Klió 2002/1.

11. évfolyam

Piotr S. Wandycz, az Egyesült Államokban élő, lengyel származású történész, nem sokkal a II. világháború után ment az USA-ba, s azóta is ott él és dolgozik. Műve két kiadást ért meg eddig, az első 1992-ben, a második – amelyről itt szó lesz – pedig 2001-ben jelent meg Londonban, a Routledge kiadónál. A szerző e második kiadás elé írt rövid előszavában tömören indokolja a második kiadás szükségességét. Két fontos tényezőt emel ki: egyfelől, hogy 1992 óta Kelet-Közép-Európában további mélyreható változások történtek (például a NATO-csatlakozás), másfelől egyre több új, eddig nem ismert forrás került, és kerül napvilágra az 1988–1990-es események kapcsán.

A könyvben a konkrétan a történelmi eseményeket tárgyaló szöveg bevezetőből és 8 fejezetből áll, ez összesen 276 oldal. A szerző figyel az arányokra, s az egyes fejezetek kivétel nélkül kb. 30 oldal terjedelműek. Fontos, hogy nem országonként tárgyalja az eseményeket, hanem az általa tárgyalt időszakot osztja fel 8 témakörre, s az egyes fejezetekben mindhárom területet tárgyalja. Az előszóban Wandycz kifejti, hogy könyvében célja Kelet-Közép-Európa történelmének szintézisét elkészíteni. Tisztázza, hogy Lengyelország, Csehország és Magyarország történelmét fogja tárgyalni. Azt is egyértelművé teszi, hogy a térség helységneveit és a személyneveket hogyan “használja”, hogyan írja. A helységneveknél a több alakváltozat miatt (Pozsony = Pressburg = Bratislava) általában az angolszász változatot alkalmazza, de a könyv végén található helynévmutatóban feltünteti a névváltozatokat is. A személynevek esetében, ha lehet, még bonyolultabb a helyzet, tekintettel az egyes nyelvek egyedi hangjaira, betűire. Wandycz kettéválasztja a problémát. Az uralkodók esetében, ha van angol változat, akkor azt használja (I. István = Stephen I), ha nincs, természetesen az eredetit használja. Minden más történelmi személy esetében a vezetéknevet az anyanyelvi formában, az írásmódot s az ún. speciális mellékjeleket is megtartva. Wandycz gondol az angolszász olvasókra, amennyiben a bevezető előtt érdekes táblázatot találunk, melyben a cseh és szlovák, a lengyel és a magyar nyelvben előforduló egyedi betűk kiejtéséhez nyújt segítséget angol, illetve francia szavakat felsorolva, megfeleltetve az egyes speciális betűknek (pl.: ly).

A könyv további 6 térképet és 7 táblázatot tartalmaz, talán lehetne magasabb is ez a szám egy ilyen, átfogó jellegű munka esetében, hasznos viszont, hogy a könyv elején jelzi, hogy melyik oldalon találjuk ezeket.

A szerző 11 oldalas bevezetővel kezdi az események tárgyalását, melyben megpróbálja tisztázni Kelet-Közép-Európa fogalmát, azaz hogy mit is ért ezen. Itt említi Oscar Halecki és Szűcs Jenő elméletét. Kiemeli, hogy a térség történelme nem tart számot túl nagy érdeklődésre a nyugati történészek körében, mert az amolyan “vegyes felvágott, problémás nemzetekkel és kiejthetetlen nevű személyekkel”. Rámutat arra, hogy a térség már az induláskor lemaradt a Nyugattól, hiszen csak a X. században alakult ki az államiság. Hangsúlyozza a Habsburg-monarchia jelentőségét a térségben, illetve a zsidóság meghatározó szerepét a régió fejlődésében. Szintén egyedi sajátosságnak ítéli a sok szabadságharcot, melyek oly jellemzőek a térségre.

