakvizsga, bírói hivatás, állami megbízatások stb.), majd a személyiség működési területére és munkáira. Az érdeklődésre várhatóan leginkább és leggyakrabban számot tartó személyiségek esetében a szerzők a személy műveinek megjelölése mellett azokat röviden tartalmilag, és kifejtett hatásuk szempontjából is jellemezték. A szócikkek legnagyobb része értékeli a bemutatott személyt a kortársak, illetve az utókor szemszögéből. A kötet előnye az utalások rendszere, mellyel az egyes személyek közötti tudományos (és/vagy baráti) kapcsolatok könnyen nyomon követhetők. Az egyes szócikkek néhány, a bemutatott személyre vonatkozó – és általában világnyelveken írt – irodalmi utalással zárulnak.

A magyar jogászegyéniségek tekintetében sem lehet e nagyszerű vállalkozás miatt okunk panaszra. A magyar jogtudományban az életrajzi elemek feldolgozása szintén nem példa és előzmény nélküli. Az e tekintetben alapvetőnek számító – de módszertanilag mára elavult – első feldolgozás az 1950-es évekből származik (Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon, Budapest, 1955. 2. kiadás Budapest, 1980). Megjelent néhány kisebb tudománytörténeti monográfia is, amelyek azonban általában nem törekedtek a jogtudomány átfogó, általános vizsgálatára (Horváth Pál: Összehasonlító jogtörténet. Budapest, 1996. Hamza Gábor: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek. Budapest, 1998.; korábban Pólay Elemér: A pandektisztika hatása a magyar magánjog tudományára in: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta jur. et pol. 23. kötet Szeged, 1976.). Végül Zlinszky János nemrégiben elkészült kommentált forrásgyűjteménye említendő meg, amely megkönnyíti a modern tudománytörténeti elemzésekhez, megközelítési módszerekhez való illeszkedést (János Zlinszky: Wissenschaft und Gerichtsbarkeit. Quellen und Literatur der Privatrechtsgeschichte Ungarns im 19. Jahrhundert, Frankfurt/M. 1997.).

A most megjelent német lexikonba tíz magyar jogász portréja került bele. A jeles magyar jogászok a könyv lapjain Szabó Béla debreceni és miskolci professzor, valamint a frankfurti intézetben évek óta eredményesen dolgozó Gönczi Katalin PhD, a PPKE docense munkája eredményeként jelenhettek meg. A szerkesztő és a magyar nemzeti referens (Gönczi Katalin) döntően a dualizmus idején, a polgári korszakban működött, és nemzetközileg is ismertségre szert tett személyiségeket választott ki. Korábbról csak a szokásjog nagy összefoglalója, Werbőczy István (668–669., Szabó B.) és az 1848 előtti, rendi (nemesi) jogrend feldolgozója, Frank Ignác (221., Szabó B.) került a kötetbe. A polgári korszak túlsúlya nem véletlen: a magyar jogtudomány valójában csak ekkor, a XIX. század második felében alakult ki, és rohamosan megerősödve ekkor vehette fel a versenyt nyugat-európai kortársaival. A korábbi magyar jogtudomány nemzetközi megismertetésének nem kis szolgálatot téve jelenik meg a könyvben a büntetőjogász kodifikátor, az 1878-ban elkészült első magyar büntető törvénykönyv megalkotója Csemegi Károly (151., Gönczi K.). Elmaradhatatlan az egyik legnagyobb magánjogi dogmatikus, Grosschmid Béni, általa magyarosítva: Zsögöd Benő (264–265., Szabó B.) pályaképének vázolása is. Szászy-Schwarz Gusztáv mondását idézve ő volt ‘a magyar jog legmagyarabb védelmezője, aki e harcát a legnémetebb eszközökkel küzdötte végig’. Marton Géza (424-425., Szabó B.) a római jog legjelesebb XX. századi magyar művelője volt, aki elsősorban a római jog és a hatályos magyar magánjog felelősségi rendszerét kutatta, és e tárgykörben publikált külföldön is. A jogelmélet és a nemzetközi jog professzora, Somló Bódog (590–591., Gönczi K.) “Jogi alaptan” című főművét 1917-ben német nyelven Hans Kelsen segítségével jelentette meg. A kötet 616-619. oldalai valódi magyar csemegét kínálnak a jeles magyar jogászok bemutatásával. A sor a “magyar Jhering”-gel, Szászy-Schwarz Gusztávval kezdődik (616–617., Gönczi K.), aki az 1900-ban az első tervezetben manifesztálódó magánjogi törvénykönyv-alkotásban és az ezt követő kodifikációs törekvésekben is tevékeny részt vállalt. A bemutatott professzorok között van végül a két világháború közötti magyar magánjog legjelesebb képviselője, Szladits Károly (618-619.), akinek bemutatásakor Szabó Béla a ’30-as évek magyar magánjoga ötkötetes összefoglalásának szerkesztését és a tudományszervező munkáját, egy összehasonlító jogi iskola létrehozását emelte ki.