Az első fejezet A középkori örökség címet viseli. Ezt négy alfejezetre osztja a szerző: eredet, az első 300 év, a nagy átalakulás, az érett középkor. Wandycz leszögezi, hogy keveset tudunk a térség eme évszázadairól, azaz a IX–XV. század közti időszakról. Magyarország kapcsán hangsúlyozza az önálló érsekség létrehozásának fontosságát, és kiemeli a Szent Korona-tant. Furcsa azonban, hogy a XI–XII. századra teszi Erdély és a Felvidék meghódítását. Lengyelország esetében aláhúzza, hogy a zsidók a XIII. században polgárjogot nyertek, s a másik két országban is ez idő tájt ment végbe ez a folyamat, és kiemeli, hogy lényegesen jobb helyzetben volt a zsidóság Kelet-Közép-Európában, mint Nyugat-Európában. Tárgyalja a térség dinasztikus kapcsolatait (Árpád–Piast–Přemysl), a nyugat felől jelentkező német befolyás veszélyét, ami leginkább a cseheket érintette, a horvát–magyar perszonáluniót, s kiemeli III. Béla uralkodását. A XII–XV. század közti időszakot tekinti a nagy változások korának, amikor egyre erősödik a Nyugat hatása (betelepedés, mind spontán, mind az uralkodók által kezdeményezve), a rendiség kialakulása (kiemeli az Aranybullát), ezzel párhuzamosan a rendi országgyűlések kialakulása s a városiasodás felgyorsulása. Fontosnak tartja, hogy a városiasodás és a gazdasági növekedés szoros kapcsolatban állt a bányászat fellendülésével. A népességnövekedést táblázattal támasztja alá, s megjegyzi, hogy az 1348-as nagy pestisjárvány alig érintette a térséget. Kitér a kulturális élet fellendülésére is, így megemlíti a XIV. századot, mint az egyetemalapítások korát, illetve a humanizmus és a reneszánsz megjelenését, és a huszitizmus hatását.

Az érett középkor kapcsán megjegyzi, hogy a XIV. század volt Csehország és Magyarország aranykora, s érdekességként felhívja a figyelmet, hogy mindhárom országban apa-fia, két kitűnő, nagy formátumú uralkodó volt (Luxemburgi János–Luxemburgi Károly; Károly Róbert–Nagy Lajos; Lokietek Ulászló–Lokietek Kázmér). Rámutat arra, hogy az Anjou-dinasztia eltűnése nyitott utat a Luxemburg- és a Habsburg-háznak. Kitér arra is, hogy megerősödik a Jagelló-ház, s egy rövid ideig primátust gyakorol a térség felett. Részletesen tárgyalja a huszita felkelést, és érdekes módon von párhuzamot Husz János és Luther Márton között. Megemlíti, hogy a XV. század második fele a nemzeti királyság kora Csehországban és Magyarországon; ugyancsak említést tesz Hunyadi törökellenes harcairól, de a nándorfehérvári diadaláról nem szól, nyilván olyan megfontolások által vezérelve, hogy az nem befolyásolta jelentősen a térség sorsát. Hunyadi Mátyás kapcsán már az első alfejezetben fontosnak tartja megjegyezni, hogy román származású, mindemellett Mátyást kárhoztatja az állandó és hiábavaló nyugati háborúiért – ahelyett, hogy a török ellen harcolt volna –, amelyeknek csak kimerült kincstár és elszigetelt Magyarország lett az eredménye. (Wandycz azt nem írja, hogy ekkoriban hatalma teljében van az Oszmán Birodalom.)

A harmadik fejezetnek A válságos XVII. század címet adta a szerző, amit szintén öt alfejezetre oszt: a kifejezés magyarázata; a Habsburg-uralom; a “Köztársaság”; Fehérhegytől Rákócziig; az “özönvíz”. Wandycz leszögezi, hogy ez a század a pusztító háborúk és véres forradalmak sorozata volt. Természetesen ez mind gazdasági, mind demográfíai hanyatlást idézett elő. A gabona ára csökkent, s az európai piacokon megjelent az olcsó orosz gabona, míg a térségben a termelékenység foka nem nőtt. A Habsburg-uralom tárgyalásakor kiemeli, hogy a Habsburg-abszolutizmus nem jelentett korlátlan hatalomgyakorlást. Ezzel kapcsolatban rávilágít a cseh és a magyar nemesség közti alapvető különbségekre. Leszögezi, hogy a Habsburg Birodalom két pillére a nagy hadsereg és a fejlett bürokrácia volt. Itt jegyzi meg Erdély fontos szerepét a három részre szakadt Magyarország történelmében, miszerint a mindenkori erdélyi fejedelmek a Királyi Magyarország rendi jogait is védelmezték. Kitér a térség XVII. Századi kulturális életének felpezsdülésére is. Megjegyzi azonban, hogy míg egyfelől olyan emberek képviselték a kultúrát, mint Pázmány, Zrínyi, Comenius, Kopernikusz, addig másfelől boszorkányüldözések, s az ellenreformáció előretörésének köszönhetően megerősödő antiszemitizmus is megtalálható a térségben, bár hozzáteszi, hogy a zsidóság biztos menedéket talál Csehországban és Erdélyben. A XVII. századi lengyel történelem kapcsán aláhúzza, hogy hiba lenne azt gondolni, a Vasa-uralkodóknak nem lett volna tényleges hatalma (külpolitika). A mindenkori lengyel királyok tragédiája az volt, hogy nem volt erős polgárság, amire támaszkodhattak volna a túlzott hatalmú főurakkal szemben, a köznemeseket pedig meg sem próbálták kijátszani ellenük. Kiemeli, hogy a XVII. században születik meg és erősödik “a lengyel katolicizmus”, illetve a Mária-kultusz (1658-ban az unitáriusok kiűzése). A harmincéves háború következményeit politikai szempontból a csehekre nézve katasztrofálisnak ítéli. Idézi Szűcs Jenőt, aki a későbbiekben a felosztott Lengyelországhoz hasonlítja a csehek sorsát. Magyarország kapcsán fontosnak tartja Bethlen Gábor szerepét, illetve Zrínyi Miklós hadjáratát. A Rákóczi-szabadságharc tárgyalásakor a hangsúlyt az előzményekre helyezi, valamint kiemeli a párhuzamosan zajló két nagy európai háború hatását a magyarországi eseményekre. A trónfosztást természetesen említi, de a szatmári békét nem részletezi. Az utolsó alfejezetben a XVII. század második felének lengyel történelmét tárgyalja, amikor már baljós előjelek jelentek meg (ukrán felkelés, svéd ínvázió). Rámutat arra, hogy a liberum vétó intézménye kezdi megbénítani az országot, de nem ez az oka az ország gyengeségének, hanem csak a jele. A sors fintora, hogy az utolsó nagy formátumú uralkodó, III. Sobieski János éppen azoknak a Habsburgoknak nyújt katonai segítséget, akik a későbbiekben majd tevékeny szerepet játszanak Lengyelország felosztásában. A fejezetet azzal zárja, hogy az ország belefolyik az északi háborúba, aminek később fatális következményei lesznek.