Nem volt ugyan professzor, de mint az 1841–43 között működött kodifikációs bizottság vezetője, kiemelkedő magyar jogászegyéniségként került a kötetbe a halálbüntetés eltörlésén alapuló 1843/44-es büntetőjogi javaslat szerkesztője, az 1848. áprilisi alkotmány alapelveinek kidolgozója és a kiegyezés előkészítője, Deák Ferenc (169–170., Gönczi K.). Az itthoni jogászok közötti inkább politikusként számon tartott Szemere Bertalan (617–618., Gönczi K.) rövid életrajzában a szerző a jogászi erényeket domborította ki: Szemerét, mint a halálbüntetés eltörléséért síkraszálló, az első magyar szerzői jogi törvénytervezetet kidolgozó és a bányatörvény megalkotásában is részt vállaló legiferátort mutatja be.

A magyar szócikkek tartalmilag, frappáns megfogalmazásukban nem maradnak el külföldi társaiktól, áttekintésük során mégis szembeötlő, hogy a másodlagos irodalom felsorolásánál egyetlen idegen nyelvű utalást sem találunk. A magyar jogélet sajnálatos külhoni ismeretlenségét mutatja ez, melynek pótlására az ilyen és hasonló jellegű gyűjteményes munkákban való részvételünk kiváló alkalmat nyújt(hat).

A jogászlexikonok és az életpálya-feldolgozások sora ezzel nem zárult le. Ezt bizonyítja, hogy napjainkban is több munka van készülőben, amelyek nem általános biográfiai jellegűek, hanem elsősorban tudománytörténeti szempontú megközelítésekre adnak lehetőséget. A legújabb ilyen jellegű tanulmánykötet a Hamza Gábor szerkesztésében megjelent Magyar jogtudósok I-II. (Budapest, 2000–2001), amelyben a hangsúlyos biográfiai szempontok mellett – mivel a kötetek (szerencsés módon) nem lexikonszerű rövidséggel készült életrajzokat tartalmaznak – a tudományos hatások és vonulatok kiemelésére is lehetőség nyílt. A prosopográfiai munkák folytatását jelenti emellett a Debreceni Egyetem Jog- és Államtudományi Intézetében Szabó Béla által koordinált “Debreceni jogász rektorok” munkacímű kutatási program is, amelynek készülő tanulmánykötete kilenc jeles XX. századi debreceni jogászprofesszor életét és munkásságát mutatja be. A jogászi pályaképek ilyen és hasonló feltárása során lehetőség nyílik arra, hogy az egyéni életkörülmények vázolásából általánosabb következtetéseket vonhassunk le. A jogászéletrajzokra alapozó prosopográfiai kutatások feltárhatják a jogászi hivatásrend néhány általános jellemzőjét, mint például a különböző korszakokban jellemző társadalmi és szociális helyzet, a jogászi pálya választásának lehetséges okai, a jogi tanulmányok súlya, rendje és jellege, a tudományos karrierteremtés lehetősége és módjai, valamint a politikai rendszereknek a jogászságra gyakorolt hatása. Mindez pedig már túlmutat a “száraz” jogászléten, az adott korszak társadalomképéhez nyújthat az általános történet szempontjai szerint is hasznosítható adalékot. Ez pedig – megítélésem szerint – napjaink integrálódó tudományos világában kitűnő eredményekkel kecsegtet.

Juristen. Ein biographisches Lexikon. Von der Antike bis zum 20. Jahrhundert (Jogászok. Életrajzi lexikon. Az ókortól a XX. századig). Szerk.: Michael Stolleis, 2. (átdolgozott és bővített) kiadás, München, C. H. Beck, 2001. 693 + 26 old.