A Felvilágosult abszolutizmus vagy felvilágosult szabadság című negyedik fejezetet négy alfejezetre osztja a szerző: a XVIII. század; a kezdeti évtizedek; Mária Terézia és a jozefinizmus; a felvilágosult szabadság és annak halála. Wandycz tisztázza a felvilágosodás fogalmát, annak születését, következményeit. Kiemeli, hogy a XVIII. században egész Európában jelentős demográfiai hullám volt tapasztalható. A felvilágosult abszolutizmus kapcsán Kosáry Domokost idézi: ez az államforma a perifériára szorult európai államok kísérlete, hogy utolérjék a fejlett Európát, de megtartsák a feudális szerkezetet. Aláhúzza, hogy a felvilágosodásnak milyen jelentős hatása volt a zsidóság számára, ekkor kaptak igazán lehetőséget mind az emancipációra, mind az asszimilációra, s ennek megfelelően nőtt a lélekszámuk a térségben. Hangsúlyozza azt is, hogy Magyarországon ekkor kezdik betölteni a nemesség által üresen hagyott kereskedelmi és gazdasági pozíciókat. A második alfejezetben a csehek kapcsán azt hangsúlyozza, hogy a cseh történelem ekkoriban “Fehérhegy árnyékában él”. Magyarország kapcsán itt veszi számba a szatmári béke pontjait, s annak hatását. Rámutat arra, hogy ekkoriban áll be nagy változás Magyarország lakosságának nemzetiségi összetételében, s válik teljesen heterogénné (kb. 1 millió nemzetiségi lakos). Lengyelországot illetően kiemeli az északi háború rendkívül káros hatását, illetve megpróbálja kibogozni a XVIII. századi lengyel történelem egyre jobban összekuszálódó szálait (belső pártharcok, külföldi beavatkozás). Mária Terézia kapcsán megemlíti a két nagy háborút Sziléziáért, illetve azt, hogy az uralkodónő soha nem felejtette el a csehek “árulását” és a magyarok segítségét. Kiemeli továbbá, hogy Magyarországon ez a tőkeakkumuláció kezdeti időszaka, de rámutat a birodalmon belüli munkamegosztásra is, arra, hogy Magyarországon csak a lakosság egy százaléka dolgozik az iparban. II. József kapcsán annak centralista intézkedéseire tér ki. Az utolsó alfejezetet szinte csak a lengyel felosztásnak szenteli, hangsúlyozza az 1791-es alkotmány jelentőségét, de azt is, hogy már későn született. A felosztás okait csak röviden boncolgatja, de ha nem is egyértelműen arra hajlik, hogy mind belső, mind külső okok vezettek el idáig. Röviden kitér a Martinovics-szervezkedésre is, de hangsúlyozza, hogy a francia forradalom hatására a magyar nemesség közeledett az udvarhoz. Végezetül megállapítja, hogy a XVIII. század végére nem maradt független állam Kelet-Közép-Európában.

Az ötödik fejezet A liberális nacionalizmus kora címet viseli, amit Wandycz szintén négy alfejezetre tagol: nemzet és nacionalizmus; a Szent István-i és Szent Vencel-i országok; Napóleon és az őt követő évtizedek; a népek tavaszától az 1860-as évekig. A szerző a kettős forradalom hatását taglalja, s aláhúzza, hogy az ipari forradalom hatása az 1860-as évekig csak Csehországban jelentkezett. Tisztázza a liberalizmus és a nacionalizmus fogalmát, s rámutat, hogy a térségben ezek más “töltetet” kaptak, mint nyugaton. Kiemeli, hogy a térségben ez az időszak az ún. nemzeti ébredés időszaka, említi az ún. történelem nélküli népeket (román, ukrán, szlovák). A második alfejezetben hosszan tárgyalja a cseh nemzeti ébredés korszakát (Palacky, Kollár), illetve röviden kitér a szlovákokra is (Bernolák). Magyarország kapcsán említi Petőfit (bár ő Petöfinek írja!), illetve Herder híres-hírhedt jóslatát. Kitér a zsidóság helyzetére is, s megállapítja, hogy Magyarországon tovább nő a zsidóság lélekszáma (Pest), s a XIX. század végéig, néhány kivételtől eltekintve, nem voltak antiszemita megnyilvánulások. A harmadik alfejezetet szinte végig a lengyeleknek szenteli. Wandycz kísérletet tesz, hogy tisztázza a napóleoni háborúk nyomán kialakuló lengyel területek történelmét. Magyarország vonatkozásában a Széchenyi-Kossuth ellentétet emeli ki, ahol alig érezhetően ugyan, de Széchenyit pártfogolja (az ő érveit sorolja fel). A záró alfejezetben hosszasan tárgyalja az 1848-as prágai eseményeket, Palacký álláspontját, s az ausztro-szlavizmus elméletének megjelenését. Három oldal terjedelmet szán a magyarországi eseményeknek, ahol a hangsúlyt a nemzetiségekkel való megoldatlan viszonyra helyezi. Elismeri az 1849-es nemzetiségi törvényt, de leszögezi, hogy ez már kései volt. Szól a Kossuth–Görgei problémáról is, melynek kapcsán az utóbbit az előbbi riválisának tartja, Görgeit inkább reálpolitikusnak, higgadt katonaembernek véli. A szabadságharc katonai eseményeit csak nagy vonalakban vázolja, azonban részletesen beszél a bukást követő megtorlásról. A lengyel területek vonatkozásában megjegyzi, hogy azokat nem érintette 1848 szele, pusztán csak Galíciában volt “mozgolódás”.

A hatodik fejezetet (Kiegyezéstől a függetlenségig) öt alfejezetre osztja a szerző: az ipari forradalom; külön utak K.-K.-Európában; 1860–1890; 1890-től Szarajevóig; az I. világháború. Rövid európai kitekintés után (berlini kongresszus) megvizsgálja az ipari forradalom hatását a térségben. Itt hivatkozik Berend Ivánra, Ránki Györgyre, A. Gerschenkronra. Megállapítja, hogy Magyarország és Lengyelország csak lassan reagált a változásokra, de leszögezi, hogy hiba lenne ezeket az országokat a harmadik világhoz hasonlítani. A második alfejezetben részletesen tárgyalja az egyes országok gazdaságát az ipari forradalom tükrében. Csehország kapcsán táblázattal segíti a gazdasági folyamatok nyomon követését. Magyarország vonatkozásában aláhúzza, hogy az ipari forradalom sikere csak részleges volt, de kiemeli a malomipar fontosságát. A társadalom kapcsán kiemeli a zsidó és német asszimilációs törekvéseket, valamint a nemzetiségek gazdasági elnyomását. A lengyel területek gazdaságának vizsgálata a felosztás miatt lényegesen nehezebb, de Wandycz jól oldja meg a feladatot. Először külön-külön megvizsgálja a lengyel területeket, majd végső következtetést igyekszik levonni. Eszerint jellemző a könnyűipar fejlesztése (Łódž), a gőzgépek terjedése, és a városokban lakók száma is megduplázódott. A továbbiakban részletesen tárgyalja a kiegyezést, idézi Szekfűt, említi Tisza Kálmán tizenöt éves kormányzását. Kiemeli a magyarosítási törekvéseket, de dicsérően szól az 1868-as nemzetiségi törvényről, bár hozzáfűzi, hogy az autonómiát megtagadták. Lengyelország kapcsán a varsói és a krakkói iskolát említi, valamint a Galícia = lengyel-Piemont elképzelést. A negyedik alfejezetben a magyar történelem vonatkozásában kiemeli a millenniumi megemlékezéseket, s azt, hogy ezzel párhuzamosan sokasodtak a problémák (véderő-vita, horvát trialista elképzelések, román, szerb aktivitás). Csehország kapcsán fontosnak tartja, hogy új orientáció jelenik meg, a francia-orosz, s idézi Masarykot, aki az ún. öreg pártnak mondta, hogy “Ti Ausztriáért harcoltok! Én nem!”. A lengyel események tárgyalása kapcsán már megemlíti Piłsudskit, s azt, hogy nem egységesek a lengyel hazafiak. A zárófejezetben megemlíti Tisza István tiltakozását a hadüzenet ellen, bár hozzáteszi, hogy később sikerült őt meggyőzni. Említi Károlyi illuzórikus elképzeléseit, s naiv hitét a wilsoni pontokban. Cseh vonatkozásban aláhúzza Masarýk és Beneš szerepét és a pittsburgi egyezményt. A lengyel események tárgyalásakor hangsúlyozza, hogy azok lényegesen bonyolultabbak voltak, mint a cseh folyamatok. Piłsudski és Dmowski szerepét tárgyalja, s végül leszögezi, hogy 1918 novemberében a legfőbb hatalom Piłsudski kezébe volt.

A hetedik fejezet a Nehéz függetlenség címet viseli, amit szintén öt alfejezetre oszt a szerző: nemzetközi kapcsolatok; gazdaság, társadalom, kultúra; politikatörténet; 1919–1939; a II. világháború. Az első alfejezetben leszögezi, hogy lehetetlen igazságos határokat húzni Kelet-Közép-Európában, illetve felhívja a figyelmet a térséget veszélyeztető két országra, Németországra és a Szovjetunióra, különös tekintettel a lengyelekre. Lengyelország kapcsán hosszan tárgyalja keleti határainak kialakulását (rigai béke). Csehország vonatkozásában megemlíti, hogy egyes kritikák szerint etnikai szempontból a Habsburg-monarchia másolata született meg. Magyarország tárgyalásakor hangsúlyozza a trianoni békediktátum igazságtalanságát, s azt, hogy ennek nyilvánvaló következménye volt a revíziós törekvések megszületése. A második alfejezetben táblázatokkal szemlélteti ez egyes országok lakosságának számát és mezőgazdaságát, összeveti annak gépesítettségét. Sorra veszi, hogy ki mit “örökölt” a háború után. Hangsúlyozza, hogy a lengyeleknek három gazdasági egységből kellett egységes gazdaságot kialakítani, Csehország fejlett ipart örökölt, míg Magyarország egy jól működő gazdasági egység része volt, fejlett feldolgozóiparral, s a háború után piac és nyersanyag nélkül maradt. A társadalmi kérdések kapcsán nem annyira a társadalmi struktúrát vizsgálja, hanem az egyes országok nemzetiségi összetételét. A kulturális élet vonatkozásában kiemeli az egyetemek számának növekedését, az analfabétizmus csökkenését, bár megjegyzi, hogy az Lengyelország egyes területein és a szlovák területeken továbbra is jelentős. A harmadik alfejezetben általános politikai áttekintést nyújt Wandycz, megállapítja, hogy míg Lengyelországban és Magyarországon tekintélyelvű berendezkedés volt a parlamentarizmus megtartása mellett, addig Csehszlovákiában ez a jelenség kevésbé volt megfogható, ha nem is visszásságok nélkül, de működött a parlamentarizmus. A negyedik alfejezetben részletes, kronológiai áttekintést ad a szerző a három országról. A csehek vonatkozásában kiemeli a kisantant és a francia orientáció fontosságát, illetve az 1933 után jelentkező német fenyegetettséget. Wandycz felteszi a költői kérdést, hogy Benešnek ellen kellett-e állnia Hitler követeléseinek? A szerző szerint egyrészt a nagyhatalmak cserben hagyták Csehszlovákiát, illetve Beneš abban bízott, hogy a megcsonkult ország kimaradhat a háborúból. Magyarországról azt hangsúlyozza, hogy a Magyar Tanácsköztársaság rövid időszaka a későbbiekben lehetőséget adott az antiszemitizmus felerősödésére, holott a magyar zsidóság nagy része nem vett részt az eseményekben. Kiemeli, hogy a nagy gazdasági világválság következtében radikalizálódott a magyar politika (Gömbös), illetve egyre szorosabbra fűzték a német-magyar gazdasági kapcsolatokat. Lengyelország vonatkozásában tárgyalja Piłsudski tekintélyuralmi rendszerét, az 1935-ös alkotmányt, s az annak értelmében kiszélesedő elnöki jogkört, amivel azonban Piłsudski korai halála miatt már nem élhetett, hanem a hadügyminiszter, a későbbi “erős ember”, Rydz-Śmigły aratta le annak “gyümölcseit”. Hangsúlyozza a Németországgal és a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződések fontosságát, melyeknek értékét a későbbi évek megmutatták. Végezetül, szokásához híven, kérdést vet fel Wandycz, miszerint csőd volt-e a három állam történelme a két világháború között? Válasza egyértelműen: nem. Számos érvet sorakoztat fel válasza alátámasztására: a rendelkezésre álló 20 év nem volt elegendő a megörökölt problémák rendezésére; nagyszámú kisebbség Lengyelországban és Csehországban; a trianoni sokk Magyarországon, a két fenyegető nagyhatalom szomszédsága. A II. világháború tárgyalásakor a lengyel eseményeknek szenteli a legnagyobb terjedelmet, kiemeli a megdöbbentő veszteségeket, s azt, hogy 1941 után két rossz (német vagy orosz) közül kellett választani. A cseh területek tárgyalásakor rámutat azok kifosztására, illetve említi Lidicét, mint a náci brutalitás szimbólumát. Röviden kitér Tiso fasiszta diktatúrájára is. Magyarország II. világháborús szerepénél hangsúlyozza a bizonytalan lavírozást, a hintapolitikát, kitér Teleki dilemmájára és öngyilkosságára is.

Az utolsó fejezet A nehezen megszerzett szabadság címet kapta, amit a már megszokott módon, öt alfejezetre oszt a szerző: a háború után; kommunista hatalomátvétel és a sztálinizmus; a revizionizmus felemelkedése és bukása; a Szolidaritás, a kommunizmus összeomlása; a posztkommunista Kelet-Közép-Európa. Az első alfejezetben rámutat arra, hogy megfordult Közép-Kelet-Európa történelme, a terület félgyarmati függésbe került a Szovjetuniótól. Hangsúlyozza, hogy a térségnek nagy árat kellett fizetnie ezért a 40 évért, ami demoralizálta és atomizálta a társadalmakat. Aláhúzza, hogy a térség országainak óriási háborús pusztításokat kellett kiállnia. Röviden kitér a háborút lezáró békékre, a kitelepítésekre és a kommunista pártok helyzetére. A második alfejezetben a kommunista hatalomátvételt veszi sorra, megemlíti a szalámitaktikát. Megállapítja, hogy Lengyelországban sokkal gyorsabban és brutálisabban ment végbe az átmenet. A sztálinizmus tárgyalásakor felveti Tito kérdését, illetve megállapítja, hogy Bierut, Gottwald és Rákosi voltak a domináns figurák. Kitér a kollektivizálásra, s ennek kapcsán megállapítja, hogy ennek következtében Magyarországon az agrárium csődbe jutott. Röviden megemlíti az egyházak visszaszorítására tett törekvéseket és a koncepciós pereket. A harmadik részben Sztálin halálával kezdi az események tárgyalását. Kiemeli, hogy míg Gomulkának nem volt belső riválisa, addig Nagy Imrének több vetélytársa, ellenfele is volt a pártban. Természetesen aláhúzza a XX. Kongresszus jelentőségét, s azt, hogy az 1956-os poznani felkelés katalizátorként hatott Budapesten. A magyarországi eseményeket röviden tárgyalja, majd a forradalom leverését követő Kádár-rendszert vizsgálja. Az 1968-as csehszlovákiai eseményeket, folyamatokat összehasonlítja az 1956-os magyarországi történésekkel. A negyedik fejezetben a legnagyobb teret a lengyelországi folyamatoknak szenteli, kiemeli az 1970-es lengyel-német szerződést a nyugati határok sérthetetlenségéről, s Karol Wojtyła pápává választását. A Szolidaritás történetét természetesen részletesen tárgyalja. Magyarország kapcsán a nagy államadósság tényét hangsúlyozza mint a “legvidámabb barakk” tényének zálogát. A csehszlovákiai folyamatok kapcsán pedig, természetesen, a bársonyos forradalmat vonja górcső alá. Wandycz a zárófejezetben a térség 1990 utáni történelmének rövid vázlatát adja. Leszögezi, hogy a frissen elnyert szabadságnak nagy ára volt, van (államadósság, munkanélküliség). Kiemeli, hogy mind Lengyelországban, mind Magyarországon 1993/1994-ben posztkommunisták kerültek hatalomra, de ez nem járt visszarendeződéssel. Természetesen az egyik legnagyobb horderejű momentumnak az 1999-es NATO- csatlakozást tartja.

Összességében megállapítható, hogy Wandycz az előszóban, illetve a bevezetőben vállalt feladatát, ha nem is maradéktalanul, de teljesítette. A fejezetek többségében valóban jól és érthetően hasonlította össze az egyes országokban, térségekben zajló történelmi folyamatokat. Hátrányként róható fel azonban, hogy időnként megfeledkezik, vagy csak elnagyoltan beszél a gazdasági-társadalmi változásokról, jelenségekről, bár mentségére szólva, egy ilyen összefoglaló jellegű munka minden igényt kielégítő részletességgel nem foglalkozhat minden kérdéssel. Az a néhány tárgyi tévedés, illetve hiba, amit már említettem, akár a “nyomda ördögének” a számlájára is írható. Az egyes fejezetekben az egyes országokra fordított terjedelem nem mindig arányos, időnként talán túl nagy figyelmet szentel a lengyel eseményeknek, de ez magyarázható a szerző származásával. Mindezek ellenére jól használható, és értékes következtetéseket tartalmazó könyvet írt Wandycz, amit akár magyar, akár külföldi történész, vagy csak érdeklődő laikus is haszonnal forgathat.